Negyvenháromnapos kihívás - Öt - Megérzések: ellene vagy mellette?

Sziasztok, illetve már jó estét.

Megérzések. Biztosan voltak már, hogy elkapott egyfajta fura, bódító érzés, amitől egyből tudtad, hogy mit kéne másképp tenni abban a pillanatban. Szoktatok rá hallgatni? Vagy inkább csak lerázzátok magatokról és betudjátok a de ja vu érzésnek?
Nos, főszereplőnk, Helen, nem hogy nem hallgat rá még el is nyomja. És emiatt elszalasztja az egyetlen lehetőséget, hogy megelőzze a bajt. Sőt...


Ebben a kihívásban levelet kellett írni a jövőbéli, a múltbéli énednek, illetve a jövőbeli gyerekeidnek. Mivel csak tanácsokat tudtam volna adni magamnak, de abból is regimentnyit, ezért kicsit más megközelítésből indultam neki a dolognak.

Jelen

A szemét és könyv halmok alatt talált színes ceruza alig fog a megsárgult papírlapra, amit az egyik könyvből téptem ki. Szentségelek némán, aztán kapkodva rányomom a hegyét, nem kímélve sem a ceruzát sem a fáradtságtól remegő kezemet. Nem maradhatok túl sok ideig egy helyben, és korán sem biztos, hogy a következő helyen, ha találok, lesz lehetőségem megírnom az üzenetet. Az egyetlen esély, hogy megpróbáljam helyre hozni, amit elszúrtam....

Ekkor harsány zaj töri meg a halálos csendet. Összerezzenek. A ceruza megcsúszik a gyűrött lapon, ahogy riadtan magam elé emelem, mintha csak egy kés volna, majd lélegzet visszafojtva végignézek a gyerekszoba hátrahagyott, nehéz, poros bútorain, az egyszerű, de már kibelezett rugós ágyon, az üres könyves polcokon heverő papír és üvegdarabokon, majd a csillárba költözött madárfészken, de minden olyan mozdulatlan, mint eddig volt.

Akkor kintről jön a zaj, nyelek a felismeréstől hatalmasat, nem foglalkozva a kiszáradt és cserepes szám sajgásával, ami napról napra egyre rosszabb az elviselhetetlen forróságtól.

A falnak lapulva kinyújtom a nyakam, de épp csak kilesek a törött ablakon, árnyékok suhannak át sebesen a szemközti háromszintes téglaházon, majd tűnnek el a mögötte lévő épület omladozó falai mögött.

Csak galambok, fújom ki lassan a levegőt, csak galambok. De ahogy eltűnnek a madarak, ismét beáll a törékeny, vészjósló csend, amitől a megkönnyebbülés azonnal szertefoszlik. Megdörgölöm a kimerültségtől égő szemeimet mielőtt vetek egy gyors pillantást a házak mocskos ablakait összekötő létrákra és vastag deszkákra, amik recsegnek-ropognak a rájuk tűző naptól. A lakónegyed melletti hatalmas parkot is leellenőrzöm, amit szinte teljes egészében átlátni az egyre inkább kiszáradó, elpusztuló fák és bokrok miatt, amik régen megállíthatatlanul belepték és a legnépszerűbbé tették az egész parkot. Még a zsenge, dús gyep is kiégett, ami helyén mostanra már csak száraz, sápadt föld áll.

Megkönnyebbülten leeresztem a ceruzát, aztán kapkodva befejezem az üzenet írását.

Amint aláírom a nevem kezdőbetűjével, felemelem a lapot úgy, hogy egyenes legyen a széle, aztán egy gyors mozdulttal megvágom vele az egyik ujjam. Apró vércsepp serken ki belőle, ami egyből a papírra veti magát. Ahogy szétfröccsen, hajszálerekké formálódik minden cseppje, és mohón behálózza a koszos lapot. Egy leheletnyi idő után azonban pulzálni kezd, életet lehelve a papírba, ami aztán elkezd folyósodni és beszivárogni a bőröm alá. Előbb az ujjaimba, a tenyerembe végül az egész felkaromba.

Éget. Olyan mintha jeges vízbe merültem volna. A bőröm elkékül, ellilul. Az ereim kidudorodnak, ahogy a papír utolsó cseppje is belemarja magát.

Kiráz a hideg. Megremegek. Megint minden a régi. Egyedül a halvány lila hajszálerek maradtak meg, mint egy kikopott tetoválás, amitől a fehér bőröm egy márvány szoborhoz hasonlít leginkább.

Múlt

A híres emberek szobraival körbe vett, lugasoktól zöldellő téren, egész nagy számban gyűlt össze már a tömeg, ami csendesen figyel az egyszemélyes pódium felé, ahol épp a tüntetés másik szervezője, Linda, tart beszédet: molett alacsony alakja a feltűnő sárga színű ruhájában is szinte eltűnik az állvány és a mikrofon mögött.

Néhány éve egyedül kezdtem mozgalmakat szervezni, plakátokat osztogatni, hogy felhívjam az emberek figyelmét a globális felmelegedés közelgő veszélyeire, és mára már ketten szervezünk egész tüntetéseket, reklámokat és komoly hirdetéseket, és minden alkalommal egyre többen csatlakoznak.

Lindát figyelem, ugyanis, mint most is, felém pillant, hogy jelezze, lassan a mondandója végéhez ér. Izgatottan eltolom magam a pezsgőszínű elektromos autómtól, hogy gyors pillantást vegyek az üvegében a magasra tűzött vastag, rézvörös kontyomra, a kerek arcomhoz passzoló vékony keretes szemüvegre és a pánt nélküli nadrág ruhámra. Gyorsan kiveszem a táskámból az újrahasznosított papírokat, amikre a beszédemet írtam, és már indulnék is lelkesen a pódium felé, csakhogy a kisebb kupac papír közül kiesik egy könyvből kitépett, koszos lap.

Megállok. Biztos csak elfelejtettem a nagy szervezkedésben kidobni a szemetet, vonom meg a vállam mielőtt lehajolnék érte és felvenném. Kiszúrom magamnak a legközelebbi kukát és elindulok felé, miközben kisimítom a papírt, hogy szokásomhoz hívem, megnézzem, mit dobok ki. Ekkor látom csak meg, hogy egy rövid, kézzel írt szöveg van rajta.

Ne állj ki a pódiumra beszédet mondani. Mindenki megfogja tudni, hogy te más vagy és botrányos vége lesz. Sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre. Könyörgöm, Helen, előbb légy tisztában a képességeiddel és ne nyomd el csak mert félsz tőle.

H

A sietősen lefirkált üzenet betűi enyhén döntöttek, a szárak kurták és a sorkezdés vagy egy centire van a lap szélétől. A számhoz kapom a kezem: az én kézírásom ilyen, de kizárt, hogy ezt én írtam volna.

Felkapom a fejem és végig pásztázom a tömeget, hátha valaki csak megviccelt és most jót röhög rajtam. De mindenki a lelkes szónoklatra figyel.

Oké, oké, nyugtatgatom magam, ez még bármit jelenthet. Lehet akár zaklató is. Átfutom még egyszer a levelet, de megakad a szemem az aláíráson és azon, hogy tud arról a lázálomszerű érzésről, ami az utóbbi időben egyre inkább nyomaszt. Senkinek nem szóltam erről, mert nem hinné el, hogy olyan rémálmaim vannak, amik mindenféle, legtöbbször vészjósló, képekkel gyötörnek. Sem pedig azt, hogy emiatt tudom, hogy súlyosabb az egész globális felmelegedés, mint azt állítják...

-        Helen, te jössz. – összerezzenek, ahogy Linda türelmetlenül figyelmeztet a pódium mellől. Kényszerítem magam, hogy elszakítsam a tekintetem a papírlaptól és zsebre tegyem. – HELEN...

-                     Jövök már – nyögöm zavarodottan, aztán kis hezitálás után elindulok.

A pódium keskeny, fordított felkiáltójelre hasonlító alakja már kedves ismerősként köszönt. Könnyedén fellépek a magas lépcsőjén, leteszem a papírokat, majd feljebb állítom a mikrofont mielőtt beszélni kezdek.

-                     Az előttem szólóhoz csatlakozva, én is csak megerősíteni tudom, hogy ez egy komoly probléma. –  kezdek bele egyből. A vékony, de erős hangomat harsogni kezdik a hangfalak, betöltve az egész teret, amitől megnyugszom és új erőre kapok. - Vegyünk erőt magunkon, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a biztosabb jövőért: ha kell segítsünk másokon is és hagyjuk abba ezt a gyerekes ujjal mutogatást. – A tömeg egyetértően helyeselni, tapsolni kezd – Így, ha már elkerülni nem tudjuk, legalább csökkenteni próbáljuk meg a szélsőségeket...

Erre a kijelentésre azonban a taps abba marad, és mindenki elnémul, ami megakaszt a beszédben. Kérdőn felemelem a kezeimet, mire a tömeg olyan hirtelen kezd el zúgolódni és kiabálni, hogy teljesen lefagyok.

-                     Ezt meg hogy érti...

-                     Ő többet tud mint mi?...

-                     Akkor hiába az egész...?

-                     Csaló...

-                     Bunda...

Ekkor egy összegyűrt újrahasznosított papírpohár a fejemnek csapódik, amitől magamhoz térek.

-                     Nem, félre értitek..... – találom meg a hangom - A kormány... – de egyre több szeméttel kezdenek dobálni. Leugrok az emelvényről és a fejemet védve a kocsihoz rohanok. Épp csak becsapom az ajtót és elindítom a motort, amikor már pár ember az üveget veri az öklével. Csikorogva hajtok ki a főútra és hagyom ott a teret teljes gázzal.

A házam csupán pár kilométerre arrébb van, egy csendes kertváros elején. Satufékkel állok meg az egyszintes ház előtti sűrű gyepen, kipattanok az autóból és bemenekülök a házba.

A nappaliba még besütnek a nap utolsó sugarai, halványan megvilágítva  a rattan és bambusz bútorokat, azt a kevés, energiatakarékos rizspapír lámpámat, a teljesen áramtalanított tévét és laptopot, és a hatalmas rongyszőnyeget, amin keresztülgázolok, hogy behúzzam az összes, olajzöld függönyt. Lehajítom a táskám a kanapé durva szövetű szivacsára, mielőtt idegesen járkálni kezdek előtte. A hajamba túrok, tönkre téve a kontyomat, csakhogy a telefon őrült csengésbe kezd, ami csak olaj a tűzre. Felmordulok és előtúrom a táskámból. A kijelzőn egyfolytában újabb és újabb üzenetek váltják egymást: „Megvonjuk a támogatásunkat...”, „Mikor tudna interjút adni a botrányhős...?”, „Mi a franc volt ez, Helen?”Anélkül, hogy bármelyiket is megnyitnám, kikapcsolom a telefont és leülök a kanapéra, magamra húzva a kötött, szürke takarót, hogy megpróbáljak lenyugodni. Sikertelenül. És hosszú órákkal később sem sikerül. Nem tudok sem elaludni, sem pedig tisztán gondolkodni.

Essünk túl rajta, bekapcsolom a tévét: a legtöbb hír csatorna, a csalásról, a hatalomvágyról és a hírnév hajhászásról szólnak. Egy éjféli beszélgetős műsor már a letartóztatásig jutott, sőt a képernyőn végig futó üzenőcsíkon vannak, akik azt harsogják, hogy többen is vannak ilyenek, és hogy ez csak a kezdet.

Sírva fakadok: hogy lehet, hogy egy hétköznapi elszólás egészen az összeesküvés elmélethez vezet? Tönkre ment minden eddigi munkám. – Leveszem a szemüvegem, amit máris szempillaspirálos könnyek pettyeznek. –Jézusom, most Helent is tönkre tettem. – Kapok észbe hirtelen, amitől csak még inkább elerednek a könnyeim és felfordul a gyomrom. – Ez nem lehet véletlen... biztos az a levél az oka. Honnan tudott az a H a megérzéseimről és arról, hogy pont ezt a napot kellett megcéloznia...?

Ekkor azonban hatalmas zajjal betöri az ablakom egy ügyetlenül összetákolt Molotov koktél, ami azonnal lángokba borítja a helyiséget. Felsikoltok, mire köhögnöm kell az egyre vastagabb füsttől. Felkapok pár holmit, ami a kezem ügyébe kerül, aztán kimenekülök a házból. Az utca üres, még a szomszéd állandóan kóborló tacskója sincs kint, csak az autóm a gyepen, ami teljesen le van öntve festékkel és össze van verve a motorház tetője. Az újabb sokktól még káromkodni is elfelejtek. Csak beszállok és ész nélkül elindulok.

A történteken elmerengve nem figyelem az utat. Csak megyek előre, amerre az kanyarogva vezet, messze a csendes várostól.

Hajnalra már zsibbadnak a kezeim, annyira kapaszkodok a kormányba, a hátam begörcsölt és egyre inkább ásítozok a fáradtságtól. Leengedem az ablakokat, de a kábultság egyre inkább elhatalmasodik és alig bírom nyitva tartani a szemeimet.

– Ne, ne, ne... – harapom el az utolsó szavakat, ahogy zsibbadni kezdek és rájövök, hogy ez nem a fáradtság és riadtság miatt van. - Az istenit... – küzdök ellene fogcsikorgatva, de a megérzés erőszakosan rohan le és ránt be egy olyan világba, ahol a szépiás képek barna és réz színei uralkodnak, míg minden mást fekete és szürke sziluettek alkotnak. Semminek nincs határozott kontúrja, inkább olyan, mint a füst, ami egyfolytában mozog a szélben. Az ismeretlen szántóföldek azonban olyanok, mint a vadul gomolygó, vastag füst, ami bármikor magába szippanthatja a közöttük húzódni merészelő földes utat és az engem követő idegen autó agresszíven hömpölygő körvonalait.

Sikoltva térek magamhoz, épp időben ahhoz, hogy az arcom elé emeljem a kezeimet és megpillantsak két fényszóró távoli fényét, mielőtt a kocsi teljes gázzal bele hajtana az egyik kukorica mezőbe. Az autó heves rázkódásba kezd az egyenetlen szántóföldön, amitől többször beütöm a vállam és a fejem. A kukorica csövek őrjöngve verni kezdik az autót, betörve az egyik hátsó ablakot. Hatalmas a zaj és a recsegés, a saját sikolyomat sem hallom. Aztán hirtelen kirobban a légzsák: betörik a motorháztető és ráesik a szélvédőre egy arctalan madárijesztő.

Jelen

Az ablak mellett vagyok és a tájat figyelem idegesen, várva a pillanatra, hogy a vállam állandó sajgása elmúljon. De az ugyanúgy fáj, jelezve, hogy az üzenetemet vagy nem kapta meg, vagy nem foglalkozott a figyelmeztetéssel a múltbéli énem.

Hezitálás nélkül leülök a földre és koncentrálni kezdek: először a lábaimra, amiket nyom a kemény, poros talaj, a kerek csípőmre, ahogy  a feszes öv rászorítja az egy számmal nagyobb nadrágot. Az izzadt kezeimet, amik görcsösen kapaszkodnak egymásba és várják a választ bárhonnan is jöjjön. A hátam, ami a félelem állandó súlyától egyre csak görnyed hiába nyomom neki a falnak. A rongyokba bugyolált fejem, ami egyre inkább kezd elnehezülni, a lassuló légzésemet, a tompuló érzékszerveimet, amik ennek ellenére is igyekeznek a környezetre figyelni.

Csakhogy ekkor tompa zaj töri meg a csendet, ami halkan visszhangzik az üres utcán. De zsibbadni kezd az egész testem, teljesen megbénítva az összes izmomat. Nem tudok mozdulni. Most nem én irányítok, mint legtöbbször.

A megérzés magába szippant, darabjaira hullik a világ és hirtelen a már ismert szépiás barna világban találom magam, amiben egy férfi szakállas, magas, önelégült alakja takarja el a képet. A férfi ezután lassan, megfontoltan átformálódik magas, csúcsos hegyekké és pár apró viskóvá, amik között megpillantom a saját arcom, ahogy naivan, csillogó szemekkel figyelem őt az egyik faház ajtajából. Ekkor azonban hirtelen összemossa a nyugodt, csendes képet egy vaskos, kérges ököl, ami az arcomba csap, majd a kötelek kuszasága, ahogy a csuklóimra feszülnek. A reszkető képek ezek után lenyugszanak, aztán határozott mozdulatokkal átformálódnak a szakállas férfivá, akit az emberek dicsőítenek.
Felriadok. A szemeim előtt még ott lebegnek a férfi fekete alakjának foszlányai, de pár másodperc múlva egyre tisztábban kezd körvonalazódni a szoba. És a léptek, amik a háztömb aljához értek.
Óvatosan bebújok az egyik szerkény mögé és megírom a következő levelet.

Jövő

- Hozz még késeket! - nem kérdés volt. Sietett az egyik idős, kerek arcú, fülig felöltözött, alacsony, mindenki fölött anyáskodó hölgy, Sherly. Ugyanis a horizontot teljes egészében elfoglaló mogorva hegyek felét bekebelezték az alacsonyan hömpölygő, sötét, bugyros felhők, amikből bármikor agresszív jégeső vagy hóvihar csaphat le.

Kapkodni kezdünk. Mindenki tudja a feladatát, amit már megszokott az elmúlt hónapok során.

Több mint fél éve keveredtem ide: miután autóbalesetem volt azon a farmon, a tulajdonos, Jax, egy ősz hajú, pocakos, állandóan pipázó férfi, ellátta a válltörésemet és a sebeimet, aztán oda adta a régi, leharcolt motorját és kitett a házából, mondván, hogy csak a bajt hozom rá. Estére már az egyik, a hegyekbe vezető úton haladtam, küzdve a viharos erejű széllel, meg az állandóan lerobbanó motorral.

Északnak indultam, a hideg miatt. Elakartam kerülni az embereket, a betegségeket és a hirtelen kialakuló, agresszív hurrikánokat és cunamikat, amik egyre inkább megtizedelték a városokat és a környezetet.

Csak egy elhagyatott vadászkunyhót akartam keresni magamnak, amikor megtaláltam ezt, a falunak is alig nevezhető helyet. A kicsiny, kidőlt fáktól foltos völgyben csupán pár fából készült ház bujkál, rendezetlenül, messze egymástól. Mind egyszintes, szegényes ház, amiken- a gondosan összeállított rönkök ellenére is-  látni, hogy nem erre az új, szeszélyes és jéghideg időre készültek. Mostanra már minden kémény lágyan füstölög, ahogy a húsz fő körüli, idős házaspár és gyerekeik - akik a felmenőik nyomdokaiba lépve visszaköltöztek ide- befogadtak még néhány embert. Köztük engem is.

- Héj. A kések! - figyelmeztet ismét, mire összeszedve magam gyorsan bólintok, de még mielőtt megfordulnék, Jesse kiszúr az egyik asztal mögül, ahová a nyulakat tették, és rám kacsint. Elmosolyodom és zavaromban sietős léptekkel elindulok a házak felé.

A kicsi, egyszintes faházba egy fából összetákolt veranda vezet, pár nyikorgó lépcsővel és korlátok nélkül. Bent két helyiség van csupán, ami több funkciós. Egyből jobbra, az egyik helyiségben található két kifeküdt, vaskeretes ágy a szoba egy egy sarkába tolva, közöttük egy keskeny, de magas asztal, amin több viharlámpa, meg egy beszáradt tintás üvegcse porosodik. A szűkös, minden luxust mellőző szoba többi részét pedig teljesen elfoglalják a kézzel készített faszekrények és egy szerény kályha.

A másik helyiség még ennél is zsúfoltabb hiába van csak egy konyhapult és fölötte egy szekrény. Mellettük, karnyújtásra ott van a rozsdás mosdó tál és egy sparhelthez hasonló tűzhely. Az ajtó mellett pedig egyből a fal mellé betolt asztala két székkel. A falakat itt is derék magasságig fa védi, fölötte papírhoz hasonlító tapéta igyekszik fennmaradni, ami csak még régebbivé teszi, az amúgy is öreg házat.

Az asztalhoz lépek, hogy az egyetlen fiókját kinyissam és a maradék késeket is kivigyem. De még azelőtt, hogy kihúznám a rozoga fiókot, megpillantok egy megsárgult, nagyon réginek tűnő papírdarabot egy késsel az asztalhoz szúrva. Megdermedek. Fenyegetőnek tűnik az üzenet. Hogy időt nyerjek átmozgatom a sajgó hátam és a vállam aztán nagy levegőt veszek és koszos, ráncos kezekkel felveszem a papírlapot.

Helen, nehogy bedőlj annak a szakállas, kutyaszemű férfinak. Tudja, hogy ki vagy. Nem tudom, honnan, de tudja és felakar használni arra, hogy a „világ megmentője” legyen. Tűnj el onnan, bárhol is vagy.

A kézírás hiába írták kapkodva, látni a betűk kurta szárait és a kissé lejtős írást, ami – ha nem volna vészjósló -még meg is mosolyogtatni, mert régen én is ilyen kesze-kuszán írtam....

A szemeim a hirtelen felismeréstől felpattannak és a szívem veszett kalapálásba kezd. Ezt én írtam...? Lehetséges lenne...?

Felkapom a fejem és megnézem, nem vette e észre valaki, hogy eltűntem. Senki nem figyel, szerencsére. Leülök a székre, mert a lábaim hirtelen reszketni kezdenek. Beletúrok a kötött sapka alól hosszan kilógó őszülő hajamba, ahogy a döbbenet és a rémület, az ész érvek és a rossz előérzt egyszerre rohamoznak meg.

Hiszek a levélnek. A kapkodva leírt szavak olyan hatást keltenek, hogy tudja, miről beszél és ismeri azt a férfit, akitől óvva int. De mégis kiről beszél?, teszem fel a papírnak a kérdést, de a szarkalábas szemem már Jesse-re fókuszál.

A férfi épp határozott mozdulatokkal egy szürke nyulat nyúz.Kemény arccal végzi a munkát, vastag kabátja könyékig felhajtva,így látni az alkarján kidudorodó ereket. Gyorsabban halad, mint a másik két, idősebb férfi, így több munkát végez.

Nem tűnik álszentnek, sőt hatékonynak és vonzónak főleg, hogy ért ehhez és a vadászathoz is. Csakhogy ekkor a tudatalattim mélyéről sorra bevillannak azok az emlékek, amikkel eddig nem foglalkoztam:

Amikor ide kerültem és befogadtak - így ismeretlenül is -, Jesse már itt volt, és úgy figyelt mindenkit, mintha rendfenntartó lenne. Különösen engem figyelt mindig, de ezt betudtam annak, hogy új voltam.

Jóval később, Jesse a málhámban és kabátomban turkált egyik délután, amikor a tüzelőt halmoztuk fel, de letagadta azzal, hogy elraktam a fenőkövet, ami most kell a fejszéjéhez, hogy gyorsabban haladjunk.

Vagy hónapokkal később, amikor már összeszokott a csoport, és kezdtem összemelegedni Jesse-vel, többször is próbálkozott a beszélgetést az emlékekre és a múltra terelni. Szerencsére mindig volt valaki, aki szívesen mesélt és nosztalgiázott, így mindig megúsztam.

A papír hangos recsegésétől térek magamhoz a gondolataimból. Észre sem vettem, hogy apró galacsinná gyűrtem össze. Azt hittem, hogy végre egyenesbe jött az életem, és elfelejthetem, hogy ki vagyok igazából....

Eldugom a zsebembe a papírt, miközben a szemem nem veszem le Jesseről. A hazug férfi épp türelmetlenül félre löki az egyik idősebb, kopasz bácsit, aki nehezen zsigereli ki a nyulat, a reszkető ízületes ujjai miatt. A bácsi hátra tántorodik pár lépést, és azonnal a saját védelmére kel, de ahogy Jesse vadul vicsorogva bámul vissza, a másik inkább elsétál onnan. Már nincs az eddig ideális férfiban semmi szelíd, semmi vonzó....

Ez pedig a végszó. Kiszedem a kést az asztalból, elteszem a bakancsom szárába. Gyorsan összepakolom a cuccaimat, majd kimegyek eltenni a hús rám eső részét.

Este kimentem magam a Jesse-vel való találkozás alól azzal, hogy minden erőmet kivette a mai gyűjtögetés és nyúzás.

Egészen addig várok, míg minden viskóban elalszanak a fények. Kinyitom a hátsó ablakot, de hosszú percekig hezitálok és küzdök az érzelmeimmel és a gondolataimmal, mielőtt nehéz szívvel kimászok és berohanok a fák közé.

Az új célom, megkeresni a többi hozzám hasonlót - már ha hihetek azoknak az emlék foszlányoknak, amiket legutoljára hallottam.

Jelen

Az utcán továbbra is ólálkodó léptek halk zaja hallatszik. Körbe-körbe járja az épületeket, de eddig egyikbe sem ment még be.

Ekkor azonban kellemes, meleg érzés árad szét bennem, amitől a régóta gyötrő félelem és riadtság egy pillanatra enyhül, jelezve, hogy a jövőbeli énem hallgatott rám.

Felsóhajtok, aztán a fal és a bútor által közrefogott aprócska helyen óvatosan kinyitom a könyvet és írni kezdek bele.

Gyerekek, sajnálom, hogy nem fogjuk megismerni egymást. Ez a világ csak kihasznál és állandóan fenyeget, úgy hogy azt sem tudom, örökölni fogjátok e egyáltalán a megérzést. De inkább nem kockáztatok... Bocsássatok meg.

Gondosan összehajtom és az egyik zsebem mélyére süllyesztem. Letörlöm a könnyeimet, aztán kimászok a szűkös rejtekem mögül. Átosonok a másik szobába, majd kilesek az egyetlen ablakán. Tiszta a levegő, ezért kilépek az ablak párkányra, ahonnan egy létrával átlehet jutni a másik, szemközti házba. Gyors léptekkel, begörbített lábakkal átmászok, aztán meghúzom magam valahol, innen a lehető legmesszebb.

Üdv, 

Share: