Ethan Burke 2 - Réz madár

Sziasztok, 

Ethan Burke ismét a reflektor fénybe került. Az első részét befejezve kaptam több visszajelzést is, hogy várjátok a folytatását. Igazság szerint nem terveztem folytatást, annak ellenére, hogy hagytam kiskaput a sztori végén, és hogy Ethan világa teljesen magával ragadott. No, de akkor mi vett rá mégiscsak? Volt már példa a blog életében arra, hogy rátok hallgatva megírtam a folytatást, úgyhogy ezúttal is beadtam a derekam.

Ethannek miután sikerült megszöknie az előzetes letartóztatásból, felszállt a legelső gőzmozdonyra és elhagyta a várost. Annak ellenére, hogy találomra szállt le egy teljesen ismeretlen városban, olyan környezetbe csöppen, ami nem hogy nem füllik a fogához, de még fenyegetést is jelent a számára. De vajon képes lesz e főhősünk arra, hogy kimásszon a gödörből?

A szűkös, kényelmetlen fapadokkal telepakolt gőzmozdony lassít, aztán megáll. Letörlöm a parányi ablak koszát, hogy lássam, hol is vagyunk. Egy tágas térre értünk, ahol a kőépületek egymás hegyén állnak, magasan felnyúlva a füstös égre. Az eddig csendesen utazók mocorogni kezdnek, előhúzva a kézi poggyászukat a fapadok tetejénél lévő polcokról. Ásítok egy nagyot és megdörgölöm az arcom. Az út nagy részét ugyanis átaludtam, úgyhogy bárhol is legyünk, leszállok én is.

A tér elég nagy ahhoz, hogy elnyúljon a horizontig, ahol mintha kör alakban fognák közre a négy-öt emeletes házak. A közepén azonban egy acélból készült, spirális formában az ég felé kúszó szobor áll, amitől az egész tér úgy néz ki, mintha egy óriási napóra lenne.

Az emberek azonban teljesen ellepték ezt is. Alig látni szabad területet, ráadásul olyan hangerővel beszélnek, mintha veszekednének vagy legalábbis kiabálnának egymással. Többen lendületesen mutogatnak a levegőben, mások fejhangon nevetgélnek. A ruháik pedig bántóan élénk színűek, keverve a mintásat a mintással.

Megdörgölöm a tarkóm, aztán elindulok, hogy keressek egy pékséget. A cellában ettem utoljára pár falat száraz kenyeret, az út pedig elég sokáig tartott, hogy mostanra már korogjon a gyomrom. Meglepően gyorsan találok egy pékséget a tér túloldalán. Ám ahogy szokásomhoz hívem sietős léptekkel célba veszem, az emberek meglepődve bámulnak rám és vállnak szét előttem. Halk zsivaj keletkezik és megbámulnak. Ekkor jövök rá, hogy csak én sietek az ittlévők között, míg ők ráérősen andalognak, mintha semmi dolguk nem volna. Összébb húzva magam lassítok és felveszem az ő tempójukat, hogy kerüljem a feltűnést.

A vaskos épület aljában berendezkedett pékségből ínycsiklandozó illatok szállnak, amitől összefut a nyál a számban. Nem nagy üzlet, egyetlen nyitott ablakában egy lisztes arcú, kövérkés férfi áll, és épp kiteszi a kirakatba a hurkás ujjaival a kenyereket és kifliket. Mikor meglát elmosolyodik és enyhén megemeli az ugyanolyan, a napernyőhöz passzoló barna-fekete csíkos kalapját. Kérek egy kis kenyeret, aztán tovább állok.

Ahogy azonban hátat fordítok a pékségnek, benne találom magam a város sűrűjében: a több emeletes kőházak szorgosan nyomorognak egymás mellett, kicsi sikátorhoz hasonlító utcákat hagyva csak. Ablakaik íveltek és több van belőlük, mint az indokolt volna. Tetejük trapéz alakúak, tele csúcsos kis erkélyekkel és vaskos kéményekkel, amikből lágyan száll fel a füst az őszi levegőbe. Kissé túlzsúfoltnak hat, de egész hangulatos. Bekanyarodva az első utcácskán azonban meggondolom magam: minden sarkon újabb és újabb boltok ácsorognak, kipakolva a portékáikat az amúgy is szűkös utcára. Az illatok tömények a kölniktől és péksüteményektől, a látvány szemkápráztató a ruháktól és a kalapoktól. Kipislogom a szememből a zsibbadást és másik utcába fordulok inkább.

Itt azonban egy csoportnyi emberbe botlok, akik az egyik borozónál mulatoznak. Sokan a kipakolt kerek asztaloknál ülnek az olajlámpás barátságos arany fényénél, vannak, akik az üveges falú boltban ácsorogva kortyolgatják a borukat, miközben hangosan nevetgélnek, összekapaszkodva dalolásznak, mások pedig lelkesen mesélnek a társaságuknak.

Egész ragályos a mulatozásuk, akkora hévvel és zajjal vannak, a kenyér pedig puha és sós, nem kormos mint amihez hozzá vagyok szokva. Nem messze tőlük leülök az egyik kőlépcsőre és figyelem őket. Kissé ellazulok és neki támasztom a fejem a hűvös falnak.

-                  Csak ennyi? Nem ebben állapodtunk meg, Amzy – elégedetlenkedik egy vékonyabb, hadaró hang.

-                  Vagy ez, vagy semmi. - ripakodik rá egy másik, mélyebb hang, amit heves neszezés majd egy nyikkanás követ.

Erre már oda furdolok. Az egyik ház sarkánál, a kipakolt székek és asztalok mögött, egy alacsony, kövér kölyköt látok, aki épp egy magas, borzas hajú árnyékot nyom a falnak. Az árnyék erre fújtat egyet, majd oda ad egy kis csomag valamit a másiknak. 

Ez pont úgy hangzik, mint akik üzletelnek. Elteszem a kenyeret és felállok. Ahogy azonban elindulok feléjük, a semmiből egy részeg nő esik nekem és lök be a székek közé. Keményen zuhanunk a kopott macskakövekre, felborítva jó néhány széket. A nő kacagásban tör ki, miközben igyekszik feltápászkodni rólam és eltűrni kócos, világos fürtjeit a szemeiből. Felmordulok és lelököm magamról, hogy minél előbb a két fiú után induljak, de azok mintha ott sem lettek volna. A nő egy szó nélkül itt hagy, közben dúdolni kezd. 

Leporolom az ingemet és a bőrkabátomat, ám megdermedek. A zsebórámnak hűlt helye. A nő után kiáltok, mire az hirtelen kijózanodva, beveti magát a tömegbe. Utána rohanok. Az alkoholtól düledező, ordítva énekelgető emberek azonban lelassítanak. Nehezen tudom átverekedni magam rajtuk.

Mire kijutok a tömeg másik oldalán, a tolvaj épp egy sarkon fordul be, és csak a kopott sötét kék szoknyája sarkát látom meglibbenni. Káromkodva utána futok, de mire befordulok a sarkon, elvesztem szem elől a nőt.

-                  Nem vagy idevalósi – hallatszik a vékony, affektáló hang a hátam mögül, ami megakadályoz abban, hogy felborítsam a konténert dühömben.

-                  Előbb az órám, aztán a válaszok  -  fordulok meg indulatosan. A nő erre érdeklődve oldalra biccenti a keskeny fejét, amitől szőke tincsei végig söpörnek a vékony, csupasz vállain és a mély dekoltázsán. Annak ellenére, hogy őszbe fordult az idő és hűvösek az éjszakák, csak egy barna bőrfűző van rajta, ami darázsderékká szorítja amúgy is lapos alakját, és egy elöl rövidre vágott szoknya, ami alól kivillan a hosszú combját „takaró” csipkés combfixe és az elnyűtt bokacsizmája.

-                  Nem működik. – Neki dől a falnak és elkezdi forgatni bőrkesztyűs ujjai közt a zsebórát – Akkor meg mire fel az alkudozás?
-                  Az apámtól kaptam. - válaszolom a betanult hazugságot, miközben ökölbe szorítom a kezem, hogy még véletlenül se kapjak az óra után. Csak elárulnám magam.

-                  Ezt most el kéne hinnem? – néz fel villogó, kék szemekkel rám, miközben zsebre vágja a tulajdonom.  Meghökkenve bámulok rá, mire közelebb jön, olyan mint egy ragadozó, de nem félemlít meg. Csak azt árulja el, hogy ez a környék az ő vadászterülete. – Lerí rólad, hogy ...

Gyorsan mozdulok: erősen meglököm, közben a lábam a bokája mögé téve kigáncsolom. A földre zuhan, én pedig azonnal rávetem magam és lovagló ülésben lefogom. Átkutatom a fűzője apró zsebeit, amikor sürgetően fütyülni kezd.

Egy perc sem telik el, mire négy ember is előlép az árnyékból, köztük az a kettő is, akiket nem rég láttam. Keserűen veszem észre, hogy nem gyerekek. Az alacsonyabbik, egy kövér férfi, akinek a koszos fehér inge és a hózenetrógere egy számmal nagyobb mint a mérete, arcán a szakáll csapzott, kerek feje kopasz. A másik, a soványabbik, is hasonlóan szakadt, annyi különbséggel hogy a szakálla és a hosszú haja egybeolvad a csontos fején. És a többi férfi is ugyanilyen ápolatlan és rossz arcú.

-                  Ostoba vagy, Idegen – húzódik gúnyos mosollyá a tolvaj piros, vékony szája. Csettint kettőt, mire mindenki előkapja a kését. Újabb csettintés és a hozzám legközelebbi a torkomnak szegezi a kétélű pengéjét.

-                  Dehogy – válaszolom, mielőtt meglepetésszerűen felütök a széles kalapos, töpszli férfi csuklójára. Ledobja a kését, én azonnal felkapom és a nőre szegezem. Előkapom a díszes kis kulcsokat, amiket a zsebéből loptam az előbb. – Kérem az órámat.

-                  Lukrézia…? – kérdezi tanácstalanul a mellettem dermedtem ácsorgó kalapos férfi, mire a nő hörögve nevetni kezd. Mintha valami komédiának lenne szemtanúja, aztán csettint, amit hatalmas fájdalom követ a tarkómon és elsötétül a világ. 

….

Egy erkélyen térek magamhoz, aminek fából faragott korlátai széttöredezve egyensúlyoznak a levegőben. A kőpadló málladozik, mint ahogy az erkélyre nyíló faajtó is. Valami tábor félében lehetek, amit – kinézve a korláton –  két szomszédos lelakott épületben rendeztek be. Belátni az üresen tátongó ablakokon és ajtókon, amik felfedik a összelopkodott kanapékat, ágyakat és kopottas szekrényeket. A falak több helyen is omladoznak, amiket ügyetlenül támasztottak meg vasrudakkal és lemezajtókkal, még veszélyesebbé téve a helyet. Az épületek között pedig szinte az egész banda ott tanyázik: néhány zilált külsejű, kinyúlt kötött pulóverű férfi kenyér maradékokat zabál, másik kettő, akikkel már volt szerencsém találkozni, épp verekednek. A kövér alacsony, félmeztelenre vetkőzve rugdossa a földön heverő magas girnyót, akinek ugyan sötét színű az inge, mégis látszik hogy az arcáról lecsöpögő vér foltosra itatta.  A többi tolvaj azonban feléjük sem fordul, mintha mindennapos lenne a verekedés. 

Ekkor jelenik meg Lukrézia is. Ahogy végig halad a táboron, mindenki felé fordul és meglapulva bámulja őt. Még a két verekedő is. A nő azonban kihúzza magát és direkt lassít a léptein, hogy kiélvezze a fölényét. Én azonban csak egy pillanatig tanulmányozom őket, aztán egy hang nélkül összeszedem magam és ki osnon egy épületből.

A véletlenszerű utcában habár csak az erkélyeken beszélgető nők és játszó gyerekek, a fejünk fölött hangosan zúgó zeppelinek zajonganak, ide hallatszik a szomszédos utcában lévő lárma. Nagyot sóhajtok és erőt veszek magamon, hogy zúgó fejjel neki vágjak e. Hátra fordulok. Még látom a tábor megkopott, mohás falait. 

Biztos, hogy nem megyek vissza, indulok inkább tovább. Az utca ugyanolyan zsúfolt mint előző este, amikor megérkeztem: Az emberek úgy lavíroznak a portékák és egymás között, mintha csak erre születtek volna. Nem zavartatják magukat a boltokban lévő tumultus, vagy az éttermek és pékségek előtt kanyargó sor miatt. Ellenben velem, aki nehezen kerülgeti az embereket.  A városomban ugyanis nem volt ilyen zsongás, és az emberek sem ilyen hangosak. Sóhajtok, ahogy eszembe jutnak az eget átszelő megszámlálhatatlan mennyiségű híd, a folyókon ringatózó gőzhajók… és a hír szolgáltatások. Most először hasít belém egy ismeretlen érzés: üresnek érzem magam az emberek pletykái, hírei és privát infók nélkül.

Megdörgölöm a borostás arcomat és legyűröm a feltörő keserű érzést. Ekkor pillantok meg egy újságost nem messze tőlem. Gondolkodás nélkül odamegyek, a fémbódéból kialakított, üveges elejű automata bolthoz, bedobom a fényesre kopott lyukon a pénzt, és megvárom, míg a fogaskerekek és karok kidobják alul a sovány újságot. Széthajtogatom a sárga lapokat: új megállót akarnak a gőzmozdonynak, de a vélemények megoszlanak, sok a baleset az utakon a kevés szabályok miatt, egész héten 20 fok lesz, a vicceket meg el sem olvasom.

Akkor az első utam a vasútállomásra fog vezetni, döntöm el, miközben felírom az újságra, hogy nagyjából milyen irányból érkeztem a tábortól idáig és csak ezután folytatom az utat, megkeresve a főteret. 

….

A vasútállomás magas, kövér téglaépületét könnyű volt észre venni a három üvegkupolájával, amik lustán terpeszkednek a tetején. Habár a kosztól opálosan ragyognak az őszi napsütésben, lenyűgöz a látványa, ami csak fokozódik, ahogy belépek a szélesre tárt acél ajtajain, és szembe találom magam a tágas, visszhangos tértől, aminek kopárságát a kupolákat tartó, spirális formát öltő oszlopok és a három peron előtt tébláboló fapad töri meg. 

Többen is mászkálnak itt. Vannak, akik először fognak vonatra szállni, vannak akiknek ez már nem új élmény és inkább panaszkodnak a kényelmetlen padok vagy a szűkös folyosók miatt.

Nem látok azonban gőzmozdonyt, és a füst is alig érződik, amit a nemrég elinduló vonat itt hagyott maga után. Körbe sétálok néhány oszlopot kiragasztott papírcetliket keresve, de semmit nem találok. Pedig nem ártana tudni ha elakarok innen tűnni, miután visszaszereztem az órámat.

Ekkor vonja el a figyelmem egy trappolva rohanó anyukára és három gyerekére. Mindegyik ugyanolyan zilált, a gyerekekről lóg a nadrág, kigombolódott az ing, a bőröndjeik koszosak és púposra tömve.

-                  Uram, elment már a vonat? – kérdi lihegve tőlem. Szemei vörösek a fáradtságtól, vörös haja kicsúszott a hevenyészett fonatokból, a blúza gumis válla  pedig lecsúszott hegyes válláról.

-                  Úgy tűnik  - válaszolom az üres peront nézve.

-                  Tudja, mikor jön a következő? – néz rám elkerekedett barna szemekkel. Szólásra nyitom a szám, mert én sem tudom a választ, de aztán elnézve a reménykedő arcát, eszembe jutnak azok az ügyfelek, akik így várták tőlem azokat az információkat, amiket megvásároltak tőlem. Kihúzom magam. Bizseregni kezdenek az ujjaim és zakatolni a szívem. Végre visszatért az ismerős izgatott érzés.

-                  Találkozzunk a hármas peronnál, és elmondom – érintem meg egy pillanatra a vállát, aztán máris azt nézem, hol is kezdhetném. Kiszúrok egy idős, kopasz öregembert, aki a távolabb lévő padon épp befejezi a vaskos újság olvasását, a botja pedig már lecsúszott a földre, ami a padnak volt támasztva.

-                  Uram, elárulná, hogyan járnak erre a vonatok? – kérdezem kissé lehalkítva a hangom, hogy ne legyek tolakodó.

-                  Fiam, csak óránként járnak, reggel 6-tól este 8-ig – válaszolja mély, fátyolos hangon, miközben kissé kihúzza magát nyújtózkodás gyanánt

-                  Uram – biccentek köszönet kép, aztán már ott sem vagyok.

A hármas peronnál tényleg ott várakozik az asszony. Amint meglát fellélegzik és felém fordul.

-                  40 perc múlva érkezik ide a következő vonat – adom át az infót, mire a nő kifújja a levegőt és a ruhája csipkés ujjával megtörli a gyöngyöző homlokát.

-                  Köszönöm, köszönöm – hálálkodik megragadva a kezem, én viszont mosolyogva elbúcsúzom tőle. Ahogy elfordulok, felírom a gyűrött újságpapírra az információkat, aztán vissza sétálok az Alysworths tér felé, de épp csak elhagyom az állomás kapuit, észre veszek egy árnyékot, aki megindul utánam.

Fürgén, de óvatosan mozog. Akkor lép, amikor én is, megáll, amikor én is. Bassza meg, káromkodom némán, miközben befordulok a sarkon és elhaladok egy ruhaárus kirámolt portékái mellett. Sietni kezdek, hátha kis előnyt szerzek, ám amint fellépek a házak között meredeken felfelé kanyargó lépcsőre, és felrohanok rajta, az alak is felgyorsít és utolér. Megfordulok, mire a zsíros hajú, izmos gyerek nekem rohan, a derekamnál fogva felemel és lehajít a földre. Nagyot puffanok a macskaköveken bevágva a fejemet. Egy pillanatra elsötétül minden, de aztán két súlyos kéz megragad a galléromnál fogva és neki lök a ház rücskös falának. Gonosz vigyor terül el a kövér, koszos arcán, megvillogtatva szuvas fogait.

-                  Hova tűntél, hah? – erősen a falhoz nyom – Hol vannak a cuccok? – követelőzik, miközben elkezdi átkutatni a zsebeimet. Az összeírt újságon, pár régi textil zsebkendőn, egy marék réz dróton kívül azonban semmit nem talál.

-                  Mik ezek a szarok? – megrángat, amitől a fejem a falnak ütközik. - Nem szemetet kell lopni, te idétlen.

-                  Nem vagyok rászorulva a lopásra – válaszolom higgadtan, mitől a férfi csak még idegesebbé válik.

-                  Ó, dehogynem, rá vagy. – szorítja meg még inkább a galléromat, ami egyből belevág a nyakamba – Lopsz, hogy osztozzunk az alapellátáson.

-                  És ha nem? – vicsorgok rá, aztán erőteljesen megfejelem. A férfi hátra tántorodik és a vérző orrát fogdossa.

-                  Megdöglesz. – ordítja, miközben előkapja a zsebéből a kését. Előre tör megcélozva a hasamat. Hátrálok. Újra döf. Hátrálok, de ezúttal elkapom a kezét. Rávágok a könyökhajlatára, amitől kiáltva eldobja a kését. Másik kezemmel torkon vágom, amitől fuldokolva a földre rogy és vergődni kezd.

-                  Linus – kiáltja  a másik, miközben tajtékozva rám támad. Bal horoggal kezd, amit azonnal követ egy jobb egyenes. Eltalál. A szám azonnal felszakad az öklén lévő boxertől. Hátra tántorodok, de azonnal az arcom elé teszem a kezeimet védekezés képen, blokkolva a következő, heves ütéseit. Olyan gyors, hogy nem tudok visszaütni. Taktikát váltok: oldalról megrúgom a térdét. Felkiált, ahogy megcsuklik a lába. Ismét megrúgom, ezúttal a hasát célozva. Hanyadt esik. Nagyot nyikkan, de máris igyekszik talpra kecmeregni. Nem várom meg, mire fel áll. Felkapom a földre leszórt újságomat, aztán a mellettünk lévő, szorosan egymás sarkában álló épületek felé fordulok. Futni kezdek. Elég lendületet szerzek, hogy neki támasztva az egyik lábam a falnak, elrugaszkodjak és elérjem a magasan lévő ablak párkányát. Arrébb araszolok, hogy elég közel kerüljön hozzám a ház mögötti keskeny híd pereme. Átugrok elkapva az éles szélét. Egy gyors mozdulattal átvetem a lábaimat rajta és már ott sem vagyok.

Messze elkerülöm a tábort. Nem fogok a fenyegetés ellenére sem oda menni. Továbbra is csak egy senki. Mindegyik. A házak között tébolyogva, fogva a felszakadt számat, keresek magamnak egy zugot, ahol meghúzhatom magam estére. De előbb szerzek valami hideget a sebemre, kenyeret és két üveg bort.

….

Másnap napközben ébredek fel. A fél üveg bor teljesen kiütött. Nehezen szedem össze magam, mielőtt elindulnék felkeresni a forgalmasabb boltokat, szórakozó helyeket és a polgárőrséget.

Az egyik forgalmas kereszeződésénél kötök ki végül. Épp azt rajzolom fel az újságra, milyen utakra lehet tovább menni innen, és hogy mennyire kerültem messze a vasútállomástól, amikor sírva megáll a közelemben egy kislány. Tarkójánál összefogott barna haja csak úgy lebeg a vállain az őszi szélben. Kantáros szoknyája koszos, mint ahogy a sárga blúza buggyos ujja is. Alig hogy összeakad a tekintetünk, amikor rám cuppan.

-                  Bácsi, nem láttad a kutyám? – szipog nagyokat és törli bele a blúzába az orrát. Felvonom a szemöldököm, aztán körbe pillantok, kinek tudnám lepasszolni.

-                  Ekkora volt és barna, lompos – folytatja mutatva a derekát mint magasságot. Szólásra nyitom a szám, hogy közöljem vele, nem tudom hol van a korcs kutyája, amikor egy kövér könnycsepp gurul végig a pufi arcán.

-                  A nem messze lévő pékségnél láttam, talán – mondom hangosan gondolkodva és mutatok abba az irányba, ahol gondolom, hogy lehet.

-                  Arra még nem jártam. Köszi. – derül fel a kislány arca. Megöleli a lábam, aztán elviharzik.

Szóhoz sem jutok. Lehet, hogy gyerek és ódzkodom tőlük, de ez a meleg, bizsergő érzés, teljesen a hatalmába kerít. Annyira, hogy ez segít az elhatározásban, hogy újra neki kezdjek

kiépíteni a hír szolgáltatást, bármennyire is lesz nehéz a nulláról kezdeni. Izgatottan sarkon fordulok és az állomás felé veszem az irányt. Ott már segítettem másoknak, és mivel nincsen semmi kitáblázva, van esélyen ismét bevetni magam.

Miután térkép nélkül elsőre eltalálok az állomásra, megállok az egyik oszlop tövénél, és azokat kezdem el keresni, akik tanácstalannak tűnnek. Nem kell sok idő, mire találok egy fiatal, egymásba kapaszkodó párt, akik az üres peronnál nézelődnek.

-                  Mit keresnek? – megyek oda hozzájuk. Meglepetten fordulnak felém. A nő keskeny, hófehér arca azonnal elvörösödik és lesüti a szemét, a férfi azonban biccent egyet miközben megköszörüli a torkát.

-                  A vonatnak már itt kellene lennie. – mutat a peronra aztán meg az órájára. Meglesem az óráját én is.

-                  Korábban érkeztek. A vonat negyed óra múlva fog csak érkezni. – tájékoztatom, mire a nő a szájához kapja a kezét, a férfi megszíva a fogát.

-                  Köszönöm.... – rázza meg a kezem, de elakad, mert nem tudja a nevem.

-                  Rézmadár – segítem ki büszkén – Keressen bármikor.

-                  Uram. – biccent ismét a fejével, mint legelőször is. Aztán ismét a feleségéhez fordul.

Otthagyom őket, hogy keressek más embereket is, amikor egy ismerős bőrkeményedéses vékony kéz megragadja a grabancom és elrángat az oszlopok mögé, egészen ki az állomás hátsó felébe, ahol senki nem jár. 

Amint takarásba érünk, Lukrézia agresszíven ellök magától és vadul püfölni kezd az öklére csavart ronggyal. Annyira hirtelen támad rám, hogy képtelen vagyok visszavágni. Megpróbálok hátrálni, de erre belém térdel. Hátra tántorodom a mellkasomba maró fájdalomtól. Felnyögök, mire az öklét fedő rongyot szétcsavarja, és egy gyors mozdulattal a nyakam köré tekeri.

-                  Megtalálunk ha bujkálsz is, te szerencsétlen – húz közelebb magához. Hangja most is affektáló, és kissé nyivákoló, amitől borsózik a hátam. A haja ezúttal kibomlott a kontyból, verejtékezik és zihál, de mégis képes fenyegetően rám sziszegni.

-                  Linus.. – suttogom, ahogy rájövök, hogy ők köptek be.

-                  Mit képzelsz, hogy nem tejelsz? – ordít rám tajtékozva, meg sem hallva a hangomat.

-                  Nem parancsolsz nekem – jelentem ki prüszkölve a levegő hiányától. Ököllel a vállára ütök. Kiáltva elenged, de gyorsan reagál. Egyik kezébe fogja a rongyot, aztán ostorként használva ütlegelni kezd. Erősen üt: felszakítja az ingemet, több helyen sebeket ejtve a karomon és a mellkasomon. Többszöri próbálkozásra sikerült csak elkapnom a rongyot. Megragadom. Erre a másik kezével akar megütni. Elkapom a kezét és mindkét csuklójára rátekerem a rongyot. Lukrézia rám vicsorog, megrángatja a kezeit, de satuként fogom. Válaszul lendíti a lábát és ágyékon rúg. Hörögve összegörnyedek.

-                  Meg vagyok lepve, Idegen. – elém lép dörgölve a csuklóit, miközben rátapos a földet görcsösen kaparó ujjaimra. – De az adósom vagy: tudod te milyen kevés az alapellátásunk? Egy ember. Egyetlen egy is sokat segített volna. Ám te szarsz az egészre.

Grimaszolva felnézek rá és már nyitnám a szám, de közbe vág.

-                  Elmondom, hogy mi van. – Tapossa meg erősebben a földet kaparászó ujjaimat. – Neki állsz lopni, ékszereket, értéktárgyakat, gőzautót, mit bánom én, és meghagyom a nyomorult életedet. - Talpra rángat, nem törődve azzal, hogy még mindig összehúz a fájdalom. Megragadja a szakadt ingem és lökdösve kényszerít rá, hogy visszamenjek vele a táborba.

Amikor megérkezünk belök az egyik házba, aztán magamra hagy. A többi tolvaj pedig elégedetten nézi végig a jelentet. Nem foglalkozok velük, bemegyek a házba, hogy aztán felmásszak a tetőre, tiltakozásképpen. 

....

Órákkal később, mikor már minden elcsendesedett, heves suttogásra ébredek. A hangok a ház hátsó sarkától jönnek. Ketten vannak. Kinézek a tető peremén és meglátom Linust és Amzyt.

-                  Nem szereznél többet? – kérdezi mohón, a szokásosnál is gyorsabban hadarva Linus, miközben a kezében levő vaskos arany nyakláncot bámul.

-                  Ez is elég nehéz volt, haver – közli vele fáradtan a másik. – Hajszálon múlt. Annak a vén szipirtyónak pont akkor kellett belépnie a boltba.

-                  De itt van, és tudok két arcot, akiknek jó pénzért eladhatod.... – kezd bele azonnal az egyezkedésbe Linus. – ha kapok belőle.

-                  Ott sem voltál. – veszi vissza irigyen a másiktól az ékszert Amzy.

-                  Negyede? -  próbálkozik tovább a nyurga férfi.

-                  Ti meg mit csináltok? – bukkan fel a semmiből egy girnyó magas férfi, egyenes háttal és sétabottal. Talán Emory a neve. Egyszer láttam eddig és akkor sem figyeltem rá.

-                  Próbálunk eltűnni – fröcsög rá utálkozva Amzy.

-                  Elég bénán csináljátok – közli hűvösen, miután kiszúrta az aranyékszer – Ide vele.

-                  Ez az enyém – teszi a háta mögé Amzy a nyakláncot.

-                  És vajon Lukrézia is ezt mondaná? – fenyegeti meg őket.

-            Lukrézia nem fogja megtudni. –  erre Emory gúnyosan felhorkant – Kapsz az árából... – folytatja az alkudozást a férfi.

-                  Az egész kell – veszi a kezébe a botját Emroy és belecsap a tenyerébe.

Örömmel nézném végig, ahogy laposra verik egymást, de talán még előnyt is kovácsolhatok ebből. Keresek a tetőn egy leomlott faldarabot és miközben elhajítom és azok hárman szét rebben, már készen is áll a tervem.

Amzy megkerüli a házat, aztán az egyik kőtörmelék alá rejtve az ékszert, visszamegy a „lakására”, mint akinek épp semmi dolga.

Kivárok pár percet, aztán lemegyek a nyakláncért és elteszem. A kotorékomba megyek a bontatlan üveg borért és most először elmegyek Lukréziához.

....

A nő épp kiválogatja a különböző fémeket és értéktárgyakat, amiket a banda tagjai eddig összelopkodtak.

-                  Lám, lám, lám – néz fel meglepetten Lukrézia, amikor beenged a hajlékába. – Mi dolgot itt?

-                  Durván kezdtük a dolgot – előhúzom a márkás boros üveget – Nem vagyok az ellenséged.

-                  Mégis csak rád fért a verés? – odalép és mohón kitépi a kezemből az üveget. – Tudsz te ha akarsz. - Megbontja és mélyeket kortyol belőle. A szemét azonban nem veszi le rólam.

-                  Tudok, ha magam is hasznot húzok belőle. – védekezem összefonva a kezeimet a mellkasom előtt.

-                  És most mi is a haszon? -  kérdezi, miután a fele bort lehúzta, megtörölte a száját és letette maga mellé a földre az üveget.

-                  Együttműködés – válaszolom egyszerűen. Ez végül is valamilyen szinten igaz. A tervem egyik felét tekintve legalább is.

Lukrézia erre felnevet. Aztán megragadva az első dolgot, ami a kezébe kerül, hozzám vágja. A bakancs tompán puffan a karomon, amivel az arcomat védem.

-                  Fogalmad sincs róla, mi az az együttműködés. – vádol meg grimaszba torzult arccal, miközben elém lép és pöfölni kezdni a mellkasomat, a vállamat, a fejemet. Minden ütése telibe talál, de összeszorítom a fogam és egy gyors mozdulattal belerejtem a zsebébe Amzy-ék nyakláncát.

-                  Állj le. – kihátrálok előle, így a következő ütései nem találnak célt. – Felejtsd el. – Sarkon fordulok és otthagyom.

Kissé arrébb sétálva összeborzolom az amúgy is kócos hajamat, kigombolom az ingem felső gombjait és lejjebb rángatom az egyik vállamon a koszos, elnyűtt ruhát, hogy úgy tűnjön elvertek. Görnyedt háttal sétálok át a táboron, hogy mindenki lásson.

-                  Sosem tanulsz?  - nevet ki az hormonoktól túlfűtött, fiatal gyerek, aki rám támadt a városban. A körülötte lévők abba hagyva a késük élezését, a megszáradt kenyér evését, felröhögnek. Az egyikük, a tincsekbe összeállt hajú, kerek szemüveges, horgas orrú férfi még le is pacsizik vele.

-                  Azt hiszed, lehet békülgetni? – gúnyolódik Emory, aki most is peckes háttal áll, a botjára támaszkodva. Komikusan néz ki, a megviselt ruháiban, miközben úgy csinál mint, aki valami elit tagja lenne.

-                  Nem az a baja – vetem oda, megigazgatva az ingemet – Azzal vádolt, hogy valaki értékes tárgyat rejteget a táborban.

-                  Érdekes, hogy rád gyanakszik – mondja Amzy, aki a falnak vetve a hátát igyekszik gúnyos arcot vágni, de a pillantása Emory-ra téved.

-                  Mindekit ki fog faggatni. – figyelmeztetem, aztán tovább sétálok a vackomba.

Kitör a sugdolózás és az elméletek gyártása. Mozgolódás támad.

-                  Képes voltál bemószerolni? – kiáltja hirtelen Amzy.

-                  Nem én voltam – tiltakozik Emory, amit egy nagy csattanás és fájdalmas nyögés követ. Kilesek a fedezékemből. Ezek ketten tényleg egy pillanat alatt egymásnak estek.

-                  Én sem – morog rá Linus, aki belerúg a botját a földön keresgélő férfiba.

-                  Mi folyik itt? – azonnal megjelenik Lukrézia követelve a választ.

-                  Emory volt – mutat egyszerre Amzy és Linus a földön heverő harmadikra.

-                  Eskűszöm, hogy nem. – fordul meg, hogy a nő lábai előtt esdekeljen Emory.

-                  Mi a fenéről dumáltok? – üvölti a nő, aztán ahogy két lábra rángatja a férfit, kicsúszik a zsebéből a nyaklánc, amit nem sikerült teljesen a zsebébe süllyesztenem. Megfagy a levegő és mindenki elnémul.  – Mi ez, Emory?

Ekkor halkan szedem a zsákomat, hogy kiosonjak a táborból. Mégis megállok. Hiába van feszültség közöttük, ez egy összeszokott társaság, ismerik az egész várost, az embereket, amiket én még annyira nem, és egy vezetővel össze lehet tartani őket. Ezzel elég jó esélyeim lennének kialakítani a szakmám. De itt van Lukrézia....

-                  Kihívom Lukreziát – kiáltom el magam, ahogy visszafordulok. Mindenki döbbenten rám bámul. A nő eldobja a törmeléket a kezéből, amivel épp készült kiverni a szuszt is Emoryból.

-                  Mégis csak egy ostoba alak vagy – nevet ki, miközben leporolja a sebes kezeit. – A tolvajok szabályai szerint a kihívott választ.

Ezúttal senki nem mer bekiabálni, csak összenéznek, miközben Lukrézia lomha kört ír le körülöttem.

-                  A Bazilika előtt áll egy tömör réz szobor. Meggazdagodnánk az árából, de még nem sikerült ellopni. -  villogtatja rám a szemeit. – Aki előbb meghiúsítja a szobor fejét, az nyer. A másik meghal.

Összeszorul a gyomrom. Tudja, hogy nem ismerem olyan jól a várost, hogy ismerjem a rövidítőket. Lukrézia elmosolyodik és elkezdi befűzni a bakancsát, miközben mások kinevetnek és kifütyülnek.

-                  Győzöd sincs, merre van, mi? – hajít felém egy kavicsot Linus.

-                  A vasútállomás felé menjél – kiáltja be valaki, de annyira azért már felmértem a terepet, hogy tudjam, az ellenkező irányt mondja.

-                  Rajt vonalhoz, Idegen. – húz egy csíkot a porba Lukrézia, miután végzett a bakancsával. A szűk inges, izompacsirta gyerek mellé áll, kezében egy piros rongy darabbal. Én is rajthoz állok. Száguldoznak a gondolatok a fejemben. Melyik utcát hol láttam, az melyikbe torkollik, milyen csomópontok vannak. Szinte észre sem veszem, hogy a fiatal gyerek eldobja a rongyot és Lukrézia puskagolyóként lövell ki a táborból. 

Utána eredek, de az első utcánál végig rohanva már le is hagyott. Csak az árnyékát látom rávetülni a szemközti ház falára. Követni kezdem. Átrohanunk egy karcsú hídon, le egy egyenes lépcsőn felrúgva minden szemetes kukát, aztán a nő eltűnik a következő éles kanyarban, és már csak a felboruló székek és aszalok csörömpölését hallom. Megállok. Megtámaszkodom a térdeimen, hogy levegőhöz jussak. Ez így veszett ügy. 

Sétálni kezdek, hogy lerázzam a lábaimat. Ekkor azonban lámpa gyúl a nem messze lévő kis sikátornál. A falhoz lapulok. Férfi hangokat hallok, aztán kulcs és bilincs zörgést. Visszafogom a lélegztem. Ezek a polgárőrök lesznek...

Már épp hátrálnék, amikor eszembe jut valami: ők fürgék, agresszívabbak és valószínűleg betéve tudják az egész várost. Nagy levegőt veszek. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom tenni.

-                  Uram – lépek elő a sötétből direkt hangosan zihálva – Hál’ istennek, hogy itt vannak. Épp mentem haza felé, amikor hallottam két hangot arról beszélni, hogy a Bazilika előtti szobrot el akarják vinni. – adom elő az ártatlan járókelőt.

-                  Indulás. – adja ki a parancsot a kackiás bajszú, alacsony férfi, a nála jóval fiatalabbnak és soványabbnak. Fejükbe húzzák a sapkát és futásnak erednek.

Lassú tempóban, de követem őket, így lemaradok mögöttük, hogy ne keltsek feltűnést. 

Mire így kiérek a réz kupolás, széles, csúcsos ablakokkal tele pakolt, kövér épülethez és az előtte álló szoborhoz, Lukréziát már a földre teperték és megbilincselték.

-                  Ezt még megbánod, Idegen – szitkozódik vadul, én pedig az árnyékból figyelem. Még a nevemet sem tudja. Nem veszem fenyegetésnek. Sarkon fordulok és keresek egy teli konténert. Addig túrok benne, míg nem találok egy fejhez hasonlító zöldséget vagy papírgalacsint, bebugyolálom egy ruhába és vissza indulok a táborba.

Amikor visszatérek, az emberek döbbenten ugranak talpra és lépnek oda hozzám.

-                  Ki van zárva.... ez meg hogy lehet...ki vagy te.... – zúdítják rám a kérdéseiket egyszerre.

-                  A Rézmadár vagyok – jelentem ki bele bámulva mindenki szemébe – és miután mindenki feltúrta a tábort a zsebórám után, elmondom, milyen új munka vár rátok. – adom ki az utasításokat, hogy minél előbb eltudjam kezdeni a hír-szolgáltatás kiépítését.

Üdv:

Share: