Sziasztok,
Kedves volt számomra ez a regény, és örültem, hogy második helyezést ért el a szavazáson. Ugyan nem sűrűn szoktam felemlegetni a gyerekkoromat, most mégis öröm volt ezt a regényt megírni. Lehet azért, mert már régen volt, lehet azért, mert saját családom van már, és másképp, felnőttként, látom a dolgokat. Jó érzés vissza gondolni a titokban megevett süteményekre, a közös fára mászásra és az első medencés nyaralásra...stb.
Titeket melyik illattól önt el a nosztalgia?
Üdv,
Brukú
Kedves volt számomra ez a regény, és örültem, hogy második helyezést ért el a szavazáson. Ugyan nem sűrűn szoktam felemlegetni a gyerekkoromat, most mégis öröm volt ezt a regényt megírni. Lehet azért, mert már régen volt, lehet azért, mert saját családom van már, és másképp, felnőttként, látom a dolgokat. Jó érzés vissza gondolni a titokban megevett süteményekre, a közös fára mászásra és az első medencés nyaralásra...stb.
"A gyermekkori emlékeket néha
elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt
szekrénye alján az elfeledett gyerekkori játékokat, de sohasem vesznek el
végleg." (Neil Gaiman)
A mohás tetejű, megrogyott, régi kutyaól mellett ácsorgok és mozdulatlanul bámulom az elhanyagolt, gazos kertet.
Minden ugyanúgy van, ahogy gyerekkoromban volt: a magas bokrok, a téglából
kirakott kis ösvény, ami végig kanyarog az egész telken, a katona sorban
ácsorgó gyümölcsfák, és a kerítést befedő nád. Mindig is szerettem ezt a nagy
kertet: ha nem éppen a fákra másztunk fel, akkor traktor kerekekkel körbe rakott
homokozóban játszottunk vagy kosaraztunk az udvar első részében. Még arra is
emlékszem, amikor először állítottunk fel medencét és ujjongva ugráltunk bele
vagy arra, amikor nagy hó esett és korcsilyázni tanultunk a lejtős kocsi
bejárón. Nagyot sóhajtok, hátha elpárolog ez a nyomasztó érzés a mellkasomban.
- Sütit? – dugja az orrom alá a
kezében szorongatott csokoládés sütiket Ruth.
- Hogy vagy képes ennyi év után
is kicsenni a dobozból? – nézek fel rá meglepetten. Alig látszik a bályos
vigyora a hatalmas szalmakalapja miatt, ami a kerek arcának nagy részét
eltakarja. Még jó, hogy egy fél fejjel magasabb nálam, így elég csak felemelni
a fejem, hogy lássam a barna szemeit.
– Ha még csak ez lenne a
legnagyobb problémánk... – lehervad a mosolya – Nem hiszem el, hogy eladják a
házat. – vág bele egyből a szokásához híven aztán elfordul, hogy ő is megnézze
magának a kertet. Nem válaszolok azonnal, mert attól tartok ha kinyitom a szám,
elsírom magam. Hetek óta tudtunk erről, mégis nehéz most itt állni és búcsút
venni mindentől. Számba tömök kettő sütit is, és a lehető leghosszabban rágom.
- Hidd el, le akartam beszélni
őket a panellakásokról. – Hosszú percekkel később tudok csak megszólalni.
- Én is próbáltam, de be kell
látnunk, hogy nem mai csirkék, Lexi, - jelenti ki a ki nem mondott igazságot,
olyan hangsúllyal, amit anyánk szokott elővenni ha felvilágosításba kezd - és
ez a telek a házzal együtt nekik túl nagy.
- Aaronra számítottam, hogy ide
költözik, úgyis annyit mondogatta – dörzsölöm meg a tarkómat gondterhelten –
erre kiment külföldre.
- Az öcsénk keresi még a
helyét. – replikázza Ruth rám pillantva,
de nem gondolja komolyan. Mindig is csapongott a kis testvérünk, sosem tudott
hosszabb ideig kitartani valami mellett, hiába vágott az esze úgy mint a
borotva.
- Vajon az az ajtó még mindig
nyikorog? – Bólintok a fejemmel a kert végében álló, rozsdás kerítésre, hogy
tereljem a témát.
- Fogadjunk! – kacsint rám Ruth
aztán komótosan sétálva célba vesszük a telek végét.
A rácsos kapun egy hatalmas lakat
lóg, amiről a rozsda épp olyan szorgalmasan pereg le, mint a zöld festék
magáról az ajtóról. Mivel ugyanaz a lakat van rajta, mint régen is volt, elég
csak egy pontos ütést mérni a tetejére, aztán erősen megcsavarni, hogy kinyíljon. Óvatosan nyitom ki, de a hangja rettentően karcos és éles a
korhadástól. Felnevetünk. Hogy tud egy ilyen borzalmas hang ennyire jól esni?
A kapun túl a kis patak most is úgy
kanyarog, átszelve a telkek végét, mint régen. Körülötte a sás és nádas vadul
elburjánzott már, így alig lehet látni a kiapadt, poros medrét, és a keskeny fa
hidat, amit apa épített. Ahogy áthaladunk az öreg hídon egyből egy dús nyírfa
erdő fogad. Mikor utoljára jártam itt még vézna kis csemeték voltak ezek a fák
és látni lehetett az erdő többi részét is.
- Emlékszel, amikor itt
bújócskáztunk, és ipiapacsot játszottunk? – kérdezi a nővérem a fák fehér
foltos törzsére mutatva.
- Milyen vadnak éreztük magunkat,
hogy felnőtt felügyelet nélkül voltunk itt kint – válaszolok nevetve.
- Én inkább a szabad szót használnám – javít ki felvont szemöldökkel – nem
kellett házit írni, rendet rakni a házban vagy segíteni a kertben. Csak mi
voltunk...
- És a rét. – Folytatom a
mondatot miközben megérkezünk a nyírfák kusza halmaza mögé. A tisztást nagyobbnál
nagyobb fák fogják közre, ám ennek ellenére is hatalmas a mérete. Teljes
felületét belepik a térdig érő, aranyszínű fű félék, és az erős lila színben
pompázó virágok, amik a kellemes nyári szélben lágyan ringatóznak. Veszek egy
nagy levegőt, hogy még utoljára érezzem a rétnek ezt a kellemesen tömény
illatát.
- Nézd, még mindig itt van a monogramunk! – Hallom a hátam mögül a növérem izgatott hangját. Az egyik távoli
szilva fánál áll, végig simítva a fába vésett két kezdőbetűn és az azokat körbe
ölelő szívecskén. – Az meg van még, hogy egy teljes napig tartott ezt bele
vésni?
- Megvan, - mélázok el azon a
svájci bicskán, amit apa szerszámos ládájából vettünk kölcsön és azon, hogy
felváltva próbáltunk megküzdeni a fa durva, kérges törzsével – és arra is, hogy
nem akartál fára mászni utána, mert hirtelen „tériszonyod” támadt. – Mutatom az
idézőjelet a levegőbe, cukkolva ezzel őt. Ezt a szót akkor hallottuk először a
tévében, és abban a pár napban mindenre ezt mondtuk, csak hogy ne kelljen
valamit megcsinálni. Csak egy pillanatra fordul felém, de az arcán így is
látványos a sértődöttség.
– Mássz fel! – jelentem ki, mire ő ingatva a fejét végig néz a szoknyáján. – Gyerünk, mire vársz? - folytatom miközben a lábai elé dobok egy kisebb méretű kavicsot. Mikor kicsik voltunk mindig bejött ez a trükk, ha rá akartam venni valamire. Mindig is benne volt a verseny szellem, a bizonyítási vágy, amit könnyű volt elő csalogatni. Ezúttal sem csalódok: már dobja is el a kalapján, és tűri fel az élénk piros szoknyáját. Kurjantok egyet, mire egy határozott ugrással felkapaszkodik a fa egyik vastag ágára, majd lábát könnyedén átvetve rajta, lovagló ülésbe helyezkedik.
– Mássz fel! – jelentem ki, mire ő ingatva a fejét végig néz a szoknyáján. – Gyerünk, mire vársz? - folytatom miközben a lábai elé dobok egy kisebb méretű kavicsot. Mikor kicsik voltunk mindig bejött ez a trükk, ha rá akartam venni valamire. Mindig is benne volt a verseny szellem, a bizonyítási vágy, amit könnyű volt elő csalogatni. Ezúttal sem csalódok: már dobja is el a kalapján, és tűri fel az élénk piros szoknyáját. Kurjantok egyet, mire egy határozott ugrással felkapaszkodik a fa egyik vastag ágára, majd lábát könnyedén átvetve rajta, lovagló ülésbe helyezkedik.
- Úgy tűnik a majom ösztön még
mindig meg van. – Nevetek, mire letép egy nagyobb darab szilvát a fáról és
hozzám vágja. A gyümölcs nem üt nagyot, de szétkenődik a felkaromon, össze
kenve a halvány sárga pólómat.
- Bocsi. – kiáltja miközben egy
kicsit feljebb mászik. Felkapok egy marék kavicsot a földről, hogy aztán
egyesével megdobáljam vele a fatörzset és a lábait támasztó faágakat. Ez a fa
régen is remek alapot adott a játékhoz, a dús lombkoronája és a vastag, vízszintesen növő ágai miatt, mi pedig előszeretettel jöttünk ide és találtunk
ki filmekbe illő jeleneteket, mint a toronyból kimenteni a bajbajutottat vagy
katonaként figyelni a felbukkanó vadnyulakat és rókákat. Sosem mentünk ki a
környék játszótereire, mint a korunkbeli többi gyerekek. Senkinek nem mondtuk
el, miért így csak a miénk volt. Ezért is véstük bele a nevünket a fába.
Ahogy elfogytak a kövek, vigyorogva
lehuppanok a fűbe. Fejem alá teszem a kezeimet, a lábaimat pedig elmélázva
kinyújtom.
- Az ott egy macska. – Mutatok a
kék égen átúszó gomoly felhők közül az egyikre, amikor mellém fekszik Ruth.
- Egész hasonlít rá – feleli
elgondolkodva aztán átteszi az egyik lábát a bal lábamon, ahogy esténként
szokta mese olvasás közben. – Hiányozni fog ez a hely... – hangja halk, bágyadt,
nyoma sincs az előbbi vidámságnak.
- Nekem is – súgom remegő
hangon. Előveszem a farmerzsebemből a telefonomat, és készítek vele egy tucat
selfiet. Órákkal később indulunk csak vissza, győzködve magunkat, hogy ez nem a
vég, mégis nehéz szívvel zárjuk vissza a régi lakatot és sétálunk végig utoljára
a tágas udvaron.
Titeket melyik illattól önt el a nosztalgia?
Üdv,
Brukú