Szerelem második látásra

Sziasztok,

Ez a történet, mint az utóbbi néhány is, viszonylag komoly témát érint.  A mostani téma uyganis a másik ember elfogadását taglalja. Lehet, hogy elcsépeltnek hathat, aláírom. ám amikor egy hosszú nap után haza érsz, és semmi másra nem vágysz csak leülni olvasni/tévét nézni például, de aztán jön a megjegyzés, hogy ezt ne csináld, mert egész nap a számítógép előtt ültél, vagy amikor épp fizetnéd ki a fekete thermo leggings-et az áruházban, de még hallod a hátad mögül, hogy jó lenne ha szoknyát is hordanál... És még sorolhatnám napestig. 

 Nos, főszereplőnk, Violett is hasonló cipőben jár: ő ugyanis kétbalkezes és a világ összes szatyorja elszakad a kezében, az összes gödörbe az úton bele lép, folyton beüti valamibe a lábát vagy a kezét... emiatt azonban a környezete cseppet sem elfogadó vele. Sokan utálják és hátat fordítanak neki, többen összesúgnak a háta mögött és nyíltan szánakoznak. Ám Violettnek az a szerencséje, hogy találkozik Irwinnel. A férfivel, aki elfogadja főszereplőnket olyannak, amilyen. 

 

 

 

“Egy hiba kell hogy legyen minden élőnek, igaz-e? Mert a rózsának is van tövise, akármilyen illatos.” - Tompa Andrea

 

 

1.

 

Az esküvői meghívó, amit szorongatok a kezemben, bortól pecsétes és gyűrött is, de tisztán olvasható rajta a szlogen: A kapaszkodj a kalapodba, mert ez lesz a évszázad bulija. Fújtatok egyet, mert tényleg képesek voltak a lagzin hőlégballonnal megjelenni, de képtelen vagyok levenni a szemem az asztalnál italozó párról, akik az égen lévő hőlégballont bámulják. Leginkább a férfi a baj: hasonlít Jamre, aki alig pár hete telefonon szakított velem. “Fél év elég volt, hogy rájöjjek ez így nem mehet tovább. Nem bírom, hogy kínos helyzetekbe hozol, Violett.”, motyogom felidézve a szavait, amik már bele ették magukat a fejembe. Felmordulok és összegyűrve a meghívót behajítom a sarokba, a tányérokkal és evőeszközökkel megrakott asztal mögé.

Cseszd meg, szitkozódok mintha meghallhatná, majd felszívva a mellkasomat, felveszem a kerek tálcát és elindulok a lagzi sűrűjébe felszolgálni.

Az esküvő abban a völgyben van, amit egy mély tó szegélyez, magas, a felhőket is átdöfő, hegyek között, a város peremén. Itt a fű általában élénkzöld és dús, most azonban egy széles táncparkett terül el rajta, mellette grandiózus sátorral, aminek a feszes, virágokkal díszített ponyvája alatt tucatnyi asztal sorakozik. Mindegyik asztal arany és szürke színekben pompázik, még a teríték közepén lévő ötágú gyertyatartó és a benne lévő gyertyák is. A dekorációnak is tökéletes teríték színe még a vendégek öltözékén is megjelenik: mindenkin ugyanis mogyorószín és szürke estélyi ruha vagy öltöny van, hozzá passzoló báli maszkokkal. Még a vonós zenekar tagjain is a késő délutáni szellőben meglibbenő tollas álarcok láthatóak. A hangulat pedig emelkedett, kellemes: mindenki cseverészik, eszik-iszik vagy éppen a tágas táncparkettet koptatja az ifjú házaspárral, akik a vacsora befejeztével egy percet sem ültek még egy helyben.

Én azonban nem kapkodok a feladatokkal, megfogadva magamnak, hogy mindent módszeresen és nyugodtan csinálok, hogy simábban menjen minden. Asztalról asztalra szedegetem le a már megüresedett tányérokat, poharakat, töltöm újra a vizes kancsókat minden asztalnál és veszek fel rendeléseket. Órák múlva viszont le kell ülnöm kicsit, annyira sajognak a lábaim. Visszamegyek az asztaloktól kissé távolabb, a felszolgálóknak és a szakácsoknak felállított tágas sátorba. A bejárat melletti tálaló asztalok már megüresedtek, elfogyott róla az összes tányér és evőeszköz, mellette kaotikusan sorakoznak az üres üvegekkel megpakolt rekeszek, rajtuk és mellettük pedig megtömött kukás zsákok hevernek. Félre rúgok egy zsákot és leülök az egyik rekeszre. Leveszem a szürke strucc tollas álarcot a fejemről, majd felhúzom az egyenruhámként szolgáló, több rétegű mogyorószínű szoknyámat a térdemre és masszírozni kezdem a vádlimat.

-             Hé, te ott, kell egy plusz adag leves az egyik kölöknek, aki átaludta a kaját – dugja ki a fejét egy vörös, izzadtságtól csatakos szakács majd meg sem várva a válaszomat ismét eltűnik a függöny mögött.

Felsóhajtok, aztán erőnek erejével felállok, megigazgatom a fűző alá folyton begyűrődő csipkés blúzt, megtörlöm egy szalvétával az arcomat, hogy aztán ismét feltegyem az álarcot. Megfogok egy fém tálcát az egyik asztalról és tükörnek használva megnézem magam benne: a fekete, vaskos lokniba sütött, féloldalasan feltűzött hajam még csodák csodájára a helyén, csupán egy-egy fürt lógta ki magát, és az álarcot is sikerült anélkül felvennem hogy ne tenném tönkre se a hajam, se a strucctollas álarcot, ami egy kicsit szűk, így már most megnyomta a keskeny homlokomat, és az orrom hegyét. Megvonom a vállam, úgy is eltakarja az arcom felét a maszk, senki meg nem mondaná, sem azt hogy ki vagyok.

Aztán útnak indulok.

Az ásítozó kisfiút elég gyorsan kiszúrni: az összeöltözött szüleivel van egy asztalnál.Mindenkin fahéj piros és fekete csíkos nadrág és ing van, világosbarna inggel.A nő álarcán a rengeteg csillogó dísz és toll, míg az férjén és a gyermekén csak egy toll.

Már egy asztalnyira vagyok csak tőlük, amikor egy, a jobbomnál ülő kamasz gyerek hirtelen kitolja a széket és elrohan. Úgy rátolja a lábamra, hogy megugrok a fájdalomtól, de ezzel a tálca kibillen az egyensúlyából és máris ingázni kezd. Rémülten korrigálom, de ezzel csak előre hozom az elkerülhetetlent: a tányér átbucskázik a peremen és egyenesen a balomon borozgató férfi mellrakásra ömlik.

A csupa szürkébe öltözött, öltönyös, hózenetrógeres férfi kiáltva felpattan és  azonnal legyezgetni kezdi magát, de szabad szemmel is látni, hogy gőzölög a leves a ruháján. A mellette ülő idős nő remegő kézzel nyakon önti a kancsó vízzel a férfit, mire az talytékozni kezd.

-        Ez valami vicc? – fordul felém, az egyszerű fekete álarca alól haragosan villogó szemekkel és a több napos borostája alól fenyegetően felbukkanó vicsorral.

-       S... Sa… Sajnálom… – dadogom rémülten, de aztán sarkon fordulok és elrohanok, miközben minden szem lyukat éget a hátamba. Égő arccal berontok a sátorba, idegesen összeszedem a cuccaimat és eltűnök  a lagziról.

….

 

A lakásom egy keskeny, karó formájú sziklás hegy második szintjén helyezkedik el, elveszve a kiszögellésekbe kapaszkodó házak sűrű összevisszaságában. Mindegyik ház, mint máshol a városban is, fából és vasból készültek, keskenyek és zömében laposak, vasoszlopokkal és cölöpökkel megerősítve, hogy jól bele tudjanak simulni a sziklás hegy durva réseibe. Barna lemeztetejük meredek és hegyes, több kéménnyel is megtűzdelve, amikből folyamatosan száll a füst felfelé. Fémkeretes ablakaik kicsik, kerekek, elfoglalva minden szabad kis felületet, hogy minél több fényt begyűjtsenek a hosszú, hideg napokon is.

Ahogy felrohanok a kandeláberekkel megtűzdelt, keskeny, meredek lépcsőn és elérem az
orgona lilára festett bejárati ajtómat, valósággal berontok rajta és becsapom magam mögött.

Ledobom a táskáimat a kicsi, hamvas lila bútorokkal és réz konyhai eszközökkel felszerelt konyha közepére, feldöntve a konyhasziget mellett ácsorgó egyik bárszéket, majd  átcaplatok a nappaliba, amit szintén lila beépített szekrények és klasszikus stílusú, füles bőrkanapé díszít, ezüst fehér függönyökkel, szőnyeggel és díszpárnákkal, és lerogyok a fehér babzsákfotelembe, arccal előre, hogy aztán bele sikítsak.

Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?, kérdem magamtól dünnyögve már századjára, mint mindig ha valami balul sül el, de most sem kapok választ.

-      Helló – szólal meg az egyik holló kíváncsian, miközben ugrándozva a ketrecük túlsó feléből a hozzám legközelebbiig ugrándozik a rudakon. A négy holló ketrece elég nagy helyet foglal a keskeny házban, így  a nappali felétől egészen a hálószobám feléig elér, befedve az egész falat, hajó padlótól a stukkóval díszített plafonig. Felemelem a fejem, hogy rájuk pillantsak, mire nyolc csillogó, mély fekete szem mered rám érdeklődve. Nem mozdulok meg és nem megyek oda hozzájuk, mint általában, amikor haza jövök, erre károg egyet valamelyik. Felnyüszítek. Tudom, hogy tudják, úgyhogy inkább a hátamra fordulok és a csupasz plafont bámulom, miközben folytatom saját magam elátkozását.

Ekkor kivágódik a bejári ajtó és Hettie jelenik meg a küszöbön. Mindig rendezett világosbarna haja most kócos és keszekusza, sötétzöld testhezálló sziluett ruhája zilált és a blúza lecsúszott a vékony válláról. Kerek, baba arca vörös a dühtől, amit a vicsora csak még inkább felerősít.

-      Leöntötted egy levessel azt a pasast! Orsovhoz kellett vinni! – ordít miközben beljebb trappol, felrúgva a lehányt táskáimat. Ilyenkor utálom, hogy a féltestvérem az alsó házban lakik és szabad bejárása van hozzám.

-          Eh, ne folytasd – nyöszörgöm és már ennél jobban nem is lehetne nagyobb bűntudatom.

-        De, Violett, folytatom: én szerveztelek be erre a lagzira, úgyhogy az én fejemet szedték le. – Lép közelebb és fenyegetően mutogatni kezd az hegyes orra előtt. – Soha életemben nem volt még ilye
n. Olyan megalázó és dühítő… Miért nem tudsz jobban figyelni? – felmordul teljesen kikelve magából, amire a végtelen türelme miatt ritkán kerül sor, aztán oda trappol a konyhapulthoz, mélyen benyúl alá és letépi a dugi szivart, amit csak nagyon ritkán szívunk. – Ez velem jön, te pedig egy darabig húzd meg magad pincérkedés nélkül – jelenti ki mielőtt kiviharzik. Úgy bevágja az ajtót, hogy a mellette lévő kép leesik a falról és darabokra törik. A hollók riadtan felkrákognak és csapkodnak a szárnyukkal.

-    Miért? Miért? Miért? – kérdezem miközben nyüszítve elterülök a fotelban: kidobott Jam, a mellékállásnak annyi és Hettivel sem kell szóba állni egy darabig. – Mi jöhet még?

Kisvártatva megszólal a telefon a fülem mellett. Vakon felnyúlok az alacsony asztalkára és kitapogatom a telefont.

-          Tessék – nyomom a fülemhez a kagylót nem is palástolva a rossz kedvemet.

Hettie

   -          Elnézést a kései zavarásért, Miss Brewer, de a holnapi bemutatót le kell, hogy mondjam személyes okokból – vág a közepébe a mély, hűvös, de udvarias férfi hang. – Elnézést a kellemetlenségekért.

Egy szót sem szólok, annyira ledöbbenek.

-          Helló? Miss, ott van még? – értetlenkedik a férfi a vonal túlsó végén.

-     Igen, értettem… – nyekergem teljesen elkeseredve, majd inkább leteszem a telefont. Néhány éve elkezdtem bemutatókat szervezni a városban, ahol a hollókat, mint élő, veszélyeztetett fajokat megismertessem az emberekkel és megmutassam, mennyire okos állatok, felhívva az emberek figyelmét az értékükre. Ám nehezebben megy, mint azt elsőre gondoltam: az emberek többsége ugyanis teljesen közömbös az állatok iránt, sőt sokan félnek is tőlük, így sok az elutasítás, mint most is.

Ismét felordítok.

-      Bocs, srácok, de holnap itthon marad mindenki –  jelentem ki szomorúan, miután kiordibáltam magam. Felülök, hogy szembe forduljak velük, mire Jehu, a legkisebb a csapatban elégedetlenül csattogtat néhányat a csőrével, majd arrébb repül, a ketrec egyik magasabb pontjára, tollászkodni, míg Eldon, akinek a nyakán egy fehér folt van, közelebb ugrál hozzám, végig mér, majd felkarolja a kicsi, piros műanyag edénykéjét és kidobja a rácson. Úgy tűnik ő nem adja fel. Mindig ezt csinálja, amióta rájött, ha kidobja a tálkát a rácson túl, akkor én oda megyek hozzájuk. Felsóhajtok és oda vonszolom magam a ketrechez.

-     Vi? – kérdezi mély krákogó hangon Eldon, majd felém tartja a fejét, hogy megsimogassam az ujjammal.

-      Remélem, nektek jobb napotok van... – motyogom vakargatva a holló fejét, aztán belépek a ketrecbe. A két teljesen egyforma holló, Bazel és Barnaby, akik eddig csak csendesen figyeltek, most a vállamra repülnek és a hajamat kezdik el rendezgetni, míg Eldon hümmögni kezd, amit én szoktam, mikor kérdezek tőlük valamit. Elmosolyodom, ahogy engedek a csiklandós érzésnek a fejbőrőmön és lassan megnyugszom.Neki támaszkodom a ketrecnek, és megsimogatom Eldon vaskos, fényes csőrét, mire ő behunyja a szemét. Itt bent, velük, mintha megállna az idő és én elfelejtenék minden aznap történtet. Mint egy instant amnézia. Ők nem várják el, hogy jópofát vágjak, hogy másképp viselkedjek, mint amilyen vagyok, hanem elfogadnak ilyennek. És ezért nem tudok elég hálás lenni nekik.

Egészen éjfélig velük foglalkozok, és csak azután fekszek le aludni.

 

2.

 

Másnap késő reggel ébredek fel, amikor a nap halvány sugarai besütnek a hálószobám üvegkupoláján. Nehezen kinyitom a szemem, és miután megszoktam az éles fényt, egész élvezhetővé válik a napfürdő. Ásítok egyet, aztán átfordulok a másik oldalamra. Ma nem fogok kikelni az ágyból. A világ utál, minek bármit is tervezni.

Ekkor azonban kopogtatnak az ajtómon. Meg sem mozdulok, hátha elmegy, de a kopogás megismétlődik. Sóhajtok,miközben kiszállok az ágyból és elindulok a bejárat felé, megkerülve az ágy elé leszórt szennyes kupacot és boka csizmát, átlépve a nappali szőnyegén heverő különféle műanyag játékokat, amikkel a madarakat szoktam foglalkoztatni, aztán elhaladva a konyha asztalra hajigált papírzacskók,  üres üdítős dobozok és kaja maradékos szalvéták földre ömlő tengere mellett.

-     Hettie, én tényleg… - kezdek bele köszönés helyett,miközben a talpamra ragadt celofánnal küzdök, de ahogy felpillantok, elakad a szavam.

-       Ezt vele beszéld meg! – Vonja fel a szemöldökét az Anyám, az egyenesre vágott frufruja alatt. Mint mindig mostis szigorú kontyba van rendezve a sötét haja, a szalagoktól díszes kalapja tökéletes pontosságal bele tűzve, amit még az erős szél sem tudna kiszedni, a ruhája élére vasalt, a csipke a magasnyakú blúzán kifogástalanul áll, még a földet nyaldosó bronzszínű, hosszú szoknyája is hibátlan fodrokban van rendezve.

-       Anya… – nyögöm, és egyáltalán nem palástolom, hogy elfelejtettem a negyed éves látogatását. Fél  évtizede, amikor megüresedett ez a lakás, ő vette meg nekem, bármennyire is ellenezte, hogy egy másik városba költözzek, hiába Hettie közelsége. Azóta jön rendszeresen hozzánk, hogy megnézze nem vertük e szét a lakást és hogy élünk e még.

-        Van olyan hely abban a kuplejárban, ahová lépni lehet? – kérdezi a szokásos szigorúságával.

-      Van – rúgom arrébb azonnal a kabátomat, majd dobok felé egy erőltetett mosolyt. Anyám csak összepréseli a száját, aztán belép. Kettő lépést, nem többet.

-       Hányszor akarod még a padlóra küldeni magad? – szegezi nekem a kérdést, amint alaposan körbe nézve rájön, hogy mi történt. - Nem tudnál végre jobban oda figyeni arra,amiket csinálsz?! Már rájöhettél volna így huszonhét évesen. – Folytatja kíméletlenül, miközben felemeli a vastag köteg postámat, és csak egy pillantást vet rá, mielőtt az asztalra dobná a vastag halom szemét közé. Ám ez a pillantás egyszerre mérges és lesajnáló. Tehát Apa vissza írt a három hete írt levelemre. Kettőnk közül csak Anya igyekszik megfeledkezni róla, amit meg is értek, ha valakit a világ körüli utazgatásra cserélnek le.

-        Huszonnyolc évesen sem fogom tudni kicserélni magam csak úgy – válaszolom kissé ingerülten. Többször volt már szó erről, és én mindahányszor mondtam neki, hogy az ember nem tud gyökeresen megváltozni.

-    Próbáltad egyáltalán? – kérdezi hosszasan kifújva a levegőt, miközben a vékony orrcimpái kitágulnak, ami nála már a türelmetlenség jele.

-       Igen, képzeld, igyekszem nem kapkodni, olyan vagyok már mint egy robot, mégsem működik. – Tör ki belőlem, szintén már feszülten. Anyám erre megköszörüli a torkát, behunyja a szemét egy pillanatra aztán felszívva a mellkasát elindul kifelé.

-      Jó, hisztizd ki magad, de holnapra elő állsz valami tervvel. - Magára vágja az ajtót, aztán vissza jön: Egy óra múlva indulunk a városba ebédelni. Mindenki.

-      Remek volt Violett, még az anyáddal is képes vagy összeveszni... – dörgölöm meg az arcom, aztán összeszedve a maradék büszkeségemet elindulok a fürdőszobába.

Violett

A ház legkisebb helyisége lila, virágos tapéta és szürke lambéria teszik meghitté. A beépített fabútorok, a mosdókagyló és az ovális tükör köré vannak rendezve, ami fölött üvegpolcokon különféle habfürdők, illó olajok és fürdőszivacsok sorakoznak, amik napi rendszerességgel használok. Már már kúra szerűen. A fürdőszobában egy keskeny ablak van csak, és mivel pont a fürdő kádra néz, a párkányon dús, méteres művirág díszeleg.

Ahogy a kecskelábú kád felé veszem az irányt, meglátom magam a tükörben: kerek, őzike szemeimet elsötétíti az elkenődött smink, a kicsit kiálló, arccsontomat mély, takaró hagyta ráncok csíkozzák, a rúzsom az ajkaimról a  szögletes államra vándorolt, a fekete hajam teljesen szétbomlott a kontyból, csomós csimbókokba csúszva. Fújtatok, aztán megnyitom a forró vizet.

A fürdés szokás szerint hosszúra nyúlik, így kapkodva veszem fel, ami a kezem ügyébe kerül: egy egyszerű, fekete,bokáig érő szoknyát, barna halszálka csíkos derékfűzővel és csipkés, hosszú ujjú blúzzal, majd kiviharzok a házból.

 

….

 

Abba az étterembe megyünk, amibe mindig, hiába nyíltak újak a régiek helyén. Az étterem egy keskeny, de annál magasabb épületben kapott helyett, ami messziről úgy néz ki, mintha valaki két oldalt megfogta volna és széthúzta volna. Belépve azonban az ember azonnal megfeledkezik erről, meglátva a galériás kialakítást, és a hosszúkás, mozaik ablakokat, amiktől az egész hely csak úgy ragyog a nappali fényben. A csigalépcső korlátai aprólékosan kifaragott fából készültek, mint ahogy a középen, hosszasan lelógó, hatalmas csillár, és az olajfestmények széles, feltűnő keretei is. Az ablakok előtt helyet kapó kerek asztalokat pezsgőszínű selyemabrosz fedi, amin igényesen összeállított virágcsokor vagy giccses gyertyatartó áll. Mint egy múzeum.

Épp csak helyet foglalunk a negyedik emeleten, egy középkorú pincér érkezik meg, hogy felvegye a rendelést. Mogorva arcú, kerek szemövege mögül vádlóan bámuló gombszemeivel és a halántékán őszülő barna hajával megismerem a férfit.

-      -          Hogy, s mint vagyunk? – kérdezi nekem szegezve a kérdést. Ezek szerint ő is felismert. Az első alkalmakkor mikor ide kezdtük el járni Anyáékkal, ez a férfi szolgált ki minket, illetve csak szeretett volna, mielőtt még felgyújtottam volna a blúzom ujját az asztalon lévő gyertyák egyikével. Mosolyt erőltetek az arcomra és megadóan felemelem a kezeimet, jelezvén hogy ma nem készülök semmivel sem elrontani az ittlétünket, mire a férfi összeszorítja a száját majd elveszi az asztalon lévő gyertyákat. Aztán várakozás teljesen Anyára néz, hogy adja le a rendelését. Anya kukorica levest és csirke salátát kér, Hettie a napi menüt, még én csak forró krém levest és egy nagy kehely csoki fagyit.

Anya és Hettie az utazásról kezdenek el beszélgetni, hogy milyen kényelmes volt a vonat idefelé jövet, pedig háttal kellett ülnie a menetiránynak, egy krákogó öregember társaságában.

Nem figyelek rájuk, helyette kibámulok az ablakon és a járókelőket bámulom: hirtelen azok az emberek tűnjenek fel, akik ügyesek: egy falétra tetején egyensúlyozó nyakigláb férfi, aki becsukja az ablak megkopott, sötét palettáit, vagy a súlyos szatyrokkal egyensúlyozó nőt, aki úgy siet végig az utcán, mintha kergetnék, egy bicikliző kamaszt, aki bele hajt a mély útszéli pocsolyába, vagy a posta hordó robotokat, amik négy karjukkal, és nyolc lábukkal dinamikusan hordják ki a postát megállás nélkül. Mind egyszerre lenyűgöző és dühítő is, és hiába figyelem őket, nem jövök rá, hogyan csinálják.

-     Ugye Vi? - Hettie bokán rúg az asztal alatt, mire felszisszenek és beverem a térdem az asztal lapjába.A féltestvérem összeszedte magát: csinos, mint mindig. Velem ellentétben ő szereti a masnis, gyöngyös ruhákat, ami meg is mutatkozik a rubin vörös ballon ujjú blúzán, és a hozzá passzoló, több rétegű szoknyán is. Egyedül a fűzője fekete, amit ma mintha feszesebbre húzott volna. Mióta pályázik a darázsderékra?

-        Épp azt ecsetelem Anyának, hogy vettem egy új masinát a nappaliba. – Hangsúlyozza ki jelezvén, hogy térjek vissza a valóságba.

-      Igen, egy porszívó, ami állandóan működik... – Veszem fel a fonalat, miközben a pincér ismét megjelenik, kezeiben a levesekkel. Hátra dőlök a széken, míg elém rakja a rendelésem. – Kár, hogy folyton követ és neki koccan a sarkamnak, amikor csak lent vagyok nálad. Mintha feltételezné, hogy én koszolok össze mindent.

-      Lehet, azért, mert véletlenül leöntötted valamivel – Vág vissza Hettie, egyértelművé téve, hogy még mindig haragszik. Úgy markolja a szalvétáját, hogy elszakad mire szét hajtogatja és az ölébe teszi.

-      Talán azért, mert valaki rátolta a széket a lábamra! – Kelek a saját védelmembe, mire Hettie villogó szemekkel mered rám a gőzölgő levese mögül és már készülne is a riposztra, de Anyánk közbe szól.

-       Elég legyen! – ripakodik ránk összeszorított fogakkal, hogy csak mi halljuk, de ez is elég ahhoz, hogy a pincér megdöbbenten sarkon forduljon és eliszkoljon.  – Te kérj bocsánatot tőle – mutat rám a villájával – Te pedig nyugodj le, biztos, hogy nem direkt csinálta.

Teljes a csend. Farkas szemezünk.

Aztán őszintén bocsánatot kérek, Hettie pedig összepréselt ajkakkal bólint. Csendesen folytatjuk az evést, de már kevesebb feszültséggel. Amit Anyánk ki is használ és panaszkodni kezd: a bérlő aki eddig a mi szobáinkból átalakított lakást bérelte egy szó nélkül kiköltözött, pedig nem sokkal előtte rendelt szőnyeget Anya, amit a bérlő pénzéből akart kifizetni. Elkezdett tanfolyamra járni, csipkét verni tanulni, de nehezen megy, mert nincsen kézügyessége pedig hát régi álma volt ez. Hettivel egymásra sem kell néznünk, tudjuk a hallgatásbll, hogy mit gondol a másik: elment az esze, ugyanis sosem volt egyiküknek sem kézügyessége.

 

….

 

Az ebéd befejeztével, tennünk kell egy sétát a főutcán. Sem a féltestvérem, sem én nem szoktunk teli hassal menni sehová, jobban szeretünk ücsörögni még az asztalnál. Ennek eredménye, hogy Anya elől, peckesen sétál, mi pedig vonszoljuk magunkat utána. A marcona sziklás hegyek között végig húzódó macskakövekkel kirakott főút félénken kanyarog, két oldalán magával hozva a három emeletes, karcsú házakat. Piros tetejük és fahéj piros palettáik élénk foltokkal pettyezik az ősz miatt komorrá vált hegyet, miközben vasból épült teraszaik, több helyen átnyúlnak a szomszédos házig, egybeolvasztva a balkonokat. Mintha apró hidak lennének közöttük. Az utcán a hűvös idő ellenére sokan vannak: van akik gőzmotoros autókkal vagy egyszemélyes motorokkal pöfögnek végig a macskaköveken, és vannak akik gyalogosan sétálnak, betérve a házak alsó szintjében lévő boltokba. Nyáron minden üzlet kiköltözik az utcára kitéve a portékájukat, néhány asztalt és széket, ám most, hogy közeleg a hideg, már csak különös cégéreket találni séta közben. A kedvencem egy rézcsövekből gondosan meghajtogatott, szétnyitható tábla, amit mintha egy polip fogna a csápjaival, hirdetve a hús boltot. De találni itt kopott, kerek kis kályhát, amin egy fogaskerekekből és láncból kreált apró figura térdel és előre hajol, mintha ki akarná nyitni a kályha ajtaját, amiben folyamatosan ég a tűz. Ám akad olyan is, ami leginkább egy szélkakasra hasonlít, rézből kivert kalappal és horgas karmokkal, amik a tulajdonos nevét hirdető táblát markolja.

Épp az egyik kerámiákat árusító bolttele zsúfolt kirakata előtt haladunk el, amikor a boltból kilépő nő megtorpan az ajtóban.

-     -          Prudence Brewer? – Szólítja le Anyát a kissé fiatalabb nő, akin egy krém színű, ezüst indamintás kosztüm kabát, és egy szürke szoknya, aminek a csipkeszegélye épp csak nem ér le a földre. Kalap nincs rajta, így látni a vaskos hajzuhatagát meglibbenni a szélben.

Anyám az éles hangra megtorpan és a mellkasa elé húzva a kezét kicsit megdermed. De aztán ahogy felismeri a nőt komor arca ellágyul, az összehúzott szája elnyílik, szemei a boldogságtól kikerekednek és kipirul azt arca.

-      -          Deisey Forger?! – kérdez vissza, mire a nő felsikkant és megragadva anyám kezeit ugrándozni kezd örömében. – Nem jutok szóhoz, olyan rég láttalak... – hüledezik Anya nagyok pislogva, és habár nem ugrándozik a régi barátnőjével, a kezét azért nem húzza ki a másik szorításából.

-      -          Vagy húsz ha nem több – válaszolja a másik, mire felsóhajtok. Az anyánk épp most koptatott le minket. Sarkon fordulok, és elindulok haza felé, el a tátott szájjal az Anyám jelenetét bámuló Hettie mellett.

Ahogy végig sétálok az utcán, elhaladok egy tábla mellett, ami egy üres tégla fal előtt áll, és amin rengeteg hirdetés van, vastagon, egyik a másikát fedi, van ami már leszakadt meg a földön van. El is mennék mellette ha nem venném észre az egyik hirdetést: egy suszteré, amin két cipő van a földön, és ha elé állok felvillan a földön egy kék paca, mintha pocsolya lenne, ami eláztatja a cipőket. Hosszasan megnézem magamnak, annyira lenyűgöz az ötlet.

Haza érve az első feladatom a rend rakás, majd a hollókkal való tréningezés.

-        Vi? – bámul rám Eldon közelebb ugrálva hozzám, hogy jobban lássa, ahogy kinyitom a szekrényt és kiveszek belőle egy nagy adag aszalt gyümölcsöt. – Ví! Igen.

-    Te vagy a legéhesebb, hm? – kérdezem kedvesen, miközben belépek hozzájuk a ketrecbe és kinyújtom a kezemet, tenyérrel felfelé, hogy onnan csipegessék ki az élelmet.

Elég gyorsan megeszik, ezért oda sétálok a ketrec másik szegletében heverő tojásdad alakú játékokhoz és a teli vizes lavórhoz. Felveszem a szilikon játékokat, és a közepében lévő, mély lyukba bele szóróm a kaját, és miután leraktam a földre, a lavór közepére is szórok maradékból. A hollók azonnal rávetik magukat a feladatokra: Eldon és Jehu a lavór peremére repülnek, míg a két testvér a játékokat szemelték ki. Nézegetik, kerülgetik, megpiszkálják a csőrükkel, miközben törik a kis fejüket a megoldáson. Jehu kerregőkattogó hangot ad ki, majd a csőrével lötykölni kezdi a vizet, arrébb kotorva a magokat, aztán beszáll Eldon is. Eközben Bazel már megforgatta a szilikon játékot és felfedezte a lyukat, és most azon van, hogy a lábával vagy a csőrével szedje ki, míg Barnaby felcsippentve a csőrébe oda ütögeti a földnek, így az élelem kipotyog belőle.

Mosolyogva figyelem, ahogy esznek, aztán körém gyűlnek tollászkodni.

-      Tetszett a feladat, hm? - Megvakarászom Jehu fejét,  mire az vissza hümmög nekem, izgatottan rázva a farktollait.

-       Miért?– kérdezi rekedt hangon Eldon, szinte ugyanabban a hangsúlyban, ahogy én is mondom. És ez most egy kicsit elgyötörten hangzik.

-      Mert többször fogjuk ezt csinálni - válaszolok neki, mire kerregő hangot ad ki, felborzolja a tollait és félig lehunyva szemeit szunyókálni kezd.

-       Azért ennyire ne élvezd. – jegyzem meg, mire Barnaby felnevet. Mostanában ezzel szórakozik, bár a nevetése inkább hátborzongató.

-      Jesszusom, remélem, én nem így nevetek –  jegyzem meg döbbenten, de csak ártatlanul pislog rám. – Mi lenne ha azt mondanád inkább hogy “Vicces”. - Várok a reakciójára. Ő megdönti a fejét. – Mondd, hogy vicces.

-       Vi – nyögi.

-       Vicces – javítom ki.a

-      Ví-c- mondja két szótagban, de alig érhető. Ennek ellenére, még párszor megismétlem a szót és megdicsérem egy falat kajával.

-      Jól van, Drágám, holnap folytatjuk. Jó éjt nektek. – búcsúzok el tőlük, majd felállok és mielőtt kimennék még megnézem az itatójukat, kell e újra tölteni, de víz még bőven van.

-       Drágám – nyögi ki Bazel vékony hangon mielőtt megrázná magát és megtisztogatná a csőrét a fán.

Ásítok egyet, és már venném is az irányt a fürdőszoba felé, amikor a konyha szigeten, megpillantom a széttúrt postámat, benne levelekkel, amikkel napok óta nem foglalkoztam. Átlapozgatva megtalálom Apa levelét, amit félre is teszek, de aztán megpillantom Portia, Mercy és Lyra levelét és ismét nyomorultul érzem magam. A szülővárosomban, Snozworth, nőttem fel velük, ugyanazokba az iskolákba jártunk, ugyanoda mentünk bulizni, és még az anyáink is barátnők voltak. Csakhogy mi nem voltunk igazi barátok: én voltam a pótkerék, aki csak akkor volt jó, amikor más nem volt ott, miközben Portia mindig csípős megjegyzéseket tett a balszerencsémre, Mercy állandóan csak nyafogott, hogy milyen kínos velem mutatkoznia, és Lyra meg folyton kioktatott mindenről. Ez pedig elég volt, hogy olyan akarjak lenni, mint ők, hogy beilleszkedjek: levágattam a hosszú hajamat, szűk, kényelmetlen ruhákat hordtam, és olyanokat próbáltam megszeretni, amiket utáltam: citromos sütik, forralt bor, romantikus filmek. Évekbe telt bevallani magamnak, hogy nem tudok megváltozni, és beilleszkedni közéjük, és hogy bizonyára egyedül maradok…Fogom a leveleiket és mérgesen kidobom a kukába.

 

3.

 

Másnap már azzal a gondolattal kelek, hogy én is csinálhatnék plakátot, és miközben feltúrva a konyhát és a nappali komódját kiszórom az asztalra a karton lapokat, pillanatragasztót és ollót, már tudom is milyet akarok: egy holló 3D-be, mint az origami, de úgy össze hajtogatva, hogy azt az illúziót keltse, mintha forgatná a fejét ha elmegyünk előtte. Az egész délelőtt elmegy mire megtervezem és csinálok belőle egy kisebb tucatot. Épp az utolsó darabot teszem le az asztalra, amikor megcsörren a telefon.

-          -         Azt hittem itthon sem vagy – mondja Hettie kissé csodálkozva.

-    -    De, itthon, csak épp hirdetést csinálok – válaszolom, miközben felállok és kinyújtóztatom a végtagjaimat.

-          -         Hirdetést?

-I-     -         Igen, hogy könnyebben  megtaláljanak az emberek – jelentem ki határozottan.

-        -       Azt hittem, hogy rendes állásra tettél ki hirdetést, hogy keresel munkát... – jegyzi meg, emlékeztetve arra, hogy ő sincs oda a madarakért. Elviselni elviseli, de ez is, és az is, hogy csak akkor jön fel a lakásomba, amikor muszáj, azért egyértelművé teszi a dolgokat.

-        -         Ha több bemutatóra mehetnék, ez is rendes állás lenne, hidd el – válaszolom, mire ő csak hosszasan kifújja a levegőt.

-       -     Délután be kell mennem dolgozni, addigra tedd magad szabaddá. – Javasolja témát váltva, aztán leteszi a telefont még mielőtt tiltakozhatnék. Hosszasan kifújom a levegőt, aztán sietve összeszedem az összes plakátot és elindulok a városba, hogy a környékre kifüggesszem őket. Gyorsan, más fél óra alatt, megjárom az utcákat, annyira hajt az izgalommal vegyes idegesség. Jó érzés lehetőséget adni magamnak, de egyben félelmetes is, mert mi van ha nem kapok választ?

 

….

 

Prudence

Mire vissza érek Anyám a Hettie háza előtti kis placcon várakozik rám. Szokásához híven e
zúttal is kifogástalan a megjelenése a földig érő hosszában fekete-fehér csíkos, fodrokkal bőségesen ellátott szoknyával, az ezüst gombokkal szegélyezett kabátjával és fehér kesztyűjével, mégis elrontja az egészet a szigorú arca, és az, hogy itt az utcán vár, mintha idegenek lennénk. Egy percet sem töltene el a lakásomon a madarak miatt…. Összeszorítom a fogam és enyhe mosolyt erőltetek magamra.

-    Indulhatunk téli kabátot és kalapot venni? – kérdezi, de inkább kijelentés ez, én pedig megpróbálok nem grimaszolni: Anyával ruhát vásárolni katasztrófa. Órákig elhúzódik addig válogat és próbálgat, miközben mindent lehurrog és kritizál.

Az Öreg Phineas boltját választottam, ugyanis a környéken az övé a legjobb ruha bolt. Mindig van választék és az épp aktuális trendnek megfelelő is, így biztosra veszem, hogy hamar végzünk.

A bolt tágas, roskadásig tele ruhákkal, amik kis ösvényeket hagynak csak a kopott hajó padlón a polcok és az akasztós állványok között. A mély kék színű falakon olaj lámpák pislákolnak, aranyfénybe vonva az olajfestményeket, és a keskeny ablakokon csüngő ezüstös függönyötöket, amitől nekem mindig ünnepi hangulatom támad.

Az Öreg Phineas ebben a pillanatban bukkan fel az egyik akasztós állvány mögül, kezében egy drágának tűnő, mindenféle csicsával megrakott kalappal. Az idős, alacsony férfi pocakos, kopaszságát ellensúlyozandó dús, kackiás bajusszal, világos kék csokor nyakkendővel, fűzöld ingén. Mint általában most is ki van pirosodva kerek, ráncos arca és verejtékezik a kopasz fejbőre az egész napos munkától, mégis amikor megpillant minket, leteszi a kalapot és kedvesen elmosolyodik.

Integetek neki, majd megállok az ajtóban és leülök a szegecsekkel kivert bőr fotelok egyikébe. Csak is miattam rendezettbe várót a boltja bejáratában, miután magamra döntöttem és széttörtem az egyik álló tükröt, ami szét vagdosta a karjaimat és az arcom egy részét. Mivel végtelenül kedves és türelmes férfi, kompromisszumot kötöttünk. Azóta pedig kiderült, hogy a váró a kísérőknek és a gyerekeknek is teljesen megfelel.

Anyám felvonja a szemöldökét, mire gyorsan legyintek, mondván, hogy hosszú történet, és betessékelem a boltba.Három órával, és húsz kabáttal később, végre ott tartunk, hogy kalapokat próbál. Az Öreg Phineasról már a verejték folyik annyit rohangált, nekem pedig zsibbadnak a lábaim a sok üléstől. Újabb órával később sikerül egy kalapot vásárolni a téli kabáthoz.

Hálásan megköszönöm az Öregnek a türelmét és a segítségét, majd oda súgom anyámnak, hogy ezek után minimum küldetni kell neki egy üveg jó bort.

 

….

 

Épp csak a zárba tenném a kulcsom, amikor meghallom, hogy cseng a nappaliban a telefon. Szinte betöröm az ajtóm és rohanni kezdek a készülékhez. Alighogy érte nyúlok, megbotlok a szőnyeg szélében és hasra esek, leverve a telefont a földre.

-          Tessék…. – nyögök bele a kagylóba, mire a vonal túl oldalán egy percre csend támad.

-          Jó estét, Miss Brewer, Irwin Cuthbert vagyok, a Városi Animátor és Programszervező Irodától – szól bele határozott, tárgyilagos hangon. – Holnap 3 órától Gyerek Napot szervezünk és szeretném felkérni, hogy jöjjön el bemutatót tartani a gyerekek számára.

-   Rendben van – válaszolom miközben feltornázom magam a kanapéra, majd felhúzom a szoknyámat, hogy legyezgetni kezdjem az egyre lilább térdemet. – Milyen hosszú legyen a műsor?

-          Egy óra maximum. – szögei le hivatalos hangon – A tartamát magára bízom, nincsen kikötésem.

-    Vállalom a műsort. – jelentem ki elégedetten, majd miután megkapom a címet, leteszem a telefont.Felsikoltok örömömben, miközben egy lábon ugrándozva odamegyek a hollókhoz, akik kíváncsian figyelik az eseményeket. – Hallottátok? Ugye hallottátok?

-          Hm? – kérdez vissza Eldon a fejét illegetve-billegetve.

 

4.

 

Következő nap délelőttje azzal telik, hogy előkészülök a bő fél órás programra. Először elteszem a színes kártyákat, amikkel a színeket szoktuk gyakorolni, majd összegyűjtöm az összes olyan kártyát, amire az eddig megtanult szavakat írtam fel és elkezdem kiválogatni a leggyakrabban használ és legkedveltebb szavakat, műanyag gyűrűket különböző mértben, hogy méret szerint kelljen kiválogatnia madárnak, végül a bőr alkarvédőmet és elegendő jutalom falatot.

A készülődést azonban megnehezíti a telefon folyamatos csengése: a hirdetés miatt telefonálók közül,vannak akik azt hiszik, hogy kitömött állatokról van szó, valaki csak érdeklődik, de aztán nem akar semmit, és többen vannak, akik betyárkodnak csupán.

Megdörgölöm az arcomat, és nagyot sóhajtok. Ekkor ráadásul valaki kopogtat az ajtómon. Leteszem a zacskó jutalom falatot kifelé menet a konyhába, aztán nyitok csak ajtót.

-       -         Anya? -  kérdezem felvont szemöldökkel, amint meglátom az új szőrme kabátjában, egy bokáig érő szolid khaki színű szoknyában és vastag utazáshoz használt csizmában. – Máris mész?

-        -         Igen, Violett, most nem maradok egy hétig. Van pár elintézendő dolgom otthon, és végre telefonált egy bérlő. – osztja meg velem komor arccal, ám ekkor megint megszólal a telefon. – Amint látom, neked is van mit intézned. – jegyzi meg átnézve a vállam felett. Bólintok, de a telefon újra kezdi a monoton dallamát.

-- -  Vigyázz magadra haza felé – búcsúzom egy meleg mosoly kíséretében. Lehet, hogy nem valami érzelgős és még a búcsúzkodás is olyan mintha leckét kellene felmondanom neki, de akkor is örülök, hogy itt volt.

-     -   Vegyél egy hangpostát – jelenti ki, aztán sarkon fordul és tűnik a szemem elől. Felsóhajtok, aztán becsukom az ajtót és már indulnék ahhoz az átkozott telefonhoz, amikor Eldon is rá kezd:

-  -  -     Ring ring – rikácsolja lelkesen miközben fel-le rugózik az ágon.

-     -     Nem vagy vicces, Eldon. –mondom neki csípőre tett kézzel, de jobban lefoglalja az új szó gyakorlása.

 

….

 

A helyszín a város közepén van, a Három Hegy találkozásánál, ahol a völgy egy lejtős füves terület, körbe ölelve a házakkal és azok felvonóival. A Gyerek Nap már javában tart: a gyerekek a fémbódék között szaladgálnak, ahonnan a frissen kisült hús és kenyér illatát érezni, vagy a padokon ücsörögnek és nézik a kifeszített vásznon a vetítést. Kicsit távolabb az elöl nagy kerekű velocipédeken bicikliznek lufikkal kirakott pályán, vagy olyan járművekkel versenyeznek, aminek a tetején lévő lapátokat a sofőrnek meg meghajtania a kormány mellett lévő karok segítségével, vagy épp fogócskáznak lehagyva a folyton figyelő szüleiket.

Ahogy véget ér a vetítés, leteszem a cuccaimat és Eldont a fehér vászon elé és elkezdek kipakolni.  Már most nagy az érdeklődés: több gyerek el sem megy a padról csak sugdolóznak, míg mások k
ajával együtt foglalnak helyet.

Mire végzek a kipakolással és Eldont is a karomra ültetem, már kétszer annyian vannak, mint a vetítés alatt. Akkor kezdjük.

-       Ma egy különleges vendéget hoztam el nektek. Ő itt Eldon, egy hét éves holló, aki a legidősebb a négy, otthon tartózkodó, madaraim közül. – Mutatom be a gyerekeknek a főszereplőt, aki most kicsit magasabbra mutatok, hogy a hátsó sor is jól lássa. – Köszönj, kérlek.

-         Helló. Eldón vagyók – válaszol, mire a gyerekek hüledeznek és tapsikolnak, én pedig adok neki egy jutalom falatot.

-      Mint hallottátok, a hollók rengeteg szót és akár fél mondatokat is megtudnak jegyezni. Eldont azért hoztam magammal, mert szeret beszélni. – Folytatom a bemutatót, miközben megvakarászom a holló fejét.

-     Hm? – kérdez vissza teljes nyugodtsággal, majd feljebb araszol a kezemen, hogy ráüljön a vállamra és bogarászni kezdje a hajamat.

-    Tegnap például a telefonom hangját tanulta meg. – Újságolom a gyerekeknek, mire többen sutyorogni  kezdenek. Szóval Eldon? Hogyan szól a telefon otthon?

-       Ring-ring. Hm? – Utánozza a telefont abba hagyva a hajam rendezgetését. Újabb jutalom falat és dicséret. A gyerek kacagnak rajta.

-     Mit szólnátok, ha játszanánk egy kicsit? A hollók ugyanis igen okosak, sok mindent megtudnak oldani, sőt van hogy kedvtelésből játszanak, mint például eldugják a csillogó tárgyakat. Van kedvetek kipróbálni?

-    Igen. Van. – kiabálnak be a gyerekek lelkesen.  Mosolyogva oda fordulok az előkészített játékokhoz és felveszem a kártyákat, amiken a szavakat vannak. Aztán lesétálok az első sorban ülő gyerekekhez, akik leplezetlen kíváncsisággal és csodálkozással felém fordulnak.

-      Húzz egy kártyát – mutatom fel a kártyákat az első kisfiúnak.

-     Violett – olvassa fel kicsit idegesen a szeplős, sovány fiúcska majd gyorsan vissza adja a kártyát nekem.

-     Violett – mondja ki a holló is, amit egy jutalom falat követ.

-     Most te is húzz egyet – lépek a szomszédjához.

-     Vicc -  sikítja izgatottan az arcába hulló, kócos hajú lány, aki akkora szemekkel bámulja a hollót, hogy szinte látom benne magam.

-     Vicc. Ccc – válaszolja Eldon, majd lesétál a kézfejemre.

-     Ki választod az utolsót? – hajolok közelebb egy szemüveges, a lábát hevesen lóbáló fiúhoz, aki némán bólint egyet majd a kihúzott kártyát egyből a kezembe nyomja.

-      Nem – olvasom fel a kártyán lévő szót, mire Eldon leutánoz. A gyerekek megtapsolják a madarat, míg én adok neki pár falat ételt.

-     Most pedig kérnék egy önként jelentkezőt – jelentem ki miközben vissza sétálok a helyemre. Rengeteg kicsi  kéz lendül a magasba. A negyedik sorból bökök rá egy karkötőkkel teli karra. A kis lány kipirult arccal felpattan a helyéről majd mellém ugrándozik.

-     A feladat a következő: oda adom ezeket a színes kártyákat és fel kell egyesével mutatnod, miközben hangosan kimondod a színt, majd mindet mutasd meg a madárnak. -  Vázolom a feladatot, amire a lány bólogat, izgatottan tördelve a kezeit.

-    Piros – választ ki hosszas gondolkodás után egy kártyát. Felmutatja a lapokat, mire Eldon kiválasztja belőle a pirosat. A lány hangos váót mond, mire mindenki kiabálni kezd, hogy ő is akarja. Rá mosolygok, hogy folytassa.

-      Sárga – jelenti ki, majd mutatja fel a lapokat a madárnak. Eldon kisétál a kézfejemig, megpiszkálja a csőrével a bőr alkarvédőt, aztán válaszol csak. – Sárga.

-        Köszönöm – mondom a kislánynak mosolyogva.

-       Kőszi, kőszi– mondja Eldon váratlanul, mire az önkéntes gyermek tapsikolni kezd, aztán a helyére ül. Adok jutalom falatot a madárkának aztán megvakarászom a fejét. Ő ismét felmászik a vállamra, ám ezúttal nem a hajam rendezgetése miatt, hanem a hajtűm miatt, amit szinte azonnal ki is húz a kontyomból.

-      Ugye emlékeztek, hogy mondtam, a hollók szeretik a csillogó tárgyakat? – kérdezem a gyerekeket, mire többen is helyeselnek. Már épp folytatnám az ismertetőt, mire Eldon berepül a kalitkájába hogy eldugja a zsákmányát.

-        Úgy hiszem Eldon befejezte a produkciót. Köszönöm, hogy itt voltatok. Aki szeretné közelebbről is megnézni a madarat, bátran jöjjön ide – jelentem ki mosolyogva, miközben bezárom a kalitka ajtaját. A gyerekek nagy része tovább áll vagy elsétálnak a szüleikkel, de azért többen is sorban állnak megnézni Eldont. Kíváncsiak és óvatosak is vele, többen sugdolóznak róla, de a legtöbbet lenyűgöz.

-       Néni, miért most látunk csak hollókat? – kérdezi az egyik gyerek, miközben a rácson bedugja az ujját, hogy hozzá érjen a madárhoz. – Olyan puha a tolla…

-       Mert kihaló félben vannak – érkezik a határozott, durva válasz a hátam mögül.A gyerek szája erre lekonyul és megremeg az álla. Leguggolok elé, és oda adom Eldon kihullott tollát.

-       Ritka állatok, de ne aggódj, nekem van belőle otthon – megsimogatom az arcát és rá kacsintok. Sírás veszély elhárítva. Felállok, és már épp nyitnám a szám, hogy csípős megjegyzést tegyek a férfira, amikor megfordulva eláll a szavam. A nálam egy fejjel magasabb férfi széles deltás testalkatú, mellkasára feszülő szürke inggel és mellénnyel, élére vasalt fekete szövetnadrággal. Az arca borostás, barna haja rövidre nyírt, amit félig-meddig eltakar egy egyszerű hétköznapi kalap, ami valahogy sehogy sem illik az öltözékéhez. Mégsem ront az összképen.

Irwin

-     Úgy sem kell Eldonnak az a toll már – találom meg nehezen a hangom. Zavartan lesütöm a szemem és megvakarom a tarkóm. Ő pedig le szem veszi a vakítóan kék szemeit rólam, mintha nem látott volna még nőt.

-        Am, Irwin vagyok– tér észhez és nyújtja a kezét felém, amin észre veszek egy színes tetoválás szélét.

-       Violett – fogok vele kezet. A kezem elveszik a tenyerében, mégis gyengéden szorítja meg. Szinte perzselni kezd a bőröm. Megköszörülöm a torkom és zavartan elhúzom a kezem.

-      Ha a gyerekekhez ilyen jól értesz, akkor miért a hollók? – kérdezi meg céltudatosan minden kertelés nélkül. Akárcsak a telefonban.

-     Túlságosan intelligens és elbűvölő állatok, hogy csak úgy sínylődni hagyjam őket egy szekér hátuljába hajított kalitkában – kezdek bele vissza emlékezve arra a napra, amikor megláttam őket.  – Ezért is akarom megismerteti a hollókat az emberekkel, hogy az ilyeneknek véget vessek vagy legalább is megelőzzem. És erre mindennap rájövök, amikor csak velük foglalkozok -  hadarom tovább egy levegővel. Nem jellemző rám, hogy ennyit beszéljek és még hadarjak is. Megköszörülöm a torkom.

-     És te hogy kerültél ide?– teszem fel a kérdést gyorsan, hogy ne csak én beszéljek, miközben rápillantok a férfire, aki lustán a kalitkáról rám néz és pihenteti meg rajtam a szemét. Rá mosolyog várakozóan, mire Irwin észre veszi magát és zavartan zsebre vágja a kezeit. Örülök, hogy nem csak én vagyok zavarban, és hogy ki lehet zökkenteni a magabiztosságából.

-        Szeretek szervezkedni és fontoskodni, ez a munka a Városházán pedig tökéletesen passzol ehhez.

-       Akkor tavaly a nyári utca bál is a te érdemed? – kérdezem hangosan gondolkodva. Minden nyáron van egy nagy utcabál a város szívében élő zenével és rengeteg finom étellel,  és tavaly először tűzijáték is volt.

-         Tehát tetszett a program.  – Irwin elmosolyodik és idegesen piszkálni kezdi a borostáját.

-      Persze, sebesre táncoltuk a lábainkat Hettivel – mosolygok felidézve, hogy Hettivel egy napig csak telefonon beszéltünk, mert nem bírtunk sétálni.

-     Az volt az a buli, amikor nekem kellett a bárba beállnom helyettesíteni miközben a telefonon mondták mit kell csinálni. – csatlakozik a nosztalgiázáshoz.

-         És ment? - felvonom a szemöldökömet.Én biztos képtelen lettem volna még a pult mögé állni is.

-     Dehogy. Borzalmas voltam. Legközelebb nem hívnak beugrani. – Legyint teljesen nyugodtan, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Akaratlanul is elmosolyodom, elképzelve, ahogy a pult mögött matat. Ám ezzel kisebb csend áll be közöttünk. Megköszörülöm a torkom és elkezdek a csomagjaimmal babrálni, miközben Irwin árgus szemekkel figyel. Látom rajta, hogy töri a fejét további témák után keresve, és ki is nyitja a száját, hogy mondjon valamit, ám be is csukja.

-        Irwin, hol a fenébe vagy? – rikácsolja hirtelen egy pánikban lévő női hang valahonnan mögülünk, mire mind a ketten a hang irányába fordulunk. – Nem bírok ezzel a vacak biciklivel.

Irwin bosszús arcot vág, láthatóan nem akar elmenni, de nincs mit tennie.

-             -        Örültem a találkozásnak, Violett – mosolyog rám, aztán úgy megy el mellettem hogy a válla hozzá ér az enyémhez. Sokáig nézem a széles hátát, ahogy távolodik és elveszik a fabódék között.

Felsóhajtok és megtámaszkodom az asztalban. Ám ekkor az ábrándos pihegésemet félbeszakítja egy távoli mennydörgés. Azonnal észhez térek, és amilyen gyorsan csak tudok összepakolok mindent és indulok a főutcára, hogy taxit fogjak. Ennek ellenére is elkap az eső és bőrig ázok, mire a könyökömmel belököm a bejárati ajtómat.

Szentségelve kibújok a bakancsomból, kieresztem Eldont a többiek közé, hogy utána levessem a vizes ruháimat, és vegyek a hosszú, forró fürdőt.

 

5.

 

-     Ring-ring – zendül fel a telefon kitartó hangja, ami azonnal kiszakít legmélyebb álmaimból. Riadtan ülök fel az ágyban levegőért kapkodva.

-       Ring ring – folytatja a rikácsolást, én pedig morogva megdörgölöm az arcomat, hogy magamhoz térjek. Akkor keltem fel legutóbb ilyen gyorsan, amikor Jehu összekapott egy eldugott dión Barnabyval és fülsüketítő csetepatét rendeztek.  – Ring- ring.

-     Jól van már ... – szólok rá a telefonra, miközben kikászálódik az ágyból és a telefonhoz csoszogok.

Az idős, halk szavú hölgy, a hirdetésem miatt telefonál, hogy ez tényleg az e amire ő gondol, valódi madarakra, és hogy mit jelentsen az hogy bemutató. Én pedig még félálomban ugyan, de készségesen beavatom a részletekbe. Ő megköszöni, aztán bontja a vonalat. Nem tudom, mire vélni, úgyhogy leteszem a kagylót és ásítok egyet. A telefon azonban ismét életre kel. Egy kissé ideges anyuka szól bele a telefonba, hogy megtudja, mikor lépek fel ismét, mert a gyermekei, akik láttak a Gyerek Napon, és szereztek onnan egy fekete tollat, már kiszekálják a világból, hogy újra lássák a hollót. Sajnos nem tudok időpontot mondani neki, mert senki nem bérelt fel, ő pedig motyog valamit az orra alatt, amit alig értek. Leteszem a telefont, és csodálkozva a hallottakon, elindulok a konyhába készíteni egy teát. Épp csak felforr a nagy bögrényi víz, ismét telefonálnak. Beleteszem a filter a vízbe, és felveszem a telefont.

Ezúttal egy akadékoskodó férfi az, aki azért hív, hogy elmondja nem tetszését és lehurrogjon. Azonnal a magam védelmére kelek, de nem sikerül meggyőznöm. Elismétli önmagát, aztán bontja a vonalat. Megdörgölöm a homlokomat. Mi féle lavinát indítottam én el?, kérdezem magamtól, mire ismét meghallom a telefon hangját. Anélkül, hogy oda néznék, bele szólok. Egy komoly, gondterheltnek tűnő nő keres, hogy a Nyugdíjas Otthonba lépjek fel jövő héten, szórakoztatni az öregeket. Elfogadom a meghívást, bármennyire is sértő kissé a „szórakoztatni” megjegyzése, és inkább a részletek megtárgyalásra koncentrálok.

Miután bontom a vonalat, vissza megyek a konyhába, felírni valamire a dátumot és a helyszínt. Ám ahogy kihúzok a konyhapulton heverő papír és újság kupac alól egy tiszta lapot, felborítom vele a fél kész teámat. Ösztönösen utána kapok, csakhogy ezzel beütöm a combomat a pult éles sarkába és leverem a poharat a földre.

-         Csessze meg, simogatom a sajgó combomat és inkább leülök a bárszékbe kifújni magam.

Épp csak eltelik öt perc a telefon ismét felszólal. Ezúttal nem veszem fel. Inkább a mosogatóhoz sántikálok, és neki veselkedek a magas edény-és pohár tornyoknak, amiket már két napja el kellett volna mosogatnom.

A telefon azonban mintha megvárta volna, hogy végezzek, abban a pillanatban felkiált, amint megtörlöm a kezeimet. Most már kevés lelkesedéssel, de fogadom a hívást, ám senki nem szól bele. Fújtatva leteszem. A telefon ismét csörög. Ahogy felveszem, elfojtott kacarászás kíséretében megszakad a vonal.

Sarkon fordulok és egyenesen a gramofonhoz sétálok, hogy feltegyek egy kis zenét. A zongora és a cselló harmonikus duettje szinte azonnal megnyugtatnak és tompítják a telefon csengését, olyannyira, hogy csak a harmadik telefonálónak veszem fel a kagylót.

Először nem szólok bele, várva, hogy betyárkodnak e megint.

-          Violett? Halló? – töri meg a csendet Irwin ismerős hangja.

-          Irwin? - kérdezek vissza teljesen meglepetten. – Bocs, én csak az hittem, hogy valaki szórakozik.

-          Hogy mit csinálnak? – visszhangozza mintha rosszul hallotta volna.

-      Többen csak azért hívnak fel, hogy elmondják nem tetszésüket a bemutatómmal kapcsolatban vagy azért hogy telefon betyárkodjanak – magyarázom el neki, mire hümmög egyet.

-       Ne foglalkozz velük. Egész izgalmas előadás volt, ahhoz képest, hogy ilyen állatok szinte már alig léteznek – jelenti ki teljes nyugalommal, ami most is meglep. Hogy nem képes kijönni a sodrából? – Violett, el tudsz szakadni a telefon és a madarak mellől? A hétvégén gyalogtúra lesz a hegyekben és gondoltam velem jöhetnél.

-    Gyalogtúra? – dadogom döbbenten: nem is tudom eldönteni hogy a túra vagy a férfi hívása döbbenetesebb. Azt hittem, hogy kínosra sikerült az első beszélgetésünk.

-    Gyalogtúra. Nem hosszú, csak 10 kilométer. – Fejti ki kissé izgatottan, ami elárulja, hogy ő rendszeres túrázó.

-       Nem hosszú, tényleg, csak én egyáltalán nem szoktam túrázni – mondom, de kihallom a nyafogást a hangomból.

-       Egy csomó ismeretlennel megyünk. Senki emberfia nem lesz, aki miatt ciki lenne. – nyugtat meg

-      Ez igazán megnyugtató… - motyogom, mert egyáltalán nem lettem lelkesebb. Megdörgölöm az orrnyergem.

-     Remek, akkor szombaton 8-kor találkozunk a Tower Hotel előtt – vidul fel Irwin – Ó, és kényelmes öltözetben gyere, hogy élvezhető legyen a túra. -  hallom, hogy vigyorog, aztán leteszi. Én pedig teljes döbbenetben bámulom a búgó kagylót. Mégis mi a fene volt ez? Gyalogtúra? Irwinnel? Lecsapom a kagylót a helyére olyan gyorsan mintha égetne. Mit tettem?, kérdezem magamtól, aztán rám jön a teljes pánik, hogy fogalmam sincs, van e kényelmes öltözékem túrázni. Neki állok feltúrni a lakásban lévő összes ruhásszekrényt, a kis cipős szekrényemet, és  a szennyes kosarat is. Negyed óra kotorászás és ruha próbálgatást követően találok egy barna bőrkabátot, egy zárt selyem blúzt és kendőt, és a tegnap hordott bakancsomat.

Vakarászva a fejemet és szemmel tartva az öltözéket, csinálok egy kis paradicsomos tésztát - ha már a teához nem volt szerencsém ma- , és a hollóimnak is adok egy-egy adag aszalt gyümölcsöt.

 

….

 

Az óra még a nyolcat sem ütötte el, de én már a megbeszélt Tower Hotel kerek, jégcsapra emlékeztető épülete előtt ácsorgok, tördelve az ujjaimat, és átkozva magam, hogy ezt csinálom. Csoda lesz ha nem töröm ki a bokámat vagy esek le a magasból…

-      -         Hát eljöttél – bukkan fel mosolyogva Irwin oldalt cipzáros fekete bőrkabátban, és egy testhez álló olajzöld nadrágban, aminek a szára bele van tűrve a csizmájába. Üde és kipihent, semmi nyoma annak, hogy korán kellett kelnie. Frissen van borotválkozva, amitől most látom csak a gödröt az állán és az a szája egyik szegletében. Nagyot nyelek. Ha eddig volt is kis esélyem a túlélésre, ezek a gödröcskék most azt is eltüntették. - A csoport már fél órája elindult. Gondoltam később megyünk utánuk, hogy ne legyen gáz ha lemaradunk. – jelenti ki utalva arra, hogy nem vagyok egy nagy sport ember. Nem válaszolok, és inkább a földre szegezem a tekintetem,  erre kissé lehajol, hogy a szemembe tudjon nézni.

-       -         Violett, ez csak egy séta, fölösleges ennyire izgulni. A szép látvány kárpótolni fog – bíztat kedvesen elmosolyogva, aztán kiegyenesedik mint aki kész akár kézen állva is felmászni a hegyre. – Gyerünk, induljunk.

A hotelt és a mögötte lévő, ütött-kopott generátorokat megkerülve megpillantom az ösvényt, ami habár enyhén ki van taposva, meredeken ível felfelé a mohás, sáros sziklák között, és máris eltűnik a fentebb lévő éles kiszögellés mögött. Először fel sem tűnik, mennyire csupasz, mennyire idegen az épületek vaskos szerkezetei és a sziklába vájt lépcsők nélkül. Mintha nem is ez lenne a természetes, hanem az, hogy minden dombot, lejtőt és hegyet beépítsünk különböző épületekkel és szerkezetekkel. Nem is tudtam, hogy a városban található még ilyen terület.

Ahogy elindulunk felfelé, a szememet a sziklákra szegezem, keresve a gyanúsan kiálló darabokat, hogy átlépjem őket, elkerülve bármilyen ebből fakadó bajt.

Irwin lassan és türelmesen halad mellettem, kényszerítve magát, hogy ne a saját, valószínüleg, ennél sokkal gyorsabb tempóban menjen. 

-       Szóval nem tegnap kezdted a túrázást – nyögöm egyre kifulladva, átlépve egy tompára kopott, a földből félig kiemelkedő sziklát.

-      Évek óta csinálom már. Először akkor sétáltam nagyon sokat, amikor a taxi lerobbant a város másik oldalán éjnek éjjelén és máshogy nem tudtam haza menni. De jól esett a séta. Azóta pedig kellemes környezetben csinálhatom – válaszolja anélkül, hogy zihálna vagy akár csak szuszogna kissé.

-     És egyedül szoktál jönni? - kérdezem célozgatva arra, hogy van e valakije és lopva ránézek. Képtelen vagyok betelni a sűrű szempillákkal, a pisze orrával és az állán lévő gödröcskével.

-      Ha vannak csoportos túrák, mint mst, akkor azokra azonnal lecsapok, de általán egyedül vagyok. – Pillant rám jelentőség teljesen, elkapva a tekintetem, én pedig elpirulva azonnal a földre szegezem a szemem.

-        És te hogy hogy nem? Ez az egyetlen hegy a városban, amit még nem kezdtek el beépíteni. – teszi fel a kérdést, miközben felugrik a következő kiszögellésre és felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen.

-    Nekem a madarak mellett nem sok időm jut másra. Csak az évenkénti szokásokra, mint a jégkorcsolyázás az első havazáskor, vagy sétálni a városban a leghidegebb éjszakán. – válaszolom, bármennyire is hangzik nyugdíjasan, miközben a kezemet nyújtom felé és hagyom hadd húzzon fel maga mellé. Ő pedig könnyedén, látszólag minden erőfeszítés nélkül húz fel, majd fogja meg a könyököm, míg meg nem bizonyosodik róla, hogy stabilan állok. Fülig vörösödöm, pedig ez csak egy sima hétköznapi gesztus. Irwin pedig elmosolyodik, aztán tovább sétál, kissé húzva maga után, tovább fogva a kezemet mint az szükséges lenne.

Zavaromban gyorsabb tempóra váltok. Meglepetésemre egy-két kilométert is megtudok így tenni, amit Irwin elismeréssel fogad, habár többször pillant rám, ellenőrizve, hogy tényleg bírom e a tempót.

A hotel élénk piros, hegyes teteje már rég nem látszik a sziklás hegy csupasz, szürke szikláitól, amiknek a kiszögellései itt már több helyen málladoznak. Rám tör a pánik. Lassítok, és pihegésnek álcázva körbe nézek, merre lehet a legbiztonságosabb az út. Irwin tovább sétál, és könnyedén átlépi a megmohásodott, kissé sötétebbnek tűnő köveket, szikladarabokat. Megpróbálom utánozni, és ugyan oda lépni, ahová ő is.

Pár lépés erejéig sikerül is felvenni vele a ritmust, de aztán túl kicsit lépek, és egyből kifordul a lábam alatt a szikla. Megbicsaklik a bokám, és máris kicsúszik a talaj alólam. Felsikkantok, amire Irwin azonnal reagál és utánam kap, megragadva a levegőben hadonászó kezemet. Nem zuhanok hátra, csak megcsúszok, bevágva a térdemet és a combomat.Felnyögök, és egy percig csillagokat látok a fájdalomtól. Irwin azonnal mellém guggol és felméri a sérüléseimet.

-     Nem mondtad hogy ez ennyire veszélyes – nyögöm a combomat simogatva, amit amúgy is beütöttem előzőleg a konyha pultba.

-     Te meg nem mondtad hogy ekkorát tudsz esni – válaszolja immáron egy visszafojtott mosollyal a kipirult arcán. Most szórakozik rajtam?- Rá nyomjunk egy sziklát? Az úgyis hideg. - Most már tényleg nevet, mire én fülig vörösödök és gyengén megütöm a vállát.

Lassabb tempóban haladunk tovább. Továbbra is bicegek, és úgy érzem a bal lábam, mintha lángolna, de össze szorítom a fogam és nem nyafogok. Az út ekkor lejteni kezd jelezve, hogy innen lehet vissza felé menni a Hotelhoz, illetve tovább az ennél jóval meredekebb terepre.

-     -     A kanyar mögött van egy kis tűzrakó, ott tudunk kicsit pihenni – jelenti ki Irwin, aztán felém aggodalmasan felém fordul.

-       -    Remek, akkor menj előre, én majd mászva utol érlek – mondom, a nem sajgó lábamra állva miközben kifújom magam.

-         -     Kár lenne lemaradni a panoráma kilátásról  – próbál motiválni, aztán mellém lép, a kezemet átteszi a vállán, míg a másikkal megragadja a derekamat. Azonnal megfeledkezek a lábamról, amint megérzem Irwin mentás-eukaliptuszos illatát és a teste forróságát. Ránézek, de elkapom a pillantását. Arcán árnyék suhan át, miközben elnyílik a szája és végig siklik az arcomon a tekintete. Én pedig legszívesebben a vállára hajtanám a fejem és megkapaszkodnék a nyakába, hogy ölbe vegyen. Mintha Irwin olvasna a gondolataimban, közelebb húz magához, így az oldalunk teljesen egymásnak simul.Elakad a lélegzetem.

A tűzrakóebben a pillanatban bukkan fel előttünk. A kőből rakott, magas fala körül, elfektetett nagyjából vízszintes sziklák sorakoznak, amiknek a tetejük fényesre van ülve. A tűz már nem ég, csak parázs pislákol, amit valószínűleg a csoport többi tagja rakott, mikor itt voltak.

A kilátás azonban páratlan: az egész város olyan aprónak tűnik, hogy innen fentről inkább hasonlít egy makettre. Egy valósághű makettre, ahol minden precízen és pontosan van elhelyezve:a kövérebb-keskenyebb hegyekbe ágyazott házak és épületek, a hegy lábánál kanyargó vékonyka utak, amiket fekete gőzautók pettyeznek, az a pár acél híd, ami nyakláncként köti össze a két, legnagyobb épületet, a Városházát és a Vízi Malmot, amik szemben állnak egymással, bámulva a másikat a szomszédos hegyen.De még a lustán a szürke égen úszó hőlégballonok és kis méretű zeppelinek is.

-         -     Bámulatos a kilátás – vallom be ámulva miközben megpróbálom a szememmel megkeresni a hotelt, ahonnan indultunk, majd a karó alakú hegyet, ahol lakom. Ha nyuhorítok, akkor látom is.

-          -     Ezért éri meg ide felmászni – mondja elégedetten, majd elmosolyodik azon, ahogy elveszem a táj részleteibe. Ezután fogja magát, és leül az egyik sziklára és iszik pár korty vizet. Csatlakozom hozzá és iszok én is, anélkül, hogy levenném a szemem a tájról

-            -     Le kéne fotózni, nem?

-            -     Ha az öcsém itt lenne, hidd el, azt tenné – válaszolja két korty között.

-         -     Ő most hol van? – teszem le a sajgó lábam mellé a kulacsot, még mielőtt az összeset megiszom egyszerre.

-          -     Európában a feleségénél – válaszolja miközben a kulacs kupakját kezdi el piszkálni. Láthatóan nem tetszik neki, hogy ilyen messze él a testvére.

-           -     Az nincs túl közel – válszolom, aztán elkezdtem egy bottal piszkálni a még halványan parázsló tüzet – Mondjuk én is úgy költöztem ide a szomszéd városból, Snozworthből. Úgyhogy valamilyen szinten megtudom érteni.

-            -     Miért költöztél ide? – nyúljtja ki a lábait kényelmesen – Az öcsémnek elég nyomós oka volt rá.

-         -     Fojtogató volt már a környezet és nem találtam a helyemet – válaszolom óvatosan anélkül, hogy felnéznék rá. – Hettie volt az, aki a megoldást nyújtotta.

-      -     Ki az a Hettie? Már máskor is hallottam a nevét. – kérdezi meg nyíltan, amit már eddig megszokhattam volna.

-      -     A féltestvérem. Ő költözött ide, Kanurthain-ba, elsőnek, aztán évekkel később hívott meg, kiszabadítva Anyánk és a város bűvköréből.

-           -     Tehát akkor az Anya a közös pont.  – vonja le a következtetést, majd előre hajol, hogy megnézze, mi olyan érdekes a parázsban.

-            -     Pontosan – pillantok fel rá elismerően  – Hettie apja még akkor meghalt amikor ő kicsi volt, az enyém pedig bő egy évtizede döntött úgy, hogy inkább utazgat a világban. De ennek ellenére is tartjuk a kapcsolatot. – fejtem ki, miközben birizgálni kezdek egy nagyobb, dió nagyságú parazsat a botommal.

-           -     Hát az enyémek idősek és betegesek már ahhoz, hogy levelezzek velük. Maximum az ápoló tudna vissza írni, de az a nő nem az az életvidám fajta. – húzza el a száját, bele gondolva a dologba. – Kár, hogy mindegyik nővérem aktakukac. Jobb szeretném a szülőket ismerős kezébe adni.

-        -     Miért hány nővéred van? – szegezem neki meglepődve a kérdést, abba hagyva az egyre inkább kialvó parázs piszkálását.

-            -     Hárman vannak – mosolyog miközben rám pillant. – Nagy a család, igen.

-       -   El képzelni sem tudom, hogy egy nagy családban éljek. Mi mindig csak hárman voltunk… - elmélkedem hangosan ám ekkor a botom megfeszül a tűzrakó egyik sziklája csúcsán, amitől a másik vége osztorként kilő, elpöckölve a parazsat is. Egyenesen felém. Ösztönösen hátra dőlök, de leesek a farönkről, egyenesen Irwin mögé.

Irwinből kitör a nevetés. Olyan jóízűen nevet, hogy a térdét is csapkodni kezdi.

-    -     Jól…. Jól vagy? – próbálja megkérdezni, de alig kap levegőt a röhögéstől. Nem válaszolok. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, ám a férfinevetése ragályos. Most először
elmosolyodom én is saját magamon. Percekig nevetünk, és egyáltalán nem kínos, hogy rajtam. Inkább olyan, mintha együtt láttunk volna egy jó komédiát. Aztán Irwin megfordul és felhúz maga mellé. Segít leporolni a kabátomat, amin meglepően sok falevél és sár folt van. Ő még mindig mosolyog, kipirult a nevetéstől, eltüntetve a komolyságot az arcáról, amit általában látni rajta. Egész fiatalnak tűnik így most. Össze akad a tekintetünk. A vidámság azonnal átcsap valami mássá, valami erősebbé és forróbbá. Óvatosan kiszed a hajamból egy törött ág darabot, majd a kézfejével gyengéden az arcomhoz ér és végig simítja, amitől elakad a lélegzetem is. Behunyom a szemem és lágyan a kezébe nyomom az arcom. Irwin enyhén felmordul, aztán megfogja az állam, felemeli kissé és megcsókol. A csókja puha és óvatos, de határozott és kíváncsi. Én pedig elolvadok tőle. Visszacsókolok, mire a nyelve utat talál a számba. Megragadom a tarkóját és közelebb húzom magamhoz, anélkül, hogy gondolkodnék bármiről is. Egészen addig csókolózunk, míg levegőért nem kapkodunk. Amikor elhúzódik ködös tekintettel néz rám, mint akit teljesen elbűvöltek.

Hasonló kép érzek én is, de aztán meglátom a vörös foltot kikandikálni a kabátja alól, mire elönt a pánik. Felpattanok, erre felborítom a kulacsokat és kiöntöm a tartalmát a lábunkra. Ebben a pillanatban fogom fel, hogy ez a jelenet már megtörtént. A vörös folt. A kiömlő folyadék. Irwint volt az a férfi.

-         -     S….sa-sajnálom – dadogom, mire Irwin felszisszen és elsápad. Rájött ő is.

Egy szó nélkül megfordulok és valósággal elmenekülök.

-          -     Violett, várj… Én, nem … - kiált utánam, de nem fordulok meg.

 

6.

 

A soron következő napokban, talán hetekben, önkéntes száműzetésbe vonulok. Nem tudok szembe nézni a világgal, sőt még tükörbe nézni sem tudok. Utálom magam, mert Irwin nem érdemelte meg hogy leforrázzam, és azért is, mert megcsókoltam, hamis illúziókba ringatva mindkettőnket. Hogyan is gondoltam, hogy bárkivel működni fog ez?

-       Most volt ebből elég – löki be az ajtót Hettie, és dobja le a négy szatyornyi élelmet a konyhapultra majd keresztbe teszi a kezeit a mellkasa előtt, akár Anyánk. Miután felhívtam a túra utáni nap telefonon és közöltem vele, hogy nincs kekszem, ő azonnal lecsapott rám – mert csak akkor fogy el a karamellás keksz, ha baj van.Kifaggatott minden részletről, megjegyezve azt is, hogy két napig még csak az orromat sem dugtam felé. Még is segített pár dologban. Egészen eddig.

-       Ez csak egy pasas, Vi. Még csak nem is jártatok, úgyhogy nekem ne csináld ezt a szakítás utáni depressziót. – Szid meg, mire én behúzom a nyakam. Erre Hettie oda megy az ablakhoz, hirtelen kihúzza a függönyöket,  letépi rólam a takarót és a lábamnál fogva kiránt az ágyból.

-   Szedd össze magad, aztán takarítsd ki a madaraidat. Bűzlötök. – Kezd el bevonszolni a fürdőszobába, miközben én a padlón matatok fogódzkodóért. Kinyitja a zuhanyzó csapját és az arcomba irányítja az összes hideg vizet. – Holnap bemutatód van! Észszerű lenne részt is venned rajta. – Nyit rá még jobban a vízre, mire felkiáltok.

-       Elég, elég, elég.

-      Jó. Ha már így észhez tértél: este lesz a Télváró Parti a Vizi Malomnál, és idén is szeretnék veled elmenni – mondja most már normális hangnemben, miközben neki dől a fürdőszoba falának, és végig nézi, ahogy többszöri megcsúszás közepette feltornázom magam a vizes földről.

-     Az ma lesz? – nyögöm teljes képzavarban. Minden évben együtt megyünk el és részt veszünk a város egyik legnagyobb eseményén, amikor elzárják a vízimalmot a zord tél előtt. Rengetegen szoktak részt venni rajta, és általában a hangulgat is emelkedett szokott lenni. Csak a bolond hagyná ki.

-     Igen, Vi – válaszolja és most már inkább lágyabb, könyörgőbb a hangja.

-     Oké – nyögöm beszállva a kádba, hogy le tudjam szedni magamról az átázott hálóingemet.

-     Akkor megyek én is készülődöm -  jelenti ki a megszokott vidám hangján, aztán indul is kifelé.

Valahogy kétszer annyi időbe telik elkészülnöm. Alig találok olyan ruhát, ami meleg, mégis kényelmes. Nem tetszik egyik szoknya sem, és egyik blúz sem. A hajamat sem sikerül feltűznöm, mert folyton kiesnek belőle a hajtűk, és a szempilla spirálomat sem találok. Feladom. Megfésülködöm, és hagyom kiengedve a hajamat, aztán bekrémezem az arcom, majd felveszem az első nadrágot, ami a kezem ügyébe akad, és az első zárt, magas nyakú blúzt. Az összhang olyan komor és sötét a feketétől, mint a kedvem. Megvonom a vállam, aztán bekapok pár falatot a tegnap megmaradt zabkásából, miközben zacskóstól beteszek mindent a hűtőbe.

 

….

 

A Vízi Malom egy sziklába ágyazódott acél monstrum, aminek hatalmas, a sziklába és az acél gerendákba ágyazott kereke lustán köpi ki a vizet táplálva a folyót, ami a város szélén csordogál. A lapátok már csak lassan forognak,elcsitítva az amúgy hangosan zúgó vizet, miközben módszeresen állítják le a malmot. A hozzá tartozó épület, ami tulajdonképpen a gépház, szintén terebélyes, vaskos gerendákból összerakva, ami a sziklán és a malom kerekét tartó acél oszlopokon pihen. Keskeny, osztott üveges ablakai, amik általában üresek, sötétek szoktak lenni, most a parti fényei megszínezik sárgára és meleg fehérre.Az egyetlen vaskos kéménye, most kivételesen füstölög, amit alig lehet észre venni az égbolton kecsesen táncoló északi fénytől. Megállok és megbámulom, mint mindig ha látható. Hetti, látva hogy nem a bejárati ajtó és az előtt ácsorgó, beszélgető, szivarozgató tömeg felé haladok, megköszörüli a torkát, mire én felsóhajtok és tovább indulok.

A malom házban, habár csak csupasz, dísztelen falak állnak, hatalmas a tömeg, amiből mindenhová jut: az ablakok alá sorakoztatott székekre, a mellette felállított, magas bárpultra -ami mögött a vas szekrényen tömérdek mennyiségű ital és rágcsálni való -, és a hat tagú vonós zenekar előtti táncparkettre is, amin az emberek a ritmusos dallamra táncolnak.

Hettie a fekete és arany színű testhez álló sziluett ruhájával szinte azonnal elveszik a szemem elől a félhomályban és a tömegben. Csak a csillogó, falevél formájú hajdísze segít őt szemmel tartanom. Izgatottan körbe pillant, aztán meglát valakit, aminek integet majd a vállaimnál fogva oda lökdös hozzá. A lány vékony, magas, beesett arcú, amiről eltereli a figyelmet a fodros ujjú blúza és a gyöngyökkel gazdagon megrakott szoknyája, amit elől kicsit meg kell emelnie, hogy közelebb tudjon sétálni hozzánk a tömegben. Lelkesen beszélnek valamit, amiből egy szót sem értek, de rám néznek, a lány pedig a kezét nyújtja. Kezet rázok vele,  és bemutatkozom, már a saját hangomat sem hallom. Majd folytatva a beszélgetést, a háta mögé mutogat és hevesen magyaráz valamit, talán felsorol valakiket, mire Hettie megörül. Feltételezem a többi barátnőjéről van szó. És ez az a pillanat, amikor én kihúzom magam a társalgásból és megkeresem a pultot újabb koktél gyanánt.

A csapos fiú habár fiatal, fehér ingujja a könyökéig tűrve, nadrágján halszálka csíkos köténnyel, talpra esett és gyakorlott, képes ritmust tartani a rengeteg rendeléssel, ami folyamatosan záporozza őt. Pár perc és én is megkapom a koktélomat, amibe azonnal nagyot kortyolok. Aztán fogom az olajbogyót és rágcsálva körbe nézek: sok embernek az arca ismerős a környékről, és az utcánkból, ahol lakunk, sőt még az öreg Phineas is eljött és habár lassan, öregesen de táncol a molett, alacsony feleségével. Látom Hettiéket is, ezúttal még több emberrel körbe véve beszélgetni. Ekkor azonban megpillantom Irwint. Ő már kiszúrt engem, de nem jön közelebb. Csak figyel könyörgő szemekkel, mintha csak arra várna, hogy feltegye azt a rengeteg kérdést, ami nyomja azóta, hogy faképnél hagytam. Lebiggyesztem az ajkam, aztán elfordulok. Felhajtom a koktélt, és még kettőt kérek. Pont mielőtt megjelenik mögöttem. Rám zúdítja az összes kérdését, hadar, sokszor megbotlik a nyelve, ami már az alkoholtól van. Alig értem, miről beszél, de egyértelmű, hogy számára a tűzrakónál történtek nem jelentik a kapcsolatunk végét. Megkapom a két koktélt, de az egyiket kiveszi Irwin a kezemből és felhajtja. Én is felhajtom, aztán kép szakadás.

 

.…

 

-     Ví? Hellóó.– tör be a tudatomba Eldon hangja, amit hangos zörgés követ. Kinyitom
a szemem, amiken mintha mázsás súlyok lennének, miközben a fejem tompa zúgása felerősödik, és vele együtt a gyomrom is forogni kezd. Felnyögök a már most gyötrő másnaposságtól, aztán megdörgölöm az arcomat. Ekkor azokban egy kézbe ütközök. Megdermedek és lassan oldalra pillantok.A hálószoba tele van ide-oda ledobott ruhadarabokkal, az ágy melletti viharlámpa a földön hever darabjaira törve, és a díszpárnák nagy része is le van szórva az ágy mellé. Az ágy azon része mellé, ahol Irwin fekszik, meztelenül.

-       -     Ring-ring-ring – csatlakozik a lármához Jehu is, amivel felkelti a férfit. Felnyög és eltakarja a szemeit kitetovált bal karjával, majd nyöszörög és háttal fordul az ablaknak. Most látom csak, hogy a másnaposság lila karikákat festett a zafírkék szemei alá, és elsápasztja amúgy is fehér bőrét. Morogva kinyitja a szemét, de amint meglát előbb engem, majd a lakásomat, ledöbben.

-         -     Mi történt…? – nyögi reszelős hangon, miközben felkönyököl az ágyon.

-      -     Úgy…úgy tűnik elég sok minden. – válaszolom a kócos hajamba túrva. Ekkor tűnik fel, hogy én is meztelen vagyok. Kapkodva magamra csavarom a takarót, aztán kipattanok az ágyból. Ezzel a mozdulattal azonban megszédül, és rám tör a hányinger. Kihúzom magam és veszek pár mély levegőt, majd lábujjhegyen elindulok a konyha felé, hogy csináljak két adag erős fekete teát. Olyan óvatosan mozgok, ahogy csak tudok, mégis fülsüketítően nyikorog minden fiók és zörög mindegyik kanál. A víz forraló vonyításával és a fájdalomcsillapító zörgésével egyetemben.  Lerogyok a bárszékre és dörzsölni kezdem a halántékomat. Mégis mi történt tegnap este?, próbálok vissza emlékezni, de az utolsó emlékem, hogy a bár pultnál ülök Irwinnel több üres feles pohár társaságában.

Mire felforr a víz, Irwinnek sikerül kikászálódnia az ágyból, magára húzva a bokszerét, ami az ágy háttámláján hevert eddig. Tátott szájjal bámulom a csupasz felső testét, amit az egyre halványuló égési sérülés csúfít, a lapos hasát és a buja szőrt, ami elveszi a bokszer vastag gumija mögött, és a sok gyaloglástól izmos lábait. Nagyot nyelek. Irwin mintha kihúzná magát, bármennyire is van rosszul, majd célba veszi a mellettem lévő bárszéket.

-      -     Ezek szerint te sem bírod a piát. – vonja le a következtetést, mire én csak színpadiasan fújtatok egyet.

-     -     Volt okom, amiért inni kellett… – motyogom az orrom alatt, miközben elkészítem a teákat, és oda tolom az engem figyelő férfi elé a fájdalomcsillapítóval együtt.

-        -     Addig maradsz csak ameddig megiszod – jelentem ki, de mivel suttogok egyáltalán nem fenyegető a hangom. Ebben a pillanatban nem tudom kire vagyok inkább mérges: magamra, mert olyat tettem, amit egyáltalán nem szoktam, vagy Irwinre, aki kitartóan figyel engem, várva hogy mikor nyugszom meg és beszéljük meg a történteket. Ekkor azonban kihívóan rám kacsint, és csak egy fél kortyot iszik, nem többet.

-      -     Ne tedd még kínosabbá, Irwin, így is ég az arcom a baleset miatt – pillantok a mellkasán éktelenkedő piros foltra.

-        -     Nekem meg a mellkasom – válaszolja viccnek szánva, de a mosolya azonnal el is hal, ahogy végig néz magán – Figyelj, balesetek mindig vannak…

-         -     Nem, ne gyere nekem ezzel az a véletlenül előfordul dumával. Tudod, hányszor hallottam már ezt és utána mégis sajnálkozás és megvetés fogadott, mintha kivetni való rongy lennék? – vágok a szavába kikelve magamból. Nem szoktam a másikiba fojtani a szót, de képtelen vagyok abba hagyni. – Nem tudod, milyen pocsék az, hogy mindenki azt vágja a fejedhez, hogy szar alak vagy, és azt várják, hogy változz meg. – könnybe lábad a szemem, mire a férfinak a döbbenettől kikerekednek a szemei, mint aki nem erre a vallomásra számított.  – És… nekem ez már nem megy. Nem akarom mások lesajnáló vagy gyűlölködő arcát látni… Legfőképpen tőled nem.

-     -     Violett…- hirtelen feláll, hogy a kezemért nyúljon, de aztán émelyegni kezd és a gyomrára szorítja a kezét, mint aki mindjárt elhányja magát. A pohárra néz, aztán rám, majd ismét a pohárra.Iszik belőle, de egy kortyot hagy. Úgy tűnik, hogy nem akarja annyiban hagyni a dolgot. –Én egyszer sem tettem ilyet. Egyszer sem sem sajnálkoztam vagy ítéltelek el, mert nem zavar “kétbalkezességed” – mondja a levegőben idézőjelet mutatva, mintha nem lenne ez akkora ügy.

-  -  -     Ezt most csak úgy mondod… – motyogom és most már az ajkam is remeg, a visszatartott könnyektől. Elfordítom a fejem és a kezemmel babrálok. Érzem, hogy néz engem, lyukat üt a bőrömön, miközben többször felemeli a kezét, hogy megfogja az enyémet, de végül nem teszi.  – Csak azért mondod, mert ezt akarom hallani, és én hinni akarok neked… - mondanám legszívesebben, de ha belekezdek a mondatba, elsírom magam. Fogom a poharát és kiöntöm a maradék korty teát, aztán beszaladok a fürdőbe és magamra zárom az ajtót.

Hosszú percekig csend van az ajtó túl oldalán, aztán motoszkálás, és léptek zaja majd ajtó csapódás. Irwin elment. Némán folynak a könnyeim. Átkozom magam, hogy egy csepp szerencse se szorult belém, hogy mindent elcseszek….

Akkor állok fel, amikor már elzsibbadtak a lábaim. Hideg vízzel lezuhanyzok, megmelegítem anyám lefagyasztott levesét, majd befekszem az ágyba és az üvegplafonon bámulok kifelé.

 

 

7.

 

A következő napokban minden vissza kerül a régi kerékvágásba: elmegyek az idősek otthonába és az óvodába bemutatót tartani, amik jól sikerülnek és még az idősek is jót szórakoztak. Bevásárolok élelmiszert, szivart és új lemezeket a gramofonba, hogy még több zenét tudjak hallgatni, aztán ismét bezárkózóm a lakásomba és csak a madarakkal foglalkozom.

Ezúttal el is terelik a figyelmemet, mivel új dolgot tanulunk – a hozd ide és hívó parancs szavakat -, amik habár nem nehezek, alaposan gyakorolni kell mindegyik hollóval. Majd miután kitakarítom a ketrecüket, elhatározom, hogy felújítom a fákat, amiken ugrálni szoktak. Épp csak felírom, hány darab fára vagy rúdra van szükségem, amikor csengeni kezd a telefon. Nem sietek fel venni, bárki is legyen az. Majd vissza hív, ha fontos. A telefon elnémul, az üzenetrögzítő azonban megszólal:

-      Violett, Irwin vagyok. Nem veszed fel a telefont, biztosan dolgod van, de mindenképpen beszélni akarok veled, főleg hogy úgy elrohantál. Megint.–kezd bele kissé erőtlen hangon, aztán elhallgat egy kicsit. Mintha nem találná a szavakat, ami egyáltalán nem vall rá. – Sok minden történt közöttünk, tudom, de… de úgy gondolom, hogy bármilyen akadályt áttudunk hidalni, csak ehhez az kell, hogy te is akard. Én akarom: akarom újra kezdeni veled, akarok kitalálni bármit, ami segít, és akarom, hogy te és én ismét a hegyen legyünk, és a várost kémleljük… - ismét elhallgat, ám ezúttal sokkal hosszabban. – Hívj vissza. – kéri aztán leteszi a telefont.

Az üzenet annyira meglepő, hogy kiesik a toll a kezemből. Nem is figyelek oda, csak dermedten bámulom a készüléket miközben zavarosan visszhangoznak Irwin szavai a fejemben: Újra kezdeni, áthidalni a gondokat, te is akard…A meglepődést gyorsan felváltja a döbbenet, és a sajnálkozás.

Nem tudja, mire vállalkozna, csóválom meg a fejem, miközben érzem a sírás keserű gócát a torkomban. A konyhába megyek, hogy elővegyem a dugi szivart, de nem találom. Mi a… bekukkantok a vaskos pult alá, de csak a ragasztó szalagot látom. Ekkor ugrik, be hogy Hettie vitte el, amikor megtudta a forrázós esetet.Ne már, ne már, ne már…, kiáltok fel és toporzékolni kezdek kínomban. Sarkon fordulok, és dühösen oda trappolok a mosogatóhoz, hogy a benne tornyosuló mosatlan közül kihúzzak egy poharat, hogy csináljak egy erős puncsot. Ahogy kihúzok azonban egy üvegpoharat, belenyúlok az egyik konyhakésbe és elvágom tenyeremet a mutató és a hüvelyk között. Csessze meg, kiáltok fel rémültem, és már szorítom rá a pulton heverő konyharuhát. Éget és lüktet, olyannyira, hogy majdnem elnyomja a szokásos mérgelődéssel vegyes szégyenkezést. Még is hol van az a nevetés és lazaság, ami Irwinnel volt?, kérdezem magamtól, de szinte azonnal mellbe vág a válasz: Iwinnel együtt eltűnt. Nincs már az a könnyedség és energikusság, amitől nem hogy izgalmasabbá vált a világ, hanem amitől kicsit nyugodtabbnak is érezhettem magam.

Azt hiszem, ebbe már bele kell törődnöm, vonom le a keserű következtetést, miközben a konyharuha vérrel áztatott felét megfordítom, hogy egy másik, még tiszta része kerüljön a friss sebre.

Következőre Hettivel egy közeli, nem régiben megnyílt étterembe  megyünk egy kései ebére. A féltestvérem mindenképpen ki akarta próbálni, mert jókat hallott a helyről, másrészt lehet, hogy megpályázza az egyik szabad állást itt. A kandallóban ropogó tűztől és gyertyáktól hangulatos a hely, a pincérek közvetlenek és gyorsak, és tényleg igyekszem jópofát vágni, de csak némán iszogatom a pohár vörös bort és hallgatom Hettiet. Napokkal visszamenőleg újságolja el merre volt és mi történt, aztán faggat a rossz kedvem miatt. Ám most  nem avatom be, mint amúgy szoktam. Sok mindenben egyet értünk, de ez a kivél: ő optimista, és merész, míg én kockáztatni is alig merek, mert már előre tudom a végét. Hettie kissé zokon veszi, de nem feszegeti a témát, inkább megitatja velem a poharam maradékát és haza indulunk.

Amikor azonban haza érek, csomagot találok az ajtómra ragasztva. Irwin küldte. Egy medál, amin ez áll: “Egy hiba kell hogy legyen minden élőnek, igaz-e? Mert a rózsának is van tövise, akármilyen illatos.”

A bortól könnyűnek és bátornak érezve magam, kicsapom a bejárati ajtót, aztán anélkül, hogy levetkőznék, egyenesen a telefonhoz megyek, hogy felhívjam őt. A kezem mégsem emeli fel a kagylót. Ott hagyom, leveszem a kabátomat és a csizmámat,majd megyek egy kört a lakásban. Ismét próbálkozom és ezúttal összeszedve magam tárcsázom őt. A hangpostája veszi fel, ami szerint épp dolgozik úgyhogy hagyjak üzenetet. Csak bágyadtan sóhajtok és leteszem.

Elmegyek inkább egy forró fürdőt venni a szivarral. Addig maradok, amíg ki nem hűl a víz.

 

….

 

Másnap délelőtt a só szóró robotok jellegzetes vinnyogására kelek, ami felhallatszik

a házamba. Kinyitva a szemem, látom is a méz sárga lámpájuk villogó színét beszűrődni az utcáról. Hatalmasat ásítva felnézek az üvegkupolámra, amire nyugodt egymásutánban hullanak a kövér hópelyhek. Egy darabig még elnézegetem, de aztán kikászálódók az ágyból és a konyhába megyek valami reggeli való után nézni. Épp csak kinyitom az egyik szekrényt, szembesülök a ténnyel: alig maradt madár eleség.

Megdörgölöm az arcom, aztán veszek egy papírt és listázom, mikre lesz szükség -bele számolva a téli tartalékokat is, és új ketrecnek valót. Majd a nappaliban lévő ruhás szekrényt látogatom meg, hogy a vastagabb ruháimat feltúrva kiválasszak egy tarka szőrme kabátot, egy téli, vastag alsó szoknyákból álló méregzöld szoknyát és egy hozzá passzoló kosztüm kabátot. Majd elindulok bevásárolni.

Az idő ahogy egyre hidegebbre fordul úgy jelenik meg az első vékony hótakaró is a zajos városon és lassítja le a közlekedést és a mindennapos kapkodást. A téli lánctalpas munkarobotok szinte azonnal felbukkannak és pöfékelve pufogva munkához látnak eltakarítva a porhanyós havat az útból, miközben sárga fényük apró bogárként villog szerte az utcákban. A kémények okádni kezdik a vaskos füstöt, amik lefelé szállva vastag füst réteget alkotnak a harmadik szinten lévő házak magasságában, teljesen elrejtve azokat a szem elől, miközben felgyulladnak az útszéli és a lépcsők mentén lévő kandeláberek és az épületek fényei, amik egész nap fehér pontokként ragyognak az egyre komorabb időjárásban.

A fekete taxikból, amik szinte mindenhol ott lebzselnek, most hirtelen alig látni párat, így sok időbe telik egyet elinteni és eljutni  a központba. Kétszer annyi ideg tart az út, és mire kiszállok, már megbánom, hogy nem előbb intéztem ezt el.

Az idő is hirtelen mintha csípősebb lenne. Megborzongok, aztán feljebb húzva a kabátom gallérját keresek magamnak egy utcai árust, ahol forró csokit lehet kapni. Dupla adagot kérek, és egészen addig melengetem vele a kezem és szürcsölöm, míg megérkezek Molly és Pat Lidgett boltjához, ami a következő sarkon van egy magas, karcsú épület földszintjén. 

Amint belépek a nehéz faajtón, megszólal egy kolomp a fejem felett, és megcsap a sülő pékáru kellemes kovászos  és az aszalt gyümölcsök tömény, édes illata.

Pár lépést teszek befelé, aztán megállok és körbe nézek.

A takaros üzletben régen barna tapéta és fehér függönyök voltak, könyvtárhoz hasonlító elrendezéssel és polcokkal, hogy bárki levehesse a friss pékárukat, az aszalt és szárított gyümölcsöket vagy kimérje magának a magvakat. Most azonban minden polcot lecseréltek vitrinekre és önadagolós üvegtárolókra, hogy minden elzárva legyen és kérni kelljen. Azután alakították át a boltot, hogy magamra borítottam egy szekrényt annak idején. Azóta mindig vaskos borravalót hagyok nekik, és nagy adagban vásárolok, hogy ritkán kelljen jönnöm. Ez azonban mégsem jelent semmit, mert minden egyes alkalommal látom rajtuk, mennyire utálnak.

Pat pillant meg először, miután kiszolgált egy kamasz, csupa pattanásos arcú fiút. A férfi alacsony és sovány, így kicsit bőnek hat a barna kockás köténye, amit egyfolytában visel. A séta botja mint mindig, most is a bal kezében pihen és támaszkodik rá. Megtörli a lisztes kezét a fehér ingében majd füttyent egy rövidet Mollynak, aki erre előbukkan az egyik hátsó, a raktárba vezető, ajtóban. Ahogy meglát a mosoly lefagy ráncos, májfoltos arcáról. Kihúzza magát, ráérősen megigazgatja fehér csipkés blúzát és a barna kockás szoknyáját, majd elindul felém, miközben figyelmeztetőleg le sem veszi a szemét rólam. Nem mintha terveznék beljebb menni a boltba. Kinyújtom a papírra írt listámat, ő pedig kikapja a kezemből, aztán szó nélkül sarkon fordul és eltűnik a vitrinek között.

Kevés forgalmuk ellenére, elég sokat kell várnom, mire megkapom a három szatyornyi magvakat és négy kosárnyi szárított gyümölcsöket. Kifizetem aztán azonnal sarkon fordulok és kimegyek a boltból. Egyenesen arra a pontra sétálok vissza, ahol kiszálltam a taxiból. Az ujjaim már most zsibbadnak a nehéz teher alatt, miközben a kosarak csúszkálnak a kabátomon a celofán borítás miatt. Megpróbálok taxit fogni, de a most már heves havazás miatt, minden autó foglaltnak tűnik. Negyed órával és számos ugrálás és hadonászás után áll meg végre egy taxi előttem.

-        -     Jöjjön gyorsan, mert a havazás egyre sűrűbb – kiált ki a taxi sofőr, miközben mutogat hátra, ahol már valaki ül.

-       -     Köszönöm – mondom neki hálásan, nem foglalkozva az utassal, majd a csomagokkal megküzdve megpróbálok beszállni az autóba.  Alig boldogulok a szűk hely miatt, amikor is egy kéz a másik oldalról kisegít és egy határozott mozdulattal behúzza az összes szatyrot és a kalap tartóra teszi. Épp csak beülök meglátom a kézhez tartozó ismerős arcot, amin bájos mosoly ül. Irwin.

Hirtelen csend támad, és csak a taxi csikorgó gumijait halljuk. Kínomban megköszörülöm a torkom aztán a kabátom széles gombjaival kezdek el babrálni.

-     Nehéz utol érni téged – jegyzi meg esetlenül Irwin, megtörve a feszült csendet. Rápillantok: elegánsan van felöltözve, az ölében egy papír szatyor, amiben konzervek és kávé van. Tehát ő is vásárolni volt. Össze akad a tekintetünk: az övé aggódó és reménykedő egyben, míg az enyém kétségbe esett.

A kocsi élesen bekanyarodik, így elszakítom a szemem róla és belemarkolok az anyósülés fejtámlájába. Aztán ismét egyenletesen haladunk tovább, megmenekülve attól, hogy felboruljak ültömben.

-       Nem voltam otthon – válaszolom a kabátom gombjaira ismét rátaláló ujjaimra koncentrálva, habár félig meddig igaz csak: amikor otthon voltam, csak rajta járt az eszem, főleg hogy ajándékot kaptam tőle, és többször is felakartam hívni, de csak egyszer ment, és akkor sem értem el, és számtalanszor bámultam kifelé az ablakon őt keresve.

Irwin továbbra is engem néz, szólásra nyitja a száját, de aztán félbe szakítja a sofőr káromkodása és az autó lassítása. A férfi erre előre nyúl és behúzza azt az ablakot, ami a sofőrt elválasztja az utastértől.

-       Akkor most mondom el, amit akartam. – jelenti ki határozottan, miközben felém fordul. – Violett, tudnod kell, hogy én nem az az ember vagyok, aki megijed az első útjába eső akadálytól főleg, ha az fontos dolog a számára – megdörzsöli a több napos borostáját majd felém fordul – És azt is tudnod kell, hogy én nem nézlek le, mert nálad kicsit másképp működnek a dolgok. Be is bizonyítom – hangsúlyozza ki, aztán kihúz a kabátja zsebéből egy vaskos brosúrát és felém nyújtja. Bizonytalanul elveszem tőle: a hirdetésben apró robotokat reklámoznak, amik a mindennapokban segíteni képesek.

-       Te… Te tényleg képes voltál utána nézni…? – kérdezem alig hangosabban mint a suttogás. Össze vagyok zavarodva és még a szemem is könnybe lábad. Irwinre nézek. Most először nyíltan: a kocsi félhomályában az arca komorabbnak tűnik, ahogy az árnyékok megpihennek a csillogó szemeiben, a vékony ajkai vonalán, amit most zavarában harapdál és a borostája alatt megbúvó szögletes állán. – De ezzel nem tudok semmit megváltoztatni magamon

   -       Nem, nem is kell hogy megváltozz – gyengéden megfogja a kezemet és maga felé húzza, mintha egy kötél lenne a meredek szikla falon–Nekem úgy kellesz, ahogy vagy: a csokoládé szemű lány, aki úgy tudja előadni a hattyúhalálát, hogy más, megtudná sajnálni, aki akaratos, és céltudatos, hiába éri több meglepetés, mint mást…. – tesz vallomást kedves, bensőséges hangon aztán a kézfejével megérinti az arcomat, és pedig behunyom a szemem. Igyekszem felfogni amit mond,miközben a keze gyengéd érintése az arcomon és az eukaliptuszos illata eltompítják agyamat, ami azt kiabálja csak beképzelem. A kezére teszem a kezem és ezúttal most én kapaszkodok belé úgy, mintha mentőkötél volna. Irwin válaszul megcsókol.

A csókja odaadó, határozott, reményteli és benne van a kétség, amit érzett a napokban.Teljesen megrészegít. A nyelvem utat tör a szájába és a csók hirtelen vad és heves lesz, amitől megszűnik a világ körülöttük, elmosva a káromkodó sofőrt, a dugót, a kicsi hátsó ülést. Irwin tarkójára teszem a kezem, mire ő megfogja a derekamat és az ölébe ültet.

Elvesztem az eszem: két kézzel a kabátjáért nyúlok és kapkodva elkezdem kigombolni, amit azonnal az inge követ, amint felbukkan a kabát vastag anyaga mögül, mire Irwin leveszi a nyakamról a sálat, és lehúzza  kabátom cipzárját, hogy aztán csókolgatni kezdje a nyakamat és a szolid dekoltázsomat. Egy kicsit megállok és átadom magam a bizsergető érzésnek, amiket a forró ajkai hagynak a hűvös bőrömön. Mielőtt a szegycsontomhoz érne, lassan lehúzom a mellemről a blúzt, hogy elérje a csupasz bőrőmet. Irwin felnyög, aztán érzékien puszilgatni kezdi a keblem. Izgató, ahogy a forró nyelve hozzám ér, ahogy enyhén bök a borostája, miközben a merevedése a ruhámon keresztül is nekem feszül. Most én nyögök fel. Enyhén neki dörgölöm a csípőm, mire Irwin lélegzete eláll és képtelen folytatni a mellem kényeztetését. Engem néz, félig lehunyt szemmel, kipirult arccal, elnyílt, duzzadt ajkakkal és zihálva.  Ebben a pillanatban értem meg, hogy komolyan gondolt mindent, hogy tényleg elfogad olyannak, ami vagyok.Azonnal az övcsatjáért nyúlok, de alig bírok vele, amit a merevedése is nehezít. Irwin mohón besegít és egy mozdulattal kicsatolja a vaskos övet és lehúzza a sliccét. Felhúzom a szoknyám, eltépem a harisnyámat, aztán kettőnk közé nyúlok és az ölébe ülök.

Mindkettőnk lélegzete eláll. Irwin behunyja a szemét, én hátra vetem a fejem és lassan ringatózni kezdek. Irwin megmarkolja a csípőmet, de hagyja hadd én diktáljam a tempót, miközben le sem veszi a szemét rólam és a meztelen mellkasomról. Gyorsítok, ütemesebbé téve a tempót, miután megkapaszkodok a fejtámlában. Irwin néma O-t formál a szájával aztán meg-megemeli a csípőjét. Az ülés megnyikordul, a rajta fekvő kézi táska a padlóra csúszik. A sofőr káromkodása elhal. A számra tapasztom a kezem, de a lebukás veszélye még izgatóbb, mint gondoltam. Behunyom a szemem, ahogy elönti a testem a forróság, és elérek a csúcsra. Irwin végig néz, harapdálva az ajkát, aztán a melleim közé fúrja a fejét és ő is elélvez.

Átölelem, a nyaka köré fonva a kezeimet és úgy pihegünk. Aztán gyengéd csókot lehel az arcomra és felöltözünk.

 

 

 

Epilógus

Fél évvel később

 

A város peremén lévő völgyben vagyunk, amit egy mély, most már befagyott tó szegélyez, magas, a hófelhőket is átdöfő hegyek között. Hideg, csípős az idő, és habár havazás alig egy órája elállt, a vaskos hófelhők konodul borítják az eget.

Irwin épp a kezén egyensúlyozó Jehuval próbál dűlőre jutni, hogyan is üljön rendesen az alkarján, ám Jehu olyan izgága és olyan kíváncsian nézelődik, hogy többször is csapkod a szárnyával, hogy ne essen le a férfi karjáról. Irwin eközben a lehető legtávolabb tartja magától a karját, miközben a fejét is több is elfordítja, mintha a holló bármikor le akarna csapni rá.

-       -       Csak izgatott, nem fogja kivályni a szemeidet – bíztatom Irwint, mire kapok tőle egy csúnya pillantást.

-      -       Nem vagyok gyerek, Violett, én is tudom – motyogja, bár a hangja nem győz meg. Irwin az utóbbi időben nyitott a madarak felé, több mindent kipórbált már, annak ellenére, hogy tartja a két lépés távolságot. Mosolyogva a hóba lerakott táskákhoz megyek – amiket már egy lánctalpas, derékig érő, zömök, engem egy kályhára emlékeztető, robot cipel, megkímélve ezzel engem a cipekedések miatti ügyetlenkedéseimtől - hogy elővegyek egy kis jutalomfalatot, hátha azzal megkönnyítem Irwin dolgát.

Épp oda adom Irwinnek az ételt, mire Jehu, csapkodva a szárnyaival rá veti magát a falatra. Irwin erre olyan mozdulatot tesz, mintha le akarná rázni a kezéről a madarat, az azonban megczúszik az alkarvédőn és hevesebben kezd verdesni mint valaha. Én ösztönösen utána kapok, de a térdig érő hóban megbotlok és arccal előre egyenesen bele esek a hóba, hogy teljesen belep.

Irwin felnevet, hangja visszahangzik a hegyek között, aztán a szabad kezével felhúz, hogy legalább kapjak levegőt. Kisöpröm a hideg havat a pironkodástól forró arcomból és a rakoncátlan lokniaim közül, de én is mosolygok magamon. Egyre többször fordul elő, hogy könnyebben veszem ezeket a ballépéseket, ahelyett hogy önsanyargatásba süllyednék. És ebben az is segít, hogy az apróbb robotok – nem csak ez a hordár, hanem az otthon lévő takarító masinák is – egyszerűbbé teszik a mindennapokat. Erre pedig egész életemben nem volt példa. A főpróba pedig egy hete volt, amikor Irwinnel elmentünk meglátogatni a családját. Egész este nem történt semmi, kivéve az utolsó fél órát, amikor bele rúgtam az asztal lábába, cipő nélkül. De ezt senki nem vette észre. Következő héten pedig az én családomat látogatjuk meg, úgy is jön Anya a negyedéves vizitre.

Irwin a térdeit kezdi csapkodni, én pedig gyúrok egy marok hógolyót és piszkálódásként megdobom. A hógolyó azonban mellé megy és eltalálom vele a húson nyammogó madarat. Irwin visítva felröhög, és még a térdét is megcsapkodja, miközben én igyekszem bocsánatot kérni a duggozó madártól, bár a nevetéstől nehezen megy.

 

 

 

 

Üdv:

Share: