Cephas és a Gyárváros titka

 Sziasztok, 

A hajnalról mi jut eszedbe? Milyen érzés tölt el? Nekem sokáig egyáltalán nem volt a kedvenc napszakom, mert csak arról szólt, hogy keljek időben, szaladjak a buszra, érjek be az irodába időben...stb. Ám aztán, hogy homeoffice-ba kerültem és ugyanúgy koránt keltem, kiültem a kis teraszunkra. Meglepődtem, mennyire békés és nyugodt minden: se autók, se gyerekek, de még a kutyák  is csendben voltak. Csak a napraforgókon zümmögő méheket, és a fákon ugráló madarakat láttam. Mintha egy másik arca volna a kora reggelnek, pedig csak én nem figyeltem.

A bezingőztől súlyos levegő egyre inkább fojtogatóvá válik, ahogy elered a nyári eső. Cephas felhúzza az orráig a nyakán lógó maszkot, aztán leül a teherszállító kamionja forró motorháztetejére. Korán van még; a nap sem látható a gyárkéményekkel és a kövér raktár-és gyárépületekkel tűzdelt horizonton. Minden néma és nyugodt. Mint egy régi plakát, amit egykor felkentek az egyik furgon oldalára, de azt már belepte a mocsok és mindenki megfeledkezett róla. Kivéve Cephast, aki minden reggel eljön erre a régi kőhídra, a nagy város közepén, hogy megcsodálja a hajnalt; hogy emlékeztesse magát arra, hogy mindennek van jó oldala is. Mint ez a város: titkon barátságos és szép.

A férfi mint mindig, most is végig járatja fáradt szemeit a város házain, amiknek valaha vöröses tégláit már korom és elsárgult moha fedi, a még sötét, függönytelen, lőrészszerű ablakokon és a koromtól bűzlő kéményeken, amiken a madarak is csak undorodva pihennek meg. A széles, főútra emlékeztető utcákon, amikbe nem döngölnek bele még több kátyút és gödröt a benzinzabáló kamionok és munkásbuszok állandó sorai. Szinte kézzel tapintható a csend. Hallani, ahogy a szemetet zörögve kergeti el a szél valahol a közelben, ahogy az út menti kontérekben neszeznek az éhező utca macskák, ahogy tompán kopog az eső a férfi kopott sisakján.

Cephas oldalra dönti a fejét, hogy vékony sugárban a vállára csurogjon az összegyűlt eső, aztán megrázza magát, hogy a bőrkabátjáról is lefolyjon a víz. Ekkor megszólalnak a kürtök. Fülsértő vijjogásuk egyik falról a másikra pattogva felveri a szunnyadó embereket, hogy munkába álljanak egy órán belül. Ezzel véget ér a meghitt nyugalom és a város ébredezni kezd: sorra felgyúlnak a lámpák, az utcákon megjelenik előbb egy, aztán még egy busz, ezt követik a sietve trappoló gyalogosok és ordibáló gyerekeik.

Chepas feláll, megmozgatja fájó vállait, majd lomhán lemászik a motorháztetőről, hogy keserű szájízzel ő is munkába álljon.

 

 

Üdv:

 

 

 

Share:

Tovább olvasom

Homokóra

Sziasztok,

"Let us live since we must die"

Az idézet magáért beszél, szerintem. A mókuskerék, a mindennapi teendők, a stressz/kihívások világában elég könnyű megfeledkezdni az “én-időről” és a kikapcsolódásról. Besokallni pedig elég könnyenl lehet. Számomra ez egy az idézet egyfajta figyelmeztetést jelent, hogy álljak meg picit, vegyek egy nagy levegőt és csináljak valami teljesen mást. Ami felvidít, ellazít, felszabadít.

 

-         –  Ezt a nyaradat is itt akarod tölteni? – kérdezi Erik nagypapa az unokájától, aki éppen belépett a tetőrben kialakított kisebb múzeumba. A hosszú évek alatt felhalmozott óriási gyűjtemény a második világháborús fegyverektől, a fonográfon át, ókori kézműves szerszámokig, mindent tartalmaz.

-          – Persze – jelenti ki Oscar, a tizenhatéves, kissé gizda, nyakigláb fiú, aki a nyári meleg ellenére is pulóvert hord az elnyűtt shortja fölött.

-        – És a barátaid? – Jelenik meg az egyik vitrin mögül a nagypapa. Mályfoltos, hurkás kezeiben portölrlőrongy van, sötétkék inge kosz foltos, ahogy a kockás nadrágja is.

-         –    Fesztiváloznak – válaszolja a fiú, aztán odamegy hozzá és leszedi a kopaszodó fejéről a pókhálókat. A nagypapa rosszallóan összevonja dús szemöldökét a vastagkeretes szemüvege fölött. Próbál szigorú lenni, hogy a fiú megint itt gubbaszt, de egyben örül is, hogy meglátogatta. – Különben most is a monocikliről kell mesélned, ahogy megbeszéltük.

-      – Igen, tényleg. – Bólint aztán helyet foglal az egyik öreg utazóládán. Oscar figyelmét azonban teljsen más köti le. Egy polcnyi, különböző méretű és színű homokóra. Eddig még nem látta ezeket itt. Leveszi azt, amelyikre gravírozva van.

-              – Mit jelent?

-        – Engedj élni, hamár meg kell halni. – Oscar értetlenül bámul rá, így folytajta – Nézd meg hogy peregnek le a homokszemcsék. Egyik a másik után. Ilyen az élet is. Így is úgy is letelik, ha kiélvezed, ha nem. Ezért is mondom mindig, hogy ne csak olvass és tanulj állandóan. Ne legyel olyan mint én!

-              – Te bánod, hogy a gyűjteményednek élsz? – teszi fel a kérdést, ám válasz helyett a napgypapa előhúz egy ajándékdobozt a háta mögül.

-         – Holnap lesz csak a szülinapod, de ez a tiéd. – Oscar meglepődötten elveszi és kinyitja: egy homokóra az. Kékes-zöldes homokkal, a kedvenc színeivel, ébenfa kerettel. Ugyanaz van rá gravírozva és ilyenje még nincs a nagypapának.

-            – De hát én nem vagyok szobanövény – mondja félig viccesen, félig értetlenül.

-            – Hogy emlékeztessen arra, a világ odakint vár, fiam.

 

 

 

Üdv:

 

 

-      

 

      

-      

Share:

Tovább olvasom