The Sunshine Blogger TAG

Sziasztok, 

Ha nyár, akkor summer TAG, ami pillanatok alatt meghozza a nyárhangulatot, még ebben a borongós, szeles időben is. Rám fér, igazság szerint, mert még egy hónap mire el tudok menni szabira, ezért külön köszönöm Rigó Eszternek, hogy felpezsdített ezzekkel a kérdésekkel. :D 


SZABÁLYZAT:
1. Köszönd meg a díjat annak, aki megjelölt.
2. Válaszolj a kérdéseire.  
3. Írd meg, hogy milyen terveid vannak az idei nyárra.
4. Jelölj meg 5 bloggert.  
5. Bombázd meg őket Te is 5 db kérdéssel


1. Nyáron aktívabb vagy kevésbé aktív a blogod?
Elgondolkodtató a kérdés, de  szerintem picit csökken az aktivitás a blogon. Nem csak azért, mert végre van idő túrázni, strandolni menni... stb, hanem mert jó kicsit mindent abba hagyni és aktívan pihenni.

2. Mik szerepelnek a nyári hangulatot adó zenelistádon?
Őszintén szólva, nagyon nincsen így külön nyári zenei listám. Lehet azért, mert rockot, violin dupstepet és electro swinget hallhatok, amik nem igazán szezonálisak, inkább egész évre szólnak.  Van azért, hogy beírom keresőbe, hogy 'summer musics' és bele hallgatok abba, amit kiad, de ez csak néhanapján fordul elő.
3. Mi volt az eddigi legkülönlegesebb hely ahol nyaraltál? Esetleg van róla olyan képed, amit szívesen megmutatnál?
Három éve lehetett talán, amikor Zalaegerszegre mentünk egy csúszda parkba. Szép hely volt, igényes,  tényleg sok csúszdával és még annál is több medencével. Kibéreltünk egy hétre egy takaros kis faházikót, aminek meglepően jó volt a hangulata és kényelmes is volt.
Egyrészt amiatt is volt különleges, mert ritkán csúszdáztam előtte, másrészt pedig a hely mondhatni, a Dunántúl másik felén van, ugyanis Székesfehérvári vagyok. Így kb átutaztuk az ország egy részét, ami azért elég ritkán fordul elő.

4. Mi a kedvenc nyári italod?
Amit liter számra megtudnék inni, az a bodzás limonádé, narancs és lime darabokkal. Egyik kávézóban ittam először pár éve, és azóta oda vagyok érte. Teljesen egyszerű ital, főleg ami az elkészítését illeti. Gondolhatjátok, mennyit csináltam azóta otthon. XD

Másfelől pedig a gyümölcs turmixok a nagy favoritok. Szerencsére sok gyümölcs terem az udvarban a nyáron, amit ki is használok úgy, hogy mindig csinálok belőlük valami turmixot. Már szereztem be hozzá egy normális turmixgépet és öblök, színes üveg poharakat. Tudom, mi ez ha nem megszállottság?!


5. Volt olyan nyaralásod, ami horrorrá változott?
Igen, sajnos voltak ilyen nyaralások, még zsenge ifjú koromban. Van egy nővérem és egy öcsém, ami mindent megmagyaráz: volt civakodás, rengeteg szenyózás és mindig mindenki mást akart... Sosem volt nyugodt pillanat, még a Balaton parton sem.


Végül, de nem utolsó sorban: mik a tervezek a nyárra?
Nos, az építkezés sok mindent sutba vág, és már előre sajognak az izmaim, de ennek ellenére is szeretnék elmenni a Balatonra, szaunázni valahol egy jót és kijutni FEZEN-re (amihez a jegyeket már sikerült is megvenni). 


Saját kérdéseim:

1) Napozni vagy inkább úszni-lubickolni szeretsz a strandon?
2) Balatont vagy a termálfürdőket szereted inkább?
3) Melyik típus vagy inkább? Az, aki folyton fesztiválozik és utazik vagy az, aki inkább a nyugodt és egyhelyben lévő nyaralást kedveli?
4) Mik a kedvenc helyek a nyaraláshoz?
5) Szoktál e nyári bakancs listát készíteni?

A jelöltjeim, akiknek a válaszaira kíváncsi lennék:
Zsazsi
Lia
Hollosy Kincső 
Amber Rogers


Kellemes hétvégét mindenkinek:









Share:

Negyvenháromnapos kihívás - Hatodik



Sziasztok, 
 
Ha meghallod azt a kérdést, hogy mi a legkevésbé kedvelt állatod, melyikre gondolsz?
Ez nálam nem más, mint a pók. Nincsen arachnofóbiám, nem kapok szívszélütést ha esetleg rám mászna, csak arról van szó, hogy undorítónak találom őket. Sem a négy pár ízelt lábukat, sem azt, ahogy másznak vele nem bírom. Viszolygok tőle. Pedig még csak nem is Ausztráliában élek, ahol még a lepkefingtól is tartani kell, annyire veszélyes ott minden.

Viccet félre téve, a kihívás hatodik napja arról szól, hogy egy kevésbé kedvelt állatról kell eladási cikket írni. Mivel ez a cikk elég rövidre sikerült, ezért kerítettem hozzá egy kis pluszt.


A magasra nyúlt száraz gaz halkan susog, ahogy óvatos léptekkel menetelünk egy tisztáson, egy, a nagy várostól jó pár száz kilométerre lévő lakótelep felé.
gyors léptekkel haladunk, csendesen, meglapulva mint, akiket bármikor megtámadhat egy megvadult állat vagy a szintén fosztogatni akaró banditák.
Mindenkin, még rajtam is, a leghalványabb színű ruha van, amit csak elő tudtam kotorni az évek óta hordott, megviselt ruháim közül, ezzel is bele olvadva a táj száraz, kopár színeibe.

Az évek óta összeszokott csoportom, mai napra kijelölt tagjai állandó figyelése ellenére, ismét ellenőrzöm a mellettem sétáló kislányomat, Búzavirágot. A tizenkét éves lány, egy csukló vastagságú bot végét farigcsálja menet közben, amit valahol a város szélében lévő magas, elburjánzott fáknál találhatott. Nem régiben szokott rá arra, hogy mindenféle fából fegyvert faragjon – még akkor is ha egyenlőre ez csak a tűhegyes végű, vastag botokat jelenti. Mint mindig, most is a tarkójánál és a fülénél égnek meredeznek a kósza, szőke tincsek, meg-megcsiklandozva, koszos, kerek arcocskáját. A fakó zöld pólója ujjai egészen a válláig vannak feltűrve, cipője, koszos fűzője pedig a lábai között ugrándozik séta közben. Felpillant, végig pásztázza a tájat, aztán engem is, és csak utána folytatja a fa farigcsálását.


Közelebb húzódóm hozzá, majd a sor elején sétáló Adra koncentrálok, aki már ismerve az utat vezet minket a lakópark felé, abban a reményben, hogy élelmet és hordható ruhákat találjunk magunknak.
Ad magas, sovány alakját, görbe hátát, és egy a szürke terítőből rögtönzött kendőjét könnyű szemmel tartani, ezért van egy lehetelnyi idő bámészkodni: a lakókocsik szabályosan helyezkednek el egymás mellett, több sorban sorakozva a közöttük húzódó, széles, repedezett út mellett, ami miután egy kanyarral elfogy a horizonton, újabb és újabb sorra bomlik. A valaha rendezett és egyforma lakókocsik most azonban összefirkálva, megrongálva és némelyik felgyújtva bujkál a magas gazban, a rájuk felkapaszkodó futónövények és a szétszórt szemét megszámlálhatatlan kupacai között.

Vajon szép lehetett annak idején? Megengedve magamnak egy pillanatnyi ábrándozást, teszem fel a kérdést, ami mindig elgondolkodtat ha új helyre megyünk gyűjtögetni. A régi világ már akkor magával ragadott, amikor a szüleim meséltek róla gyerekkoromban. Ők még abban a világban éltek, és szemtanúi voltak az Elnyomottak Háborújának. több mint harminc éve volt, amikor menekültek tucatnyi csoportja települt be Európába elnyomva az ott élőket. Az emberek fellázadtak és háborút robbantottak ki, hogy kiűzzék őket. Felfoghatatlanul sok ember veszett oda, mert senki nem volt hajlandó engedni a másiknak...
-                  Anya, gyere már, nem akarok lemaradni semmiről – ránt vissza Zavi, aki pár méterre előttem jár, mutogatva, hogy a többiek most indulnak tovább.
-                  Balról a harmadik – jelentem ki miután végig nézek az első soron és kiszúrok egy épségben lévő lakókocsit. Mire kocogva utolérem a lányom, Zavi már a kiválasztott, indákkal sűrűn beszőtt, barna lakókocsi szögletes, berepedezett ablakán les be, felmérve a terepet.
-                  Tök üres – jelenti ki gyászosan anélkül, hogy levenné a szemét az ablakról.
-                  Akkor ugrunk egy sort – válaszolom egyszerűen, bármennyire is lomboz le a hírrel. Elsétálok mellette, egészen a lakókocsi, magas, ormótlan végéhez, és ösztönösen kilesek, tiszta e a levegő – hiába tudom, hogy valaki mindig őrködik és folyamatosan figyel ránk az ilyen utakon.

Kurtán bólintok, aztán átvágunk a lakókocsi mögötti kicsi területen, amit egy koszos, lelakott matrac és szétszórt pokrócok uralnak, majd ahogy behúzódunk a következő kocsi árnyékába, egyből elénk tárul a park hátsó, kopárabb része. A lakókocsik itt jóval ritkábban ácsorognak várva a végzetüket, miközben a megüresedett helyeken autók roskadoznak, amik megkopott festékkel, kilyukadt vagy hiányzó kerekekkel, kibelezett belsővel hagyják, hogy ellepjék a gazok és az apróbb facsemeték.
Ekkor szúrom ki a szemem sarkából az egyik ilyen rozsda kupacra roskadó lakókocsi mögött egy pillanatra felbukkanó göndör, zsíros hajú fejet, két, mindenféle talált tárgyból készült karkötős kezet és egy konzervektől púpos zsákot. Egy pillanat alatt eltűnik Zsubor a szem elől, aztán már csak a magas gazt látni elhajolni, ahogy tovább megy a többi kocsihoz. Kicsit hunyorgok, ellazítom a szemem, és ekkor látom csak meg a többieket is, ahogy mint az árnyék bukkannak fel itt-ott majd tűnnek el hangtalanul.
Zavi felnyög és fintorogva elhúzza a száját.
-                  Gyere. – biztatóan megszorítom a vállát, majd a mellettünk lévő lakókocsi felé tolom. Ez már jóval tágasabbnak tűnik, mint az előző volt, megfakult halvány sárga külsején vastagon megült már a por és a mocsok, amiből helyenként sovány virág nőtt ki. A kerek ablakai opálosak, legtöbbjükön szétfeslett függöny csüng.
-                  Na végre. – élénkül fel egyből az izgalomtól.
-                  Érintetlennek tűnik – mondom Zavival egyszerre. Elvigyorodom, miközben a festéktől hólyagos, tömör ajtóhoz lépek, hogy benyissak, csakhogy az nem mozdul. Erősen megrángatom a kilincsét, ami hangosan zörögve adja tudtomra, hogy szét van rohadva. Hümmögök egyet, aztán gyakorlottan beleillesztem az eddig a kezemben tartott lapos vasat az ajtó nyílásába és elkezdem felfeszegetni. Az ajtó egy darabig ellen áll, de aztán recsegve megadja magát.

Ahogy az ajtó kinyílik egyből megcsap az állott, penészes szag, amitől köhögnöm kell. Felhúzom a pólóm kirojtosodott nyakát az orromra, aztán belépek. Szinte azonnal szemet szúr a lakókocsi túlsó vége, ami teljesen be van ázva a beszakadt plafon miatt. Felágaskodok, így jobban rálátok az ágyakra, és a zuhanykabinra, de azokat annyira vastagon fed a fekete penész és a moha, hogy megközelíteni sem lehetne.


Megszívom a fogam, és már fordulnék a másik irányba, amikor megreccsen valami mögöttem, amit Zavi sikolya követ. Megpördülök a tengelyem körül és a lapos vasat magam elé emelve a lány mellett termek, a hátam mögé rántom és csak azután lendítem a kezem és sújtok le többször is a vassal a konyha mocskában heverő asztal alá. Valami felvisít. Aztán elnémul. Zihálok a heves mozdulatoktól és a rémülettől, de erőt veszek magamon és a lábammal óvatosan elkotrom a papírokat és üres dobozokat. Egy patkány az. Vérbe fagyva a szemét alá rejtőzve. Kifújom a benntartott levegőt, aztán figyelmeztetőleg a lányomra nézek. Ő sajnálkozva bólint és a botjába markolva elindul a kocsi másik sarkába, feltúrni a fából készült konyha szekrények tömkelegét.

Én pedig itt maradok és bele nézek az alacsony, kicsi hűtőbe, de az csak egy-két megrohadt ételt rejteget. A polcok felé fordulok, felforgatva a dobozokat, a tányérokat és egy tucat evőeszközt míg végül találok egy vastag konyhakést. Letépem a polcok melletti függönyt, hogy bele csomagoljam a kést, majd a felső szekrényeket veszem célba. A száraz bogár tetemek, üres üvegek és edények között találok némi kötszert és gyógyszereket, de találok olyanokat is, amiket már többször láttam, más helyeken, de nem tudom pontosan, mire használták régen. Az egyik ilyen egy átlátszó hengerféle, amiben fekete, kemény bogyók vannak és aminek az egyik végét csavarhatni lehet. Megforgatom, megrázom, aztán tanácstalanul vissza teszem a helyére.
Egy kicsivel arrébb meg egy lapos kinyitható fekete tárgyat veszek a kezembe, aminek az egyik oldala tükröződik, a másik tele van gombokkal. Megnyomkodom minden részét, amitől halk, kattogó hangot hallat. Tetszik ez a hang, ezért kiszedem a B és L betűket.
B, mint Búzavirág, és L, mint Lula. Remek nyaklánc lesz belőle. Teszem a nadrágom oldalzsebébe az új szerzeményeket.

-                  Te tudod, mi az a tarantula? – olvassa fel többszöri neki futással, ügyetlenül egy megsárgult papírdarabról Zavi a szót.
-                  Hogyan? – lepődök meg a kérdésén, ezért felém fordítja a rövid hirdetést.

Tartson tarantulát terráriumban.
Egyszerű tartása mellett a terráriumot a legmutatósabban lehet berendezni, így akár a ház dísze is lehet. Az állat csendes, nem csap zajt, nem rikácsol, nem nyüszít és bármilyen rovart megeszik, akár még azokat is, amik az udvarban előfordulnak. Hálójuk különleges és látványos, fajtától eltérő, mint ahogy a méretük és színük is....

-                  Az egy nagy pók. – adom vissza neki a félig szét szakadt, hiányos papír darabot. – Tudod, aminek sok lába van és pókhálókat sző, hogy megfogja a bogarakat – körül nézek pókháló után kutatva, amit meg is találok az egyik sarokban. Vastag és sötét szürke a rátelepedett portól.
-                  Akkor a nagy pók meg még nagyobb hálót csinál? – teszi fel a kíváncsi kérdést, miután végig gondolta a hallottakat.
-                  Valószínű, – visszateszem a gombos tárgyat a pultra, nem foglalkozva azzal, hogy feldől miatta a tornyokba halmozott edények és bele borulnak a mosogatóba – de ilyet még nem láttam sosem. Lehet a régi világban a mamáék láthattak.
Nyitja  a száját, hogy bele kezdjen a szokásos elméletek alkotásába, amit ilyenkor szokott, de bele fojtom a szót. – Induljunk tovább ha akarunk rendes zsákmányt.
 
 

Üdv, 


Share:

Negynevháromnapos kihívás - Hét



Sziasztok,

Ez a bejegyzés egy karikatúra saját magamról. A feladat ugyanis az, hogy írjak le egy olyan párbeszédet, ami köztem és egy háztartási tárgy között zajlana. Nos, szeretek takarítani és rendben tudni mindent. Viszont nem fajult még el odáig, hogy rigolya legyen. Nem harapom le senki fejét azért ha mondjuk nem egymás mellé teszti a cipőjét, amikor belép a házba.


A mosógép lelkesen zörögve indul be, a homokszínű és citromsárga színekben pompázó fürdőszoba sarkában, a bambuszhatású szekrénnyel és a beépített zuhanyzóval szemben. Elégedetten összecsapom a kezeimet, aztán elindulok a porszívóért.

A spájz, kis mérete ellenére színültig tele van befőttekkel, zöldségekkel és konzervekkel, mind a maga helyén a polcok plafonig érő soraiban. Behajtom az ajtót, hogy hozzá férjek a mögötte álló porszívóhoz, csakhogy  az nincs a helyén.

Hümmögve megfordulok, majd átmegyek a konyhába, hátha ott van, bár nem szokásom szerteszét hagyni semmit. Megnézem a fehér, csillogó fényű konyhabútorok mellett, a középen álló munkasziget körül, de még a világos szürke étkező asztal alatt is. Sehol nem találom.

Utolsó tippként bemegyek a nappaliba. A helyiség tágas és világos a hatalmas ablakoktól, a krém színű, modern bútoroktól, és az üveg dohányzó asztal alatt elterülő hófehér, bolyhos szőnyegtől. Megállok a közepén és körbe nézek, de itt sem találom meg. Hová tűnhet el egy vékony porszívó?! Tanácstalanul megvakarom a fejem.
 
Aztán már épp fordulnék vissza, csakhogy a szemem sarkából megpillantom a meggypiros színét a kanapé mögött.
- Te meg hogy kerülsz ide? – teszem fel a kérdést meglepetésemben mielőtt nyúlnék érte, és elkezdeném kihúzni a szűkös helyről.
-  Muszáj? – kérdez vissza elnyújtott, vékony hangon, mire ijedtemben eldobom.
-  Au! Óvatosabb is lehetnél. – Bújik elő sértődötten a rejtekéből az álló, akkumulátoros porszívó.
-  De megijesztettél... - akadok el, ahogy hangosan is kimondva rájövök, miket beszélek éppen.
-  Nem is csak erre értem – mondja duzzogva, de látva, hogy csak tátogok keresve a szavakat, ezért kifejti - állandóan nyüstölsz: szedd össze a port a szekrények tetején és mögött, a morzsákat a kanapéról, a mocskot a lábtörlőről..., – sorolja panaszosan – és még az üveg szilánkokat is nekem kellett összeszednem, miután leesett a pultról a lekváros üveg.
Eltátom a számat  a hallottaktól, de ezt sem hagyja szótlanul:
-   Jah, sejtettem, hogy fel sem tűnik neked, mennyit takarítasz. – Fújtat egyet, amitől egy maroknyi por a levegőbe száll belőle. - Igazán leállhatnál ezzel...
Az utolsó mondata azonban már nem jut el hozzám, ahogy elvonja a figyelmem a fotel karfájára csillogva lehulló kis adag por. Amint az utolsó porszem is rátelepedett a karfára, találom csak meg a hangom.
-  Hát, nem is dísznek vettelek -  jelentem ki, miközben automatikusan nyúlnék a porszívóért, de most először észre veszem magam. A takaríthatnékom tényleg rigolyává nőtte ki magát? Áh, hülyeség. Különben is egy porszívóval beszélgetek... – győzködöm magam.
-  A partvist az bezzeg igen. – replikálja és sértődötten az ablak felé fordul, így csak a piros hátát és a puha markolatát látom.
-  Akkor mégsem nyüstöllek annyit – mutatok idézőjelet a levegőben, igyekezve megütve az ő vékony, nyervogó hangját – ha van időd azzal foglalkozni, melyik takarító eszközt mennyit használom.
-  Van időm képzeld, - fordul meg hirtelen, amitől a függöny megrezdül - ugyanis totál elkoptak a kerekeim, és a porzsákom is kezd kibolyhosodni, míg a partvisnak még csak kuszán sem állnak a sörtéi.
Felvont szemöldökkel a konyha pult mellett, a sarokban érintetlenül álló partvisra pillantok.
- Szeretek alapos lenni – védekezek, de ahogy végig nézek a lakáson, már én is látom, hogy mekkora tisztaság van, amit én kosznak tekintek. - Jó... mit akarsz? – kényszerítem ki magamból ezt a rövid kérdést, hiába tiltakozik minden porcikám ellene.
-  Hajlandó vagyok lemondani a porcicák kergetéséről, és minden mocskos, éles dologról – csap le azonnal az alkudozás lehetőségére.
-  Szőnyegek és az ülőgarnitúra maradnak – jelentem ki, ugyanis ebből nem engedek. Partvissal nem lehet elég alaposan kitisztítani ezeket.
-  A porcicákat, meg a lábtörlőt nem akarom. – mutat az előszobában lévő tengerészkék lábtörlőre, ami körül ott sorakoznak a cipők és a bakancsok.
-  Azok mehetnek– válaszolom kis gondolkodás után – A mocskos dolgokat meg meglátjuk – folytatom az alkudozást, kis kaput hagyva magamnak.
A porszívó erre egy pillanatra bekapcsolja magát, így olyan hangot hallat, mintha morogna. Karba teszem a kezem, hogy ennél lejjebb nem fogok menni, mire nagy nehezen rábólint.


Szerintetek van e egészséges határ ha tisztaságról vagy takarításról beszélünk?

Üdv, 


Share:

Az írás számomra:

Az írás számomra:
"Írás közben nincs ítélkezés, se szégyen, csakis szabadság. Amint a toll a papírhoz ér, egy pillanatra szabad vagyok." Jessica Sorensen

Fordító

Chat

Írós és történetes blogok hirdetései