A rét kellemesen tömény illata

Sziasztok,

Kedves volt számomra ez a regény, és örültem, hogy második helyezést ért el a szavazáson. Ugyan nem sűrűn szoktam felemlegetni a gyerekkoromat, most mégis öröm volt ezt a regényt megírni. Lehet azért, mert már régen volt, lehet azért, mert saját családom van már, és másképp, felnőttként, látom a dolgokat. Jó érzés vissza gondolni a titokban megevett süteményekre, a közös fára mászásra és az első medencés nyaralásra...stb.

"A gyermekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyerekkori játékokat, de sohasem vesznek el végleg." (Neil Gaiman)

      A mohás tetejű, megrogyott, régi kutyaól mellett ácsorgok és mozdulatlanul bámulom az elhanyagolt, gazos kertet. Minden ugyanúgy van, ahogy gyerekkoromban volt: a magas bokrok, a téglából kirakott kis ösvény, ami végig kanyarog az egész telken, a katona sorban ácsorgó gyümölcsfák, és a kerítést befedő nád. Mindig is szerettem ezt a nagy kertet: ha nem éppen a fákra másztunk fel, akkor traktor kerekekkel körbe rakott homokozóban játszottunk vagy kosaraztunk az udvar első részében. Még arra is emlékszem, amikor először állítottunk fel medencét és ujjongva ugráltunk bele vagy arra, amikor nagy hó esett és korcsilyázni tanultunk a lejtős kocsi bejárón. Nagyot sóhajtok, hátha elpárolog ez a nyomasztó érzés a mellkasomban.

       - Sütit? – dugja az orrom alá a kezében szorongatott csokoládés sütiket Ruth.

- Hogy vagy képes ennyi év után is kicsenni a dobozból? – nézek fel rá meglepetten. Alig látszik a bályos vigyora a hatalmas szalmakalapja miatt, ami a kerek arcának nagy részét eltakarja. Még jó, hogy egy fél fejjel magasabb nálam, így elég csak felemelni a fejem, hogy lássam a barna szemeit.

– Ha még csak ez lenne a legnagyobb problémánk... – lehervad a mosolya – Nem hiszem el, hogy eladják a házat. – vág bele egyből a szokásához híven aztán elfordul, hogy ő is megnézze magának a kertet. Nem válaszolok azonnal, mert attól tartok ha kinyitom a szám, elsírom magam. Hetek óta tudtunk erről, mégis nehéz most itt állni és búcsút venni mindentől. Számba tömök kettő sütit is, és a lehető leghosszabban rágom.

- Hidd el, le akartam beszélni őket a panellakásokról. – Hosszú percekkel később tudok csak megszólalni.

- Én is próbáltam, de be kell látnunk, hogy nem mai csirkék, Lexi, - jelenti ki a ki nem mondott igazságot, olyan hangsúllyal, amit anyánk szokott elővenni ha felvilágosításba kezd - és ez a telek a házzal együtt nekik túl nagy.

- Aaronra számítottam, hogy ide költözik, úgyis annyit mondogatta – dörzsölöm meg a tarkómat gondterhelten – erre kiment külföldre.

- Az öcsénk keresi még a helyét.  – replikázza Ruth rám pillantva, de nem gondolja komolyan. Mindig is csapongott a kis testvérünk, sosem tudott hosszabb ideig kitartani valami mellett, hiába vágott az esze úgy mint a borotva.

        - Vajon az az ajtó még mindig nyikorog? – Bólintok a fejemmel a kert végében álló, rozsdás kerítésre, hogy tereljem a témát.

- Fogadjunk! – kacsint rám Ruth aztán komótosan sétálva célba vesszük a telek végét.

A rácsos kapun egy hatalmas lakat lóg, amiről a rozsda épp olyan szorgalmasan pereg le, mint a zöld festék magáról az ajtóról. Mivel ugyanaz a lakat van rajta, mint régen is volt, elég csak egy pontos ütést mérni a tetejére, aztán erősen megcsavarni, hogy kinyíljon. Óvatosan nyitom ki, de a hangja rettentően karcos és éles a korhadástól. Felnevetünk. Hogy tud egy ilyen borzalmas hang ennyire jól esni?

        A kapun túl a kis patak most is úgy kanyarog, átszelve a telkek végét, mint régen. Körülötte a sás és nádas vadul elburjánzott már, így alig lehet látni a kiapadt, poros medrét, és a keskeny fa hidat, amit apa épített. Ahogy áthaladunk az öreg hídon egyből egy dús nyírfa erdő fogad. Mikor utoljára jártam itt még vézna kis csemeték voltak ezek a fák és látni lehetett az erdő többi részét is.

- Emlékszel, amikor itt bújócskáztunk, és ipiapacsot játszottunk? – kérdezi a nővérem a fák fehér foltos törzsére mutatva.

- Milyen vadnak éreztük magunkat, hogy felnőtt felügyelet nélkül voltunk itt kint – válaszolok nevetve. 

- Én inkább a szabad szót használnám – javít ki felvont szemöldökkel – nem kellett házit írni, rendet rakni a házban vagy segíteni a kertben. Csak mi voltunk...

    - És a rét. – Folytatom a mondatot miközben megérkezünk a nyírfák kusza halmaza mögé. A tisztást nagyobbnál nagyobb fák fogják közre, ám ennek ellenére is hatalmas a mérete. Teljes felületét belepik a térdig érő, aranyszínű fű félék, és az erős lila színben pompázó virágok, amik a kellemes nyári szélben lágyan ringatóznak. Veszek egy nagy levegőt, hogy még utoljára érezzem a rétnek ezt a kellemesen tömény illatát.

- Nézd, még mindig itt van a monogramunk! – Hallom a hátam mögül a növérem izgatott hangját. Az egyik távoli szilva fánál áll, végig simítva a fába vésett két kezdőbetűn és az azokat körbe ölelő szívecskén. – Az meg van még, hogy egy teljes napig tartott ezt bele vésni?

- Megvan, - mélázok el azon a svájci bicskán, amit apa szerszámos ládájából vettünk kölcsön és azon, hogy felváltva próbáltunk megküzdeni a fa durva, kérges törzsével – és arra is, hogy nem akartál fára mászni utána, mert hirtelen „tériszonyod” támadt. – Mutatom az idézőjelet a levegőbe, cukkolva ezzel őt. Ezt a szót akkor hallottuk először a tévében, és abban a pár napban mindenre ezt mondtuk, csak hogy ne kelljen valamit megcsinálni. Csak egy pillanatra fordul felém, de az arcán így is látványos a sértődöttség.
– Mássz fel! – jelentem ki, mire ő ingatva a fejét végig néz a szoknyáján.  – Gyerünk, mire vársz?  - folytatom miközben a lábai elé dobok egy kisebb méretű kavicsot. Mikor kicsik voltunk mindig bejött ez a trükk, ha rá akartam venni valamire. Mindig is benne volt a verseny szellem, a bizonyítási vágy, amit könnyű volt elő csalogatni. Ezúttal sem csalódok: már dobja is el a kalapján, és tűri fel az élénk piros szoknyáját. Kurjantok egyet, mire egy határozott ugrással felkapaszkodik a fa egyik vastag ágára, majd lábát könnyedén átvetve rajta, lovagló ülésbe helyezkedik.

- Úgy tűnik a majom ösztön még mindig meg van. – Nevetek, mire letép egy nagyobb darab szilvát a fáról és hozzám vágja. A gyümölcs nem üt nagyot, de szétkenődik a felkaromon, össze kenve a halvány sárga pólómat.

- Bocsi. – kiáltja miközben egy kicsit feljebb mászik. Felkapok egy marék kavicsot a földről, hogy aztán egyesével megdobáljam vele a fatörzset és a lábait támasztó faágakat. Ez a fa régen is remek alapot adott a játékhoz, a dús lombkoronája és a vastag, vízszintesen növő ágai miatt, mi pedig előszeretettel jöttünk ide és találtunk ki filmekbe illő jeleneteket, mint a toronyból kimenteni a bajbajutottat vagy katonaként figyelni a felbukkanó vadnyulakat és rókákat. Sosem mentünk ki a környék játszótereire, mint a korunkbeli többi gyerekek. Senkinek nem mondtuk el, miért így csak a miénk volt. Ezért is véstük bele a nevünket a fába.

Ahogy elfogytak a kövek, vigyorogva lehuppanok a fűbe. Fejem alá teszem a kezeimet, a lábaimat pedig elmélázva kinyújtom.

      - Az ott egy macska. – Mutatok a kék égen átúszó gomoly felhők közül az egyikre, amikor mellém fekszik Ruth.

- Egész hasonlít rá – feleli elgondolkodva aztán átteszi az egyik lábát a bal lábamon, ahogy esténként szokta mese olvasás közben. – Hiányozni fog ez a hely... – hangja halk, bágyadt, nyoma sincs az előbbi vidámságnak.

- Nekem is – súgom remegő hangon. Előveszem a farmerzsebemből a telefonomat, és készítek vele egy tucat selfiet. Órákkal később indulunk csak vissza, győzködve magunkat, hogy ez nem a vég, mégis nehéz szívvel zárjuk vissza a régi lakatot és sétálunk végig utoljára a tágas udvaron.

Titeket melyik illattól önt el a nosztalgia?

Üdv, 
Brukú

Share:

Tovább olvasom

Áldott nyári eső - Háromszáz szavas kihívás

 Sziasztok, 

Biztosra veszem, hogy a forró, száraz nyári napokon mindenkinek eszébe jutott, hogy milyen jó lenne ha végre esne az eső. Tudom, nem a sivatagban élünk és nem kell elbagatelizálni, de amikor már kanyulnak a virágok levelei, kiég a fű, és megrepedezik a föld, mégis csak kirohannánk az esőre és öröm táncot lejtenénk.



Perzselő sivatagról álmodom. Próbálok sétálni a forró homokban, de a melegtől felhólyagosodott lábam egyre jobban elsüllyed benne. Nincs erőm kihúzni. Összerogyok. A kezeimet megégeti a forró homok. Felkiáltok, de a kicserepesedett szám egyből felszakad. Épp csak letörlöm a kiserkenő, sűrű vért, amikor vakuk villannak fel körülöttem. Előbb egy nagy, aztán sok kicsi egymás után. Hunyorgok, de egy erős hűvös fuvallat mindent elsöpör. Nagy levegőt veszek, bármennyire is égeti a kiszikkadt tüdőmet.

      A saját zihálásomra ébredek fel. A fullasztó nyári melegben alig kapok levegőt. Az órámra nézek. A mutatók alig vánszorogtak tovább tíz percet. Felsóhajtok aztán kiszabadítom a lábam a rátapadt takaró huzattól. Anélkül, hogy villanyt kapcsolnék az ágyam mellé készített félig üres vizes palackért nyúlok. Langyos a vize és a buborék is kiment már belőle.  Majdnem az egészet megiszom, mire képes vagyok letenni a palackot. Már épp vissza feküdnék a verejtéktől nyirkos ágyba, amikor egy távoli, halk dörgés üti meg a fülem.  A nyitott ablakok felé fordulok izgatottan.

A nehéz sötétítő függönyök előbb csak megremegnek, aztán vadul táncolni kezdenek a sötét üvegtáblák előtt, ahogy a hűvösebb, friss levegő betódul a fülledt szobába.

       Kiugrok az ágyból, fel téptem az ajtót, és még mielőtt át rohannék a lakáson, meghallom az eső cseppek kopogását a tetőn. Mire kiérek az utcára az eső úgy szakad mintha dézsából öntenék. Letépem magamról a trikót és széttárva kajaimat kisétálok a szabad ég alá. A kövér eső cseppek vadul landolnak a  verejtéktől sós arcomon, a csupasz vállaimon és mellkasomon, szinte azonnal eláztatva a bokszer alsómat. Felnevetek. Egyszerre csiklandoz és hűsít. Lerúgom a papucsot a lábamról aztán bele sétálok az úton egyre jobban hömpölygő vízbe. Élesen villámlik aztán a közelben dörgés hallatszik. A környék kutyái felvonyítanak majd szűkölve el is hallgatnak mígnem csak én vagyok és a tetőn, az autókon, a kint hagyott nyugágyakon és játékokon kopogó eső marad. 



Ha nem is álltál ki az esőre, de volt már olyan meleged, hogy le rúgtad a cipőidet és mezítláb sétáltál végig a vizes úton? 

Share:

Tovább olvasom

Nilla - Szentjánosbogarak éneke

Sziasztok,

Ha új év, akkor új lendület, új tervek, no meg  persze újabb és újabb Talking Blogs beszélgetések. 

A mostani bejegyzésben olyan befejezett regényekről lesz szó, amikben a humor, a romantika, az erotika és rengeteg akció szerepel. Mindegyik történet izgalmas és szívet melengető, amiket csak ajánlani tudok minden kedves Olvasónak.

Fogadjátok sok szeretettel Nillát, a Szentjánosbogarak éneke nevezetű blog működtetőjét!

Először is szeretném megköszönni a lehetőséget és ezeket a jó kérdéseket. Öröm volt rájuk felelgetni! :)

Hiába áll a személyimen az Erika név, sokan csak Nillának hívnak és így is „ismernek”, már teljesen hozzám nőtt a név. Emlékszem, amikor elkezdtem írni egy Zs­-kategóriás fanficet valamikor 2009 környékén, kellett nekem egy könnyen megjegyezhető fedőnév, és a Nilla első hallásra megtetszett.

Szóval, a lényeg... Hajszál híján huszonnégy éves vagyok, Svédországban élek, van egy cicám, imádom a finom teákat és a jó könyveket... Az írás a szenvedélyem, egyszerűen imádom. Már hosszú-hosszú évek óta blogolok, de idén jutottam el odáig, hogy komolyan kezdjek foglalkozni is vele - úgy értem, igazán komolyan. Igyekszem a lehető legtöbb dolgot megtanulni és megtapasztalni, tudatosan javítani a régi hibáimat, és figyelni arra, hogy közben eresszek is le, és élvezzem. Hát, nem egyszerű mindezt egyszerre észben tartani... :)

Télen is imádok fagyit enni, a csillagjegyem bak, és habár nem szeretek annyira főzni, de azt mondják, jól csinálom. Azt hiszem, ennyi elég lesz rólam, ugye? :) 

Az oldaladon a Befejezett regények almenüben több regény is elérhető, amiket már befejeztél. Annak ellenére, hogy mindegyik izgalmas, én mégis a két személyes kedvencemet venném górcső alá:

ÉS MÉGIS FIGYELEK RÁD...

A főszereplőnk egy egyszerű, hétköznapi lány, aki a maga módján szórakoztató. Viszont, mint mindenkinek, neki is megvannak a gondjai, amitől ha lehet, még jobban valóságossá válik a karaktere. Hogyan állítottad össze a személyiségét és a gondokból álló csomagját, avagy miért olyan lett, amilyen?

Szerintem a zűrös karakterekről lehet „jól”, vagy talán nem is ez a megfelelő szó, de valamivel „könnyebben” írni. Amikor egy történet szereplője gödörbe kerül, azzal az olvasó - és még mennyire az író maga -, azonosulni tud. Ez fontos a történet szempontjából. Ugyanis, ha nincsen gond, ha nincs megoldandó probléma, akkor a karakterek egy helyben toporognak, és semmiféle fejlődés nincs. Hiszen gondoljunk csak bele, az életben pont ezek a dolgok, a kudarcok, a sikertelenségek, a csalódások formálnak a leginkább. Úgyhogy csak körbenéztem, elgondolkodtam. Milyen lányról szeretnék írni? Aki éppúgy megküzd a mindennapi bajokkal, aki ugyanúgy tehetetlennek érzi magát sok esetben, mint én? Ezzel meg is volt a válaszom.

Tetszik ez a fajta könnyed megközelítése a dolognak. Több íróval, bloggerrel beszélgettem már az írásról, többek között a karakter alkotástól - mivel nagyon sokat nyom a latba- és mind, egytől-egyik remek tanácsokat, tapasztalatokat osztottak meg velem. Viszont eddig a Te válaszod a legegyszerűbb, ami pont azért tetszik, mert elég csak körbe nézni a mindennapokban, és máris megvan mindenre a válasz.

Én abból szoktam kiindulni egyébként, hogy nem szeretek olyan történetet olvasni, ahol minden passzol mindennel, mindenki hibátlan és bármi összejön elsőre.

Ki a tököm az a Josh Hutcherson? – ennél a kérdésnél mondhatni felnyerítettem főleg, mert olvastam és láttam is az Éhezők Viadala c. sorozatot. Szinte már a történet elején elszólja magát Macy, ami ugye megalapozza a későbbi cselekményeket. Josh nagyon jól fogadta a kérdést. Te hogyan reagáltál volna rá?

Hűha, ez egy fogós kérdés! Igazából, azt hiszem, fogalmam sincs... De ha belegondolok, a váratlan helyzetekben a stílusom is eléggé „váratlan” tud lenni, szóval valószínűleg visszavágtam volna csípőből valamit. Valami vicceset. :)

A történet ugye a romantikus - erotikus műfajban készült. Hogyan érdemes ebbe belefogni? Mitől lesz kellemesen bizsergető a hangulat a karakterek között? Jó-e az, ha kicsit rázósan mennek a dolgok közöttük, vagy legyen inkább sima és gördülékeny?

A rázós az mindig jó. Érdekes. Arról nem is beszélve, hogy a rázósról, ami nem megy egyszerűen, amiért meg kell küzdeni, na, arról könnyen lehet írni. Könnyebben, talán. Viszont ahhoz, hogy valaki jól írjon a feszültségről karakterek között, kémiáról, bizony ismernie kell a valódi érzést is. Hogy milyen két tekintet találkozása, egy apró érintés, vagy a tiltott gyümölcs.

Ez pont az a téma, amit nagyon nehéz hitelesen visszaadni, ha valaki nem élte még át. Úgyhogy érdemes ezzel vigyázni, mert a végeredmény könnyen sikerülhet félre.

És az erotika? Számos +18-as jelenetet olvastam már, de voltak benne olyanok, amik erőltetettek voltak, amiknél inkább azt éreztem, hogy „csak legyünk már túl rajta”. Mit érdemes beleírni és mit nem? Mennyire legyen bőbeszédű és mennyire legyen virágnyelvű?

Ez a karakterektől függ, akiket az író megteremtett. Fontos, hogy az erotikus, forróbb jeleneteknél az író kiaknázza a karaktere adta lehetőségeket, a szereplők közti kémiát, és a személyiségüket, kicsit a regényben bejárt útjukat is elrejtse a szavak mögött. Ha csak mechanikus leírás lesz, az nem jó. Az ilyen szövegeknek muszáj élniük, vibrálniuk, erős hatást kiváltaniuk az olvasóból.

És megintcsak azt tudom ismételni, hogy egy jókora adag tapasztalat kell hozzá. Ehhez még inkább, mint a vonzalom érzékeltetéséhez.

De nincs vész akkor sem, ha a szerző még nem áll készen arra, hogy szexjeleneteket írjon. Akkor ne tegyük a karaktereket olyan helyzetbe, hogy letépjék egymásról a ruhát, vagy oldjuk meg nagyon elegánsan, finom utalásokkal.  De ez megint függ attól, milyen a jelenetben a szereplők személyisége, hisz a narrációt ez nagyban befolyásolja.

KÉKSZEMŰEK

Izgalmas a történet nagyon, nekem legalább is az első sorok elolvasásától kezdve azonnal a kedvencem lett. Egy kicsit a Magisztérium - Cassandra Clare és Holy Black sorozatát juttatta eszembe. Esetleg onnan jött az ihlet? Az adta a kiinduló-ötletet? :)

Örülök, hogy tetszett! :) Igazából nem, ezt a történetet nem olvastam, de még csak nem is hallottam róla. Clare könyveiért, igazság szerint, nem vagyok oda. Az ötletet egy ezer éves álom adta, az első kékszeműek-változatok körülbelül öt évesek... Az, ami a blogon van, harmadik verzió, de még tervezek egy negyediket is.

Komolyan? És milyen változásokat tervezel bele? Mennyivel lesz másabb az újítás?

Komolyabb világot szeretnék építeni az Akadémia és a srácok mögé, illetve a főszereplők karakterén is változtatok majd. :) Hogy ez pontosan milyen mértékben történik meg, egyelőre titok. Viszont azt megígérhetem, hogy a hangulatot megtartom, ugyanis imádom az Akadémia atmoszféráját.

A történetben sok párbeszédet is használsz, amik izgalmasak, és előrelendítik a történetet. Szerinted hogyan érdemes nekiállni megírni egy jó párbeszédet? Mind tartalmilag, mint helyesírásilag. Mitől lesz érdekes?

A párbeszédek helyesírása könnyedén tanulható, adok is egy jó linket, én ebből sokat tanultam.  (https://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=81823&i=1)

Ami igazán élővé, hihetővé tesz egy párbeszédet szerintem az a karakterek különbözősége. Tök jó, ha már egy mondatból, kifejezett szavakból rá lehet jönni, ki mondja a mondatot a szituációban. Ez azt jelenti, hogy a szerző ügyes, és egymástól eltérő karaktereket alkotott.

Sokan részletezik a dialógusban azt, hogy ki-mit-hogyan-mennyi ideig csinál. De hajszálpontosan. Hány másodpercig tartja a bögrét, hány foga látszik ki mosolygás közben, hogyan túr a hajába és társai. Tapasztalatom szerint ebből jó, ha kevesebb van. :) A párbeszédet ugyanis legtöbbször az lendíti előre, amit a szereplők mondanak egymásnak.

Erről jut eszembe a sok nézés meg mosolygás. Kezdő íróknál észrevehető, hogy ismétlik önmagukat, és minden harmadik mondatban mosolyognak és/vagy néznek, vizslatnak, pillantanak. Hogyha ezek a pillantások és mosolyok nem életbevágóan fontosak, akkor valószínűleg a nagy részüket ki lehet szedni.

Emlékszem, ugyanezeket a hibákat vétettem én is, amikor anno először próbálkoztam a párbeszédek megalkotásával. Elsőre nehéz volt, mert mindenkit ugyanolyannak, robotszerűnek találtam kevés reakcióval. Aztán rájöttem, hogyha azt akarom, hogy a szereplőim éljenek és más más személyiségük legyen, akkor a mosolygásnál jóval tovább kell lépni. Ami még szintén segített az Joe Navarro – Beszédes testek c. könyve. Imádtam és többször is olvastam. Csak ajánlani tudom! :)

Ha választhatnál, birtokolnád e a kékszeműek képességeit? Miért?

A kérdés inkább az, miért ne? Imádnám, most komolyan! Egy zárt világhoz tartozni, benne lenni egy titkos társaságban, titkok tudójának lenni... wow! Neked melyik a kedvenc képességed? :)

Remek kérdés. Hosszas gondolkodás után az álomlátást választanám. Úgyis szeretek aludni, és segíteni, ha tudok, ezzel a képességgel pedig mindegyik megvalósulna.

Én, mint kékszemű - hahaha - elmennék az Akadémiára, és végigcsinálnám az elejétől a végéig. Te vállalnád-e, vagy inkább otthon maradnál a biztonságban? Segítene-e a döntésben, ha Aidan lenne a mentorod?

Vállalnám, igen. A gimis magyartanárom azt mondta, nekem igazán nagy az igazságérzetem, és tökéletesen igaza volt. Nem tudnék otthon ülni, miközben tudom, hogy valahol máshol szükség van rám, sőt életek múlhatnak a jelenlétemen, bármilyen furán is hangzik ez.

Nos, az Aidan kérdésre a válasz... Ha mentort választhatnék magamnak a kékszeműek közül, akkor Benét választanám. Ha kiszélesíthetném a skálát a regény összes karakterére, akkor nem is kérdés, Rueben lenne a befutó. Egyszerűen imádom! Ő az a karakter, aki igazán naggyá nőtte ki magát, és a változás, amin keresztülment, lenyűgöz. Ő befolyásolna, mindenképp, nem is kicsit ;)

(Pici infó, hogy talán ezért is várom már annyira, hogy nekiálljak a folytatás megírásának, mert a Rueben-szál dominál benne.)

Most milyen történeten dolgozol?

Jelenleg egy picit pihenek, élményeket és jó olvasmányokat szívok magamba, közben pedig előkészítem a háttérben a következő regényt. Ami egy fiatal testvérpárról szól, két lányról, akik az eltávolodás problémájával küzdenek. Közben színre lép a szerelem is, megfűszerezve némi profi sporttal...

Blogregények terén pedig a Szentjánosbogarak folytatása várható hamarosan, ugyanolyan stílusra lehet számítani, mint az első részben, csak még annál is bátrabb lesz egy picit.

Elég izgalmasnak hangzik. :) Igaz még csak év eleje van, de mivel kíváncsi vagyok, hadd kérdezzem meg, ebben az évben esetleg publikálásra is kerülnek majd? Vagy egyelőre még nem gondolkodtál ezen és majd lesz valahogy menet közben.

Lesz publikálás, kisebb szünetekkel, de hogy pontosan mik és milyen sorrendben, még nem tudom. Az biztos, hogy jön ugye a Szentjános folytatása, azonban hogy mi lesz a tavaszi-nyári történet, még számomra is meglepetés.

Gondolkodtál már egyébként könyv kiadáson? Megállnád a helyed :)

Köszönöm! Igen, gondolkoztam, de még nem érzem rá késznek magamat. Addig még sokat kell tanulni és fejlődni, de én imádom a köztes folyamatot, és meglátjuk, mi lesz majd akkor, ha elérek odáig. Nem sietek, kísérletezni, tanulni jó móka.

Ha így haladsz, szerintem rövid időn belül elérkezik az a pont, amikor a tettek mezejére lépsz. Addig is IDE, IDE, IDE kattintva bármikor bele olvashattok a kész regényekbe.

Örülök, hogy itt voltál és, hogy sort kerítettünk a beszélgetésre.

Szeretettel:

Brukú

Share:

Tovább olvasom

A szomszéd lakás lakója - Első évad Első rész - A füge

Sziasztok,

Ma egy kicsit más jellegű regénnyel készültem. Egyrészt azért, mert  nem a már megszokott horror/thriller műfajt képviseli, hanem a humort és a vígjátékot, másrészt pedig ez egy kisebb sorozat, max két évados. Szeretem a sorozatokat, mindig szórakoztatnak és kikapcsolnak legyen az akció, krimi vagy vígjáték, ezért is gondoltam arra, hogy bele vágok. Remélem Nektek is annyira fog tetszeni, mint nekem. :D


Kellemes olvasást!

Az ajtó nyikorgás nélkül nyílik ki, és fedi fel az új, üres lakást, ami a három szobával és a tágas, egybenyitott étkező-konyha-nappalival kétszer akkora, mint az előző lakásunk volt. A falak makulátlanul fehérek, a francia ablakok szinte kivétel nélkül a plafonig nyújtózak, ahol az álmennyezetbe spotlámpák százai vannak süllyesztve. A beáramló napfénytől és a lámpák sárgás színétől a keményfa padló úgy csillog, mintha tükörből volna.

- Eszméletlenek a szüleink.  – perdülök meg vigyorogva a tengelyem körül széttárt karokkal a konyha leendő helyén.– Honnan jutott ilyesmi eszükbe nászajándéknak?

- Mert annyira kinőttük már azt a lakást, hogy egy fogpiszkálót nem tudtál le dobni a földre?– kérdez vissza irónikusan miközben leteszi a kezeiben tartott nehéz dobozt a nappaliba, a többi mellé, majd leporolva a koszt a barna pulóveréről, elkezdi a derekát dörzsölgetni. - Itt biztosan nem fog anyukád megbotlani semmiben, és nem töri el a bokáját.

- Az biztos. Tengernyi a helyünk. – kuncogok izgatottan majd pár szökkenéssel átszelem a közöttünk lévő távot és a nyakába ugrok. Dan jó két fejjel magasabb nálam, amolyan kosaras alkat, így jól el kell rugaszkodnom. Ő könnyű szerrel felkap, hogy aztán szorosan magához ölelhessen.

- Gyere, - bontakozik ki az karjaimból percekkel később – legalább a hálószobába valókat cipeljükfel még ma.  – csap a fenekemre, mire én gyendégen meghúzom az egy hetes borostáját.

                Mire besötétedik a dobozok és zsákok nagy része kacskaringós folyosókat alkotva sorakozik a lakásban. Helyére került a hűtő, a francia ágy, néhány fürdőszobai kellék és a kézi poggyászból tiszta ruhák. Meg sem ágyazunk rendesen, úgy dőlünk be az ágyba és zuhanunk mély álomba.

Az óra lágy, dallamos hangja hat órakkor ébreszt. Dan gyűrötten, ásítozva kiszáll az ágyból majd a hajópadlón csattogó mezitlábbal elindul a konyhát alkotó doboz- rengeteg felé megkeresni a kávé főzőt és a hozzá tartozó elemeket. A hangos zörgésre én is felkelek, magamra rántom a fehér köntösöm, és hogy ne látszódjon mennyire kócos a hosszú hajam, felhúzom a nyuszi füles kapucniját, úgy indulok az ajtóba dobott újságokért.

                 A fekete-fehér csempékkel díszített egyenes folyósón teljes csend honol. A legtöbb ajtó előtt már nincsen gazdátlan újság, és kellemes rántotta illat lengi be a helyet. Nagyot szippantok a finom illatból aztán lehajolok a meglepően vastag csomagért. Épp elkezdem kicsomagolni, amikor kivágódik a szomszéd lakás ajtaja, amiben egy alacsony, pocakos, tömzsi férfi jelenik meg. Középkorúra saccolnám, de a pár hetes borostája, a kopaszodó fejét csomókban eltakaró haja miatt ennél többnek tűnik. Egy kifakult kék köntös van rajta, egy vastag téli zokni – nyáron – és egy egyszerű fekete papucs.

- Helló, az új szomszéd vagyok, Megan.... - kezdem a bemutatkozást vidáman, de ahogy a férfi lehajol az újságokért, teste minden apró porcikája kivillan a köntöse alól.

- Fúj... – takarom el a szemeimet undorodva. – Nem tudtam, hogy még mindig érik a füge.

- Kész van a kávé... – érkezik meg a férjem, és ekkor ő is meglátja. – Jesszusom, a vadállatokat nem kéne szabadon engedni!  -szól rá a szomszédra, aki megvonja a vállát aztán ránk csapja az ajtót.

- Eh... – sarkon fordulok, és egyből az üres konyhapulton heverő mobilomért indulok.

- Mi csinálsz? – hallom Dan hangját.

- Lemondom az újság igénylést! – és már tárcsázok is.

- Nem túlzás ez egy kicsit, Maggie drágám? – hallom az értetlen hangját a hátam mögül mielőtt kicsengne a vonal.

...

     Besötétedett már mire a lépcsőház ajtajában állok és a liftre várok. Fáradtan neki támaszkodom a hűvös falnak és csendesen szenvedve várom, hogy megérkezzen a lift. Hosszú percekkel később egy halk csilingelés kíséretében meg is érkezik. Bevánszorgok és megnyomom a negyedik emel gombját. A lift meglepően tágas és újszerű, ráadásul a rengeteg apró lámpától világosnak is hat, amit addig a pillanatig tartok fantasztikusnak, míg meg nem látom magam a tükörben. Egy fáradt nő képe pislog onnan rám, akinek zöld szemei alatt halvány karikák lapulnak, sápadt, keskeny arcát bekeretezik a kontyból kicsúszott mogyoróbarna tincsek és akinek tintafoltok a bal kézfeje. Vágok egy grimaszt, amikor lágyan megáll a lift és kinyitódik az ajtaja.

        Amint kiszállok a könyök9mmel felkapcsolom a villanyt, aminek a gombja éjjel nappal zölden világít. A várt fényáradat helyett azonban kettő félhold alakú lámpa kel csak életre hosszas villódzás után. Halvány derengő fényük nem képes elűzni a teljes sötétséget, így a félhomályba vesznek a vörös muskátlik és a lila fogföldi ibolyák, az egyforma műanyag ajtókat téglalap alakú árnyékok fedik és a fekete-fehér csempék is előbb tűnnek egy négyzethálós útvesztőnek, mint barátságos taposóknak.

- Ez most komoly? - sóhajtom, megdörgölöm a szemeimet aztán ásítozva elindulok a lakásunk felé. Lomhalépteimet tompa koppanások követik, amik már-már hangosnak tűnnek a síri csendben. Igyekszem minden egyensúly érzékemet össze szedni és lábujj hegyen járni, ami többé-kevésbé sikerül is, amikor meghallok egy éles ajtó nyikorgást. Felkapom a fejem és felkészülve a gyerek sírásra és mérges szülőkre körbe nézek. Senkit nem látok.  Értetlenkedve megvakarom a fejem, leveszem a cipőimet aztán tovább sietek. Perceket alatt elérem a negyvenkilences számú ajtót. A vállamról levéve a vászon táskát elkezdek benne kotorászni az apró kulcsok után, de hiába voltak az előbb még a kezembe, azokat egyáltalán nem találom meg. Hogy én mennyire utálom ezt a táskát, szitkozódom magamban, amikor halk, egyenletes szuszogás üti meg a fülem.  Megdermedek a mozdulatban, aztán szép lassan, lélegzet visszafogva felegyenesedek. A szívem egyből a torkomban zakatol, a kezeim remegni kezdenek , és olyan éber lettem, mint még soha. Elszámolok tízig, aztán minden erőmet össze szedve hátra fordulok: a szomszéd ajtaja résnyire nyitva áll, a tévé kékes fénye pedig egy hosszú vékony csíkban hasít a félhomályban úszó folyósóra.

      - Mi a.... - motyogom csodálkozva aztán úgy döntök, hogy az egyszerűbbik utat választom: sietősen bekopogok. Dan lépteinek zaja sokára szűrödnek át a fehér ajtón, amitől csak még jobban rám tör a pánik. Az eddigiek alapján egy cseppet nem bízom Fügében, sőt most még az is megfordult a fejemben, hogy titkon pszichopata gyilkos. Végig fut a hideg a hátamon és újból, jóval erősebben dörömbölök az ajtón.

- Gyerünk már! - topogok idegesen miközben igyekszem lassítani a lélegzetemet és nem törődni azzal, hogy valaki figyel. A zár egy örökké valóság után végre kinyílik én pedig úgy rontok be, mintha katonai képzésen lennék. Ahogy azonban becsapom az ajtót, megpillantom Fügét, aki pislogás nélkül bámul rám a folyosó közepéről.

         - Ez meg mi volt? – kérdezi Dan álomtól fátyolos szemekkel.

- A szomszéd.... – lihegem riadtan. – Figyelt... Mint valami horrorfilmben.

- A fügés? – kérdez vissza ásítozva. – Lehet csak a gyógyszerei gurultak el, aztán azt kereste.

- Nem vagy vicces. Félelmetes volt! – masszírozom meg a halántékomat fáradtan majd mind a négy zárat bezárom a biztonság kedvéért.

Share:

Tovább olvasom

Rosszkor rosszhelyen

Sziasztok,

Tavaly decembetben volt az első olyan szavazati lehetőség a blog történetében, amikor Ti választhattátok ki, hogy milyen regényt írjak. Örültem, hogy ennyien részt vettetek rajta, úgyhogy biztosan fogok még ilyen szavazást indítani a későbbiek során.

Az általatok kiválasztott number one: a Pirkadat, éjjel, nappal című regény, ami egy cselekményt mutat be három különböző napszakban. 

Viszont, majdnem ugyanannyi szavazatot kapott az Illatról alkotott emlékek regény is, ami inkább a nosztalgiáról, a gyerekkori emlékekről szól. Már azon is elkezdtem dolgozni és nem sokára hozom azt is Nektek.

A seb dolga nem az, hogy vérezzen? (Dragon Age c. videójáték)

 Hajnal

Az egyik régi cipős bolt mozdulatlan kirakatának lapulva dohányzom, elbújva a magányosan ácsorgó közvilágítás kopott sárga fénye elől. A nap még csak most kezd magához térni, így a távoli autószirénát leszámítva én vagyok az egyedüli itt. Lassan kifújom a kesernyés füstöt, amitől egy pillanatra a lakások redőnyös ablakai és az üzletek lilán villódzó Zárva táblái eltűnnek szem elől. Épp egy újabb slukkot szívnék, amikor hangosan nyikorogva kinyílik a mellettem lévő bár hátsó ajtaja, és megjelenik benne Martha, kezében két hatalmas zsák szeméttel. Anélkül, hogy körbe nézne, elindul az ajtótól alig öt méterre lévő kukák irányába, ügyesen magával cipelve a csörgő-zörgő zsákokat. Elpöckölöm a még mindig égő csikket a kétsávos út közepéig majd utána indulok.

A nyirkos tégla falnak lapulva osonok, hogy még véletlenül se vetítse az árnyékomat a macskaköves útra a halványan beszűrődő utca lámpák fénye. A széles sikátor ezen a hajnalon szinte teljesen üres, nincsenek gazdátlanul heverő papír dobozok, sem oszlopokban álló sörös rekeszek, sem pedig a szemétért viaskodó macskák. Gyorsan és hangtalanul sikerül mögé lopóznom, így csak akkor vesz észre, amikor már a tarkóján érzi a leheletem.

- Ne. Ne. Ne. – dadogja ijedten anélkül, hogy megfordulna, vagy hátra nézne. – Nagyon szépen kérem.

- Egy párhuzamos univerzumban esetleg. – nevetek fel gurgulázva. - Hónapok óta várok rád, Martha. Azt hiszed, ennyivel lerázhatsz? - Riadt szuszogás a válasz. – Okos lány. És most mondd el szépen, miért nem dolgoztál?

Nem válaszol. Hallom, hogy többször kinyitja a száját, aztán be is csukja. Durván megrázom a vállait, mire össze szedi magát.

- Honnan tudja...? – suttogja döbbenten. Hangja alig hangosabb egy riadt cincogásnál. Elégedetlenül megszívom a fogam, mire gyorsan kijavítja magát. – Beteg... beteg voltam.

       - Aznap bezzeg nem voltál az, mikor kidobattál, hah? – szűröm a fogaim közül. Beteg volt, ízlelem gúnyosan a szót. Otthon feküdt a puha ágyában, míg nekem a város legocsmányabb bárjai jutottak csak. Hirtelen ötlettől vezérelve előhúzom a zsebemből a kést, és a hideg pengéjét neki nyomom a tarkójának. – Két részeg pasas verekedni kezdett, mert valamelyik felszolgálótok csak az egyik baromnak adta oda a telefonszámát akkor éjjel. – világosítom fel lenézően miközben elkezdem lassan végig simítani a kés hegyével a hosszú nyaka kecses ívét, a keskeny vállát beborító világos színű blúzt aztán elcsigázva lekanyarodom a lapockáihoz, hogy a gerince mentén is végig haladjak. Végül megállapodom a széles csípőjénél, amit a szűk farmer szoknya vastag dereka fed. Minden egyes centivel, ahogy lejjebb haladok úgy feszülnek meg a szálkás izmai az egész testében és válik kapkodó zihálássá a szuszogása.

– Oda mentem hozzájuk, hogy leállítsam őket, mire jöttél Te, aki akkor tájt kezdhetett és akinek szintén fogalma nem volt a dolgokról, és kidobattál. KITILTATTÁL! – kiáltom, de azonnal le is halkítom a hangom. – Egy törzsvendéget. – szűröm ki indulatosan az összezárt fogaim közül.

- Fogalmam sincs, mit akar – hadarja küszködve a sírással. – Én nem.... biztosan össze kever valakivel. Nem csak ez a bár van ebben a kerületben...

Türelmetlenül szembe fordítom magammal. A lendülettől az izzadtságtól tincsekbe állt haja az arcára tapad. Nem meri eltűrni, onnan bámul rám kikerekedett szemekkel, amikben a félelem tisztán kivehetően látszik a szürkület ellenére is. Bátortalanul beszívja a remegő ajkait aztán olyan hirtelen és olyan erővel vág pofon, hogy egy pillanatig csillagokat látok.

        - SEGÍTSÉG! VALAKI! – kezd ordítozni hisztérikusan, amitől azonnal magamhoz térek. A hangja élesebben cseng, mint eddig valaha, ráadásul a csendes sikátorban még visszhangzik is. - Segítség....

- Ha még egyszer megszólalsz, - lököm a falnak betapasztva a száját. – esküszöm, hogy... – ekkor azonban egy hangos csoszogás félbe szakít.

Egy idős nő vánszorog el a sikátor előtti széles járdán, aki meghajlott háttal húzza maga után a virágmintás kerekes szatyrát. Folyamatosan motyog magában valamit miközben meg-megáll apró pihenőket tartani. Az egyre inkább tovatűnő szürkületben jól ki lehet venni a gondosan összefont haját, a vastag, egész arcát eltakaró szemüvegét, a vállán himbálózó retikült, de még az utca túloldalán az emeletes házak tengernyi ablakát is, amikben egynéhány lámpa már javában világít.

Martha nyöszörögni, rugdosni és karmolászni kezd, nem törődve az előbbi fenyegetésemmel, hogy felhívja a fegyelmet ránk.

- Van ott valaki? – kérdezi fátyolos, kopott hangon az öreg nő, aki abba hagyva a táskája rendezgetését felénk fordul teljes testével. – Hahó? – kérdezi kissé beljebb araszolva a sikátorba miközben valami fémeset húz elő a pulóvere zsebéből. Hunyorognom sem kell, hogy lássam mi az: egy elemlámpa.

A szentségit, szitkozódom csendben, nem bukhatok le, most nem. Egy másodperc alatt döntök: megmarkolom a kés kérges nyelét, aztán egy erőteljes mozdulattal a még mindig kapálózó lány mellkasába állítom.

Fényes nappal

            Az utca kocsikkal van telezsúfolásig. A kereszteződés a város szélén is dugóra tudja kárhoztatni a különbnél különb autókat és a helyi buszokat. Az emberek hol sietősen hol nyugodtan haladnak a járdákon, ki csak céltalanul sétál ki pedig rohan, ahogy a lába bírja. Rágyújtok egy szál cigire miközben neki dőlök az egyik régi épületben helyet foglaló cipős bolt kirakatának, ami így árnyékot nyújt a tűző nap elől. Idén is fullasztó a nyár, ami most füstös szmogtól nehéz. Letörlöm a homlokomon gyöngyöző izzadtságot amikor hangosan kivágódik a mellettem lévő bár ajtaja és megjelenik Martha, aki szeméttel tele tömött zsákokat ráncigálva maga után célba veszi az ajtótól nem messze álló kukákat. A többi közé pöckölöm a csikket aztán utána indulok.

            A keskeny sikátor a melegben aszalódó kukák émelyítő szagától bűzlik és minél beljebb haladok, ez annál rosszabb. A felszolgáló azonban ezzel mit sem törődve hamiskásan dúdol, és kecsesen ringatva az ütemre a csípőjét hajítja bele egyik zsákot a másik után az előtte álló üres kukába. Ekkor lépek mögé és szorítom a kuka és közém.

- Hagyjon, kérem! – sikolt fel ijedtében. Elengedi a félig a levegőben lógó szemetes zsákot, hogy megpróbáljon eltolni magától. Ahogy küzd, mint a partra vetett hal, még a fehér, víz foltos blúza is felgyűrődik, a magasra kötött copfja pedig kibomlik.

- Egy párhuzamos univerzumban esetleg – kacagok fel epésen. Nem azért töltöttem megfigyeléssel hosszú éjszakákat és nem azért bujdokoltam órákat, hogy egy kérem szépennel hagyjak mindent veszni. Nem ivott még olyan ócska pálinkát, aminek gumicsizma íze volt, nem ült izzadt, ápolatlan részegek között sem és nem próbálták meg agyondobni dárc nyilakkal egy verekedés során. Közelebb hajolok hozzá, a lehető legkevesebb teret hagyva neki a mozgáshoz. -  Hónapok óta várok rád, Martha. Miért nem dolgoztál? – hajolok olyan közel a füléhez, hogy az orromat csiklandozni kezdni a madártoll fülbevalója és az izzadtsággal vegyes epres illata.

- Honnan tudja? – préseli ki magából döbbenten a szavakat. Elégedetlenül megszívom a fogam, mire gyorsan kijavítja magát. – Beteg voltam.

         - Aznap bezzeg nem voltál az, mikor kidobattál, hah? – szűröm a fogaim között, ami a forgalom zajától és az emberek hangos lépteinek dobogásától egy veszett sziszegésnek hallatszik. Beteg volt, ízlelem gúnyosan a szót. Otthon feküdt a puha ágyában, míg nekem a város legocsmányabb bárjai jutottak csak. Hirtelen ötlettől vezérelve előhúzom a zsebemből a kést, és a hideg pengéjét neki nyomom a hideg verejtéktől csatakos tarkójának. – Két részeg pasas verekedni kezdett, mert valamelyik felszolgálótok csak az egyik baromnak adta oda a telefonszámát akkor éjjel. – elkezdem lefelé húzni a kés éles hegyét a félelemtől reszkető keskeny vállai felé. Aztán ahogy lekanyarodom a lapockái között a gerince irányába és szórakozottan megindulok a kerek csípője felé, a lány ismét próbál elhúzódni, de a félelemtől rettentően darabosan mozog.

- Nem tudom, mit akar tőlem, – kezd el ijedten hadarni miközben hátra néz rám. Az arcáról a maradék szín is eltűnt már, a száját puffadtra harapdálta és a szeme zöldje is mintha kifakult volna. Alig, hogy rám pillant a tekintete egyből a hátam mögé siklik. Elakad a lélegzete és a vastagra hagyott szemöldöke a kiizadt homlokára szalad. Hirtelen vissza fordul a kuka felé.– de biztosan összetéveszt valakivel. – folytatja levegő vétel nélkül. – Nem csak én dolgozok ebben a bárban...

– KITILTATTÁL! – szakítom félve ordítva – Segíteni akartam, érted? – folytatom fennhangon, így nem veszem észre a lány segítségére érkezőket.

            Kezek markolják meg a vállaimat és a hosszúra hagyott hajamat, hogy aztán annál fogva rántsanak a kemény macskakövekre. Az eséstől elterülök a földön, elharapom a nyelvem és kirepül a kezemből a kés. Kótyagos fejjel kapkodok utána, végig tapogatva a kockakövek lekopott éleit, amikor egy sötét zöld tornacipő durván rá tapos a kézfejemre, eltörve jó néhány ujjamat.

- Dögölj meg! - válaszolja vicsorogva a fiú majd sarokkal az arcomba tipor. Az orrom hallhatóan nagyot reccsen, amit zsibbadó fájdalom követ. Felnyögök, mire másik két sport cipő csapódik a gyomromba, a vesémbe és a hátamba.

- Velünk nem vagy ilyen nagy legény? - kérdezi kihívóan még egy hang, ami jóval fiatalabb az előzőnél. Dehogynem - akarom kiáltani, de a fájdalom már annyira elviselhetetlen, hogy csak egy eltorzult, gurgulázó nyögésre futja. Érzem, ahogy sejtről sejtre emészt fel a kín, ami megszorongatja a leszakadt vesémet, az eltörött bordámat és a kificamodott állkapcsomat. Elfojtom a feltörni akaró nyögést, és helyette felnézek a kuka előtt álló lányra. Önmagát átkarolva zokog továbbra is miközben igyekszik az idegen fiúk mögé húzódni.

            Minden erőmet összekaparva rá mutatok az egyik törött mutató ujjammal, üzenve, hogy figyelni fogom, de a reakciójáról lemaradok, amikor egy újabb rúgás talál halántékon és elvesztem az eszméletemet.

Esti órákban

            A bár melletti egyik bolt sarkán állok, és mélyen a dzsekim zsebébe süllyesztett kezekkel figyelem, ahogy az előttem álló lámpa pislákol.

- Zzzzz – bzz - zzz. – serceg aztán kialszik a koszos búrája alatt a szemet bántó sárgás fénye. Türelmetlenül sóhajtok aztán lomhán körbe nézek az utcán. Sosem lehet tudni, hogy ebben az őrült nagyvárosban mikor támad kedve az embernek berúgni menni vagy, hogy mikor melyik kerületet ellenőrzik éppen a zsaruk. Szerencsére senkinek sem jut eszébe erre tévedni: az utcák továbbra is mozdulatlanul olvadnak bele fáradt sötétségbe, a kereszteződésben lógó jelző táblák sem villognak azokkal az éles idétlen színeikkel és a lakások ablakaiban sincs már a tévé halvány kék fénye, amitől az egész háztömb egy fekete kockaként nyúlik a tiszta ég felé, ahol a csillagok zavarosan ragyognak. Megkeresem a tekintetemmel a Nagy Göncölt, ami most az egyik csúcsos épület fölött áll. Akkor is ezt bámultam a járdán fekve, amikor kihajítottak a bárból. Még most is emlékszem, mennyire fájt a vállam a kemény becsapódástól, és arra is, hogy a bárba éppen belépő kisebb csapat lány ujjal mutogatva megbámul és kinevet.

            Ökölbe szorítom a kezem, amitől a szűk zseb recsegve szétszakad. Némán elátkozom az egész világot, amikor Martha végre kinyitja a bár ajtaját aztán ugyanilyen halkan be is csukja maga után. Utána indulok, követve az erőlködéstől sípoló zihálását és az üvegek összekoccanását.

Alig pár lépést teszek meg felé, hirtelen abba marad a neszezés.

- Ki van ott? – harsan fel mély hangja a sötétben, aztán gyorsan el is hal. Lehet, hogy nem látom, de hallom, hogy mennyire igyekszik visszafogni a kimerült zihálását, és az egy helyben való tanácstalan topogástól meg-meg roppanó térde pattanásszerű reccsenését.

- Martha, – cöcögök hangosan miközben közelebb lopakodom. – most is ugyanakkora a szád, mint aznap este!

            Meg sem várom, hogy reagáljon, két lépéssel mögé lépek és beszorítom a kuka és közém. Azonnal kapálózni és rugdosni kezd, mint egy csapdába szorult rémült nyúl. Könnyű szerrel elkapom a vékony karjait és a háta mögé csavarom. Egy kezem elég, hogy biztosan megtartsam a lúdbőröző csuklóit. 

- Nem tudom, mit akar. – nyögi, miközben továbbra is igyekszik kiszabadulni. Bele nyomom a könyökömet a lapockái közé, így kénytelen felhasalni a kuka tetejére.

- Nem? Nem emlékszel? Pedig olyan régóta nem dolgozol még itt. – játszom a meglepődöttet – Egyik este két részeg barom összeverekedett egy telefonszám miatt. – fröcsögöm a szavakat – Ki ment oda hozzájuk? NA? – rántom feszesebbre a karjait – Én!

Martha felnyög a fájdalomtól aztán rázkódni kezdenek a vállai a hangtalan sírástól.

- És kit dobattál ki? – rántom elő dühösen a késemet a nadrágom zsebéből. - Engem!

- Fogalma sincs, hány ilyen részeg idiótát kell kidobatnunk.... – most már hangosan zokog.  

            - Nem érdekel! Ez nem mentség! – vágok bele az alkarjába, amitől a felszolgáló azonnal felkiált. Cérna vékony hangja, amilyen gyorsan bezengte a néma sikátort olyan gyorsan hal el. Csupán a fülemben visszhangzik tovább, kellemes bizsergést idézve elő a dühtől merev izmaimban. Újból bele vágok a karjába, amitől a furcsa, önfeledt érzés erősebben kerít hatalmába. Egyszerre szórakoztat és élvezettel tölt el. Elmosolyodom aztán ismét bele vágok a sikoltozó, vonagló lányba majd újból és újból, több tucatszor vágom bele a késem a hátába.

Üdv:
Brukú

Share:

Tovább olvasom

Az év első napján

Sziasztok,

Először is boldog új évet kívánok mindenkinek! :)

Bevallom őszintén, hogy nem készültem évvégi összesítővel, mert a blog csupán fél éves. Gyerek cipőben jár még, de ennek ellenére is igyekeztem rendszeresen hozni a regényeket és a blogos beszélgetéseket. Többször is igazítottam, csiszoltam a blog stilusán is, ami szerintem egész jól sikerült. Közben, mondanom se kell, hogy rengeteg mindent tanultam a blogolás terén. Igaz, még mindig van, mit tanulni, de egyszer sem bántam meg, hogy bele vágtam, sőt csak nőtt a lelkesedésem, ami az új évben is végig ki fog tartani.
Viszont ehhez kellett az is, hogy Ti is itt legyetek. Köszönöm, hogy olvastatok és, hogy ennyi feliratozót üdvözölhetek az oldalon. Bízom benne, hogy a továbbiakban is velem maradtok, és hogy az a sok regény és Talking Blogs bejegyzés, amiket tervezek hozni, mindenkinek elnyeri majd a tetszését.

Szeretettel
Brukú

Share:

Tovább olvasom