Amikor egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik

Sziasztok,


Mindenkinek vannak rossz napjai, amikor minden szét esik, elszakad, feldől vagy éppen semmi nem úgy működik, ahogy kéne. De mi van akkor ha ez a sorozatos balszerencse valami jóhoz vezet? Mi van ha ennek meg kell történnie, ahhoz hogy másképp lásd a világot vagy épp jókor legyél jó helyen?


Linda

A város egyik felkapottabb bárjában már javában dübörög a középen felállított színpadon egy kopasz, alacsony DJ lüktető, vad élő zenéje. Körülötte, a táncparketten, egyre többen táncolnak és ugrándoznak, míg a helyiség másik felében, a neon zölddel kivilágított bárnál hosszú sorok kígyóznak, amik elvesznek a kerek asztalok és bőrszékek között. Az egyik ilyen asztalt foglalta le ma estére Linda, ami felé épp a vodka kólájával tart.
- Én is leülnék – jelenti ki a társaságnak, akik teljesen elfoglalják mind a hat helyet. Az öt emberből csak látomásból ismer mindenkit, az egyetemről, kivéve Carlt, akivel ma éppen randija van.
- Szóval nem szóltál neki. – Néz Carlra villogó szemekkel a fekete-zöld ombre hajú, mély dekoltázsos koktél ruhát viselő lány.
- Miről is? – kérdezi Linda érdeklődőn, miközben leteszi az asztalra az italt. 
- Kösz, hogy bejuttattál, de végeztünk egymással. – Hajol közelebb Carl, így tisztán látni az elégedett mosolyát egészen a fültágítós füléig húzódni.
- Mi az hogy végeztünk?! – értetlenkedik Linda. A kíváncsisága és a jókedve ebben a pillanatban párolognak el, hogy helyébe a gyomrát megragadó rossz előérzet helyet kapjon.
- Úgy, Okostojás, ahogy érteni lehet a szót. V-É-G-E.  – Emeli fel lenézően a szemöldökét és végig méri a lányt a feszülős farmertől egészen a sima, egyszerű pántos felsőjéig.  – Elegem van abból, hogy a lakásodban annyi növény van, mint a dzsungelben, hogy mindig kerülgetni kell mindent, arról nem is beszélve, hogy a könyveid lefolynak a könyvespolcodról és elfoglalják a nappaliban a helyet.
- Kertészmérnök vagyok, mégis mivel legyen tele a lakásom? – Fakad ki robbanás szerűen a lány, belé fojtva a többi szót. Egy pillanatra meglepődik a fiú, de aztán vékony vonallá préseli az ajkait, kihúzza magát és megigazítja a szürke inge gallérját. - Nekem köszönheted, hogy felhasználtam az egyetemi tagságokat, hogy bejussunk ide.
-                  Jah, meg is lepett, hogy van ilyened pedig hírből sem ismered a szórakozást. – Dől hátra győztesen felemelve kerek, majdnem kopaszra nyírt fejét, mire az asztal társaság kuncogni kezd.
-                  Rohadj meg, Carl.  – Nyögi döbbenten Linda, miközben kapkodva felveszi a dzsekijét az egyik fotel támlájáról, és elviharzik. Ahogy távolabb kerül tőlük a torkát szorongató keserű gombóc óriásivá hízik és vele együtt a könnyek is égetni kezdik a szemeit. Nagyokat kezd sóhajtozni, hogy legalább az ajtóig eljusson és megőrizze a méltóságát, ezért nem is figyel fel a magas, két ajtós szekrény biztonsági őrre, aki a kijárathoz vezető lépcsők előtt áll, és bele ütközik.
-                  Jól vagy, kislány? – kérdezi összevont szemöldökkel, alaposan végig vizslatva.
-                  Én...- habogja teljesen legyőzötten, de egyszerűen nem tud többet kinyögni. Bólogat helyette, aztán elindul kifelé.
-                  A szórakozást még hírből sem ismered... – Marja bele magát a lány agyába a gúny, amitől hirtelen megáll, megfordul és a biztosságiakhoz lép.
-                  Azt hiszem, annál a pasinál drogok vannak. – Mutat remegő kezekkel Carlra, aki épp annak a nyafogó csajnak a nyakáról nyalja le a sót a tequilához. Linda meg sem várja az akció folytatását, kimenekül a klubból.


A nyári éjszaka enyhe levegője kellemesen csap Linda kipirosodott arcába, kitisztítva a fejét a bár állott levegőjétől. Nem veszi fel a dzsekijét, hagyja hadd fázzon kicsit, hátha az segít lenyugodnia, miközben sebes léptekkel neki vág az egyenes, hosszú utcáknak.
A város még ilyen későn is éber: A sötét égig nyújtózkodó felhőkarcolók tükörsima oldalain a
lélegzetelállító formájú és fényű hirdető táblák villognak, amik neonos fényükkel versenybe kelnek a kirakatok hívogató fehér színeikkel. A közöttük többsávos utak kanyarognak, amiken az autósok ugyanolyan hévvel száguldoznak, mint nappal. Az emberek, mint általában most is az utcákon, a bárokban és a szórakozó helyeken nyüzsögnek, ki-ki a maga társaságával.

A város lüktetve morajló hangja azonban alig ér el Lindához, aki már kocogva menekül a bártól. Ahogy eltűnik a láthatárról, úgy győzi le a keserűség és csalódottság, és fakad sírva.

Miért nem vettem észre, hogy kihasznál? Sietősen befordul az egyik western stílusú kocsma melletti utcába, ahol csak kukák sorakoznak az épület fala mellett, majd lassít léptein, hogy némi levegőhöz jusson. Hogy lehettem olyan barom, hogy még egy ilyen alakot kifogok? Magához öleli a dzsekijét, mint egy pajzsot, de ez sem óvja meg attól, hogy a mélyre temetett emlékek megrohamozzák:

A citromsárga és olajzöld színekben pompázó, kicsiny albérletben Linda és Kevin a puha kanapén tanulnak egymás mellé bújva szorosan. Kevin, a magas, mackós alkata ellenére némán tátogva magolja a tananyagot, miközben egyik kezével Linda hosszú lófarkával játszik.  
A keskeny üveg asztalon gyümölcs levek és több tábla csoki sorakozik, egy-egy tele jegyzetelt füzettel és színes kihúzókkal. Ekkor csengetnek.
-                  Ez a futár lesz. – Indul el izgatottan Linda az ajtó felé miután az asztalra tette a laptopját. – Végre lesz normális táskája a gépnek.
Pár perccel később azonban arra tér vissza, hogy a fiú egy pendrie-ra ment le minden anyagot és tételt a záró vizsgákhoz....

A merengésből valahonnan a mellékutca túloldaláról egy taxis siettető dudálása rántja vissza a csúf valóságba.
-                  Basszus.... – Megtörli a könnyes arcát, és összeszedve minden erejét elindul - Azért jöttem ide egyetemre, hogy távol legyek Kevintől, és hogy tiszta lappal induljak... de ott vagyok, ahol a part szakad.

Újból rátör a sírás, de vissza nyeli, ahol befordul a saját utcájába, aminek a közepén lakik. - Legalább itt ne lássák sírni -. Ez az utca már jóval csendesebb, nem ér el ide a belváros bizsergése. A széles utat öreg, karcsú fák szegélyezik, amik az utcai lámpák méz sárga fényében fürdőznek. A járdán még mindig többen sétálnak vagy éppen jó kedéllyel beszélgetnek, van aki még csak most ér haza, és van olyan is, aki még biciklizik.
Ahogy megérkezik a tágas erkélyekkel tele pakolt, barna téglás ikerházak elé, megáll a száznegyvennyolcas számú előtt, gyorsan letörli a a pufók arcát és a szemei alatt összegyűlt szempillaspirált, és csak azután sétál fel a hosszú kő lépcsőn.


Viktor

A várost ellepő, egyre magasabbra törő épületek állandó fényei unottan villognak a megszámlálhatatlan mennyiségű és formájú hirdető táblák, a bárok és a szórakozó helyek vakító fényeivel.
Az autósok mint az örökmozgók, most is sietve róják a többsávos utakat, mintha nem számítana, hogy este van már. Állandó, szűnni nem akaró zajuknál viszont csak az emberek élénkebbek, akik mindenhol ott nyüzsögnek fáradhatatlanul, és akiket Viktor a fáradtságtól ingerülten kerülget a biciklijével, miközben a zebrán verekedi át magát
Meg sem várja a zebra végét, egyből lekanyarodik a lakásához vezető hosszú útra. Ahogy elhagyja a forgalmas főutat, észre vehetően csitulnak a szokásos villódzó fények és kicsit elhal az állandó zsibongás is a magas, dús koronájú fák és terebélyes parkok között. Kihasználva ezt a törékeny magányt, egy laza mozdulattal leveszi a tengerész kék színű nyakkendőjét és betömi a bicikli táskába, nem foglalkozva azzal, hogy összegyűri.
-                  Ez a rohadt félév csak nem akar letelni végre... – motyogja magában egy újabb átdolgozott éjszaka után. Már bő fél éve dolgozik gyakornokként egy pénzügyes multinál egyetem mellett, de jóval nehezebb, mint amilyennek a legelején tűnt, nem számolva azzal, hogy minden idejét felemészti.
Mérgesen bele rúg a járda szélénél heverő kavicsba, ami hosszan tovább pattog előtte a járdán, aztán megáll valahol a sötétben, ahol pár középiskolának tűnő fiatal felhőtlenül beszélget és nevetgél az egyik ház bejáratában. Fel sem tűnik nekik Viktor, aki irigykedve végig néz rajtuk, aztán inkább kimegy az útra.
-                  Bár kiélveztem volna az utolsó házi bulikat, ha tudtam volna, hogy ez lesz... - szánakozik magában, aztán még egyszer lopva vissza néz a fiatalokra.
Épp vissza fordul, amikor az egyik, az út szélén parkoló autóból egy férfi száll ki kezében egy üveg vörös borral, amit győztesen mutat fel a levegőbe, hogy az egyik lakás ablakában álló női alak láthassa, majd sietve bemegy a házba.
A lámpa az autó utasterében szinte azonnal ki is alszik, ami rútul visszatükrözi Viktor nyúzott arcképét: Rézvörös haja, kicsúszva a feje tetején összefogott, apró copfból meredezik a szélrózsa minden irányába, ami konokul belelóg karikás, mogyoró szín szemeibe. Amúgy is sovány arca a fáradtságtól még inkább csontosnak tűnik, amit csak kihangsúlyoz a gyűrött, rendezetlen ing gallérja.
Pár pillanatig csak bámulja az arcképét, aztán erőt vesz magán, hogy megigazítsa az ingét, amikor megszólal a telefonja:
-                  Elegem volt, hogy most sem vagy itt, Viktor. Ennyi, szakítok. – írja Karla tömören és színpadiasan a szokásához híven.
-                  Naná, hogy még ez is... – szűri ki indulatosan a fogai közül megszorongatva a telefonját. Az elsős egyetemista lánnyal csak néhány hónapja járnak, de ahogy a fiú gyakszija elkezdődött, úgy vált viharossá a kapcsolatuk. Hiába tudja, hogy ha nincs meg, akkor nincs diploma sem.
-                  Mi jöhet még?! – kiáltja az égre nézve, széttárva a karjait, mire az ezernyi ablak egyike mögül egy csivava kezd el ugatni rá.

Viktor sóhajt egyet, aztán fáradtan tovább indul. Ezúttal azonban, mint mindig ha rossz passzban van, kimegy az út közepére a padka mellett libasorban parkoló autókat kezdi el nézegetni. Megnyugvással tölti az utcai lámpa sápadt fényében csillogva felbukkanó majd hirtelen eltűnő járművek, ugyanis arra a rengeteg utazásra emlékezteti, amikor kicsiként a szüleivel egyik városból a másikba mentek kirándulni és ő mindig elaludt a kocsiban.

Ahogy azonban elhalad egy méregzöld színű autó mellett eszébe jut, hogy van egy bontatlan üveg gyomorkeserű otthon, amivel könnyebbé tudná tenni az este utolsó óráit, ha már ilyen szerencsétlenül alakult, de az előmerészkedő, erőtlen mosolyát azonnal derékba töri Eva emléke, akivel az előző féléves vizsgák teljesítése után akarták meginni, csakhogy a lány szakított vele, szintén azért, mert a fiú sosem ér rá.

Viktor fáradtan megdörgöli az orrnyergét, majd átsétál az út túloldalára, amit a barna téglás, erkélyekkel tele aggatott ikerházak foglalnak el. Megáll a száznegyvennyolcas számú előtt, felkapja a biciklijét és lassú, elcsigázott léptekkel felsétál a bejárathoz vezető hosszú kő lépcsőn.

Épp csak felér a tetejére, amikor észreveszi a csukódó üveg ajtót. Felszaporázza a lépteit, hogy megakadályozza az ajtó csukódását, amikor egy apró kéz megfogja az ajtót.

Viktor begyömöszöli a biciklijét, majd saját magát is az ajtón, és már nyitná is a száját, hogy megköszönje, de eláll a szava, ahogy meglátja az apró kézhez tartozó alacsony, kissé molett lányt:  fekete haja magas, kócos kontyba van fogva, az egyenesre vágott frufruja kissé a szemébe lóg, amik hiába elbűvölő méz színben tündökölnek, vizenyősek és karikásak, a pirosra festett ajkai pedig enyhén lefelé görbülnek.

Ahogy felnéz a barna dzsekije szorongatásából és találkozik a tekintetük, a sápadt arca felderül és enyhén el is pirul.
-                  Köszi. -  Nyögi a meglepetéstől elvarázsoltan Viktor. Még sosem találkoztak, főleg nem ilyen későn. Vajon, mi történhetett, hogy ilyenkor is itt kószál?
-                  Nincs mit – válaszolja a lány vékony, selymes hangon, aztán egy gyors szempilla rezegtetés után elindul a liftek felé. Viktor pedig még percekig áll az ajtóban amíg észhez tér és elindulna a lépcsők felé a biciklijével.




Voltál már úgy, hogy azt hitted, a legpechesebb napod van, de aztán emiatt mégiscsak történik valami jó?
Üdv, 




Share:

Negyvenháromnapos kihívás - Negyedik nap

Sziasztok, 

A kihívás ezen napja kellemes, régi emlékeket elevenített fel bennem. Amikor fiatal és zöldfülű voltam, mennyire igyekeztem összegyűjteni a kis zsebpénzemet, hogy abból megvegyem az első gitárom. Akusztikus gitárt akartam, a lágyabb hangzása miatt, de konkrét elképzelésem nem volt. Nem is volt rá szükség, mert ahogy beléptem a boltba és megláttam a gitárt, egyből bele szerettem - már ha lehet ilyet mondani egy tárgyra. Imádtam a világos, homogén színét, ami mellett kirítt a vöröses színű hátulja és nyaka.  Teljesen egyszerű darab volt, ami szinte észrevehetetlen volt a többi feltűnő és csillogó hangszer mellett.

Azóta is megvan és vigyázok rá.


NEGYEDIK NAP:
Keress random egy tárgyat, és írd meg az utazását addig, míg meg nem találtad!




„Amíg az esély nem nulla, akkor úgy ítélem, még van remény.” Clélie Avit


Ahogy Konrád befejezte mára a munkát, a nyitott fém polcokon heverve a nyakamba szakad a magány, amit a szerszámokkal és gépekkel túlzsúfolt műhely csendje teszi nyomottabbá. Sóhajtok, aztán kinézek a keskeny ablakon, amin keresztül a csillagos ég alatt sorakozó fák tetejét láthatom.
- Bár köztük lehetnék..... lassan már nem emlékszem a szél csiklandozó érintésére, sem a dús, cédrusoktól hemzsegő, dombos szülőhelyemre, ahonnan elhoztak. Csak azért, hogy hangszert csináljanak belőlem. – irigykedve fordulok a polcokon lévő több tucatnyi, egymáson heverő fa alapanyag. – De nem történt semmi: Konrád elhavazódott, elfelejtett és később már csak sablonnak túrt elő. Azóta is engem használ minden újonc formájának. – dühösen meglököm az egyiket, ami megcsúszik és le esik a földre. - Miért nem vagyok jó? szegezem nekik a kérdést. - Nem vagyok elég erezett? Talán a világos színemen gyülekező számok és jegyzetek a gond? - válasz azonban most is elmarad. Keserűen veszem tudomásul és inkább elfordulok a sarok felé.

A néma órák gyorsan tova tűnnek míg a hajnal sugarai meg nem érkeznek. Nem telik sok időbe és Konrád is felbukkan a műhelyben. Alacsony, zömök teste teljesen betölti a bejáratot ahogy kitárja az ajtót, majd ahogy a villanyokat felkapcsolja már látni a szokásos élénk piros pólóját, a megviselt kedvenc farmerját, aminek az egyik zsebéből mint általában, most is munkás kesztyűk lógnak ki. Kerek arca gyűrött még az alvástól, de a dús, egyre inkább őszülő haja és bajsza gondosan ápolva van. Ásít egy hatalmasat aztán leteszi a kezében szorongatott nagy pohár kólát a legközelebbi szerszámos szekrényére, felkapja az ott heverő noteszét, majd egyenesen felénk veszi az irányt.

Pár lépéssel átszeli a távot, aztán átlapozza a noteszét mielőtt a polcokon kezdene keresgélni. Kihúzom magam, hogy a legszebb részem látható legyen, Konrád azonban rutinosan magához vesz egy másik anyaggal egyetemben, és tétovázás nélkül az egyik munkaasztalhoz visz.

-                  Akkor talán holnap.... -  Biztatom magam kevés sikerrel, miközben a már jól ismert erős, neonos világításba kerülök, a kemény, kopottra használt asztalon. A széles felszínét kisebb-nagyobb kupacba söpört faforgácsok foglalják el, amik között ott sorakoznak a tegnapról elő hagyott vésők, reszelők és fűrészek egész repertoárja.

Gyakorlottan hozzá rögzít a világos fához, majd egyenesen a fűrész alá tesz. A vékony fűrész lap gyorsan vág körbe, már nem csikiz, mint először, meg sem érzem jóformán. Inkább csak elkeserít, hogy másra nem vagyok jó... pedig meg sem próbálta Konrád...

-                  Mit csinálsz, Nagy bátyó? – állít be kopogás nélkül Liza és a legjobb barátja Adam a műhelybe. Tavaly ilyenkor, a nyári szünet elején láttam őket utoljára. Mindig bejönnek körbe kíváncsiskodni és végig csodálni a már elkészült gitárokat. Ezúttal azonban alig ismerek rájuk: Liza magasabb lett és teltebb, a barna haja jócskán megnőtt, amit kiengedve visel, és a vastag keretes szemüvege sincs rajta. Adam két fejjel még Konrádon is túl nőtt, vékony és szikár izomzatú lett. Fogszabályzó került rá és szinte kopaszra vágatta a göndör, szőke haját.

-                  Csak egy egyszerű akusztikus gitárt egy alsós kisfiúnak. Szülinapjára lesz majd. – Tájra szét szerszámostul a kezeit, hogy szorosan magához ölelje a lányt üdvözlésképpen. Liza felnyög, aztán tettetett bosszúsággal kiszabadítja magát, hogy  leporolja a fűrész port a piros, apró pöttyös pólójáról. Miután végzett gyors pillantást vált a barátjával.
-                  Adam szeretne egy gitárt kérni tőled. – böki ki végül egy szuszra. – A szülei kikötötték, hogy valami hobbit kell csinálnia még mielőtt megkezdenénk a nyolcaikat...
-                  De utálok kosarazni és focizni. – Veszi át a szót kihúzott háttal jelezve, hogy ezt ő is megtudja oldani. – Ezek a hangszerek mindig is tetszettek, és szeretnék egyet.
-                  Zene füleimnek. – kacsint rá mosolyogva a fiúra Konrád. – Tudjátok, hol kell szét nézni. – Biccent a fejével a háta mögött lévő polcokra, ahol a leendő hangszerek alapanyagait tárolja.
 
Konrád épp csak át tesz az asztalra, hogy levéve a méreteimet, neki álljon a hangszer oldalainak leszabásához, amikor Lizáék vissza is érnek.
-                  Mi az? – Fordul feléjük Konrád meglepetten. Rengeteg mintát halmozott fel a polcokon, amiknek az átnézéséhez kell legalább egy óra.
-                  Hol van az a régi, kopott sablon, amint általában használni szoktál? – kérdezi Adam kíváncsian továbbra is a műhely többi polcát és szekrényét pásztázva.
-                  Itt van.  - Mutat rám a forgácsok és mérőszalagok dzsungele között. -  Miért kérded, kölyök?
-                  Nekem az kell. – szögezi le határozottan a fiú.
-                  Mi? – vágjuk rá meglepetten a nagybácsival egyszerre.
-                  Bizony. – lép a fiú a munkaasztal mellé, kezébe vesz és lesöpri rólam az apróbb forgácsokat. – Szeretem ha valami régi és kopott. Mintha ezer éve élne. – Húzza végig óvatosan a kezét a megkopott, apróbb hibáktól rücskös oldalamon. – Tuti, tudna mesélni egy csomó mindent.

Konrád apró szemei megrökönyödve kitágulnak, én viszont szóhoz sem jutok. Olyan régóta vártam erre a pillanatra, hogy csak ámulok mozdulatlanul Adam csillogó szemei alatt.
-                  A ragasztó megszáradása miatt legelőbb két nap múlva lesz kész, ha tényleg biztos vagy benne. – Jelenti ki percekkel később Konrád miután túl tette magát a hallottakon. Általában a legújabb típusokat szokták választani, sőt egyre többször kérnek különleges erezetű fákat és színeket.
Adam izgatottam nyújt át a férfinak, aztán Lizával kuncogva magára hagyják Konrádot, hogy neki tudjon állni a munkának.

A férfi megvonja a vállát mielőtt átsétál velem egy másik asztalhoz. Satuba fog, aztán elgondolkozva turkálni kezd a számos fiók egyikében, míg rá nem talál egy kisebb gyalura. Fölém magasodik, hogy határozott, de óvatos mozdulatokkal eltüntesse az évek alatt keletkezett hibákat. Hiába láttam már vagy ezerszer ezeket az ügyes mozdulatokat, most mégis idegennek tűnnek, ahogy a gyalu egyszerre csiklandozva és dörzsölve ér hozzám. 
-                  Mintha álmodnék! – dőlök hátra boldogan és hagyom, hogy Konrád a háta mögött álló, plafonig érő polcról levegyen egy nagyobb tubus lakkot és többször is végig fessen. A szaga most mintha kevésbé lenne olyan orrfacsaró és tömény, mint eddig volt, de szinte azonnal el is feledkezek róla, amint Konrád végez és a ventilátorok elé támaszt, ahol végre megnézhetem magam: a hamvas barna színt, amin sötét  erezet fut végig, kanyarogva a grafittal rám jegyzetelt számok között.

Ahogy a  ventilátorok bekapcsolnak, kiráz a hideg, mégis most érzem csak igazán azt, hogy élek, hogy eljött végre az én pillanatom, amire eddig vártam.
Megfordulok, hogy egyenletesebben érjen a hűvös, így láthatom, ahogy Konrád előkészíti és méretre vágja a hasonló hamvas színű hátlapot, az oldalakat, és a csokoládé színű nyakat majd végül  kicsomagolja az acél húrokat is.

Beesteledik mire véglegesen elkészülök Konrád kezei alatt. A férfi fáradtan ugyan, de elégedetten néz végig tetőtől talpig, miközben az összekoszolódott nadrágjába törli a kezét.  Én pedig büszkén kihúzom magam és élvezettel fürdőzöm a megérdemelt rivalda fényben.


Ti játszotok/játszottatok e már hangszeren? Miért pont arra esett a választás?

Szeretettel:
Brukú


Share:

Az írás számomra:

Az írás számomra:
"Írás közben nincs ítélkezés, se szégyen, csakis szabadság. Amint a toll a papírhoz ér, egy pillanatra szabad vagyok." Jessica Sorensen

Tartalomjegyzék

Fordító

Chat

Írós és történetes blogok hirdetései