Sziasztok,
Egy nagyobb kihagyás után ismét a Háromszáz szavas kihíváshoz nyúltam, hogy a tömörség is reflektor fénybe kerüljön. A nyolc-tíz oldalas novellák után kifejezetten nehéz volt, és meglepően sokat kellett is törölnöm, és átgondolni, hogy mi az elengedhetetlen. Könnyűnek tűnhet elsőre, de nem az.
A "Nyomás" -ra azért esett a választás, mert több értelmű szó, másrészt pedig újabb témát érint, ami a steampunk után a cyberpunk. Újszerű téma, eltér a fantasy naturális közegétől, a természettől és az állatoktól, amiket eddig foglalkoztam. Ám maga a mesterséges intelligencia, a technológia fejlődése is foglalkoztat főleg, hogy nincs olyan pillanat, amikor ne használnánk akármelyik kütyüt. Annak ellenére, hogy a cyberpunk szintén elrugaszkodik a valóságtól, egy izgalmas világot tár fel előttünk.
1
A sötétszürke acél kézfejem
tökéletesen illeszkedik a születésem óta hiányzó alkarom csonkjára. Évekig
spóroltam és mindenem pénzzé tettem, hogy tíz év után megtudjam rendelni.
Egyesével hajlítom be és nyújtom ki az ujjaimat. Ám ekkor hatalmas csattanást
hallok. Felpattanok és kirohanok a lépcsőházból az utcára. A szemközti
elektromos cigaretta boltot teljesen bezúzta egy belé száguldó autó. Odarohanok,
ám ahogy átmászok a törmelékeken megáll az ereimben a vér: az üzletben szinte
minden megsemmisült, a fények csattogva villódznak, a termékeket bemutató hologramok vadul pislákolnak.
-
Segítség – hallom az erőtlen
hangot az oldalára dőlt autóból. Benézek a törött üvegen. Parcel az. Egyik
kezével a vérző fejét fogja, a másikkal igyekszik kinyitni az ajtót. Az ajtó
azonban nem nyílik. A műszerfalat kezdi el nyomkodni, de a kocsi csak kattog és
erőlködik. Hallani ahogy teljesen összeomlik a rendszere. Én is megpróbálom
kinyitni az ajtót, de beragadt. Megrángatom a hátsó ajtót is. Nem mozdul.
-
A 97560-ZB sorozatszámú autó tulajdonosa hagyja el a járművet – érkezik a parancs a két szürkéskék színű rődner robot szájából.
-
Jönne ha tudna – találom meg a
hangom, de az androidok nem mozdulnak.
-
Első felszólítás. – jön az automatikus figyelmeztetés
és közelebb lépnek. Vicsorgok a dühtől, de ekkor az egyik szikra begyújtja a
kocsi kárpitját.
-
Ike! – sikoltja Parcel és rángatni
kezdi az ajtót. Káromkodom. A lángok felcsapnak a hátsó üléseken.
-
Utolsó felszólítás. – állnak fenyegetően körbe.
-
Mit csináljak? Bent fog égni... Lefognak tartóztatni... Egek, nem bírom
ezt a nyomást. - Pánikszerűen beletúrok a hajamba. Az
acél ujjaim felsértik a fejbőröm. A kezemre nézek. Ha emberi erővel nem megy...
alig pár napja van csak meg. Még ki sem próbáltam rendesen...
Benyúlok a tűzbe és
megmarkolom az ajtót. Az erőlködéstől felkiáltok. Az acélujjaim nyikorognak és
forróak a tűztől. Kitépem az ajtót a helyéről és kihúzom a lányt. A kezemnek
viszont vége.
2
A csettintés ismét az
egymás nyakára nőtt felhőkarcolók egyik teraszára repít. Az épületek körvonalai
azonban homályosak, mintha heves esőzés utáni tömény párán át néznék. A neon
-és lámpafények egybeolvadó fényeknek hatnak, mint ahogy a mellettünk lévő
fehérneműt reklámozó, hologramos nő is.
Brook elégedetten
füttyent. A földön ülünk egy-egy gyors kaja társaságában.
-
Mintha bármelyik pillanatban
meglehetne érinteni – hangja mély, nyújtott, mint egy lassított felvételben. Ahogy
felnéz, ujjatlan mellényének csuklyája lecsúszik a fejéről, felvillantva
göndör, a neon fényében fluoreszkáló haját.
-
Ha megfogod a kezét, akkor utána én
is engedem. – cukkolom, mert napok óta ezzel próbálkozik, én viszont gyorsnak
találom a tempót, de a hangom nyúzott és torz. Brook kihívóan rám néz, kerek
arcán szétterül a mosoly, aztán lomhán oda sétál a hologramos nőhöz
legközelebbi antennához, hogy aztán felmásszon rá. Félúton ha jár, amikor az
antenna beleng molett alkata alatt.
-
Inkább gyere le – kiáltom azonnal
és mint akit ólom súlyok nyomnak, ügyetlenül oda botorkálok hozzá. Brook
azonban tovább mászik. - Nem hallod? Nyomás onnét! – A fiú hátra fordul és
lenéz rám, ekkor letörik az antenna és lezuhan.
-
Ébredjen, Ink!– térít magamhoz egy
egyenletes, színtelen női hang.
-
Nyomás! – térek magamhoz kiáltva. Fuldokolva
kapkodom a levegőt, ezért felülök a fehér kanapén. A hófehér kicsi szoba fényes
falairól rám bámuló arcképem pedig velem együtt zihál. Sápadt bőre egybeolvad a
fehér kezeslábassal, arca beesett, amire tincsekben tapad az izzadtságtól
csatakos haja. Ez nem én vagyok. Megrázom a fejem.
-
Lélegezzen. – Adja ki az utasítást
a pszichológus android. Egyenes derékkal előre dől a székében, miközben emberinek
tűnő szemeivel a reakcióimat figyeli. Halántékán a kör alakú neon spirál közben
aprókat vibrál, ahogy mindent rögzít. Összevonja vékony, ívelt szemöldökét és
összezárja vékony ajkait, mintha együttérző lenne. Megtéveszt. És hiszek neki.
Elfekszek a székben és igyekszem megnyugodni, elfelejteni végre a történteket.
Hátha ezúttal sikerül is végre.
Üdv: