Ünnepi időzítés

- Itt az utolsó doboz. – nyögi Ryan a háttérben, miközben becsapja a bejárati ajtót maga mögött és sietős léptekkel berohan a nappaliba. - Irtó nehéz ez a vacak. Mi van benne? – mozgatja át ujjait miután letette az üveg dohányzó asztalra, ahol már négy másik is sorakozik.
- Ha jól emlékszem, - akasztok fel egy műanyag hópelyhet a franciaablak előtt ácsorgó, a hófehér plafon tetejét karcoló, csupasz fenyőfára mielőtt megfordulnék. - akkor az a derékig érő, világító hóember. – keresve- kutatva végig futtatom a szemem a fehér kanapét elfoglaló girlandokon, égősorokon, műanyag angyalkákon, aztán az előtte elterülő indigókék rongyszőnyegen heverő aprócska díszdobozokon és szarvasokon, végül a beépített kandallón, aminek a párkányán már ott sorakoznak a piros mikulás zoknik.
- Nekünk van olyanunk? – kérdezi elmélázva után, aztán ügyesen átlépdelve a kirámolt díszeken kezébe kapja az egyik kupac égősort és elkezdi kitekergetni.
- De van ám. – kotrom elő a csúcs díszt. – Anyától kaptuk. Akkor adta oda nekünk, amikor felrobbantottátok a bátyáddal a kávéfőzőt a konyhában. – mutatok az aranysárga dísz hegyes csúcsával a tágas és nyitott konyha irányába, ahonnan a sülő pulyka illatát egyre erősebben lehet érezni.
- Ó... – válaszolja ide sem figyelve. – Ó! – hirtelen felocsúdik – Nem kell, hogy segítsek azzal? – eldobja az égősort és lép mögém, hogy terelje a szót. Vigyorogva megforgatom a szemem, de azért átadom neki a díszt. Ryan pedig gyakorlott mozdulatokkal könnyedén felmászik a keskeny létrára, átveti a lábát a legfelső fokon és kissé előre hajolva ráügyeskedi a hosszúkás díszt a fa göcsörtös tetejére. Akarva akaratlanul is elidőzöm a kerek fenekén megfeszülő szürke farmernadrágon, a könyék hajlatig feltűrt sötét kék ingén, ami kiemeli robusztus vállait és a zafírkék szemeit. Elégedetten hümmögök, mire ő a fától, beharapott ajkakkal felém fordul. Zavarba ejtően lassan megnéz magának, mintha minden egyes porcikámat az emlékezetébe akarná vésni miközben a kerek szemeiben ott van az áhítat, a szeretet, a vágy és valami tétova csillogás is, amit nem tudok mire vélni. Mégis fülig pirulok. Féloldalas mosolyra húzza a száját, én meg kapkodva elkezdem az üveg gömböket felaggatni a kellemesen illatozó fára.
Ryan lassan lemászik a létráról, aztán egy szó nélkül elveszi az ujjaimra fűzött tucatnyi gömböt és elkezdni felakasztani az ágakra. Nem dudorászik, vagy számol be a tegnap esti meccsről, amin elaludtam, de még csak szóvá sem teszi. Játékosan megbököm a könyökömmel az oldalát, mire ő kis késéssel, mintha a gonfolataiból ébresztettem volna fel, rám kacsint aztán a hátam mögött lévő dobozhoz lép, hogy adogatni tudja a piros színben pompázó gömböket. Vajon min gondolkodhat ennyire? – megdörzsölöm a nyakam. – Jesszusom! Észre vette az ajándékát! – esik le a tantusz, miért ilyen szótlan ma Ryan. Még nem volt időm becsomagolni, csak bele rejtettem a komód egyik fiókjába. Lever a víz. Mennyit kutattam azokért az autós üléshuzatokért, amit már régóta keresett. Nagy levegőt veszek és már nyitom a számat, hogy megkérdezzem, de ekkor a földön landol az egyik dísz és recsegve darabjaira törik. Riadtan megpördülök a tengelyem körül, de csak még jobban meglepődöm attól, amivel szembe találom magam.
Ryan féltérdre ereszkedve áll ellőttem, kezeiben egy aprócska dobozzal. Idegesen megköszörüli a torkát mielőtt beszélni kezdene.
- Mostanában minden összejött kicsit - a nővérem szülése, apád tüdőgyulladás, munkahely... -, és sosem volt jó a megfelelő alkalom, de... szeretném ha tudnád hogy én akarok lenni az a szerencsés férfi ki mellett minden reggel ez a gyönyörű nő kel fel és fekszik le. Az a férfi, akivel együtt nevetsz és akivel megosztod a gondolataidat, a gondjaidat. – kicsi megáll, talán hogy össze szedje a gondolatait - Másról sem álmodom, hogy veled töltsem életem hátra lévő részét és, hogy ezeknek a napoknak Te legyél a fény pontja! – Csillogó szemekkel felnéz rám, én pedig zavaromban csak annyira vagyok képes, hogy a szám elé kapom a csillámporos kezemet. Ryan egy újabb torok köszörülés után folytatja:
- ,, Nem tudom elmondani hogy mennyire szerelmes vagyok beléd. Én lennék a világon a legboldogabb ember ha feleségül jönnél hozzám majd egyszer...''- Leszel a feleségem, Lilian?
Ez a szám a kedvenc közös számunk, lepődöm meg, ennek az együttesnek a koncertjén találkoztunk először, együtt táncoltunk egy sörpadon, aludtunk egy vadidegen ember sátrában, és miután másnap haza kísért, bocsánatot kért apámtól a késésért - pedig akkor találkoztak először. Hirtelen minden érzelem a nyakamba zúdul: a boldogság, a kíváncsiság, az izgatottság és egy kicsi pánik az ismmeretlentől. Bele túrok a kontyomból kiszabadult hajamba, hogy legalább normálisabban nézzek ki.
-,, Szerelmünknél nincs fontosabb dolog a világon. Nem lehetek már másé csak a tiéd lehetek, te szerethetsz engemet, én meg csak tégedet... '' – folytatom a dalszöveget. - Igen, Ryan! Mindennél jobban szeretnék a feleséged lenni!  - hüppögöm küzdve a könnyeimmel miközben fülig ér a szám. Felhúzza az ujjamra a csillogó ékkövekkel feldíszített gyűrűt, aztán úgy a nyakába ugrom, hogy feldőlünk és bezuhanunk a parkettán lévő a dobozok, a szárított narancs karikák és kötött csillagok közé.



Share:

Éjféli suttogások háromszáz szóban

- Miért nem filmezhetek veletek? – duzzog a tíz éves Phil miközben gondosan betakargatom őt.

- Mert a horror film nem gyerekeknek való – válaszolom türelmesen.

- De én nem félek, Apa – teszi karba a kicsi kezeit. – Ijessz csak meg!

- Megijeszteni...? –kérdezem ártatlanul. - BUH! – morgok rá hirtelen, de a Kicsi tényleg nem ijedt meg. - Oké, akkor holnap megbeszéljük.



- Felkészültél? – szállunk ki a kocsiból a Tihanyi-félszigeten.

- Aha – válaszolja kevésbé meggyőzően. 

- Gyere, mindjárt éjfél, üljünk le valahová – indulunk el a széles járdán. A fákkal szegélyezett parkban rögtön az első padot szemelem ki magunknak. Alig van világítás, így tökéletesen látszanak a horizonton elterülő hatalmas tó lágyan ringó felszínén a csillagok, és a túlparton lévő város apró fényei, amit még a forgalom villódzása sem nyom el. Halkan füttyentek bámulatnak álcázva a megbeszélt jelet.

- Ki az a néni ott? – mutat a kiáltást imitáló szoborra és a talapzatánál bújkáló anyjára.

- Az csak egy szobor... – kezdem ijedten hadarni, ami csak az eszembe jut. Jesszusom, most nem bukhatunk le. – Ha annak a közelében vagyunk, akkor hallhatjuk a legjobban a suttogást és ...

- Shhh... - hallatszik egy halk női sóhaj épp idejében, hogy kimentsen a magyarázkodásból.

- Hallottad? – kérdezi cérnavékony hangon. Egyből kihúzza magát és ijedten megkapaszkodik a pad szélébe. 

- Azt hiszem... – válaszolok némán, mire közelebb araszol hozzám. Halkan, szaporán veszi a levegőt, egy muttkot sem szól mégis bátran a sötétet pásztázza. Újabb suttogás töri meg a csendet, ami ezúttal jóval hangosabb. Erős, érces hangja úgy pattog körbe-körbe, mintha egyre többen volnának. Phil tátott szájjal rám mered.

- Jól van, most már menjünk – állok fel nyugodtan, és magam elé terelve vissza felé indulunk. Jó pár méterrel halad előttem és izgatottan áradozik az előbbiekről, így nem veszi észre, hogy hátra fordulok a szobornál bújkáló feleségemhez és felmutatom neki a hüvelykujjam. 
Share:

Sea Miller - Velvet

Sziasztok Kedves Olvasók,

A mai napon egy olyan tehetséges íróval beszélgetünk, aki bátran ugrik fejest különböző korok összefésülésébe, vértez fel fiatal karaktereket különleges képességekkel, alakít ki szerelmet az ellentétek között, sőt  még attól sem riad vissza, hogy benevezzen egy nemzetközi versenyre.
Ő pedig nem más, mint Sea Miller, a Velvet nevezetű blog működtetője.

Sea Miller néven írok, hat éve verseket, és történeteket. A fejem tele van kalanddal, hőssel, és kiakarnak szabadulni.

Személyes kedvencem a Restart Karmik az oldalon, ígyhát muszáj ezzel kezdenem. Mi volt a kiinduló ötlete annak, hogy két teljesen különböző kort összehozz? Mi inspriál a viking kultúrában? Nehéz volt e egyik kultúrát bele csepegtetni a másikba?

Azt hiszem sokan vágyunk amolyan időutazásfélére, ez történt a főhősnővel is. És lássuk be, sokunk számára a viking férfiak összekapcsolódnak egy mítosszal, hiedelemvilággal, titokzatossággal. Isteneik, kultúrájuk, kemény életük, kalandjaik a valóságban is rettenthetetlen harcosokká emelte őket. A női képzeletet sokszor megmozgat egy–egy viking hős.
Nem volt nehéz a korszakok keveredése, mindig a főhős helyébe képzeltem magam, mit érezhet, milyen ingerek érik. A történelmet mindig is nagyon szerettem, de bármit is írjak, a központban a szerelem, az erotika, és az érzelmi viszonyok állnak.

Az elméletedet be is bizonyítod, ugyanis nagyon jól bele tudja élni magát az olvasó a vikingek ádáz korába, egy olyan karakter szemén keresztül, aki a mi korunkból szakadt ki.Látszanak a különbségek, a szokások, a hagyományok és a viselkedés is, mint különbség. No de, ehhez az is kell, hogy a karakterek is megállják a helyüket.

Szerinted mitől válik valaki életszerűvé és érdekessé? Mitől lesz egyedi? És most nem csak a különböző korszakok összegyúrására gondolok, hanem úgy átalában.

Azt hiszem erre nehéz válaszolni. Talán attól, hogy mindenki olyan karaktereket ábrázol, amilyenek a lelki világát kitöltik, akikkel tud kommunikálni gondolatban. Például, ha valakiben semmi boszorkány nincs – szerény véleményem szerint – az nem tud igazi, élő boszit megalkotni. Most persze tudom, hogy azt kellene írnom, hogy a karakterábrázolás tanulható. Egy bizonyos fokig így is van, de erős karaktert az tud megalkotni, aki azonosulni tud a szereplőjével, vele lélegzik, vele kel stb.
Minél többet tapasztal valaki, legyen az jó vagy rossz, és ha ezt bele is tudja vinni az irodalmába, akkor már nyertes.

Sok tájleírást használsz, amiket élvezet olvasni: van e egészséges mennyisége, ami még bele fér a történetbe és nem válik unalmassá? Neked van e bevált módszered a megírásához? Szoktál e internetről képeket nézni és abból ihletet meríteni vagy teljesen kútfőből írod?

Ez nagyon kapcsolódik a karakterekhez. Ugyanis az egyik titok szerintem, hogy megfelelő környezet nélkül nem tud életre kelni a főhős. Kell, hogy legyen talaj a lába alatt, színek, illatok, formák.
Igen, figyelni kell az arányokra, előfordult már, hogy szakaszokat is töröltem, hogy ne legyen sok a leírás, illetve elosztva szoktam a leírásokat a cselekménybe szőni. Például, amikor először Bostont választottam színhelynek, oldalakat olvastam a városról, hogy hiteles legyen, de jobban szeretek kitalált, saját helyszíneket kreálni.
Illetve nagyon fontos, hogy bizonyos mennyiségű leírást igenis igényel az olvasó, amennyiben szereti a hőseinket, mert ez olyan, mint a szerelem. És amikor szerelmesek vagyunk valakibe, bizony azt is akarjuk tudni, mit eszik, mit iszik, milyen lepedője van, milyen az ágya, mi van a polcán stb.
Régen nagyon sokat olvastam, és rengeteg filmet láttam életemben, elsősorban művészfilmeket. Ezeket az elmém elraktározta és tudok építkezni belőlük, ihletet adnak a mai napig, akár egy örökség. Nem, kép alapján csupán pár versem született, a zene inspirál inkább és az illatok.

Igen, sajnos ha túl hosszú lassítja az olvasást, ha túl rövid akkor meg nem tudjuk megteremteni vele a szükséges környezetet. Milyen kényes egy egyensúly. Van, hogy nálam is túl hosszúra sikerül a leírás, és törölnöm kell belőle.

Szó esett a szereplőkről és a környezetükről is, és nagyon jó meglátásaid vannak. Lehet ez a rutinosság az oka annak, hogy indultál a NaNoWriMo-n? Hogy hogy beneveztél? Mi a célod vele? Mennyire nehéz/könnyű tartani a határidőt és az elvárásokat?Milyen művel készülsz és miért? Csinálsz e valamit máshogy, mint amúgy az írás során szoktál?

Véletlenül találtam a kihívásra tulajdonképpen, bár én magam is szerettem volna régebben egy hónap alatt regényt írni. Amiért elindultam, hogy ösztönözzem magam, mert lusta vagyok, művészlélek, és szeretek mindent elodázni.
A NaNoWriMo, a nemzetközi regényíró mozgalom, egy hónapos nagy kaland, arra bíztatok minden írót, hogy próbálja ki magát benne, ha eddig nem vett részt rajta. Jövőre megint lesz.
Sokat lehet tanulni saját magunkról, hol tartunk íróilag, mi a fontos a számunkra–ilyen és hasonló dolgokra is ráébredünk közben. A határidőt nem olyan borzasztó tartani, de hogyha az ember nem akar butaságokat írni, vagy elrontani a történetét, ahhoz jó anyag kell. És vannak napok, amikor nem megy, nekem legalábbis. Ilyenkor nem szeretek írni a szószám miatt, hogy aztán töröljek, mert már előfordult velem.
Nem lettem kész a regénnyel, azonban akihívás maga, az 50 ezer szó sikerült, de a regény kidolgozottsága a felénél tart. Saját véleményem hangsúlyozom, hogy mind a cselekménynek, mint a szereplőknek és a kibontakozásnak is, még erős vázlat esetén is kell kicsit több idő, mint egy hónap. (Ha csak valaki nem dolgozott előre, ezen hónapokig. Én nem, hiszen közben írok két történetet is a blogomon).Azonban ez összetett dolog, azt hiszem, mindenkinél másképp működik.
A történet erotikus vonalú, paranormális románc. Vérrel élve címmel, ami már árulkodó. Harcosok, vámpírság, szerelem, erotika, bukások és szárnyalások, kemény törvények.

Gondolom a határidő betartása miatt nehéz dió. Egy kisebb terjedelmű regényenk is , legyen az öt-hat oldal csupán- is kell egy hónap a megírásához, nem hogy egy ötven ezer szavasnál. Mondjuk így is le a kalappal, hogy indultál, és hogy eddig eljutottál! Sőt, azok a rövid részletek, amiket kiszivárogtattál a blogodon, nagyon izgalmasak, úgyhogy csak bíztatni tudlak, hogy folytasd. :D

Hogy nyugodtabb vizekre evezzünk: a blogon osztasz meg zenéket és különféle videókat. Ezeket azért osztod meg, mert érdekel és/vagy szereted őket, vagy mert köze van mondjuk az egyik történethez?

A zenék, amiket megosztok mind a kedvenceim, nincs közük az írásokhoz általában, inspirálnak, van amit két órán keresztül is hallgatok mindig visszapörgetve.

Blogoláson kívüli mit szeretsz csinálni?

Zene, titkok, történelem, kisállatok, ezotéria, de nem nagyon van rá időm.

Szoktál e olvasni? Milyen témák a favoritok? Most például mit olvasol?

Már csak ritkán olvasok sajnos könyvet, időhiányában, mert verseket átlagban napi ötvenet minimum.
Az olvasás gyerekkorom óta végigkísér. Képregényekkel kezdtem (Kockás magazin), Galaktikával folytattam, horrorral, klasszikusokkal. (Csendes don, Vörös és Fekete stb.) Nagy kedvencem volt Verne, tőle mindent elolvastam, Cooper nagy indiánkönyve, Karl May a Winnetou és Old Shatterhand megteremtője. Ők a kedvenceim is, rajtuk nőttem fel. Szerelmes regényeket csak harmincéves korom körül kezdtem olvasni, azt is válogatva, mostanság meg csak versekre van időm.

Köszönöm szépen drága Brukú a lehetőséget.

Sea, én köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást, és hogy itt voltál.Egy élmény volt megismerni Téged, és az oldalat is. Remélem titeket is, Kedves Olvasók, felcsigázott ez a beszélgetés, és kedvet kaptok be nézni IDE, IDE, IDE.

Sok sikert kívánok a NeNoWriMo-hoz. :)
Szeretettel:

Brukú
Share:

Andy Collins - Kiss or Death?


Sziasztok,

A Talking Blogs mai bejegyzésével egy olyan területre tévedünk, ahol minden a fan ficről, és annak különböző típusairól szól. Az idegenvezetőnk pedig nem más, mint Andy Collins, a Kiss or Death? nevezetű blog működtetője, aki úgy forgatja a tollat az ujjai között, mint a bűvész a kártyalapokat.

Andy Collins vagyok, 13 éves blogger és 24 órás fangirl. Művészetek terén tudok a legjobban kibontakozni, imádok írni és rajzolni, festeni. Állítom, hogy könyvek nélkül kihalnánk, imádok olvasni mint klasszikusokat mint a legújabb bestsellereket. Oda-vissza vagyok a krimikért, és dark-fantasykért, de egy-egy jól kidolgozott szerelmi történet is ugyanúgy le tud venni a lábamról. Egy éve rontom a levegőt bloggeren és boldogítom a népet a „művészetemmel”, ezt mind a legnagyobb elszántsággal. Belestem egy sötét gödörba, amit úgy hívnak Superwholock, amiből azóta nem tudtam kimászni, de őszintén, nem is tervezek. Időm nagy részét veszi el, hogy fangörcsölök épp az adott imádás tárgyán, személyén. (Cumbercookie szolgálatukra), Főleg fanfictionöket írok, legtöbbször meleg és halálcuki párosokról akik valószínűleg soha nem fognak összejönni.

Az oldalon több kategória is olvasható a fan fic-on belül, mint crossover, angst, slash. Hogy hogy ez a sok színüség? Kicsit olyan, mintha gyerekként bemennék a cukorka boltba és nem tudnám eldönteni, melyiket is válasszam. Merthát mindegyiket akarom. :D

Amondó vagyok, hogy kell a változatosság. Tulajdonképpen nekem is szükségem van a változatosságra, mert szerintem megbolondulnék ha 50 valahány fejezeten keresztül ugyanabban a műfajban kellene alkotnom (ezért sem fogok soha könyvet kiadni). A fanfiction műfaja megköveteli a változatosságot, én még soha nem láttam olyan ff írót, aki csak angstokat írt volna és semmi
mást, de lehet, hogy van, nem tudom.  Ezért a cukorkabolt hatást szerintem nem én hanem a műfaj érte el, de örülök ha így érzel, igyekszem :D

Cukorkabolt hatás. :D Szeirntem alkottunk egy új fogalmat. Ha-ha.
Nos, hogy az alapokról is szót ejtsünk: Mire kell ügyelni magánál a fan fic írásnál? Vannak –e aranyszabályok, amik fan fic-é teszik a  fan ficot?

Minden műfajban vannak kimondatlan aranyszabályok, de szerintem  a fanfic műfajában ez kicsit szabadabb madár hátán száll. Amit a fanfictionről érdemes tudni, hogy mindenről lehet írni fanfictiont, de komolyan, én most ott tartok, hogy Petőfi és Arany levelezései alapján írok egy Johnlock novellát. Jah, akármiről. 
Az a csodálatos ebben a műfajban, hogy teljesen kiélheted magad az imádott dolog kapcsán. És én bizonyos szabályokat nem is tudok mondani, ha nem találod el a karaktert rámondhatod, hogy OOC, ha nem a saját világukban vannak AU, szóval mindent lehet csinálni ezekkel a karakterekkel. Nincsenek olyan szabályok amik a többi műfajra ne vonatkoznának. Mondjuk, hogyha írsz pl.: Sherlock Holmesról akkor ne mondd rá azt, hogy az 1D-ről szól, ezt tudnám felhozni szabálynak.
De erről az egész fanfiction dologról írtam egy egész cikket ITT, és indítottam egy kampányt is, ha valakit érdekelne.

És mire érdemes oda figyelni mondjuk egy crossover írásánál? Mi a különbség a kettő között mind tartalmalig mind írás technikailag?

A crossover a fanfiction egyik ága, szóval annyira nem tér el a főtörzsétől a műfajnak. Amit érdemes tudni róla, hogy mivel két világ keresztezése, nagyon óvatosan kell bánni az egyensúllyal, nehogy a ló túlsó oldalára essünk. Crossovert nem csak két dologról lehet írni, lehet az négy-öt világ keresztezése is, amit tapasztalatból mondom nehéz kezelni. Oda kell figyelni rá, hogy mindenből kapjon egy kicsit a történet, ne egyikből szinte mindent a másikból semmit. Ezt szerintem nem igazán lehet elmagyarázni tapasztalatból kell érezni.
Amúgy aktuális ez a téma mert a blog első születésnapjára egy szüeltésnapi crrrrrossoverrrrrrvaganzát szeretnék rendezni, avagy egy hétig csak crossoverek lesznek minden nap.  :D

Az elmondottak alapján nem tűnik annyira veszedelmesnek ez a műfaj annak ellenére, hogy annak tűnik. Viszont itt is van egy DE. De mitől lesz hiteles? A mögöttes tartalmaktól.
Szerinted a háttérinfók kutatásának mennyire van fontos szerepe az írás során?

Ó természetesen rettenetesen fontos, akármilyen történetet ír az ember, legyen az fantasy vagy krimi, a dolgoknak utána kell nézni. (És most csendben adjunk hálát az internetnek). A fanficeknél ez szerintem még fontosabb, mert mondjuk egy 12 évados sorozatnál, mint az Odaát, elfelejt az ember dolgokat, amik fontosak íráskor. Akármit írok mindig a kutatással kezdem, az nélkül szó se lehet róla, hogy neki kezdek.

Mesélj egy kicsit a blogon látható figuráról? Ki a megalkotója? Melyik részlet mit szimbolizál rajta...stb?

Ez a fanart egy Odaát szereplőt, Castielt ábrázolja, az alkotója Sour-Purple, DeviantArtos művész.  A képet inkább csak azok értik akik nézik és ismerik a sorozatot, de röviden annyit, hogy a karakter szenvedéseit mutatja be. A kötél és a fekete erek a nyakán, lövések, vér, elmosódott névcímke, ez tulajdonképpen Castiel életét jeleníti meg egy képen. Azért ezt választottam mert Castiel az egyik kedvenc karakterem valaha, nagyon jól kidolgozott, mély személyiség. Ez a fanert meg egyszerűen annyira groteszk és bizsergető, hogy muszáj volt beállítanom a blog fejlécének.

Térjünk rá a számomra legérdekesebb karakterre: Sherlock Holmesra. Miért pont ő? Mi fogott meg Téged a karakterében, és az ő világában? Könnyű - e vele „dolgozni”? Mert ugye van egy fajta kiálllása és természete.

Sherlock Holmes karakterét kiskoromtól imádtam, egyszerűen csodálatos a gondolkodása, a tudása. Mai napig tátott szájjal figyelem akármelyik adaptációban, vagy eredeti művekben szerepel, mert nem mindenhol tudják olyan jól elkapni a karaktert, de erre a részre mindig nagy hangsúlyt fektetnek. Amit még annyira imádok benne az a ridegsége, robotszerű viselkedése, hogy megtagadja az emberi érzelmeket. Ezért olyan csodás látni, ahogy John és ő közte kapcsolat alakul ki (most térjünk el a szerelmi sorok között dologtól), érdekes látni, ahogy tulajdonképpen ez a „masina” elkezd törődni, egy másik emberrel, kötődés alakul ki közöttük, mi ez ha nem az egyik legjobb karakterfejlődés? Sherlock karakterét mindenki ismeri, Conan Doyle mestermunkát végzett, és számos remek adaptációval boldogítják a mai napig a rajongókat. Kötődök ehhez a karakterhez, nem is tudom miért, túl sok mindent nem lehet benne szeretni, igen, ez teszi olyan elragadóvá, mert nem egy tipikus hős.
Tulajdonképpen szörnyen nehéz volt vele dolgozni, sokszor kellett rányomnom az OOC plecsnit (out of character), és nem tettem nagy örömmel, az fanfiction íróknál nem akkora dicséret. Nagyon mély karakter, bele kell rázódni a jellemébe, romantikus történeteket pedig olyan vele írni, mintha azt próbálnánk elmagyarázni, hogyan mászik a hal fára.
De imádom ezt a karaktert, órákat tudnék regélni róla.

Ennél jobb hasonlatot még életemben nem hallottam. Tudom, nem kéne most könnyesre nevetni a szemem, mert tényleg egy nehéz természetű és cseppet sem hétköznapi karakterről beszélünk, aki még az író dolgát is megnehezíti. Mégis sokak kedvence, mégis van benne valami varázs, amitől szerethetővé válik. (Igen, én is rajongója vagyok).

Ha tehetnéd, találkoznál Vele? Végig járnád az akkori várost? Felpróbálnád az akkori ruha költeményeket?

Te jó ég igen! Ha tehetném ebben a pillanatban mennék Vele, vissza a káprázatos viktoriánus korba ahol minden annyira…annyira… oké ezt nem tudom rendesen elmagyarázni. Olyan szinten imádom a ezt a kort, hogy az már beteges. Első dolgom lenen elmenni egy jó kiadós várostúrára, úgy, hogy közben kezemben a telefon és összehasonlítanám, hogy milyen volt akkor és milyen most az a hely ahol épp járunk. Ez nekem úgy be van tervezve, meg kellene csörgetnem a Dokit, ő meg megjelenne a TARDIS-a és már mehetnénk is. :D És én tulajdonképpen utálom a szoknyákat, egy sincs, de azokat a gyönyörű ruhákat örömmel venném fel, még a fűzőt is bevállalnám. :D

Mesélj egy kicsit a Fél ember esetéről. Eddig ugye csak két rész olvasható a blogon, viszont azok igazán izgalmasak. Az eredeti Sharlock –ból volt –e / van-e olyan helyszín, karakter vagy gyilkosság, ami inspirált? A női karaktert, Anabellet, mi alapján hoztad létre?

Na szóval, az a drága Fél ember esete. Nagyon boldog vagyok, hogy az a két rész is tetszett, örülök, hogy valakinek igen, nekem biztos nem. Ennek csak az az oka, hogy ezer-meg egy foltot, hibát, történelmi pontatlanságot látok benne írói szemmel, de kicsit megnyugtat, hogy az olvasók ezt annyira nem veszik észre. Szóval ezzel a történettel most átírás alatt vagyok, jövőre szerintem úgy-ahogy befejezem. Én olvastam pár könyv kivételével az összes Sherlock Holmes történetet, természetesen az inspirált, hogy a BBC féle Sherlockot átrakjam a viktoriánus korba, de azonkívül semmit sem merítettem az eredeti történetekből.
Anabelle egy igen bonyolult karakter, rengeteget gondolkoztam rajta. Milyen legyen a jelleme? Hogy viszonyuljon Sherlockhoz? Alapul vegyem Irene Adlert? Mennyire legyen okos? Szóval sokat kellett piszmognom a karakterével, szerintem ő az egyetlen dolog ami sikerült a történetben szerintem jól összehoznom.

Nem, egyáltalán nem feltűnőek a foltok. Ez egy kicsit akkor olyan, mint amikor a zongorista előadás közben elront egy hangot, amit csak ő vesz észre, míg a közönség ebből semmit nem érzékel. Kíváncsi vagyok a folytatásra és, hogy milyen lesz az átírás után.

Még mindig ennél a történetnél maradva: Tegyük fel, hogy a Félig ember esete már teljesen elkészült. Ha a saját olvasód volnál, írnál –e fan ficot erről? :D

Erre a válaszom határozottan nem. El sem tudom képzelni, hogy valaki fanfictiont akarna írni róla, nekem ez abszurd :D

Meglepő a válaszod. Miért gondolod így? Mert az előbb említett foltok miatt nem érzed annyira jónak?

Igen, ahogy mondod. Van az az alapelvem, hogy csak akkor tudsz jó fanficet írni, ha az alapanyag is jó. Bár láttam már példákat amik megdöntik ezt, de én kitartok mellette. Egyszerűen nem érzem elég "méltónak" a történetemet, hogy fanficet lehessen róla írni, pontosan ezek miatt a foltok miatt. Persze, én mindent, amit kiadok a kezeim közül, pár kivétellel, nem érzem valami jónak, de ez már csak az én negatív önbecsülésemnek tudható be :D

Na és mik a tervek a közel jövőre?

Végeláthatatlan számú novella, amíg van erőm írni. És pár hete már dolgozok egy hosszabb Odaát au-n, amire már most nagyon büszke vagyok (pedig még az első fejezet sincs kész) annyi munkám volt eddig benne, ilyen művész lelkeknek ajánlott, romantikus történet lesz, egy festő és egy író főszerelésében. Meg ugye hamarosan itt a blog szülinapja, próbálok sok különlegességet hozni. előtte meg karácsony ez azt jelenti olyan novellák lesznek a főszerepben. Hát mit ne mondjak elég sok dolgom lesz decemberben, örülök ha túlélem :D

Nekünk, olvasóknak, csupa jó hír ez a rengeteg terv, amiket majd ITT, ITT, ITT lehet olvasni. De addig is érdemes benézni Andy-hez, mert számos remek történetet írt már és tett közzé az oldalán.

Előre is boldog születésnapot a blognak, és még több ilyen sikeres évet kívánok.

Szeretettel:

Brukú
Share:

Ha úgy nem, hát emígy

Sziasztok, 

Ezt a regény egy cím azaz tárgy ihlette. Nyár közepe tájékán járunk és a szabadságunkat töltjük, amibe beleszoktunk préselni egy kis kertészkedést is. Szerintem mind ismerjük ezt és a kemény munkát, ami végül ízletes zöldségeket eredményez. Ez motivál a munkák során, és szinte már a szánkban érezzük a finom ízeket. Mi van akkor ha ez nem csak bennünk ötlik fel, hanem másban is, aki inkább csak elvinné a terméseket?


Madárijesztő



A kora reggeli nap első sugarai már felbukkantak a horizonton és lágyan melegítik a veteményesben helyet foglaló zöldségek harmatos leveit. A friss csendben csak egy kakas próbálgatja álomittasan a hangját, ami néhány próbálkozás után szintén elhallgat. Én viszont ennek ellenére már a kedvenc fonott kosarammal a hónom alatt nyitom is ki a derékig érő fa kaput, és lépek a hátsó kertjébe. Alig teszek meg azonban pár lépést megakad a szemem a sáros lábnyomokon, amik a fejes salátákhoz vezetnek.
- Hogy csapna beléje a villám... – harsanok fel rekedtes tájszólással, ahogy meglátom a feltúrt földet és a hiányzó zöldségeket. Ordítva földhöz csapom a kosarat, ami darabokra törik, aztán még bele is rúgok párat. Hogy lehet, hogy ismét velem történik ez meg? Erősen bele markolok az őszülő hajamba aztán mérgesen fújtatva szét nézek a kerten: a bal oldalán lévő, széles négyzet alakú ágyásra, ahonnan egy egész kosárnyi sárga répa tűnt el pár napja, mögötte nem sokkal a vékonyka tégla lap alakú emelt ágyásra, ahonnan majdnem az összes céklának nyoma veszett alig egy hete, a terebélyes fólia sátorra a sor végén, amit nem csak hogy megrongáltak, de még az összes vastag húsú paradicsomot és paprikát elvitték. Hangosan felsóhajtok, ahogy a jobb oldalon elhelyezett takaros tyúkólra téved a szemem, ahonnan a legfiatalabb tojók nagy részét lopták el kicsivel több, mint egy hete, aztán a szorosan a sarkában ácsorgó fészerre, ahol több kézi szerszámnak is a hűlt helyét találta.
– Miér’? – szakad ki belőlem a kérdés. Pipától érdes hangomra felijednek a tyúkok és őrült kotkodálásba kezdenek. – Mit köllene tennem? A villanypásztoron keresztül, az őrködésen át mindent megpróbáltam... mégis itt tartunk. – nem jön válasz, pedig most mindennél jobban vártam. Ha így folytatja ez a mocskos kis tolvaj, nem lesz mit eladnom a nyár végén, és nem lesz pénzem sem, hogy etetni tudom a családom. Ökölbe szorított kezekkel sarkon fordulok, és sarkaimat a puha földbe vágva elindulok vissza a ház mellett parkoló furgonhoz, amikor megpillantom a távoli szomszéd kertjében a kukorica zöldes leveleivel táncoló madárijesztőt. Messze kitűnik a citromsárga kalapja, a sötétbarna zsákos arca, az élénk piros pulóvere és az ormótlanul nagy söprű kezei, amin a színes zacskó csíkok hangosan zörögve csapkólódnak a szélben. Gonoszan elmosolyodom aztán irányt változtatva elindulok a fészer felé.

...


A nappali kánikula miatt ez az este is fülledt, és nyomott. Épphogy hallani a tücskök megszokott ciripelését vagy a távoli szomszéd kecskéinek rekedt mekegését. Egyedül a forró szél fújja kitartóan a kukoricák leveleit, amitől azok élesen zörögve hajolnak el előbb egyik aztán a másik irányba. Hatalmas levegőt veszek, így nem csak a fejemen lévő zsák keserű szagát érzem, de a friss oxigénét is. Megmozgatom a kitárt karjaimat, a létrát taposó lábaimat, amik egyre jobban kezdenek zsibbadni a pulóverem és a farmerom alá vastagon betömködött szalma súlya alatt. Tisztában vagyok vele, hogy ennél őrültebb ötletem még nem volt, de mást már nem tudok kitalálni, ráadásul a rendőrök is csak akkor segítenek, ha tetten érem a tolvajt.
Ahogy a lámpafények kialszanak a kétszintes kis faházban, és válik minden - a fészer, az előtte parkoló a traktor, a tyúkól, a fólia sátor, és a téglalap alakú ágyások- a sötétség martalékává, úgy mozdul meg valami a traktor mögött.
Egy nyurga árnyék az, ami fürgén előugrik a fedezéke mögül aztán sebes léptekkel elindul a kitaposott ösvényen. Alig csap zajt olyan óvatos, miközben céltudatosan hagyja maga mögött az egyik ágyást a másik után.
- Meg vagy, gazfickó. – morgom némán. Ahogy rászegezem a tekintetemet és megnézem magamnak a gizda alakját és görbe hátát egyre jobban elfog a méreg. Egy az, hogy meg lop, másik az, hogy úgy járkál itt, mintha az övé volna a tercia. Feszülten átmozgatom a nyakam miközben szitkozódva követem a szememmel.  A tolvaj, mintha csak meghallotta volna néma szavaimat hirtelen megáll, és alaposan körbe kémleli a kertet. Kisebb nézelődés után azonban villámgyors tempóban indul meg a fólia sátor irányába, átugorva az egyik nagyobb mélyedést a földben, amit pár napja egy kövér vakond csinált. Meglepetésemre azonban nem bújik be a sátorba, hanem elhalad mellette, és olyan sebes tempóban, hogy szemel alig tudom nyomon követni, máris a krumplik tömött sorai és a csemege kukoricák kövér szárai előtt terem. Csupán néhány méterre tőlem.
Az idegen férfi egy magas csontos alak, akin egy lyukas póló és egy térdeiben szakadt nadrág lóg. Cipőt azonban nem visel. Ismételten körbe néz aztán előkapja a hóna alatt szorongatott zsákot és neki áll véletlenszerűen kihuzigálni a krumplik zsenge töveit miközben a benn maradottakat szét tapossa.
Minden erőmre szükségem van, hogy ne ugorjak le innen és essek neki. Ökölbe szorítom a kezeimet, és hagyom, hogy a körmeim mélyen belevájjanak a tenyerembe. Fogalma sincs ennek az istenverte teremtésnek, mennyi munkám van azokban a zöldségekben, amiket most pillanatok alatt tesz a földdé egyenlővé. És a családom mégis mit eszik majd? Eleget láttam. – ezzel megpróbálok a lehető leghalkabban lemászni a létráról. Előbb az egyik lábam, aztán a másik miközben a kezemmel óvatosan eltartom magam elől a kukorica leveleit. Épp a földre lépek le, amikor a talpam alatt szétmorzsolódik egy lehullott, kiszáradt levél. Felkapom a fejem. A tolvaj figyel. Nem merek mozdulni: mi van ha most szedi a sátorfáját és elmenekül? De a betolakodó csupán csak pár lépéssel megy messzebb. Ezúttal idegesen kémleli a környéket, és úgy reszket, akár a nyárfa levél. Több krumplit is kiejt a kezéből, sőt mellé teszi a félig üres zsáknak. 
Megvárom míg teljesen hátat fordít, akkor lépek ki a kukoricák sorai közül. A szívem azonnal őrült zakatolásba kezd, s vele együtt a légzésem is felgyorsul, ahogy rájövök, csupán két méter választ el tőle. Legszívesebben rávetném magam és ketté tépném, nem szórakoznék itt beöltözéssel és ijesztgetéssel. De okosabbnak kell lennem nála, mert meg fogja keseríteni az életem. Lábujjhegyen el kezdek közelebb lopakodni hozzá. Átlépem a magas bakhátakat, így a vele azonos sorba kerülök. Hat lépés van hátra. Ő pedig továbbra is ügyetlenkedik idegességében. Átlépek egy kupac kitépett tövet. Elkezdi bezárni a megviselt zsák száját. Négy lépés és kartávolságon belül vagyok. Megállok, mire az idegen is félbe hagyja a mozdulatot és dermedten kihúzza magát. Szimatolni kezd. Megérezte a szalma markáns szúrós szagát. Magamban szentségelek miközben elhatározom, hogy történjék bármi, nem hagyom kicsúszni a kezeim közül. A tolvaj hallhatóan nagyot nyel, ahogy rájön, nincsen egyedül, és épp csak annyira meri hátra fordítani a fejét, hogy a szeme sarkából a háta mögé lásson.
Amikor meglát úgy hőköl hátra mintha szívlapáttal ütöttem volna kupán. Sovány arcára kiül a rettenet, ahogy lassan végig futtatja rajtam az egymáshoz közel ülő gombszemeit. Szája elé kapja ízületes ujjait, de még így is hallani, ahogy összekoccannak a fogai, annyira reszket. Közelebb lépek hozzá, de már úgy fújtatok a bennem kavargó indulatoktól, mint egy megbokrosodott ló. Felsikolt és futásnak ered.
Zajosan csörtet a kitaposott úton, maga után ráncigálva a félig teli zsákot. Be nem áll a szája, egyszerre jajveszékel és káromkodik miközben el-el akad az ágyásokba leszúrt karókban és a kifeszített hálókban. Futok, ahogy a nehéz hacuka csak engedi. Nem törődöm a viszketéssel, sem a nyirkosra izzadt ruháimmal. Gyorsan utol érem. Már éppen nyújtanám a kezem, hogy megmarkoljam a koszos pólóját, amikor a tolvaj szitkozódva eldobja a zsákot és anélkül menekül tovább. A kezem a levegőt markolja csak meg.
- NEM! – ordítok fel tehetetlenül.
- Futás, futás, futás! – nyivákolja a tolvaj, miközben behúzza a nyakát és a feje fölé emeli óvón hosszú karjait. Hátra néz, merre vagyok, de ekkor megbotlik és a földre zuhan.
Két ugrással ott termek. Keményen bele taposom a bokáját a földbe, satuként oda szegezve őt. Felnyüszít és könyörögni kezd, akár egy rémült leány. Nem hat meg, sőt csak még jobban felbőszít. Bele nyúlok a nadrág zsebembe, hogy a elő kotorjam a bála madzagot és megkötözzem vele, de ekkor olyan vadul kezd el vonaglani és rúg-kapálózni a férfi, hogy azt embertől még sosem láttam. Minden erőmet bevetve igyekszem fogva tartani a bokáját, így nem figyelek a másik lábára, ami egyenesen a térdemet találja el. Az éles fájdalomtól megugrok, ő kiszabadul és zokogva csúszva-mászva elmenekül.
- Vissza ne gyere, kölyök! – motyogom miközben lefejtem a fejemről a kényelmetlen zsákot és megsimogatom a fájó térdemet. Egy kis ideig még figyelem a betolakodó tova tűnő sziluettjét aztán lassan sántikálva elindulok a házamba, hogy hosszú idő után először nyugodtan aludjak egyet.


Üdv:
Brukú



Share:

Torger legendája - Harmadik rész

Folytatás...

       Felnyögve a homokba zuhanok, s bármennyire is táncolnak csillagok a szemem előtt megpróbálok felkelni. Letepernek. Egy befont szakállú, kövér férfi az, aki ügyetlenül kovácsolt sisakja alól vicsorogva bámul rám. Mocskos kezeivel szinte azonnal torkon ragad: a levegő benn szorul, s égetni kezdi a tüdőmet. Bele markolok a karjaiba míg a lábamat az övé köré fonom, csakhogy mielőtt átbukfenceznék rajta, és fölébe kerekednék, a támadó hirtelen felordít, s kapkodva megpróbál kiszabadulni a fogásomból. Erősebben markolom meg a csuklóit, amikor megérzem az égett hús fanyar szagát. Értetlenül a kezeimre nézek, de a látványtól egy pillanatra meglepődöm:
a vállamtól kiindulva úgy lüktet a bőröm alatt a tűz, mint a felszínt feltörni igyekvő láva. Perzselve, sziszegve mar bele a levegőbe, a támadóm koszos csuklójába és ruhájába, s végül megáll az ujjaimban, amiket úgy jár át az agresszív lángja, mint a világot megkerülő, saját farkába harapó kígyó. Nem éget, csak kellemesen bizserget, amitől hirtelen erősnek érzem magam, legyőzhetetlennek, olyannak, aki nem féli a halált, sem a gyilkolást. Lesöpröm magamról a támadómat, aki a fájdalomtól ájultan zuhan a homokba, Feltápászkodom. A szemem sarkából, lopva atyám merev testére nézek mielőtt bosszút fogadva elindulnék megkeresni a gyilkost.
                Épp csak teszek pár lépést, élesen megreccsennek a bokrok körülöttem majd reszketve –remegve felfednek egy újabb csapat férfit. Óriási pofoncsapásként ér a látvány, mert így nem csak, hogy lehetetlen őket legyőzni, de még a keresett gyilkost sem fogom megtalálni. Dühösen lehunyom a szemem, s anélkül, hogy felfognám, mit is csinálok, ökölbe szorított kezeimet egyszer csak a magasba emelve egymást váltó gyors és lassú mozdulatokat teszek, amiket ugrások és dobbantások követnek. A környező növények hirtelen lángra kapnak a bennük elbújó ellenséggel egyetemben. A friss növényzet recsegő-ropogó hangja, és az emberek zavarodott sikításai, hörgései elégedettséggel töltenek el, és egyben meg is nyugtat, mint ahogyan a kanyarogva felszálló fekete füst és pernye látványa is az egyre sötétebb égbolt előtt. Elégedetten vigyorogva kifújom az eddig benntartott levegőt, kitörlöm a homlokomról a szemembe csöpögő izzadtságot, így azonban nem látom, ahogy egy korombeli fiú ugrik elő az egyik fa árnyékából majd tétován felém rohan. Későn veszem észre egyszerre riadt és zavart, fiatal arcát, a reszkető kezeiben szorongatott vékony pengéjű tőrét, ami a hasamba mar.
Annyira meglepődöm, hogy csak egy nyögésre futja. A fiú ódzkodón hátrébb lép miközben kezeimre mered. A lüktető fájdalom ellenére, vicsorogva elkapom a torkát, és igyekszek kormos, megégett arcára fókuszálni. Elkerekednek kék szemei, arcából elmegy a maradék szín is, és szemmel láthatóan lepereg előtte az élete, ám a hatás elmarad... Ujjaim vakító izzása piros tündökléssé apadt, így épphogy csak megégeti a fiú vékony torkát. Az ellenség mocorogni kezd. Lassút pislogok küzdve az ájulással, amikor két ismerős férfi felbukkan, megöli a gyereket, engem pedig vértől ragacsos kezek ragadnak meg, s visznek valahova. Tiltakoznék, de elsötétül a világ.

3.

Forrás: tvlookplay
Hosszú percekkel később egy félig leégett bokor tövében térek magamhoz egy-egy perc erejéig. A kábultság homályos fátyla mögött látom, ahogy a csata a végéhez közeledik: a hajók egyre csak távolodnak, a szárazföldön pedig futva menekülnek az ugyanolyan foltozott ruhájú alakok. Felnyögök, ahogy a körülöttem állókhoz fordulok. Sáros, véres megviselt arcok teljes döbbenettel bámulnak vissza rám.
- Ez meg mi volt? – kérdezi Rek, akihez kopasz kerek fej, borostás arc, és összenőtt szemöldök alatt megbúvó apró szemek tartoznak, amikkel továbbra is a kezeim és a hasam között ingázik. Erőtlenül megrázom a fejem, de ekkor egy hang kimondja, amire gondolok.
 – Fogalmam sincs. Nem láttam még ilyet. – csóválja vértől és izzadságtól tincsekbe ragadt hajú Christer, az egyik szomszédom.
– Milyen kiképzést kapott ez a kölyök? – egy mély reszelős hang teszi fel elgondolkodva a kérdést, akit nem látok, mert a hátam mögött áll.
– Én azt hittem, még semmilyent. – vágja rá Rek, s újabb rongyot nyom a sebemre. Felkiáltok a maró fájdalomtól, amitől aztán tompultság lesz úrrá rajtam.
– Az apja eltitkolta volna? – kérdezi a mély hang, miközben ékköves gyűrűs kezével felemeli a kezeimet, amiken a korom és a zúzódások alatt még mindig látszik a lüktetve izzó bőröm. A hang nem lehet másé, mint Félixé. Az egész faluban csak neki van ilyen ékszere.
- A tűz...  Odin ajándéka... – motyogom bódultan.
– Ki van zárva, az öreg Helmar sem tudott ilyeneket.– feleli magabiztosan Christer, figyelmen kívül hagyva engem.
– Akkor ezt, hogy magyarázod?– pirít rá Félix. Miután nem érkezik válasz folytatja: - Na látod...
– De megmentett minket! – tiltakozik egyszerre a másik két férfi. Nélküle esélyünk sem lett volna akkora túlerővel szemben. Lebeg a levegőben a mondat további fele kimondatlanul. Erre mind a ketten felkarolnak, és elindulva hazafelé összehívják az életben maradt falubelieket, akik kimerülten sugdolóznak rólam, és dicsőséges tettemről.

 Te hajtottál e végre, ha nem is legendás tettet, de olyat, amiről azt hitted, nem fog sikerülni?


Szeretettel:
Brukú






Share:

Történelmet írni háromszáz szóban


Egy félig lebombázott emeletes ház ötödik emeletén vagyok. Lábujjhegyen osonok végig a megrepedezett, több helyen lemállott falú folyosón. Tudom, hogy az utolsó szobák egyikében rejtőzik. Az az egy mellé ment lövés, amit az utánpótlást szállító konvojunknak szánt, elárulta. Leellenőrzöm az utolsó előtti szobát. Negatív. Célba veszem az utolsó szobát. A koszos falnak lapulva megállok. Hallom az apró légvételeit, ahogy óvatosan pozíciót vált, ahogy aprót zörren a puska és kattan egy zár... Várjunk csak: összepakol? Francba. Felkapom a fejem, és kissé a törmelékektől zsúfolt lépcsőház irányába dőlök. Motorzaj. Megjött az erősítése. Magamban szitkozódva elteszem a fegyverem, lassan előveszem a késem, majd közelebb lépek az üres ajtófélfához. Látom a szemem sarkából a közeledő árnyékát. Nagy levegőt veszek és lassan kifújom, hogy megnyugtassam magam. Az adrenalin ennek ellenére is robbanásszerűen terjed szét az ereimben: a szívem őrült zakatolásba kezd, az izmaim pedig ugrásra készen megfeszülnek. Megvetem a lábam a porban, berogyasztom a térdeimet. Fekete sziluettje azonban megáll néhány centire tőlem. Alig hallható pittyenés töri meg a csendet. Infrakamera. 
FRANCBA! A háttérben csikorognak a kavicsok a leparkoló csapatszállító kerekei alatt. Istenem, most mit csináljak? Nyugi, Eric . Ajkamba harapok. A pánik, az ellenséged! Megmarkolom a kés kérges markolatát és egy gyors mozdulattal előre lépek. Ahogy kilépek a fedezékből, mintha mindent lassított felvételben látnék: ahogy a késem torok magasságba lendül és szúr, a vállaim ahogy egy széles mellkasba ütközik és az ellenség, akinek nincsen elegendő ideje rám emelni a puskáját. De a fegyver eldördül.
Vészjósló hangjától felgyorsulnak az események, én pedig ott állok tehetetlenül, csapdába zárva. Egy gyors mozdulattal elvágom a torkát. Csapodó ajtók csattanását hallom. Bepánikolok. Eggyel még elbírok, de tízzel...? Kikapom a mellényemből a gránátot, élesítem és kihajítom az ablakon. Alig vetődők be a szomszédos szobába, a bomba felrobban kiiktatva az ellenséges csapatot, engem pedig maga alá temet a felszabaduló kosz és a törmelék.
Share:

Torger Legengája - Második rész

2.

Mire leérek a főtérre, már a legtöbb férfi és fiú megindult a kikötő felé. Sokuk hátán széles, fa és fém ötvözetéből készült pajzs lóg, másokon lószőrrel vagy kos szarvakkal feldíszített sisak van, de akad olyan is, akinek a hátán szőrrel bélelt palást himbálózik. Feszült csendben sétálnak, így még rémisztőbb az a zörgés, amit az összeütődő páncélok, és fegyverek keltenek. Sietve utánuk indulok keresve-kutatva atyám világos szőke haját.

- Te meg hol a francban voltál, fiam? - bukkan fel hirtelen mögülem Helmár, aki úgy fújtat, mint egy megbokrosodott ló. Izmos, robusztus alkatát rétegzett bőrből készült tunika védi, széles vállain pedig bőrből, meg fémből csinált, pikkelyekre hasonlító vállvértek díszelegnek. Nincs rajta a szőrméből készült palástja, amit állandóan hord, így jól látszik milyen görcsösen szorongatja az övén lógó kard kemény markolatát. Meg sem várja a választ, megragadja kérges kezeivel a vállaimat majd a hajók irányába taszigál, de még így is az utolsók között szállunk fel az egyik hajóra.

A fedélzet két oldalán evezéshez  leült rengeteg férfi sorakozik egymás után, végig a hajó zömöken felfelé ívelő orráig, ami egy sárkány hosszú nyakának és fejének a tökéletes faragott mása. Egy átlagos napon részletesebben is csodájára járnék ennek a bámulatos munkának, csakhogy ma ez a legkevésbé sem érdekel. Ha túlélem a csatát megtanulom, fogadom meg magamnak... A megbarnult vitorlát ekkor hangos, fülsértő csapódással leengedik, amitől annyira megijedek, hogy nem csak összerezzenek, de majdnem fel is kiáltok. Hogy palástoljam a zavarom, gyorsan le szegem a fejem, és minden figyelmemet az egyre zsibbadó tenyereimre fordítom.

- Olyan, mintha mérges szömörcébe nyúltam volna... - motyogom, de nem kapok választ, ezért felnézek. Apám a hajó elejében van már, és épp beszélget valakivel. Átfurakodok a néma csendben ácsorgó férfiak között, hogy a közelében legyek. Megkapaszkodom a vaskos korlátban miközben a horizontot kezdem el inkább tanulmányozni, ahol a lemenő nap rubint színeiben úszó karcsú, egy vitorlával felszerelt hajóink dacolva a hullámokkal haladnak a nyílt óceán felé.
Mi is útnak indulunk. A hajó ügyesen távolabb siklik a mólótól, hogy aztán aprókat ringatva a fedélzeten utazókon felzárkózzon a csatasorba.
                - Remélem a hírvivő feje elég egyértelmű üzenet volt a számukra. – súgja egy hang mellettem, mire lopva felé nézek. Atyám mellett egy idősebb, alacsony férfi áll, dacosan markolva a pajzsát. Hosszú ősz szakálla gondosan össze van fonva, miként félhosszú fehéres haja is. Szürke, ráncos szemeivel pedig folyamatosan pásztázza a tájat.
- Felelőtlen volt! – dörmögi érdes hangján Helmár. – Elég egyértelmű volt az üzenet, hogy elfoglalják a falunkat a völgy védelme és a kikötő miatt. Ti meg erre még hergelitek is őket.
– Talán ha a vezetőjük, Bjarne, nem lenne még gyerek...
- Az mindegy, mennyire gyerek. – vág a szavába ingerülten. - Ugyan olyan ostoba, mint az apja volt. Számítanunk kellett volna rá, hogy ő is megtámad minket.
A férfi válasz helyett azonban elsápad, megmarkolja atyám vállát és kissé jobbra löki: a távolban sorra egymás után bukkannak fel ismeretlen hajók, egyre gyorsabban beszorítva minket az öbölbe. Újból, jóval hangosabban elkáromkodja magát, mire az egész legénység rémült nyüzsgésbe kezd. Atyám felé fordulok, s riadtan megmarkolom a ruháját, mire az lesöpri a kezem, hogy kivonja a kardját. A mozdulatát mindenki követi. Én is a kardomért nyúlok, de aztán az elém tárulkozó borzalmas látványtól teljesen megdermedek: a tőlünk alig pár méterre lévő hajóra hirtelen több tucat égő fáklyát és nyilat zúdítanak, a hegyek előtt elnyúló parton felbukkanó alakok. Ezzel nem csak hogy körbe vettek minket, egyenesen az égő hajóroncs felé tartunk. Teljes sebességgel.

Több dolog is történik egyszerre miután neki ütközünk: a hajó erőteljesen megrázkódik, s majdnem felbillen, az elejéből jókora darabok törnek le és repülnek a szélrózsa minden irányába miközben a másik hajón eluralkodik a káosz. Dermedten bámulom a magas lángok közül hol a vízbe, hol a mi telezsúfolt fedélzetünkre menekülő sérülteket. Segíteni akarok rajtuk, de a földbe gyökerezett lábaim miatt nem megy, még akkor sem, amikor egy törött lábú férfi tántorog felém nagy lendülettel majd nekem zuhanva kilök a hajóból.

A tajtékzó hullámok szinte azonnal elnyelnek, hogy aztán ide-oda dobálva kiszorítsák tüdőmből az összes levegőt. Köhögve, fulladozva a felszínre küzdöm magam, kidörgölöm a szememből a jéghideg vizet majd lecsatolom a mell-és vállvérteket magamról, hogy ne húzzanak le a mélybe. Vacogó fogakkal úszni kezdek az egyre több fatörmeléket szállító hullámok között. Közben újabb égő nyilak száguldanak el a fejem fölött, célba véve a hátam mögött lévő hajókat. Erőnek erejével próbálom elfojtani a feltörő pánikot és iszonyatot, és csak arra koncentrálni, hogy kijussak a partra. Alig, hogy pár métert megteszek feltűnik egy apró ezüstös villanás a parton. Hunyorgok, így ki tudom venni atyám pikkelyszerű vértjét és egy hozzám igen hasonló aranyszőke hajkoronát is.

- Hey! – kiáltok oda neki, hogy itt vagyok, de ekkor meglátok egy mögé osonó hajlott hátú férfit. – HEY! – ordítok, ahogy csak tudok, de nem hallja. Őrült úszásba kezdek, nem törődve a hideg miatt egyre csak zsibbadó végtagjaimmal. Percek alatt kiérek a sekélyebb részre, ahonnan rohanni kezdek a homokban magára hagyottan fekvő atyám felé. Zihálva térdre rogyok mellette, elkapom az egyik kezét, megszorítom.
- Hozok segítséget! – habogok, de ahogy a mellkasából csurgó vérre nézek el kap a rettegés.
- Fiam? – kérdez fájdalomtól fátyolos hangon. Bele kapaszkodik a kezembe és véreres szemeivel az arcomat keresi. –  Sajnálom, hogy itt kell lenned... - enyhén el tol magától - az Istenek óvjanak téged. – rányomom a sebre koszos kezeimet, mire Helmár erőtlenül megrázza a fejét. 
- Vigyázz... – közelebb hajolok, mert alig hallom a tenger felől érkező kiáltások és csattanások miatt. – mögötted...

           - Mi...? Helmár...? – nem válaszol, csak ügyetlenül köhög aztán fenn akad a szeme és ellazul véres karja erős szorítása. - NE! – vonyítok fel sírva atyám holteste mellett. Aztán valaki hatalmasat rúg az oldalamba. 


Kellemes estét:
Brukú

Share:

Torger Legendája - Első rész



1.

         A hónom alatt szorongatott csirke ismét mocorogni kezd, bele karmolva a mellvértembe és az alkaromba. Megállok, fogást váltok rajta, s csak ez után folytatom az utam felfelé az egyik sziklás kiszögellésen. Még most is hallom a kürt fülsüketítő hangját. Azt hittem, nem fogom ilyen korán meghallani... Tévedtem, és most mindent meg kell tennem, hogy akárcsak egy kicsit növeljem az esélyeimet. Remélem, az Istenek megkegyelmeznek nekem és elfogadják az első ajándékomat.

Ahogy felérek hunyorognom kell a késő délutáni nap erős, narancssárga fényében. A tájat magasra törő hegyek alkotják, amik a völgyben elterülő falut óvón közre fogják az óceán erőszakos, sokszor viharokat hozó szelétől. Lent, az egyszerű faházak többé-kevésbé szabályosan csoportosulnak egy kis tér köré, közepén egy fából készült donga templommal. Általában itt tartjuk meg a közgyűléseket, a piacot vagy a mulatságokat... Most azonban teljes a mozdulatlanság: egyetlen gyerek sem szaladgál, egyetlen asszony sem sertepertél az udvarokban a malacok és a csirkék körül. Még a kéményekből sem száll fel a füst. Keserves sóhaj hagyja el a számat. Mi lett volna ha a csata várt volna még négy esztendőt? – emelem fel az alkarvértbe burkolt kezem, hogy aztán leeresztve nagyot puffanjon a combomon.– Valószínűleg nagyobb esélyem lenne megérni a holnapot... Az a hiányzó néhány esztendő kellett volna a teljes kiképzésemhez.

Előhúzom a tokjából a súlyos, kétélű kardomat, hasamhoz szorítom az egyre riadtabban mocorgó, rúgkapáló csirkét aztán kiülök a szirt szélére. A nehéz páncél szinte egyből bele passzírozza a sziklába a combomat, a fájdalmat mégis elnyomja a hirtelen felismerés, hogy talán ez az utolsó lehetőségem végig szemlélni a szülőfalum. Összeszorítom a fogaimat, és vissza nyelem az epe keserű ízét. Alaposan megnézem magamnak a kikötőt, ahogy a mólónak kötözve himbálóznak a hajók, mialatt a hullámok tarajos széle az elkopott partoldalnak csapódik újból és újból. Emlékszem, milyen volt segíteni a hajók ácsolásánál majd első útjukra bocsátani azokat.
A szemem átsiklik a közelben lévő házunkhoz. Kicsi termete ellenére igazán nagy udvar tartozik hozzá, ahol – mint most is - kisebb tucat malacot tartunk. Egészen addig féltem a röfögő állatoktól míg egy nap nekem kellett levágnom az egyiket. Most is bele borzongok abba a kínkeserves sikításba, amit az a szerencsétlen hallatott. Aztán kényszeredetten elnevetem magam, ahogy eszembe jut, én hogyan sikítottam amikor atyám rám vetve magát birkózni tanított. Egyszer úgy sikerült megütnie, hogy eleredt az orrom vére. Megsértődtem, és duzzogva elfutottam a sziklás hegyoldalba, és elbújtam a fenyőfák között.
            Óh igen, a fenyvessel borított meredek. Minden holdtöltekor össze gyűltünk ott, gyerekek, hogy az idősebbek meséljenek nekünk: a győztes csatákról, amiket őseink szem rebbenés nélkül vívtak meg, Isteneink hatalmas erejéről és kegyelméről, ami - a legkülönfélébb legendákat szülve - megmentett egynéhány férfit  azzal, hogy különleges képességgel áldotta meg a végzetesnek tűnő csata idejére. Szerettük ezeket hallgatni, mert mi is ilyen bátrak és dicsők akartunk lenni. Utána hosszú napokig azt képzeltük, hogy mi is olyan hősök vagyunk, amiket az Istenek megáldottak valamilyen különleges erővel. Egyik alkalommal Ejnár barátunk ki is ficamította a csontos vállát, ahogy leesett az egyik fáról. Emlékszem, egy teljes hétig kellett büntetésként az öregekkel kimenni az erdőre fát vágni.

Hatalmasat sóhajtok, hogy bele sajdul a tüdőm is. Most még ez is vidám emléknek tűnik. Lesütöm a szemem, hogy lassan végig tekintsek az utcákon, agyamba vésve minden kanyarulatát és kerekre taposott köveit, hiába tudnék akár csukott szemmel is végig menni rajtuk. Megköszörülöm a torkom, kitörlöm szememből az első néhány könnycseppet aztán feltérdelek, hogy kezembe fogva a kardomat, és a most már megállás nélkül rikoltozó csirkét, mondjak egy rövid fohászt.
- Olyan csata közeleg, ami biztosan a halálomat hozza. Képzetlen gyerek vagyok csupán, aki könyörögve fordul hozzád kegyelemért. Fogadd el áldozatomat, kérlek, és add, hogy valami csoda folytán túl éljem ezt éjszakát. - könyörgöm a borús felhőket bámulva aztán egy gyors mozdulattal levágom a menekülni akaró csirke fejét. Az állat pánikszerű mocorgása hirtelen abba marad, s ahogy a forró vére előbb a magasba spriccel aztán pedig a barna és fehér tollaira, úgy ernyed el az egész teste. - Kérlek, Odin, segíts! - lefektetem a sziklára a feláldozott állatot. Percek alatt megtelik a göröngyös talaj az élénk vörös vérével, amibe bele mártom egyik kezem, hogy aztán a mellvértemre csíkot húzzak vele bal vállamtól a jobbig.

A kürtszó ebben a pillanatban harsan fel, amit a hegyek vészjóslóan, többször is megismételnek. Megfagy ereimben a vér, ahogy az eddig elnyomott félelem újból erőre kapva szétárad az ereimben. Ismét felkiált a kürt szó, én pedig minden erőmet összeszedve két lábra állok. Vissza teszem a helyére a kardomat, megigazítom a vállvértemet, de ahogy teszek pár lépést elkap a hányinger, és kiadom magamból azt a pár falat zabkását, amit nem régien magamba erőltettem.



Üdv:
Brukú





Share:

Alexis Greenwood - Terrible Timing

Sziasztok,

A Talking Blogs mai főszereplője a Terrible Timing blog működtetője, Alexis, aki nem csak egy izgalmas és komoly, de elgondolkodtató és megkapó történet írója.

Köszönöm, hogy eljöttél. Vágjunk is bele. :)

Blogger nevem Alexis Greenwood. Maradnék az anonimításban, ha nem gond. Kb 3-4 éve van blogger profilom, de írni csak 2 éve kezdtem komolyabb szinten. Jelenleg 3 bloggal büszkélkedhetem, ebből 2 már befejezett.

Mesélj a történetről. Nagyon érdekel, hogy mi inspirált (hely, zene, film/sorozat, saját élmény/tapasztalat) az írása közben, mi volt a kiinduló ötlete, tekintve, hogy elég komoly a mondanivalója.


Nos ez egy nagyon jó kérdés. Igazából egy vlogger pár ihletet meg és az ő életük, amit nap mint nap megosztanak a világgal. De persze ez csak az alap koncepció. Kiakartam magam próbálni valami újban. Sose foglalkoztam írásilag azzal, hogy mi történik a szerelmes párral miután összejöttek. Nagy kihívás egy házas pár életét leírni, de éppen ezért szeretem annyira ezt az egész blogolás dolgot. Olyan helyzetekbe képzelheted bele magad, ami a valóéletben sosem történik meg. Vagyis csak nagy ritkán.

A blog a címét – miután elolvastuk a történetet – szinte magától értetődő, hogy miért kapta, de mesélj egy kicsit az idézetről. "Az, hogy kibe szeretünk bele, soha nem döntés kérdése. Az, hogy kit szeretünk egy életen át, mindig döntés kérdése." Eléggé elgondolkodtató, ráadásul bele illik az egész történet és a blog hangulatába. Érdekel, hogyan sikerült kiválasztanod?

Egy véletlen folyamán találtam az idézetre, pont egy olyan időszakban, mikor a blogot dolgoztam ki. Arra gondoltam, hogy ez tökéletesen bele fog illeni, bár ezt még csak sejteni lehet, hogy miért. Ahogy tovább halad majd a történet egyre tisztább lesz, miért erre esett a választásom. Mellesleg szerintem nagyon is igaz. Elvégre mi döntjük el, hogy kivel akarjuk leélni az életünket.

Akkor ez egy szerencsés véletlen? :) Kiváncsi vagyok rá, hogy hogyan is olvad bele majd a történet mondanivalójába ez a pár igen velős mondat.
Régóta foglalkozol egyébként az írással? Változatos a szókincsed, jó a megfogalmazásod és könnyű olvasni a soraidat.

Mint említettem 2 éve foglalkozom ezzel, de a szókincs annak köszönhető, hogy rengeteget olvasok. Imádok könyvesboltokba járni, és ha lehetőségem van, mindig belefektetek egy újabb könyvbe.

A blogoláson és íráson kívül mivel szereted elütni az időt?

Nagyon szeretek olvasni és zenét hallgatni, de újabban a főzés is kikapcsol (ez persze korral jár :’D), valamint sorozatokat szoktam még nézni.

Beszéljünk a szereplőkről. A történeted mindegyik szereplője izgalmas, mindegyiknek van külön egyénisége és motivációja, ami mozgatja őket. Szerinted, miktől lesznek életszerűek, elevenek és nem sablonosak a karakterek?

Ez egy nagyon elgondolkodtató kérdés. A legtöbb szereplőmet egy olyan személyről mintázom, aki ismerek. Persze nem a teljes személyiségét lopom el, csak kiragadok egy részletet a többit pedig én építem köré. De ez a történet előre haladásával mindig változik. Sose az lesz egy szereplő sorsa, ahogy az elején elképzeltem, ami egy újabb példa a személyiségük evolúciójára.

Külön menüben nálad is szerepelnek a karakterek rövid jellemzései és képei. Miért tanácsos/jó ezt így alkalmazni? És mi van, ha ez mondjuk elmarad és nincs külön menüpontba szedve?

Véleményem szerint jó megosztani az olvasókkal, hogy mi, hogy képzeljük el a karaktereket.  Ez egyben előny és hátrány is. Elvégre egy könyvben sincs olyan lap, ahogy képek szerepelnek a könyvben élőkről. Azonban ennél a blogomnál szándékosan nem írtam le jellemzéseket a karakterekről. Csak a nevük és életkoruk van ott. Meghagytam magamnak az írószabadságot, elvégre nem 1 hét eseményeiről írok, hanem évekről. És mint, mind tudjuk, az emberek változnak.

Értem, akkor ez nem olyan, mint a kötelező olvasmányoknál, hogy ajánlott kötelező. Inkább csak irányadónak tanácsos.

Ha a történetedben tölthetél el egy kis időt, melyik szereplőként tennéd ezt meg, és miért?

Wow. Ez egy fantasztikus kérdés. Ginny semmiképp nem lennék, azok után, ami történt vele. Louis sem, amiatt, ami történni fog vele. Talán Belle lennék, aki benne is van a történetben, meg nem is.

Térjünk rá a fejezetekre. Tizenöt olvasható az oldalon, mindegyike hoz valami váratlan fordulatot, amitől automatikusan olvastam a következő fejezeteket. Szerinted hogyan érdemes a fontos információkat beosztani úgy, hogy jusson is és maradjon is. Hogy elhúzzuk az olvasó előtt a mézesmadzagot, amitől biztosan tovább olvas?

Szerintem, ha a fejezetekben mindig történik valami váratlan és izgalmas dolog az fárasztó, az olvasónak és az írónak is. Kellenek a drámai befejezések, ezt aláírom, de szükség van a nyugodt, békés részekre is. Ezzel sokkal gördülékenyebb és szerethetőbb lesz, mert az olvasó jobban tud azonosulni a történésekkel. Viszont, ahhoz, hogy fent tartsuk az érdeklődést szükség van arra is, hogy apró részletek derüljenek ki a szereplőkről. Hogy emberségesebbek és életszerűbbek legyenek. Nem tudom, hogy ennek van-e így értelme, de remélem érthető, hogy mire gondolok. Viszont szerintem az a legokosabb, ha valaki leül és leírja azokat a fordulópontokat, amiket szeretne a blogba leírni. Ezzel segíti önmagát abban, hogy szépen lassan beleírja őket a sztoriba. De ezt okosan kell csinálni. Minden tragikum nem történhet meg a szereplőkkel, mert az unalmassá teszi a történetet. Viszont az javasolnám, hogy legyenek titkok. Legalább egy olyan titok kell, ami végig kíséri a történetet már az elejétől és a közepe tájékán kiderül, hogy mi volt az. De okosan kell elhinteni az információ morzsákat. Ehhez türelem és logika kell. :)

Igen, igen, azt aláírom, hogy kellenek nyugodtabb és izgalmasabb részek is, mert különben az olvasó idegei pattanásig feszülnek és nem élvezi a történetet. Viszont, a mi a jegyzetelést és mértékltességet illeti, jó kis tanácsokat adtál. Érdemes lesz megjegyezni őket!
Tervezel folytatást egyébként?  

Azt még nem döntöttem el, hogy milyen hosszú lesz a blog, de az biztos, hogy ha ezt befejeztem egy időre abba fogom hagyni a blogolást, hogy összeszedjem magam és esetleg kitaláljak egy újabb történetet. Szívem szerint egy könyvön szeretnék elkezdeni dolgozni, de ahhoz sajnos nincs elég időm. Talán majd egyszer! :)

Mi, olvasók, mindesetre várni fogjuk a következő részeket ITT, ITT, ITT és bízunk benne, hogy sok lesz még belőle ;)

Szeretettel:

Brukú
Share:

Az írás számomra:

Az írás számomra:
"Írás közben nincs ítélkezés, se szégyen, csakis szabadság. Amint a toll a papírhoz ér, egy pillanatra szabad vagyok." Jessica Sorensen

Tartalomjegyzék

Fordító

Chat

Írós és történetes blogok hirdetései