2017. június 16., péntek

Láttál - e már valaha... ?

Sziasztok, 

Ez a regény egy Egypercesnek indult, azaz olyan rövid lélegzetvételű sztorinak, aminek nem valószínű, hogy készül folytatása, csak megírtam, ahogy a "csövön kifért".  Viszont, meglepődve olvastam, hogy szeretnétek folytatást neki, én pedig bele kezdtem, amit cseppet sem bántam meg, sőt kár lett volna nem folytatni.

Kellemes olvasást ehhez a részhez.





"A függőség vágy, ami ha egyszer fellobban, lehetetlen csillapítani. Még ha tápláljuk is, az éhség megmarad."

          Épp csak a felszínre tornászom magam, amikor egy újabb áramlat a mélybe taszít majd neki sodor a kerekre kopott szikláknak. Minden erőmmel a túlélésre fókuszálok, de a sodrás a legtöbb helyen hihetetlenül erős, ráadásul a víz hőmérséklete alig lehet pár fok. Kalimpálva a víz felszínre keveredek, ahol igyekszem elkapni a folyó fölé behajló fák ágait, de vagy letörnek vagy nincsenek elég alacsonyan. Most már megállás nélkül szentségelek, ami kicsit oldja az egyre nagyobb pánikot. Mindenkinek sikerült a hídként szolgáló farönkön át sétálnia, kivéve nekem...  Erre most egy hatalmas nemzeti park folyójában sodródok az isten tudja merre. Újból elhagyja kéklő számat egy-egy illetlen szó, miközben kitörlöm a szememből az arcomba fröccsenő vizet és ezzel együtt félre tűröm a hajam is. Rémületemre újabb sziklák tűnnek fel a tajtékos hullámok között, ezért pánikszerűen magam elé húzom a térdeimet, mintha csak a víz tetejére akarnék felfeküdni, így ugyanis a lábammal – ha szerencsém van – hárítani tudom a becsapódást. Az első pár sziklától sikerül is ellöknöm magam, de aztán a kezdeti sikert gyorsan elfojtja a nálam sokkal magasabbra törő, fehéren habzó hullámok örvénye. Újból és újból a víz alá kerülök, ezúttal viszont a felszínre jutás is nehezebb. Akárhányszor levegőt sikerül vennem annyiszor nyelek le egy nagyobb korty vizet. Vissza tartva a köhögést újból felszín alá kerülök, csakhogy ezúttal egy fekete árnyékkal találom szembe magam. Sikítok, amitől a türelmetlenül köröző árnyék messzebbre úszik, én pedig majdnem megfulladok a tüdőmből kiáramló összes levegő miatt. Ész nélkül, ahogy csak bírok a felszínre kecmereg, s már-már azon gondolkodok, hogy úszni kezdek a sodrással. Ekkor azonban egy jókora hullám neki vág a legközelebbi sziklának, amitől hosszú percekre elhomályosodik minden.

            Halk, tiszta ének kúszik bele a kábulattól tompa agyamba, ami aztán magához térit szép lassan: előbb a víz lágy, ringató sodrását érzem, aztán a sekély vízben ragadt törmelékeket és kavicsokat, amik kivétel nélkül bele mélyednek a hátamba és az elgémberedett lábaimba. Teljesen magamhoz térek. Egyből az oldalamra dőlök, hogy ki tudjam köhögni a tüdőmből az összes vizet, csakhogy a művelet csúfos kudarcba fullad, amint meglátok egy lányt mellettem. Zöldes szőkés hosszú haja vizesen tapad sebesen liftező mellkasára, hínárból készült felsőjére és vékony arcára, ami korántsem hasonlít teljesen az emberekéhez: orra és fülei szinte teljesen a fejéhez tapadtak és a szája is előbb hasonlít egy bálna lamellás szájához, mint női ajkakra. Hófehér bőrét helyenként pikkelyek borítják, amik a vékony csípőjétől lefelé teljes uszonyban végződnek. Hosszú farok úszója zöldes-lilás árnyalatban pompázik, ahogy a sekély vizet - a homokban támaszkodó karjai mellett – lassan felém legyezi. 
             Oldalra döntött fejjel, kíváncsian megnéz magának miközben kicsit közelebb hajol. Nem merek megmozdulni. Nem tudom azért, mert félek, hogy megölhet vagy csak a meglepetéstől, hogy megmentett. A szívem ismét maximumon dobol a még mindig ziháló mellkasomban, én pedig kényszerítem magam, hogy rá nézzek és ne hanyatt homlok elmeneküljek. Egyenesen engem bámul zafírkék emberi szemeivel.
- Köszönöm, hogy.... – súgom rekedten, mire riadtan hátrébb húzódik, biztonságos távolságba. Lassan fel emelem a kezeimet – mintha pisztoly fognának rám – jelezve, hogy én sem akarom bántani, de ekkor a háttérből trappolás és kiáltozás töri meg a törékeny csendet. Hátra fordulok és meglátom a fák közül előre nyomuló barátaim sziluettjét. Ne... – kapom riadtan a víz felé a fejem, de a különös teremtményt már nem találom ott. Bele bokszolok a durva homokba aztán morogva feltápászkodom. 
...
Az ébresztő óra éppen újból elkezdi a hegedű lágy dallamát lejátszani, mire sikerül végre kinyitni a fáradtságtól nehéz szemeimet. A félhomályban úszó plafont bámulom hosszasan, laposakat pislogva, mire teljesen magamhoz térek. A dallam lejár, mire minden erőmet össze szedve képes vagyok az oldalamra fordulni és kinyomni az órát. A mozdulattól azonban egyből megérzem az izomláz tompa fájdalmát végig söpörni a karomon és az oldalamon. Felnyögök és vissza fekszem. Jesszusom, szuszogok bágyadtan, tegnap este is ennyire fájt mindenem? Elfordítom a fejem, így rá látok a szoba egyik sarkát elfoglaló gardróbra, a szét szórt ruháimra, a túra táskára és bakancsokra. Ezek szerint igen, vonom le a következtetést aztán igyekszem feleleveníteni a tegnapi nap hátra lévő részét. A szúrós pokrócon kívül, amit a  idős túra vezető fickó rám tekert, a munkatársak megkönnyebbült arcára, a parkból való sietős távozásra és a kocsiba ülésre emlékszem csak halványan. Csüggedten megrázom a fejem. Ekkor azonban megjelenik Emma az ajtóban, kezében két bögre kávéval. Kellemes látványt nyújt így félmeztelenül, ugyanis a tinta kék blúza már rajta van, viszont a szoknya még nem. Az ilyen és ehhez hasonló reggeleken adok hálát azért, hogy már otthonosan érzi magát nálam és többször láthatom meztelenül, pedig még össze sem költöztünk.
- Gondoltam, jól esik egy kis koffein. - oda sétál hozzám, átnyújtja a bögrét aztán le ül az ágy szélére. Feltornázom magam félig ülő testhelyzetbe, össze szorított fogakkal, hogy előtte ne nyögjek fel. De hiába próbálok fapofát vágni, Emma mindent tudó, smaragd zöld szemei megállás nélkül fürkésznek. - Kérhettél volna szabit mára. - tanácsolja végül mielőtt bele kortyol a kávéba, amit szeretek nézni, mert mindig megszimatolja a kávét fújás előtt, aztán meg aprókat kortyolgat belőle, mintha szakét innánk.
- Nem lehet, - nyögöm a fáradtságtól kábán - ma lesz egy értekezlet, amin áll vagy bukik az elő léptetésem - mohón bele kortyolok a kávéba nem törődve azzal, hogy milyen forró. Emma szólásra nyitja a száját, de aztán be is csukja, helyette arcon csókol és elindul a hálóból nyíló fürdőszobába befejezni a reggeli készülődést.
- Lemondjam Jason-ékkel való ebédet? - áll meg a fürdőszoba ajtóban miközben fésülködni kezd.
- Nem, nem kell. - válaszolom könnyed hangot megütve, ami többé kevésbé sikerül is. Emma már egy ideje igyekezetett össze szervezni négyünket, és több hónap után sikerült csak. Nem akarok ünneprontó lenni. Felhajtom a maradék kávét, aztán érzékeny búcsút véve az ágytól elindulok össze készülődni én is.
...
           Amint belépek a második emeleti folyosóra az iroda ismerős, már megszokott légköre fogad. Vissza fogott beszélgetések járják be a fehér és krém színű falak közé bezárt részleget, amibe elvegyül a nyomtató berregése, a billentyűzetek és egerek kattogása, illetve a kávé főző kotyogós hangja. Csukott szemmel is eltalálnék a szürke paravánokkal és asztalokkal szegélyezett egyenes folyosón, kikerülve az alacsony, de annál szélesebb Fikuszokat, amiket sosem szerettem, de legalább nem pusztulnak ki ebben a mesterséges környezetben. Mégis úgy érzem, hogy semmi keresni valóm nincsen itt, hogy megint a négy fal között vagyok miközben valahol máshol kellene lennem. Megrázom a fejem, hogy kitisztuljon, aztán elindulok az egyik ablak melletti asztalhoz.
          Még az előtt, hogy belépnék a kis fakkomba, látom a mappáktól nehéz asztalomra ki készített fatörzs tortát egy kis üzenettel. Ledobom a táskám a székre aztán elolvasom a szöveget: homo- labilis. A kézírás enyhén balra dől, és aprók, szinte már össze nyomottak a betűk. Ez nem lehet másé, mint Ryané. Felnézek, mire a pavilonok mögül engem bámuló fejek azonnal lebuknak, amit halk, vissza fogott kuncogás követ. Gondolhattam volna, megforgatom a szemem miközben lerogyok a puha székre, hogy bele kezdjek a munkába.
           Táblázatok és diagramok végeláthatatlan sorai szinte magával sodornak, olyannyira, hogy észre sem veszem, hogy a nap fele eltelt. Megdörgölöm a szemeimet aztán ásítozva nyomtatni kezdek a következő napi zárásokra. Miközben a nyomtató ritmusosan zümmög, hátra dőlök és kibámulok az ablakon, pihenve kicsit. Végig nézek a felhőkarcolók üvegezett testén megcsillanó napsugarakon és a bárány felhőkön, a kisebb emeletes házakon és a közöttük magasodó tölgy és platán fákon. Milyen csenevész és sovány mindegyik. Biztosan nem lesznek olyan vaskosak és hatalmasak, mint a nemzeti parkban lévők, kalandoznak el egyből a gondolataim. Mégis hogy tudtam le esni olyan vastag fatörzsről? kérdezem magamtól, de aztán egyből kiráz a hideg, ahogy eszembe jut a jéghideg víz is. Rosszabb is lehetett volna. Mi lett volna ha az a lény nincs ott? Vagy ha megöl? Vajon tudja bárki is, hogy mi lehetett az...?
           Megijedek, ahogy megszólal telefon éles pityegése, és vissza ránt a jelenbe.
- Corners Edge-i étterem tíz perc múlva? - kérdezi Emma röviden.
- Jövök. - válaszolom a szokásos tömörséggel. Felállok, és már indulnék is, amikor észre veszem, hogy a nyomtató begyűrte a papírt, ezért nem nyomtatta ki a teljes dokumentumot. Fújtatok egyet miközben rávágok a fehér masinára és ott hagyom, nem törődve a szomszéd asztalnál megrökönyödve engem bámuló fiatal lánnyal, Bertával.
           Az újonnan nyílt éttermet, a becsődülő érdeklődők ellenére is belengi a 60-as évek régi, retró hangulata. Vissza köszönnek a piros, magasított támlás bőr székek, a tölgyfa asztalok, a fekete és fehér csempék, és a bár üveg polcai mögött látható tégla fal is. Mindezt pedig a legmodernebb bútorokkal és rozsdamentes acél berendezésekkel szerelték fel. Jason szinte egyből kiszúr minket az egyik ablak melletti asztal mögül. Feláll és két karjával integetni kezd. Előre indulok, hogy utat törve a vendégek és a csinos, piros egyenruhában sertepertélő felszolgálók között.
           - Még jó, hogy mindig korábban érkezel a találkozókra. - öleli meg Emma őt üdvözlés éppen. Jason jóval idősebbnek látszik, mint emlékeztem rá, bár lehet, hogy a többnapos borostája, a rombusz mintás pulóvere és a kis pocakja miatt van így.
- Most az egyszer még kapóra is jött. - néz körbe a zömében idősebb korosztályból álló tömegen. - Óh, már jön is a pincérnő. Rendeltem kaját mindenkinek. - vonja meg a vállát bocsánatkérően.
- Örülök, hogy egyáltalán sikerült összehozni a találkozót. - folytatja izgatottam a barátnőm, mintha teljesen természetes lenne ez a gesztus Jasontől.
- Ne is mondd, ez a vizsga időszak egy agyrém. - forgatja meg a szemeit - Hogy mindig variálni kell valamit a tanári karnak.
- Akkor tényleg igaz, hogy töri profnak álltál. - bizonyosodok meg miközben kedvesen megsimogatom ebbe asztalon nyugvó apró kezét. Pletyka szinten hallottunk ezt azt a világhálón, de ismerve Jason önfejűségét és makacsságát, elég hihetetlennek tűnt.
- Úgy van. - dől hátra elégedetten, feltéve az egyik könyökét a szék háttámlájára.
- Csak meglepő. Tisztán emlékszem rá, hogy utáltad anno a tantárgyat és a tanítást is. - kortyol bele az asztalra előre kikészített kávéba Emma aztán felém fordulva folytatja: - Középiskolában korrepetálták a rossz jegyei miatt.
           Ekkor jelenik meg egy fiatal, alacsony felszolgáló kezében a három tele pakolt tányérral zsonglőrködve. Kedves mosollyal pufók arcán gyorsan megterít, kiosztja az ételeket majd jó étvágyat kívánva a dolgára megy.
- De hát az eszed az megvan hozzá - mondom miközben a jókora adag steaket és sült krumplit nézegetem. A kedvenc életem, amit bárhol bármikor meg tudnék enni, most azonban egyáltalán nem kívánom sőt, ami azt illetni ellenék egy vajas pirítóssal is.
- Most is megvan, - vigyorog féloldalasan a saját poénján - és akkor is meg volt. Pont ezért idegesített az, ahogy az a srác mennyire idétlenül magyarázta el az anyagot, hosszú heteken át. -  Magyarázza ahogy elkezdi felszeletelni a baconnel becsomagolt csirke combokat. - Úgyhogy elhatároztam, hogy én majd megmutatom neki, sőt az egész világnak, hogy ezt lehet ennél jobban és egyszerűbben is csinálni. -  folytatja teli szájjal, mi pedig össze pillantunk Emmával. - Aztán ez annyira a rögeszmémmé vált, hogy itt kötöttem ki. Kellett hozzá jó pár év mondjuk.
- Szívatsz... - csúszik ki a számon, mire Emma oldalba bök a könyökével.
- Nem, dehogyis. - hajol közelebb hozzánk az asztalon keresztül - Ez olyan, mint a - elhallgat, ahogy keresi a szavakat - a függőség. Megtalál aztán nem enged el, te pedig csak hajkurászod, mert létezni sem tudsz nélküle. Én kitaláltam, és megakartam valósítani, bármi áron.
           A szavai először túlzásnak tűnnek, de aztán rájövök, hogy van valami abban, amit mond. Vajon, bármi függővé tehet? Olyan annyira elgondolkodok ezen, hogy szinte alig figyelek a további beszélgetésre és már csak azt veszem észre, hogy készülődünk és indulunk vissza dolgozni.
...
           Fejfájásra és szédülésre kelek. Mintha migrén gyötörne, amire eddig nem volt példa. Bele kapaszkodom az ágy fa támlájába és felhúzva magam kikászálódok az ágyból. Talán a tegnapi étteremben ehettem össze valamit, vagy hideg ront jöhet. Kinézek a hatalmas ablakon, de kristály tiszta az idő. Megdörgöm a halántékom, és egyenesen a fürdőszobába megyek, hogy igyak egy pohár vizet és össze készülődjek.
           A forgalmas úton sincs könnyebb helyzetem: nehezen tudok koncentrálni a vezetésre, a házak és magas épületek, de még a mellettem elhaladó autók is össze-össze mosódnak előttem, amitől sokszor csak mozgó színfoltokat látok, ráadásul az iroda épülethez vezető kereszteződésben a rossz irányba fordulok, így rá térek a tenger partra vezető sztrádára. Óriásit kerülök, míg vissza nem keveredek a helyes útra és leparkolok a munkahelyem tágas, kitérkövezett parkolójába.
           Besietek az asztalomhoz miközben a mobilomat nyomkodom elterelve a figyelmemet a kíváncsi és kérdő tekintetekről. Egy órát késtem, és ez nem jellemző rám, de ezt anélkül is tudom, hogy mindenki megvetne a tekintetével. Azonnal fejest ugrok a munkába, ami ideig óráig megy csak, ugyanis a táblázatok és diagramok egyre inkább vonalak és körök végeláthatatlan masszává olvadnak a szemem előtt. A teljes káosztól egy e-mail ment meg. A feladója Ryan, a tárgy pedig "A legjobb csapatépítő tréning a világon". Az üzenet szövege: A nagy, legendás pillanatodról nincs kép, amit bánok is, de találd ki, ki ment a mérges szömörcés bokrok közé? Emily. :)
           Egy tucat képet küldött át: szalonna sütés és sörözés a kövekkel precízen kirakott sütőknél és fa asztaloknál, az összes nő láncot alkotva körbe fog egy hatalmas platán fát,  Ryan, ahogy selfizik egy kövér pókkal, ami Dalma kövérkés hátán napozik, aztán a következő kép, amikor ezt a pufók nő észre veszi és sikítozni kezd fellökve a nevető Ryant. Következik Emily, akinek a bájos arcát eltorzítja a pánik és a rettegés, ahogy maga elé tartott kezekkel fedezi fel a viszkető, vörös foltokat a karján. Ezek után pedig következnek a csoport képek: egy a nemzeti park faragott, díszes kapujában, egy tucat evés közben, számos kép készült még a fenyőfák fölé törő mohás szikla fal előtt, amin látszanak a rétegek és vetődések, egy a folyó mellett félig kidőlt fa alatt, egy a folyó fölött átívelő, széles hídon. Megállok a tovább lapozásban, ahogy a szemem elé tárul a víz. Mentem kihúzom magam, közelebb hajolok a monitorhoz és újból, immáron feltüzelve a lehetőségtől, hogy újból láthatom azt a lényt, átnézem az összes képet, de ezúttal csak a háttérre vagyok kíváncsi. De azt a valamit, sehol nem találom.
           - Hé, Charles - dugja be az erőteljesen kopaszodó fejét Phil hozzám - Rose-nak kellene egy kis segítség....
- Nem érek rá! - szakítom félbe indulatosan miközben rá csapok az asztalra. Mit kell zavarni? Egész eddig senki nem jött erre...
- Jesszusom, mi van veled? - hadarja megbotránkozva, aztán egy másodperc alatt eltűnik a közelemből. 
Vissza fordulok a monitorhoz és megnyitom a keresőt, rákeresve a mítoszok és legendákra. Elszánt keresésbe kezdek, aminek az eredménye számos sorozat, könyv, blog számtalan meghamisított kép és videó, és a már megszokott témák ecsetelgetése, mint a Bermuda háromszög, Atlantisz, Minotaurus, Hercules...stb. Hátra dőlök, lassan kifújva a levegőt, ez túl sok, ahhoz hogy bármit is találjak.
           - Megkaptad a képeket, Charles? - lép be hozzá lendületesen Ryan, aki aztán szokásához híven fel ül az asztalomra.
Már éppen el zavarnám, amikor megelőz:
- Az ókori görög mitológia mióta tartozik a negyed éves kimutatásokhoz? - bámulja érdeklődve a számítógépet.
- Nem tartozik - kapkodva kikapcsolom a monitort - csak valami olvasni valóra vágytam.
- Görög mitológia? - hangsúlyozza ki a szavakat külön-külön - Mi van veled, haver? A törit középiskola óta kerülöd.
-  Voltál már úgy, - percekkel később válaszolok csak - hogy a megszállottja lettél valaminek, egy ismeretlen dolognak, amit ésszel is nehéz felfogni?
           - Nem, - válaszol miközben engem figyel, tanulmányoz - nem hinném. De... nem is értelek: amióta vissza jöttünk fáradtnak és kimerülnek tűnsz, meg sokszor nem is ide figyelsz.... erre most meg ez a kérdés... Menj haza, nem volt jó ötlet rögtön kezdeni! - vállba vereget aztán elmegy. Sokáig nézek utána. Igaza van, ismerem be keserű szájízzel, valami tényleg nem stimmel.


Folytatása következik.

Szeretettel:
Brukú



2017. június 5., hétfő

Nyári Book Tag


Sziasztok,

Pár nappal ezelőtt Zsazsi meglepett egy Nyári Book Tag kihívással, amire gondolkodás nélkül igent mondtam - főleg, mert jó kérdésekből gyúrták össze a tag-et. Egy-kettőn elkellett gondolkodnom azért, de viszonylag gyorsan ki tudtam dolgozni és hozni a blogra. Remélem találtok kedvetekre való könyvet a felsoroltakból. Én többet kétszer is elolvastam közülük. :)
1. Milyen könyvet olvastál, amely nyáron játszódik?
Hmmm, lássuk csak.... Vivian Holloway - Tolvaj becsület sorozata.

2. Melyik könyvbéli helyszínre mennél el szívesen nyaralni a nyáron?
Idriszbe. Szívesen megnézném a tájat, a tavat, az üvegtornyokat és sétálnék a macska köves utcákon.

3. Mit olvasnál szívesen kötelező olvasmányként ezen a nyáron?
Kerstin Gier  - Időtlen szerelem sorozatát. Tetszett benne, hogy időt utaznak és több kort is meglátogatnak a történet során, ami amúgy nagyon is izgalmas.

4. Melyik könyvbéli karakterrel / karakterekkel töltenél el szívesen egy estét nyári tábortűznél?
Gideon - Időtlen szerelem c. könyvből. Kicsit romantikus alkat, de okos és határozott is. Nem mellesleg meg igazán vonzó.

5. Ajánlj egy könyvet erre a nyárra!
Vándorsólyom Kisasszony különleges gyermekei sorozat. Izgalmas története van főleg ha valaki szereti a különleges erővel bíró embereket/lényeket és a  régi Londont. (mivel book tag-ről van szó, ezért halkan megjegyzem, hogy a nemrégiben elkészült film sem lett olyan rossz. Szerintem jól meg lett csinálva és Eva Green is remekül eljátszotta a szerepét).

6. Mi az első dolog, ami eszedbe jut a nyár és a könyv szóról?
Bodzás limonádé, vízpart és hintaágy.

7. Melyik könyvet / könyveket tervezed elolvasni ezen a nyáron?
Cassandra Clare - Éjfélkisasszony és Mary E Pearson- Az árulás szíve sorozat.
Mindegyik várakozik már egy ideje a "polcomon", de annyira furdal a kíváncsiság, hogy tovább nem akarom  (vagy nem tudom?) halasztani. Az Éjfélkisasszonyt azért, mert a Csontváros sorozathoz van köze, és mert eddig csak pozitív véleményeket olvastam róla. Az árulás szíve sorozatot pedig múlt nyáron kaparintottam meg, és letehetetlen olvasmánynak bizonyult, ami tele van csavarral. Azóta is jár az agyam azon, hogy mi lesz a folytatásban. :)

8. A forrás megjelölésével hívj meg három embert ennek a tagnek a kitöltésére!
A forrásom, Zsazsogó Nyáplic, akinek köszönöm a tag-et.   

Akikre pedig én gondoltam:



Ezer meg egy puszi:
Brukú



2017. május 29., hétfő

Mini Könyvklub 7.- Egy

Sziasztok,

Ezúttal egy témában kissé eltérő bejegyzést hozok Nektek. Jelentkeztem tagnak a Könyv sarok nevezetű blogon, a Mini-Könyv Klubba. Ennek fejében minden hónapban hozok egy kisebb lélegzetvételű kritikát az előre kiválasztott könyvekből. Mindazok, akik jelentkeztek, közzé tesznek egy ilyen kritikát, hogy aztán megvitassuk a véleményünket az adott könyvről.



Első könyv: Gaura Ágnes - Vámpírok múzsája



Könyvről röviden:

Főhősünk, Borbíró Borbála egy magyarországi Vámpírkutató Intézet lelkes és tehetséges alkalmazottja, tudósa, aki él hal a munkájáért - és ez a magánéletében meg is mutatkozik - egy olyan világban, ahol a vámpíroknak jogaik és pártjaik vannak. Amikor azonban Amerikába megy főhősünk egy konferenciára kiderül, hogy az élőhalottak megnövekedett politikai befolyása miatt a munkája megszűnik. Haza érve azonban egy állás ajánlat fogadja. A munka pont a legjobbkor jön, a szakmájába vág viszont több, mint veszélyes.

Vélemény:

A könyv egy nagyon alaposan, részlet gazdagon felépített világot tár elénk, ami a már nagyon is populáris vámpíros történetet egy másik szempontból közelíti meg, és Magyarország is részese ennek. Ez a két tény nagyon is tetszett benne egyrészt azért, mert nem a megszokott vámpíros történetet hozta másrészt pedig kis hazánk is szerepelhet végre. (ez utóbbi megmutatkozik még a pálinkázásban, meg a magyar karakter nevekben mint a Béla). A karakterek nem sablonosak, mert van mindegyiknek motivációja és nem csak a háttérben töltik ki az üres teret, ennek fejében többször alakultak ki szócsaták, veszekedések, de még egy egyéjszakás kaland is, ráadásul a humor is helyet kapott.

Ami pedig a befejezést illeti, kellemes lezárása volt a kötetnek, az a fajta, amikor kicsit lecsitulnak a kedélyek és "pihenni térnek a karakterek". A csavar pedig az, hogy máris utal a következő kötetre, ugyanis ez az első volt az öt közül.  (lásd lentebb)

Egyedül az nem tetszett, hogy a könyv nagyon hosszú volt, a cselekmény nem volt olyan pörgős, mint vártam és jó néhány dolgot előre ki lehetett találni.

Összességében: 
Jó volt egy, már nagyon is populáris témát, egy kicsit más szemszögből olvasni.


 A sorozat részei:

0.  Démoni színjáték (novella)
1.  Vámpírok múzsája 
2.  Átkozott balszerencse 
3.  Lidércnyomás  
4.  Lángmarta örökség 
5. Attila koporsója
  
Következő könyv lesz: Lev Grossman - A varázslók

Szeretettel:
Brukú
 

2017. május 19., péntek

Lena Mittson - Engedj közel! és Elfeledett balettcipők



Sziasztok, 

Az idézet Cassandra Clare tollából, miszerint "Nem mindig fáklyásmenet felvállalni azt, akit szeretünk." remekül lefesti a Talking Blogs mai témáját: a romantikát, azt a fajta szerelmet, ami olyannyira erős, hogy a legnehezebb akadályokon is képes átsegíteni.
Az Elfeledett balett cipők és az Engedj közel nevezetű blogok, pedig elhozzák nekünk ezt a fajta szerelmet, Lena Mittson jóvoltából.
Szia, örülök, hogy eljöttél. :)
Kezdjük is a szokásos, ámbár nagyon is fontos dologgal, a bemutatkozással.
            Sziasztok. Lena Mittson vagyok, húsz éves lelkes írópalánta, és jelenleg kevésbé lelkes egyetemista. 2015-ben barátaim biztatására döntöttem úgy, hogy végre mások elé tárom egy művemet, amit eddig csak egy szűk baráti kör láthatott. Azóta lelkes tagja vagyok a blogger világnak, és remélem, hogy egy ideig még az is maradok.
            Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy is kezdődött nálam ez az írás dolog, és rájöttem. Rengeteg alkalommal nem voltam megelégedve egy sorozat vagy könyv lezárásával. Eleinte csak fanfiction témában írtam (amiket jó mélyen el is rejtettem), és aztán kezdtem saját történetbe. Rettentően élveztem, hogy van egy kis világ, ami úgy működik, ahogy én szeretném. Talán pont a negatív élmények ösztönöztek még inkább arra, hogy teremtsek egy olyan helyet, ahol minden aszerint alakul, ahogy én akarom. És így születtek meg az első történeteim is. 

Milyen érdekes, hogy egy rossz film adta meg az első löketet. De kétség kívül értem, miről van szó, mert már én is voltam úgy, hogy annyira nem tetszett az adott film, hogy leültem fan fic ot írni. :)

A regény egy igen közkedvelt örök klasszikus témában íródott: a romantikában.  Mint író valljuk be, hogy egy kicsit fifikás megírni, mert el kell találni azt a bizonyos egyensúlyt, ami a kellemes romantika és a túlzott nyál csöpögés között billeg. Hogyan érdemes tehát felépíteni a két karakter közötti vonzalmat? 

         Két ember közötti vonzalmat nagyon nehéz szavakba önteni. Számtalanszor úgy érzem, hogy nem azt látom viszont a papíron, amit szerettem volna. Két ember érzelmeit kell leírni úgy, hogy mások is bele tudják képzelni magukat. Fontos, hogy átérezhető legyen mások által is. Még akkor is, ha semmi hasonlóság nincs az olvasó és a szereplők élete között. 

Jól fogalmaztad meg: hogy átérezhető legyen mások számára is. No de, ebbe viszont az is beleszól, hogy milyen könnyen vagy éppen nehezen kapja meg az egyik szereplő a másikat. Neked mi a bevált módszered, tapasztalatod ezen a téren? Szereted megszenvedtetni a karaktereket vagy éppen pont simán tudja elérni a célját? 

       Oh, én imádom, amikor a karaktereim szenvednek, de tényleg. Valahogy a történeteket túl hamar véget érnének, ha egyszerű út vezetne a főhősök boldogságához. Gyakran elgondolkozom azon, hogy ez vajon gonoszság-e velük szemben, de mindig úgy döntök, hogy annál szebb lesz, amikor végre kibontakozhat a szerelmük.  Ezt láthatják az olvasók az Elfeledett balettcipők c. történetemben is.

Szerintem nem gonoszság, mert ha azt nézzük, hogy pikk-pakk eléri a célját az adott karakter, akkor mondhatni semmi nem történik a történetben. Ha viszont át kell ugrania egy vagy több akadályt, akkor az olvasó a karakterrel együtt tud izgulni, hogy sikerül e neki, nem? 

Elfeledett balettcipők:

Vegyük is górcső alá az Elfeledett balett cipők című regényt. A története annak ellenére hogy komoly mondani valót rejt, nagyon magával ragadó. Tetszett benne az ahogy felépitetted a világot és olyan karaktereket helyeztél bele, akik nemcsak hogy meg állják benne a helyüket de még viccesek is, mármint vannak benne olyan szó fordulatok, amiken jókat kacagtam. Honnan jött a történet ötlete? És miért pont a balett?

         Az alaptörténet, miszerint Grace elveszít valaki fontosat az életéből személyes tapasztalat útján született meg, és ezt fejlesztettem tovább a képzeletemmel. A balett őszintén nem tudom, hogyan jött. Sportot semmiképp sem választottam volna, és mindig is szerettem nézni, ahogy mások táncolnak. Talán ez volt az oka, amiért a képzeletem úgy döntött, ez lesz a legjobb a történetem számára. Aztán megszületett a cím, és kétség sem fért ahhoz, hogy ez lesz a megfelelő történetszál. 


Spoiler következik!

Van egy forduló pont, amikor Olivia négyszemközt beszél Cam - el, annak ellenére, hogy kb akkor találkoztak először. Furcsa is volt az, amit mondott a fiúnak. Mi lett volna ha Cam rájön arra, hogy mit tervez Olivia? Hogyan alakult volna a történet? 

      Eddig ezen nem gondolkodtam el, hiszen eleve úgy volt megtervezve, hogy nem lehet megakadályozni Olivia tettét. Viszont így utólag átgondolva a helyzetet, és Cam személyiségét, mindenképp megpróbálta volna megakadályozni. Akár egyedül, akár Grace segítségével.
Viszont az nagyrészt megváltoztatta volna a történetet, hiszen egy újabb konfliktus nem jöhetett volna létre a két főszereplő között. Talán hamarabb eljött volna a nagy egymásra találás ideje is.

Ha Grace helyében lennél, újra tudtad volna kezdeni az életedet a baleset után és legfőképpen újból táncolni?

       Mindenképp. Vannak helyzetek az ember életében, amikor egyszerűen bármennyire is nehéznek tűnik, fel kell állni, és folytatni azt, ami korábban boldoggá tett. Kis lépésekben haladni afelé az élet felé, amit mindig is élni akartál. Grace története szerintem jó példa arra, hogy bármekkora trauma is ér bennünket, ha van néhány segítő kéz, képesek lehetünk, újra visszazökkenni a hétköznapokba.

Minden  regénynél, főleg ha az kitesz egy egész kötetet, fontosak a fejezetek is, bár ezzel semmi újat nem mondok, amiknek tovább kell venniük a történet lendületét egészen a végéig. No de, hogy tartsuk fenn ezt a lendületet vagyis az olvasó érdeklődését az első és az utolsó fejezet között? Ugye ötven fejezet van.

      Úristen, 50 fejezet van? Eleinte sosem gondoltam volna, hogy ilyen hosszúra sikerül megírni, hiszen körülbelül a felénél eléggé elveszettnek éreztem magam a történetet illetően, és nem láttam magam előtt a tényleges befejezést. Magam is meglepődtem azon, hogy rengetegen követték a történetet, és ennyi olvasó megszerette a karaktereimet. Talán a szerethető karakterek az egyik kulcsa annak, hogy mindig visszatérjenek az olvasók. És a feszültségkeltés. Hiszen nem lehet tudni, hogy a következő fejezet, milyen változásokat hozhat a szereplők életében. Fel kell kelteni az emberek kíváncsiságát, és bármilyen hosszú is, mindig lesznek, akik lelkesen követik a történetet. 

És most, hogy elkészült és befejezettnek számít a blog, mi lesz a sorsa?Hagyod az éterben vagy figyeled a kommentálást, az olvasóidat és esetleg a reklámozást? 

    Oh, majdnem napi szinten felkukkantok rá, hogy történt-e valami. Szeretem még mindig reklámozni, mert büszke vagyok rá, hiszen ez az első komolyan befejezett történetem. Figyelem folyton, ha valaki hosszabb olvasnivalót keres, hátha megtetszik neki a történet. És persze azért is szükséges a reklámozás, hiszen ha egyszer úgy döntenék, folytatom Cameron és Grace történetét, a régi olvasók értesülhetnek róla. 

Engedj közel:
Viszont, van jó hírem az olvasók számára, Lena ugyanis bele kezdett egy másik blogba. Ez pedig az Engedj közel nevet viseli. Mesélj egy kicsit róla. Már akkor tudtad, hogy megnyitod az újat, amikor az Elfeledett balettcipők utolsó fejezetét írtad, vagy ez csak későbbi ötlet volt?
            Határozottam későbbi ötlet volt, hiszen eredetileg egy másik blogomat szerettem volna folytatni, de valahogy az a történet zátonyra futott. Pontosan tudtam, hogy mit akarok, de valahogy nem éreztem elég jónak, amikor leírtam. Ez a történet már korábban érlelődött a fejemben, apróbb jelenetek már hónapokkal az Elfeledett balettcipők bezárása előtt megszülettek. Igazából ez volt az a sztori, amivel unalmas pillanataimban szórakoztattam magam, de sokáig nem írtam belőle egy sort sem. Aztán a befejezés után nem sokkal ráébredtem, hogy rettentően hiányzik a blogolás, hiába az időhiány mégis úgy éreztem valami újba kell kezdenem. Lapulnak más történetek is a gépem rejtekében, de folyton ezen a sztorin kattogott az agyam, így rávettem magam az írásra.

Akkor máris adott volt a következő lépés. Így legalább már volt kiindulás, valami alap a következő blognak. Egyébként remek példa ez arra, hogy milyen könnyen bele tudja fészkelni magát egy regény az író gondolatai közé :)
Vissza kanyarodva, ennél a történetnél magyar neveket használsz. Van ennek valami oka? Szerinted melyiknek és miért van nagyobb keletje.
            Még magamat is megleptem ezzel a döntéssel. Számomra is újdonság volt a magyar nevek használata, hiszen a rengeteg megkezdett történetem egyikében sem próbáltam még a magyar nevekhez nyúlni. Pedig határozottan nem rossz dolog. Néhány esetben talán sokkal könnyebben ír az ember, hiszen ebben a világban él, és sokkal könnyebb visszaadni a dolgok lényegét. Nem kell túlmagyarázni a dolgokat, mindenki számára érthető dolgok történnek.
            Az angol neveknek nyilvánvalóan nagyobb a keletje, mint a magyaroknak. Ennek az okát sajnos nem tudom, de nagyrészt a média erejének tudom be. Ez a történetem egy nem túl bonyolult romantikus történet, semmi varázslat vagy természetfeletti, és úgy éreztem, teszek egy próbát, és megpróbálom magyar nevekkel. 

Igen, az angol nevek használta a populárisabb, ezért is tűnt fel. Nem zavaró egyébként, teljesen bele illek a történetbe.

Ha már romantika és ha még nem indult be teljesen a történet, hadd kérdezzem meg, hogy tervezel bele szerelmi háromszöget?

       Igazából lesznek emberek, akik belepofátlankodnak majd a főszereplőim szerelmi életébe, de minden bizonnyal több valaki is. Így szerelmi háromszögről nem beszélhetünk, sokkal inkább szerelmi négy-öt szögről. Szóval remélhetőleg izgalmas lesz. 

És mik a további tervek? 3 fejeztet van csak fenn eddig, ami bőségesen elég ahhoz, hogy az olvasó figyelmét felkeltse.
      Rengeteg ötlet lapul a fejemben a történettel kapcsolatban, így elég sok részre lehet még számítani. Nem tudom pontosan megmondani, mennyi. De nagyon sok kaland vár még Dávidra és Julcsira. Remélem, hogy sokak elfognak kísérni ezen a még felfedezetlen úton. 

Ezt jó hallani, hogy ennyi terv van máris készülőben. Kíváncsi vagyok, hogy mi sül ki a történetből a végén :D
Azt rögtön észre vettem, hogy mindkét blognak ízléses borító képe van. Honnan jött mindegyiknek ez a mozaikos kialakítása?
       Azt hiszem, valamelyik blogos csoportban láttam először meg ezt az elrendezést, és egyszerűen beleszerettem. Rém egyszerű, mégis sokat elmondhat a történetről, és még jól is mutat a blogon. Szerintem ennél több tulajdonsággal nem is kell rendelkeznie egy borítónak. 

És mi a helyzet az oldal sávban látható fülszövegekkel? Hogyan érdemes megírni, hogy a "mézes-madzag" hatást elérje? Mindig ajánlott megírni és ki is tenni a blogra?

     Az a véleményem, hogy egy hatásos fülszöveg mindig szükséges egy blogra. Ennek semmiképp sem szabad túl hosszúnak, vagy túl rövidnek lennie. Mindenképp érdemes feltüntetni valamilyen formában a főszereplőket, és a történetszál egyik fő konfliktusát, ami felkeltheti a leendő olvasók figyelmét.Enélkül az olvasók talán bele sem kezdenek, hiszen nem tudják, mire számítsanak, és lehetséges, hogy teljesen eltér a történet attól, amit olvasni szoktak. 

Most nem kifejezetten csak az egyik regények gondolok, hanem úgy általában: melyik volt az a rész, amit a legjobban mulattatott? És melyik a legnehezebb?
            Az írás során többször megtapasztaltam, hogy két nagyon nehéz dolog van. Az elkezdés és a befejezés. A történet megkezdése mindig nehéz számomra, hiszen olyannak kell lennie, hogy felkeltse mások érdeklődését, ami nem egyszerű egy új történetnél. Ha lapos, nem fogják tovább olvasni, ha izgalmas, és jót ígér, visszatérnek az emberek, és olvasni fogják.
            A legnehezebb rész ennek ellenére is kétség kívül, amikor már közeledik az ember a történet végéhez, és tudja, hogy búcsút kell intenie a szereplőknek. Tudtam ugyan, hogy már nem húzhatom tovább, mégis nehezen engedtem el az Elfeledett balettcipők szereplőit. Annyi időn keresztül valahogy beköltöztek a szívembe, és megszerettem őket. Nem voltak tökéletes emberek, mégis mindig helyesen döntöttek előbb-utóbb. Egy idő után úgy érzi az ember, hogy ismeri őket, és talán jobban mint saját magát. Az utolsó fejezet írása közben zokogtam, pedig tudom, hogy a történetük még nem ért véget. 

Nem, ebbe még így nem is gondoltam bele, lehet azért, mert engem jobban "megráznak" a konfliktusok vagy a szereplőt ért veszteség, mint az, hogy búcsút intek nekik az utolsó fejezettel. De most, hogy mondod... :D
Ugye szokták mondani, hogy nem árt tudni össze foglalni pár rövid mondatban a könyvet vagy regényt. Én most ezt megcsavarnám azzal, hogy zenét válassz hozzá, olyat, ami a legjobban illik a blogodhoz. Melyik volna az?
      Talán ez az egyik legnehezebb kérdés, hiszen írás közben mindig zenét hallgatok. Minden részhez más-más zeneszám illik, így erre nehéz válaszolni. Vannak vidámabb részek, akkor természetesen valami pörgős dalt kell választani, de a szomorú részek írása alatt, mindig valami lassú-szomorkás dallamot hallgatok.

Én mondjuk nem mindig tudok zene hallgatás alatt írni, mert zavarni szokott. Akkor van sikere/haszna ha egy kiválasztott zenéhez/re kell regényt írni, de szívesen meghallgatnám azt a lejátszó listát ha egyszer netán össze állanál ilyet.

Szeretném megköszönni, hogy eljöttél. Mindenképp figyelemmel kísérem az új blog történetét, és bízom benne, hogy az olvasók is hasonló képpen tesznek majd, és be néznek IDE  ÉS IDE IS.
 
Szeretettel:
Brukú