Fogadást kötöttem a Halállal

 
Sziasztok, 

Ezúttal is egy hatszázszavas regényt hozok, aminek a témája az élet szeretete, ami amúgy nem mást, mint hogy megtaláld a mindennapokban azokat az apróságokat, amik boldoggá tesznek. Legyen az egy reggeli latte, séta a kutyával, néhány kedvenc fotó..stb, amik ha nehéz is napunk, vagy éppen mély gödörben vagyunk, jó kedvre derítenek és nem hagyjnak még mélyebbre süllyedni. 

Nekem ez nem volt egyértelmű, amúgy, meg amúgy hajlamos vagyok pesszimista is lenni. De mióta pánikrohamaim voltak, rá kellett jönnöm, vagy pont hogy az tanított meg, hogy a lényeget keressem, ami fontos nekem, a "bright side of the life"-ot.

A történet pedig erről szól. Igaz eléggé le van sarkítva, zanzásíta van, de a mondandója megragadja a lényeget. 

 

 

 

 “ Kezd ott ahol vagy. Használd azt, amid van. Csináld azt, amit tudsz.”

 

Dot a híd korlátjánál áll. Erősen markolja a hűvös fémet, miközben lefelé néz a mélybe. Régen fotózni jött ide, de ma már senki nem veszi meg a képeit. Sőt. Az anyja néhány hónapja meghalt, és úgy tűnik, hogy a barátja is elfogja hagyni. Akkor viszont nem tudja egyedül fizetni az albérletet. Az életének hivatalosan is annyi. Ekkor azonban erős, hűvös fuvallat borzolja fel a vörös, hosszú haját. Hátra fordul. Egy alak áll mögötte: a testét árnyék, por és csontok folytonos kavargása alkotja, mintha az iszapot keverné fel az ember az álló vízben.

-        -    Siethenél. Máshol is van dolgom. – mondja. Hangja olyan mintha egyszerre beszélne száz ember.

-        -    Mi?

-        -    Ne nézz így. Te hívtál, úgyhogy ugorj végre!

Dot egy ideig zavartan bámulja a Halált, aztán megrázza a fejét, mit sem törődve vele, majd közelebb lép a peremhez. Érzi a hűves erős szelet, hallja a víz sodrását a mélyben. Nagyot szippant a levegőből.

-     -    Unom már ezt a tétlenkedést! – Szólal meg türelmetlenül a Halál, aztán egy pillanat alatt a lány mögött terem. Dotot megcsapja az áporodott, magányos és fullasztó szag, amitől kirázza a hideg, hiába van rajta kötött pulóver és farmernadrág. -  Harmincöt éves vagy és semmid nincs Dorotthy. Semmid. – mondja gonoszan. Szavai akár a méreg. Dotnak könnybe lábad a szeme. Megmarkolja a korlátot és átveti a lábait. A perem vékony, a lábai remegni kezdenek.

-      -    Még ehhez sincs benned elég kurázsi… - vonja le a következtetést a Halál. Mintha ezerszer látott volna már ilyet. - Fogadjunk, hogy nem fogod megtenni. – jelenti ki lesajnálóan.

-       -    De, megfogom.. – Néz a Halálra a válla felett. Mégis mi másért jött ide? - Fogadjunk hogy megteszem. – Bizonygatja.

-       -    Áll a fogadás. – Egyezik bele a Halál, aztán eltűnik és nem marad már csak a furcsa érzés, hogy figyelik őt.

Dot egy darabig értetlenül bámul a mélységbe, aztán vissza mászik a hídra és leül a hideg földre. Ezt most csak képzelte? Hadonászik egyet a levegőben, de ott nincs semmi. Egyedül a karja lúdbőrözése maradt. Hosszú ideig ücsörög ott, míg fel nem jön a perzselő nyári nap. Haza indul.

 

A lakása üres, a barátja elvitte a cuccait. Dot a hűtőhöz megy és  gondolkodás nélkül inni kezd. Egyik palack bort a másik után, míg fejbe nem vágja az alkohol. Lerogy a földre. Le kellett volna ugrania a hídról. Akkor most nem kéne sorra szembe éznie az igazsággal. Hogy egy nagy nulla. Hogy semmire nem vitte az életben. Kirántja az egyik fiókot, és kiveszi a legnagyobb kést, de ekkor meglátja a fényképezőgépét a földön. Legszívesebben kidobná. Haragszik arra is. Sőt gyűlöli. Miért nem kell senkinek a munkája? Megnyitja az elkészült képeket. Rengeteg a tájfotó. Színesek és fekete-fehérek. De mind a kedvenc helyei: ahol boldog volt, ahol nevett, jókat evett vagy romantikázott. Dot megissza a bor maradékát, aztán szédölögve feláll és a konyhába támolyog. Mire előveszi a konyhakést mindent lever a pultról. Még azt a tojás alakú időzítőt is, amit olyan régóta keresett és ajándékba végül megkapta. Összeszorul a gyomra és sírva fakad.

-       -    Direkt csinálod? - kiált fel a Halálnak címezve, de senki nincs a lakásban rajta kívül. Válaszul azonban ismét kirázza a hideg. – Ez az, dörgöld csak az orrom alá – kiabálja bevágja a sarokba az üres boros üveget. Az evőeszköz nagyon csörren és leesik a földre a kamera mellé. Emlékek és érzések ismét elöntik. Mintha csak kínoznák őt. Nem is, inkább ínycselkednek vele: mintha azt mondanák, hogy ezek megismételhetőek. Nem a pénztől függnek.

-     -    Hülyeség… – motyogja szipogva, de a mellette lévő ablakon túl ott van a park, a sétány, a belváros eldugott helyei, amiket imádott. Lassan, bizonytalanul leteszi a kést. Talán ezek a helyek még mindig szerettel várják.

Ekkor a szeme sarkából látja, ahogy megmozdul az árnyék.

-       -    Talán kaptál egy esélyt. De figyelni foglak. – suttogja a Halál fenyegetően, majd ismét eltűnik, maha után hagyva azt a hátborzongató érzést, hogy nincs egyedül.

 

 Ü   Üdv:

 

 

 

 

 

 

Share:

Tovább olvasom

Fájó igazság

 Sziasztok, 

Ezt a bejegyzést most kivételesen egy régi, 2000-es években íródott zene inspirálta. Aki régebb óta olvassa a blogot, az tudja, hogy zenére ritkán írok, mert csak eltereli a figyelmemet, ahelyett hogy inspirálna. De ez most a háromszázas címmel kombinálva nagyszerű párost alkot. A témája pedig azt érinti, amikor valaki az arcodba vágja a rút igazságot. Amikor alapból szégyenlős vagy, de végre összeszeded a bátorságot és felveszed azt a ruhát, amivel eddig is szemeztél, vagy megjelensz a régi, oldschool autóddal a többiek előtt...stb, de nem azt a fogadtatást kapod, amire vársz. 

A memory kategóriát pedig leginkább azért tettem még pluszba a címkék közé, mert mindig sovány alkat voltam, és szégyeltem -a lábaimat például-, és amikor shortot vettem fel vagy netalántán szoknyát, akkor mindenki bámult és ugyebár voltak olyanok, akik semmi pénzért nem hagyták volna ki a beszólogatást. Én is tudtam, hogy csontosabb vagyok, mégis rosszul esett hallani.

Sophronia a szekrénye előtt áll és tanakodva bámulja a mentazöld, fodros szélű koktél ruhát, amit az anyjától kapott, hogy vegyen végre részt az osztálybulikon. Eddig mindet visszautasította, és a ruháját sem vette fel. Nem olyan egyszerű ez. Bele néz a tükörbe. Kissé molett alakja kitölti a tükör teljes szélességét. Alakformáló fehérneműje alig karcsúsítja a derekát vagy a combját, és a hatalmas loknikba besütött tejfölszőke haja sem takarja annyira a nyakát, a kerek arcát vagy a homlokát, mint amennyire szeretné. Ez a ruha pedig pont azokat a részeket mutogatja, amiket ő ingekkel és  farmerral takarkatni szokott.

-      – Mindenki kicikizne. – Emlékezteti magát, aztán teljesen elszomorodva lerogy a szőnyegre. Méregesen bámulja a tükörképét. – Nem nekem való ez – mondogatja, de a szemei ennek ellenére is rátéved a ruhára. – Talán jól áll. Talán nem lesz baj belőle. Utána úgy sem látjuk egymást hónapokig, aztán meg érettségizni fogunk. – győzködi magát. Hosszú percekkel később végül feláll és felveszi a ruhát. A ruha minden gond nélkül simul rá, kicsit mutatva csak a vállaiból, dekoltázsából és sípcsontjából. Nem annyira gáz, mondja magának aztán tucatszor elismétli, hogy bátorságot gyűjtsön, majd reszkető lábakkal elindul a partira.

 A grill parti már javában tart az egyik osztálytársánál. Az udvaron dübörög a zene, sokan táncolnak, beszélgetnek vagy esznek. Sophronia felbukkanása azonban nem marad észrevétlen. Sokan merednek rá. Túl sokan. A lány megtorpan.

-        – Bámulatosan festesz – válik ki a tömegből Alina, a padtársa, aki hatalmas puszit nyom az arcára. Szokásos nagy hangjára a többi barátnője is oda csődül és megdícsérik őt, amitől egy kicsit megnyugszik és elveszi a felé nyújtott bólét.

-      – Ne erőlködj, Soph. Nem a ruhákat kell váltogatni, hanem le kell fogyni. – Köpi oda a durva véleményét Larisa, az osztály nagymenője, amint kiszúrja őt.

-        – Hogy lehetsz ilyen? – támad rá azonnal Alina.

-        – Csak az igazságot mondom – válaszolja lekezelően, mint mindig ha velük beszél.

-        – Nem, te paraszt vagy! – Javítja ki a barátnője, de Sophronia sírva el szalad. 

 

 

 Ü   Üdv:

 

 

 

 

 

 

Share:

Tovább olvasom

Lucinda emlékére

Sziasztok,

Ezúttal nem háromszázas történetet hozok, hanem hatszázasat, és ezzel be is vezetem ezeket a blog történetében. Korábban is írtam, hogy szeretnék más-más hosszúságú regényt írni, hogy több legyen az olvasni való az oldalon, illetve hogy a kevés szabadidőmbe azért bele férjen az írás is. 

A történetről pedig: az alapja egy szóból - az emlékműből-, és egy képből indult ki - egy férfi bánatos arccal áll egy kőből rakott hídon-. Egyből megszületett a fejemben a történet és a hangulata is. Elgondolkodtató téma főleg ha valaki volt már bármelyik testvér helyezétben.

Gertrude és Lucinda a kis város főutcáján sétálnak, élvezne a korai nyár langy melegét, az emberek egyre növő nyüzsgését, a gőzmotoros autók és motorok ritmusos pöfékelését, a toronyóra kissé hamis harangjátékát és a gyerekek visongatásait.

-       -   Hát, én magamtól nem mentel volna el erre a színdarabra – válaszolja Gertrude kis pírral kerek arcán, miközben felemelve narancssárga-fekete csíkos szoknyájnak mindahány rétegét hogy fel tudjon lépni a vashídra vezető lépcsőkre.

-     -   Nekem tetszett a hős-szerelmes férfi. – mondja Lucinda, a huga, miközben csipke kesztyűs kezével színpadiasan meglegyezi szeplős, csontos arcát. Habár testvérek, kevés a hasonlóság köztük: Gertrude bályosabb és kecsesebb, nem beszélve a telt kebleiről, vagy hogy minden ruha jól áll rajta, míg Lucinda kissé fiúsabb, fekete haja rakoncátlan fürtökbe ugrik, amiket csak széles karimájú kalapokkal tud kordában tartani, és egyedül fodros-buggyos ruhákat viselhet, hogy eltakarja a lapos mellkasát, pedig utálja a fodrokat. – De lesz folytatása szombaton. Anyánk örülni fog, ha ezt megtudja.

-      -   Anyánk? Hogy jön ő ide? – Torpan meg a híd közepén Gertrude és úgy fordul meg, hogy a blúzán lógó ezüst bross megugrik. Szikrázó szemekkel mered testvére arcába, miközben egyre hevesebben fújtat. – Erre ment ki a sok program, vacsorák és színház? Hogy megpuhíts? Megmondtam, a kicsi lakásomból nem lesz kórház, hogy anyánkat ápoljam. – jelenti ki fennhangon, ahogy összeáll a kép.

-      -   De az anyánknak kötelességünk segíteni. Ezen mit nem értesz? – Méltatlankodik Lucinda hevesen gesztikulálva, amivel majdnem megüt egy arra sétáló asszonyt.

-     -   És mondjak fel a munkahelyemen, hogy ápolónőt játszak? És addig te mit csinálsz? Merthogy munkád és férjed sincsen.  – Tajtékzik, amivel egyre több járókelő figyelmét magukra vonja. Észre véve magát megköszörüli a torkát. - Te akartad felvenni az ápolásért a pénzt. A lakását is eladtad? – ismeri fel testvére igazi célját, de ez egyenlő egy hátba szúrással.

-       -   Valahonnan kell kenyérre való! – Védekezik Lucinda dobbantva a lábával, mintha ez elfogadható válasz volna.

-        -   Semmit nem változtál – fröcsögi Gertrude, aztán a testvére kezében szorongatott kalaptartó dobozért nyúl, hogy visszavegye az ajándékát, ám Lucinda nem adja. Rángatni kezdik, megpróbálva kitépni a másik kezéből. Gertrude keze azonban lecsúszik a dobozról. Elveszti az egyensúlyát és bele zuhan a folyóba.

-   Ne! – kiált fel Lucinda, de testvére azonnal elmerül a jéghideg vízben és eltűnik szem elől. Gondolkodás nélkül utána ugrik. Gertrude kiabál és kapálózik küzdve az életéért, de nem tud úszni. Ismét elnyeli a víz. Lucinda ahogy csak bír utána úszik, és alámerül, hogy megragadja a testvére karját. Azonban nem találja őt a rengeteg, hínárként csapokodó szoknya miatt. Lucinda ekkor kitépi a hajából a kalaptűt és  azzal szaggat le annyi ruhát, amennyit csak tud. Ekkor Gertrude keze végre feltűnik. Lucinda egyre zsibbadó kezekkel megragadja és magához húzza. Nővére erre pániszerűen felkiált kieresztve az értékes levegőt a tüdejéből aztán ismét vadul kapálózni kezd egyre mélyebbre taszítva őket. Lucinda határozottan a testvérére mered, hogy nyugodjon meg, ám az képtelen rá. Egyre liluló arccal tovább hadonászik megrúgva a testvérét is. Lucinda felkiált, rengeteg levegőt veszítve mégis összeszedi minden erejét, megragadja Gertrude kiszabadult lábát, és mintha csak bakot tartana neki, fellöki a testvérét a felszín felé. Gertrude gyorsan távolodik tőle, őt viszont még gyorsabban nyeli el a hideg mélység.

 

Néhány héttel később Lucinda hőstettéért szobrot állítottak. Egy kőből faragott, női alakot, aki a híd pereméről hajol ki, valami után kapva. Több tucat lámpás veszi körül az emlékművet, aranyszínbe borítva a nő arcát, aki így mintha fájdalmában grimaszolna, ám sokan vannak, akik leköpik vagy fenhangon kinyilvánítják nem tetszésüket. Lucinda tette ugyanis megosztja a város lakóit: Attól, hogy most jót cselekedett, jóvá tette az előző bűnét?

 

 

 

Üdv:

 

 

 

Share:

Tovább olvasom