A nevem Jack, és ez az én történetem

Sziasztok, 

Ha már Halloween, akkor a régi jól ismert történetek is előjönnek. Ennek alkalmából került a kezeim közé a Jack'o Lentern mesélje. Mindenki ismeri már elejétől a végéig, én viszont csavartam rajta kicsit, és gonoszabbá változtattam az Ördögöt. A végeredmény izgalmasabbá és meglepőbbé tette a már megszokott történetet.


Október egyik szokatlanul ködös és hűvös estéjén Jack bortól mámorosan cammog a farmja végében ácsorgó faházába. A hold teljes pompájában virít a felhős égen, így lámpás nélkül is látja, merre botorkál a földre hullott falevelek között. Közel, s távol senki nincs a közelükben, ezért hangos éneklésbe kezd.
- Megjöttem. – ordítja félig dúdolva, amint megérkezik majd bevágja a tölgyfa ajtót maga mögött. A házban majdnem teljes a sötétség, egyedül a vacsora édes illata és a konyhából kiszűrődő halvány fény jelzi, hogy felesége merre jár. Jack leveti magáról a bőrkabátját és vastag bakancsát mielőtt elindulna. A vaskos szekrényekbe és a vályogfalba kapaszkodva átszeli a pici, sötét előszobát és belöki a lengő ajtót. A félhomályba burkolózott konyhában alig egy-két faragott szekrény, meg egyetlen apró asztal van csak, amik között Andrea rutinosan mozog. Vékony magas termetén szürke, földig érő szoknya van, szőke hosszú haja arany zuhatagként terül szét keskeny vállain. Jack felmordul ezt látván és mint a cápa célba veszi a háttal álló nőt.
- Ha főzöl miért nem vagy képes összefogni a loboncodat, asszony? – kiáltja. Andrea felsikolt ijedtében és mielőtt megfordulna felkapja a deszkán heverő kést.
- Megint... megint ittál? – kérdezi reszkető hangon. Arca falfehér, hangosan kapkodja a levegőt és tágra nyílt szemeiben szikrázik a félelem. Jack végig méri, könnyű szerrel kiveri a kezéből a kést majd földre taszítja a sikoltó nőt. - Kérlek ne bánts. – könyörög szépséges arca elé kapva a kezeit mire a férfi hátra hajtva fejét felnevet aztán ráönti a forró vízzel teli lábost.
- Az ördög vigye el a lelked, Jack.  – kiáltja zokogva majd elszalad, hogy bezárkózzon az egyik szobába. Válaszul a férfi bont egy újabb üveg bort és leveti magát az egyik székre.
Jack az asztalra dőlve tér magához kótyagos fejjel. Hosszú percekig csak nézi a délutáni nap narancsos fényét, ahogy az aprócska ablakon keresztül megvilágítja a tűzhely kihűlt parazsát, a koszos földön heverő edényt és az üres polcokat. Felpattan, amitől a szék hangosan csattanva eldől. Egyenesen az előszobába rohan, de az apró szőrmekabát helyett csak üres fogast és egy félig teletömött bőröndöt talál.
- Hogy merészeli az az ostoba liba. – Felhördül, dühében kiborítja majd messzire hajítja a bőröndöt. – Csak jöjjön vissza... - néz a szétszórt ruhákra majd karba tett kézzel leül az ajtóval szembe.
A lemenő napot már rég elkergette az őszi éjszaka dermesztő sötétsége, mire Jack fáradtan megtámasztja fejét egyik kezével, hogy behunyva égő szemeit aludjon egy keveset. Az álmokat azonban egyből elűzi a feltámadó szél egyre erősebb süvítése, ahogy beszökik az ablakok rései között. Felkapja a fejét és dermedten figyelni kezdi a ropogás és susogás alkotta hátborzongató zajokat. Mocorogni kezd ültében miközben lassan körbe néz. A félhomályos szobában a tűz fényével konokul játszva mozgó árnyékokat fest a a bútorokra, a szőnyegre, de még a falra is. Vaskos sziluettjüket a plafonig nyújtja, hogy aztán Jack fölé magasodva úgy zárják körbe, akár a börtön rácsai.
- Mióta ilyen nyomasztó ez a ház? -  teszi fel a kérdést magának kicsire összegömbölyödve miközben ujjaival sebes ütemet diktál a kemény karfán. - Sosem voltam itt még egyedül. – kap riadtan észhez. Mit csinál ha esetleg  történik valami? Vagy ha valaki a sarokban gubbaszt? Vagy... vagy az ágy alatt? És ő nem veszi észre. – Kapkodja a fejét az árnyékok felé majd újból az ajtóra néz, de Andrea most nincs sehol. A kutya ebben a pillanatban jelenik meg mellette, ami hozzá simul egyik lábához. Jack ültében felugrik és maga alá húzza lábait. Dough a fotel közepéig ér, így kövérkés pofáját a karfára támasztja, hogy barna gomb szemeivel a gazdáját vizslassa. Jack nagyokat pislogva nyugtátta téves riadalmát, kénytelen-kelletlen elmosolyodik majd megpakolja a kandallót mielőtt kinézne az ablakon Andreát keresve.
A hűvös szél az összes fát és bokrot haragosan tépázza a hold halvány fényében, miközben felkavarja a földre hullott rengeteg levelet, hogy aztán a messzi sötétségbe hajítsa. Közelebb hajol, hátha a tornácon ücsörög a felesége, de csak a kialudt viharlámpásokat látja himbálózni az oszlopokon. Behunyja a szemét, homlokát neki támasztja a hideg üvegnek. Bánatában lassan kifújja a levegőt, így az üvegen fehér pára folt jelenik meg. Amikor percekkel később lassan kinyitja szemeit megfagy ereiben a vér: a múló párafolton keresztül két haragos szempár mered rá, ami a következő percben eltűnik az éjszakában. Jack felkiált, és úgy  berántja a kopottas függönyöket, hogy majdnem leszakadnak.

- Mi a franc...? – zihálja rémülten, de benne szakad a szó, ahogy egy éles csikorgás végig szántja az ajtó külső felét. Lélegzet visszafojtva megfordul. A vaskos faajtó nagyot reccsen fájdalmában, ahogy megpróbálnak bejutni a kilincset rángatva. Jack pánikolva körbe pillant a szobán kiutat keresve magának, amikor kivágódik az ajtó és nagy erővel a falnak csapódik. Gondolkodás nélkül a legközelebbi szekrénybe menekül. A ruhák közé préseli magát miközben reszkető kezét a szájára szorítja, nehogy felsikítson és elárulja magát. Az apró kulcs lyukba fúrja a tekintetét, hogy egyenesen az ajtóra tudjon nézni. A lyuk azonban elég szűk ahhoz, hogy csak részleteiben lássa a homályos szobát, a fotel mellől szűkölő kutyát és az üresen álló ajtót. Még jobban meglapul a fogasok és cipők között le sem véve a szemét a szoba apró részleteiről. Feszült csend telepszik rájuk, amitől kirázza a hideg és égnek áll az összes szőr a hátán. Mégis mi folyik itt? Úgy dönt, hogy tovább figyel és kivár. Először egy percet. Hármat. Ötöt. Reszkető ujjai vége elfehéredtek és lábai is zsibbadnak. Tíz perc. Még mindig nem történik semmi. Óvatosan kifújja az eddig benn tartott levegőt majd lassan kimászik aztán a piszka vasért oson. A kutya továbbra is az ajtót figyeli vicsorogva, loboncos farka a föld irányába lóg, ezüstös szőre kicsit megborzolt.
- Andrea...? – hívja bátortalanul a feleségét.
- Kint vagyok, Jack. Az előbb láttam itt valakit. – hallatszik vékony félénk hangja az udvar felől.
- És ehhez rám kell törni az ajtót?- kiabálja egyre bátrabban majd felkarolja a legközelebbi lámpást és kilép a tornácra. Az éjszaka ugyan olyan csípős és zord, mint előző este, amitől kirázza a hideg. Feljebb húzza kockás inge gallérját mielőtt egészen a lépcsők tetejéig sétálna. Ekkor észre veszi a kútnál mocorgó vékony árnyákot. - Válaszolj ha kérdezlek, asszony! – türelmetlen hangjában immáron nyoma sincs a félelemnek. Elindulna lefelé a lépcsőn ám megállítja az érkező válasz.
- Mert különben mi lesz? – az ismerős hang gyorsan formálódik át reszelős suttogássá, ami olyan, akár az üveget karcoló száraz faág.
- Te nem Andrea vagy. – állapítja meg gyanakodva  – Akkor meg ki az ördög?
- Ha tudod a választ, miért kérdezed? – reccsen rá a különös hang. Ahogy a hozzá tartozó árnyék hirtelen megfordul a hold tökéletes fényében felvillan csontos arccsontján és kiugró orrán vékonyan megfeszülő hófehér bőre, fekete feneketlen szemei, amiben minden remény elveszni látszik, szürke égnek álló haja, ami a felfelé szálló füsthöz hasonlít. Csontos, hosszú ujjaival, ódivatú, helyenként szakadt ingét markolja, míg másik keze abban a régi nadrág zsebében nyugszik, ami alól paták lógnak ki és tapossák szét a hosszúra nyúló tökök indáit.
- Dough... – észre sem veszi, hogy a kutya nevét suttogja kétségbe esetten. A kutya másodpercek alatt az Ördög előtt terem, és morogva a kútnak szorítja.
- Azért jöttem, ami az enyém, Jack. – sziszegi fogai közül, ahogy az állat nyakörvén himbálózó feszületet figyeli gyűlölködve.
- Az ördög vigye el a lelked Jack. – ugrik be neki Andrea fohászkodó hangja. Hitetlenkedve rázni kezdi a fejét miközben próbálja a torkában felgyülemlő keserű gombócot lenyelni. Ne, ne, ne. Hogy történhetett ilyesmi? Most mégis mit csináljak? Oda hajítja a kezében szorongatott lámpást, ami darabjai törve szétterül a földön és lángoszlopot alkotva csapdába ejti az Ördögöt a kút, meg a kutya között. Az Ördög kellemetlenül felszisszen, össze szorított fogakkal körbe néz az egyre nagyobbra törő lángokon. Haragos arcán megfeszülnek a vékony rágóizmok, összevonja szénfekete szemöldökét, ahogy a félelemtől reszkető férfira néz ismét.
       - Alkut ajánlok. – kezdi megfontoltan miközben a megperzselődött ingujjáról lepöcköli a pernyét. - Ha vissza hívod a korcs kutyádat, akkor nem viszem el a lelked a Pokolra.
Jack hosszú percekig csak áll meredten maga elé bámulva, amikor füttyent egyet és a kutya vonakodva vissza sétál hozzá.  Az Ördög könnyedén kilép a tűz gyűrűből majd Jack felé indul.
- Hé, azt mondtad nem viszed el a lelkem. – tiltakozik felemelt kezekkel, s egészen az ajtófélfáig hátrál.
- Meglehet, de az alkuval már a Pokolnak sem kellesz. – gúnyolódik diadalittasan. Megáll a tornác szélénél, felemeli egyik csontos kezét mire csettintésére egy méreg zöld színű füst csóva pattan elő.
- Sem? Mi—mi-miről beszélsz? –  dadogja pánikszerűen miközben a füst kobra szerű táncát figyeli.
- Azt hitted a Mennyország befogadja a hitvány lelked azok után, amiket tettél? – torok hangon felnevet, de a következő percben újból komor arccal mered a férfire. Meglendíti a kezét, így a füst Jack mellkasába csapódik. A halálra vált férfi a tátongó lyukhoz kapja a kezét, de még mielőtt szólni tudna holtan elterül a nyirkos fapadlón. A füst nehézkesen felszáll, egy átlátszó csepp alakú formát húzva magával. Lebeg egy darabig a merev test fölött majd az Ördög legyintésére a tökök irányába száll, hogy körözve fölöttük kiválasszon egyet majd bele kényszerítse a lelket.


...

Andrea bekötött kezével olyan óvatosan kinyitja ki a hátsó ajtót, amennyire csak tudja. Körül néz s csak aztán lép be a sötét és hideg házba. Csend van, nem hallani a férjem horkolását sem pedig a kandalló tüzének ropogását. Lábujjhegyen az előszobába kikészített bőröndért megy, csakhogy az ajtó nyitva áll, a ruhái pedig szerte szét vannak szórva. Elkapja a pánik. Jack most utána ment volna? Nyúl az ajtóért, hogy becsukja, nehogy meglássa, hogy haza ért már, amikor apró mozgásra lesz figyelmes a kútnál.
- Ahhoz túl pici, hogy ember és túl halk, ahhoz, hogy Ő legyen az. Talán biztonságos megnézni. –elmélkedik az környezetét  le ellenőrizve. Ahogy a tökök felé biceg ismét megmozdul valami a földön. Lehajol mikor odaér így az apró fényben meglát egy sikoltó arcot az egyik jókora tök sárgás felületén. Először ötletes gyerek csínynek hiszi, de ahogy egyre alaposabban szemügyre veszi letörik a mosolya. Az arc ugyan olyan lelketlen és faragatlan, mint amilyen Jack maga.
    - Véletlen lenne...? – hümmög még mindig a tököt bámulva. Feljebb emeli a gyertyát, hogy a másik oldalát is megnézze, amikor az arc lassan a fény felé fordulva csodálkozóvá majd haragossá válik. – Ő átkozta volna meg? – szája elé kapja a kezét, amikor megböki a megszáradt vértől kemény kötés az arcát. Egy szó nélkül fel áll, otthagyja a gyertyát a földön majd elindul össze szedni a ruháit.


Üdv:
Brukú


Share:

Háromszög három oldala

Sziasztok, 

Egy történetet több féle képpen el lehet mesélni, ha azt a szereplők külön külön mondják el. De ez nem mindig jelent jól. Sőt... ez esetben ez egyenesen végzetes. Egyik félről árulás, másikról mély szerelem míg harmadik félről tökéletes szerelem egyszerre két nővel is. És csupán csak egy mondat az, ami elindítja a lavinát és derül fény egyik másik félve őrzött kis titkára.



1.

- Készen vagyunk.– nyögi Mabel Kisasszony, miközben belekapaszkodva a francia ágya rácsos lábtámlájába felegyenesedik. Mint mindig, most is várnia kell pár percet míg hozzá szokik a fűző szorításához. Ha nem így tenne, valószínűleg megszédülne, és el is ájulna.
- De, Kisasszony... – dadog értetlenül a mellette álló vékony, magas szobalány. Csontos, hosszú ujjait idegesen tördelve szürke egyenruhája előtt leszegi a fejét, és inkább a keményfa padlót bámulja.
- Kész vagyunk, Lydia!- jelenti ki idegesen. - Nem akarok megfulladni! Tudod jól, hogy Hugh nagyszülei is itt lesznek a vacsorán. – el kezdi markába gyűjteni a sok réteg alsó szoknyát, de már az elején feladja a harcot, és inkább elindul a fésülködő asztal felé. A szoba elég nagy ahhoz, hogy kifulladjon mire az egyik végéből átsétál a másik végébe. A helyiség uralkodó színe a csokoládébarna, ami megjelenik a tölgyfa szekrényekben, a nehéz szövetfüggönyökön, a keskeny kétszárnyas ablakokon és a derékig érő kazettás lambérián. Egyedül az apró virágmintás tapétán és az ágyneműn látható halvány bézs szín. – Már csak az kéne, hogy elájuljak a légszomjtól vagy, ne adj isten, azt higgyék, hogy beteg vagyok, hogy nem vacsorázok rendesen.
- De már egy ideje el van rendezve a házasság, Kisasszony, – követi őt lassú léptekkel a szolgáló - és ismerik is Önt... – hagyja hirtelen abba, amint Mabel olyan szúrós tekintettel néz rá, amivel még jeget is lehetne vágni. - Bocsánat, nem az én dolgom. –  kapja el a tekintetét, és inkább felmarkolja a már előre kikészített hajkefét a fehér asztalról, s türelmesen megvárja, míg Mabel leül a kemény székre, kihúzza a hátát és felemeli a fejét.
      – Ez közel sem olyan biztos. Nem akarok úgy járni, mint Lisa a szomszéd birtokon. – folytatja aggodalmasan miközben megbűvölve bámulja a szolgáló mozdulatait a tükörből. - Az az öntelt apja, Will, egy kopaszodó és mogorva férfihoz adta a lányát, mert befolyásos és vagyonos. Lisa soha sem fogja szeretni az a férfit. Ebben biztos vagyok.
- Igen, hallottam a hírét jómagam is. – feleli Lydia jól nevelten, aki időközben elkezdte tincsenként felkontyolni Mabel rézvörös fürtjeit.
- Hugh biztosan nem hagyná. Ő ahhoz túl okos, talpraesett és befolyásos. És jóképű attól, ahogy a méz színű haja a tarkója felé van simítva, a mogyoró színű szemeitől és a szögletes állkapcsától. – sóhajt fel ábrándosan, majd lágyabban folytatja – és mindig olyan kedves. Múlt héten még Shakespeare-t is idézett nekem.
- Shakespeare?– néz fel meglepetten az egyre bonyolódó fonatokból a szobalány.
- Igen, Lydia, azt. – Mabel előre hajol és felveszi az asztal sarkára helyezett rózsa csokorba tűzött színes ékszeres dobozkát. - A Temze partján egy délutáni piknik során. Ínycsiklandozó ételeket hozott, ráadásul készíttetett krém sajtot is, mert tudja, hogy szeretem, sőt még az őrökkel is elintézte, hogy ne ólálkodjanak körülöttünk. Akkor lepett meg ezzel, és a benne lévő arany karkötővel. Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,s tavaszi zápor fűszere a földnek;lelkem miattad örök harcban él...”– súgta a fülembe, aztán megcsókolt. – legyezi meg pironkodva az arcát, ami mostanra már olyan színt öltött, mint a cseresznye. – Szeretem őt. Akkor és ott már tudtam. – mellkasához emeli a dobozkát, mintha csak megölelné. - Te voltál már szerelmes? Érezted ilyen szerencsésnek és elvarázsoltnak magad? – trillázza, de a szolgáló lány azonban semmit nem szól. Csak áll, magasba szaladt szemöldökkel, résnyire kinyílt szájjal és bámulja a félig kész hajkölteményt. - Na mi az? El vitte a cica a nyelved, hogy a szokásos rövid válaszaidat sem hallatod? – szegezi neki a kérdést.
       - Voltam, Kisasszony – tér észhez a rossz emlékekből, aztán kapkodva pukedlizik mielőtt a parázsban melegített hajsütővasért menne. – Egyszer. – folytatja elhaló hangon.
- Egyszer? – kérdez vissza csodálkozva. Nem tudja eldönteni, hogy ez szánalmas vagy inkább drámai, de mindenképpen akarja tudni.
- A férfi becsapott, és hazudott nekem.... – vallja be keserűen a tűzbe bámulva. Lehajol az izzó végű vasért és lomha léptekkel vissza sétál.
- Egy másik nő miatt? – egyikük sem szól. – Ez ellen nem tudsz mit tenni.



2.


       - Készen vagyunk. – nyögi Mabel Kisasszony, miközben belekapaszkodva a francia ágya rácsos lábtámlájába felegyenesedik, valósággal feltolja magát.
- De Kisasszony...! – kiáltok fel meglepetten, így ugyanis nem tudom a lehető legszorosabbra húzni azt a giccses fűzőt.
- Kész vagyunk, Lydia! - jelenti ki idegesen. - Nem akarok megfulladni! Tudod jól, hogy Hugh nagyszülei is itt lesznek a vacsorán. –  végig nézem, ahogy bársonyos apró kezeibe megkísérli belegyűrni a közel húsz réteg szoknyát. Feladja a felénél, és inkább botladozva elsétál a fésülködő asztalhoz. Meglepően ügyesen lavírozik a terebélyes tölgyfa bútorok között, meg kell hagyni.  – Már csak az kéne, hogy elájuljak a légszomjtól vagy, ne adj isten, azt higgyék, beteg vagyok, hogy nem vacsorázok rendesen.
- De már egy ideje el van rendezve a házasság, Kisasszony – mondom keserűen a darázs derekát bámulva, de inkább csak magamat emlékeztetem, mint őt. Mabel megtorpan, de csak egy pillanatra, hogy rám tudja szegezni haragos jég kék szemeit. - Bocsánat, nem az én dolgom. – vágom rá automatikusan, mert már ismerem olyan jól, hogy tudjam, mindig ezt csinálja, ha valami nem tetszik a fülének. A Kisasszony nagy kegyesen leül a kemény székre, kihúzza a hátát és felemeli a fejét, én pedig elkezdem fésülni az állandóan kócos loboncát. Mégis megnyugtat kicsit, ugyanis Hugh még csak nem is szereti ezt az árnyalatot, mert a téli naplementék izzó vörös színére emlékezteti, és itt a völgyben, minden telet iszonyatosan megszenvedünk. Akárcsak ezt az egész kényszer házasságot... Az elején, amikor bejelentette teljes volt a megdöbbenés, de aztán, ahogy nagyjából úgy ment minden közöttünk, mint előtte - titkos találkozók, egy-egy vacsora és esti levelezések – kezdtünk hozzá szokni.
          – Ez közel sem olyan biztos. - folyik tovább belőle a szó. - Nem akarok úgy járni, mint Lisa a szomszéd birtokon. Az az öntelt apja, Will, egy kopaszodó és mogorva férfihoz adta a lányát, mert befolyásos és vagyonos. Az a lány soha sem fogja szeretni azt a férfit. Ebben biztos vagyok.
- Hallottam a hírét jómagam is. – replikázom jól nevelten, miközben minden figyelmemet az ilyen vacsorákhoz elvárt konty és tucatnyi fonat köti le.
- Hugh biztosan nem hagyná. Ő ahhoz túl okos, talpra esett és befolyásos. És jóképű attól, ahogy a méz színű haja a tarkója felé van simítva, a mogyoró színű szemeitől és a szögletes állkapcsától. – ábrándos sóhajtozásba kezd aztán pedig suttogva folytatja, amire már én is felfigyelek - és mindig olyan kedves. Múlt héten még Shakespeare-t is idézett nekem.
        - Shakespeare? – bámulok rá meghökkenve. A kezeim megállnak a mozdulatban, a szívem pedig kétségbe esetten kezd kalapálni a mellkasomban. Ba-bamm, ba-bamm, bam-bam, bam–bam. Megtelik a fejem ezzel az ütemmel, aztán már csak ezt hallom: Baj van, baj van.
- Igen, Lydia, azt. – erősíti meg nagyképűen az előbb elhangzottakat. Riadtan az ajkamba harapok,  hogy fel ne sikítsak. - A Temze partján egy délutáni piknik során. Ínycsiklandozó ételeket hozott, ráadásul készíttetett krém sajtot is, mert tudja, hogy szeretem, sőt még az őrőkkel is elintézte, hogy ne ólálkodjanak körülöttünk. – előre hajol, hogy az asztalon lévő csokorból elő húzza a bele rejtett színes ékszeres dobozkát. - Akkor lepett meg ezzel, és a benne lévő arany karkötővel. Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,s tavaszi zápor fűszere a földnek;lelkem miattad örök harcban él...” – súgta a fülembe aztán megcsókolt. – meglegyezi színpadiasan a kivörösödött arcát.
Az árulás maró érzése bomba ként rohan le. Mintha egy száguldó lovaskocsi tartana felém, én viszont nem tudok elsietni előle hiába ordít a kocsis. Magam mellé ejtem a reszkető kezeimet, amitől több fonat is szétbomlik, és lehull Mabel vállaira. Nekem... nekem is ezt a verset szónokolta, amikor a Temze partján sétáltunk, sőt ugyanúgy meg is csókolt utána. – Szeretem őt. Akkor és ott már tudtam. – folytatja az áradozást a mellkasához ölelve a dobozt. És a lovaskocsi elgázol. - Te voltám már szerelmes? Érezted ilyen szerencsésnek és elvarázsoltnak magad?
Némán megrázom a fejem. Nem tudok szóhoz jutni. Csak bámulom Mabel keskeny hátát, és erőnek erejével próbálom kényszeríteni magam, hogy ne rogyjak térdre a sokktól. Hogy lehet, hogy nem vettem észre, hogy csak játszott velem? Hogy hagyhattam magam ennyire megalázni...?
- Na mi az? El vitte a cica a nyelved, hogy a szokásos rövid válaszaidat sem hallatod? – szegezi nekem a kérdést, s most néz rám először, amióta leült.
- Voltam, Kisasszony. – krákogom rekedten, aztán egy félre sikerült pukedli után a parázsban melegített hajsütővasért indulok. A rakott kandalló a bejárati ajtó és egy szobainas mellett terebélyesedik. A tüzet már reggel megraktam, és azóta is szorgalmasan ég. – Egyszer... – folytatom az elvárt választ, de a hangom elcsuklik a feltörni akaró könnyektől.
- Egyszer? – csodálkozik, de azzal, ahogy leviszi a hangsúlyt a kérdés végén tudom, hogy a folytatásra vár.
         - A férfi becsapott, és hazudott nekem... – vallom be bánatosan, s ezzel nagyon kell igyekeznem, hogy kipislogjam a feltörni akaró könnyeket. Egy kicsit még elnézem a vadul táncoló lángokat, aztán lehajolok az izzó végű vasért. Már indulnék vissza, amikor a szemem sarkából megpillantom a szobainason lógó selyem sálat, ami hirtelen minden kérdésemre választ ad és segít kissé lenyugodni.
- Egy másik nő miatt? –  kérdezi, de nem válaszolok, csak mögé lépek. Leteszem az asztalon lévő tartóba a forró hajsütővasat, míg a másik kezemet a hátam mögött rejtegetem. – Ez ellen nem tudsz mit tenni.
      - De van, ami ellen viszont igen. – ezzel a nyaka köré tekerem, és megszorítom a recsegve tiltakozó sálat.



3.


A második emeleti folyosó sötétjét a virágmintás tapétán sorakozó gázlámpák halvány fénye próbálja elűzni, amitől a családi portrék, a hálószobák faragott tölgyfa ajtajai és a derékig érő lambéria árnyékai ide-oda dülöngélni látszanak. A konyhából érkező hangok (beszélgetés, tányér zörgés, kukta fütyülése) sem jutnak fel ideáig, sőt egyre jobban elhalkulnak, míg végül Hugh fekete cipőjének kopogása marad csak. Idegesen megdörzsöli a tarkóját, aztán a folyosó végében rejtőző szoba ajtó alól kiszökő fénycsíkra bámul. Pár hosszú lépéssel átszeli a fennmaradó távot, és még mielőtt Mabelhez bekopog, idegesen megigazgatja a szmokingját és kézelőit. Reggel óta mardossa ez a keserű előérzet, amit nem tud hova tenni, erre még a vacsoráról is késnek. Kopogásra emeli a kezét, amikor meghallja a két női hangot kiszűrődni a folyosóra. Szíve azonnal meglódul és a rossz előérzet egy pillanatra rózsaszínes köd mögé szorul.
- ...Te voltám már szerelmes? Érezted ilyen szerencsésnek és elvarázsoltnak magad? - ez Mabel harsány, erőteljes hangja, aminek a hangszíne mindig fel-le ugrál, ha kíváncsiskodik.
- Voltam, Kisasszony. – hallatszik Lydia lágy, bársonyos hangja, ami most a szoba egyik sarkából a másik irányába halad, lassú cipő kopogások kíséretében. Ezek a pici sürgő-forgó léptek össze téveszthetetlenek. Csak Lydia az, aki ennyire komolyan veszi a feladatát és végzi el azokat lelkiismeretesen. Hugh feszülten elmosolyodik, s hagyja, hogy elkalandozzanak a gondolatai: ennél a két nőnél nincs is csodálatosabb: az egyik maga a fortyogó vulkán, míg a másik a csendes óceán, és ő van olyan szerencsés, hogy egyszerre mindkettő az övé lehet. Ráadásul egy fedél alatt élnek, így nap mint nap láthatja őket, ami nagy segítség a találkozók –nem mindig könnyű- összeszervezésében.
– Egyszer. – motoszkálás hallatszik a kandalló irányából.
          - Egyszer? – teszi fel a kérdést Mabellel szinte egyszerre a hallgatózó férfi, aki most úgy hajol el az ajtótól, mintha csak égetné. Nem tudott róla, hogy Lydia más férfiba is ilyen komolyan bele szeretett volna. Hiszen ő maga mondta neki az egyik délutáni séta alkalmával. Zakatoló szívvel rányomja a fülét az ajtó vésett mintáira.
- A férfi becsapott, és hazudott nekem.... – halkul el a nő reszkető hangja, ahogy ismét vissza sétál a szoba másik felébe.
- Rájött! – döbben meg. – RÁJÖTT! – erősen az öklébe harap. – Hogyan...? Senkinek nem beszéltem a két nő és a köztem lévő kapcsolatról. Még Mabel és Lydia sem tud egymásról.
- Egy másik nő miatt? – Mabel kíváncsiskodó hangja egy pillanatra megfagyasztja a levegőt, és vészterhes csend áll be. – Ez ellen nem tudsz mit tenni.
- De van, ami ellen viszont igen. – hallja a szobalány eltorzult hangját, amit csörömpölés és fuldokló hörgés követ.  – Hugh pánikszerűen megmarkolja a kerek kilincset, aztán hezitálás nélkül benyit csakhogy megakasztja az ajtót a zárból kieső kulcs.
      - Lydia, te mit... ereszd el. – akad el a szava, amint sikerül bedugnia a fejét, és fél szemével megpillantania a félszegen álló fésülködő asztalnál Lydiát, ahogy bosszúszomjas vicsorral az arcán görnyed Mabel fölé és minden erejét bevetve fojtogatja. Mabel pedig félig lecsúszva a székről hadonászik, leverve minden kelléket az asztalról küzd az életéért.
- Nem tehetem. Miatta van minden. – kiáltja artikulálatlanul.
- Ezzel nem oldasz meg semmit. – végre sikerül átpréselnie magát az ajtó szűk nyílásán és berontania a kandalló füstjétől ködös szobába. Még fél szemmel is rémes volt látni, mi történik itt, így meg hogy csak pár méterre van mindettől a szörnyűségtől, teljesen lefagy. A sokk szinte azonnal lebénítja a lábait, a gondolkodását, kiveri a hideg veríték és apró pici kővé zsugorítja a gyomrát.
- Ó, dehogynem. Ha engem nem választasz, akkor őt se! - jelenti ki anélkül, hogy felnézne a tanácstalan férfira.
- Engedd el, és akkor megbeszéljük.– nyögi, ami elsőnek az eszébe jut, aztán feltartott kezekkel óvakodva közelebb lépdel a tajtékzó nőhöz remélve, hogy felfigyel rá és húzni tudja az időt kicsit. A gondolatai végre beindultak és megállíthatatlanul pörögnek, rázúdítva tengernyi kérdést: Segítségért kiáltson – e és vajon meghallják a zajos konyhában? Melyik nőhöz rohanjon elsőnek? Mabelnek biztosan nagyobb szüksége van a segítségre, de le kell állítania Lydiát. Hogyan csinálja? Vajon őt is bántaná ha még közelebb sétálna?
- Nem lehet mit megbeszélni. Nekem egyszerre a kettő nem megy, érted? És mindketten tudjuk, hogy kit választasz, hogy kit kell választanod. - Elengedi a nőt, aki félig öntudatlanul az asztalra borul, majd leverve a vázának használt üveg poharat és annak tartalmát a földre hull, mintha csak egy rongybaba volna. - És az nem én vagyok...
      - Ne tedd ezt. Fontosak vagytok a számomra, mind a ketten. – vág a szavába megkönnyebbülve, hogy elengedte a másik nőt. Még egyet lép előre. Most már kartávolságban van a földet zihálva bámuló nőtől. Szólásra nyitja a száját, de Lydia megelőzi. 
- Akkor máshogy alakult volna. – erre lehajol, hogy felvegyen a földről egy jókora darab törött üveget. Lydia végig néz a férfin könnyektől fátyolos szemekkel, hogy utoljára magába vésse annak arcát, s minden vonását. Sírva fakad. Hugh még közelebb lép hozzá, miközben a nő törött üveget markoló keze felé nyúl.
- Figyelj rám...
      - Tudod, Hugh,  - folytatja figyelmen kívül hagyva a férfit - amikor azt mondtad, hogy én más vagyok, mint a többiek, hogy olyan vagyok, mint egy törékeny virágszál a szúrós rózsák között, én hittem neked. Elhittem, hogy engem is fognak majd szeretni és nem csak a másik leszek. Hát, tévedtem... és ezzel nem tudok együtt élni!- nyakának nyomja az üveget, aztán könnyes szemekkel,  holtan a földre zuhan.
Hugh pedig sikít.


Üdv,
Brukú
Share:

Láttál-e már valaha...?

           Éppcsak a felszínre tornászom magam, amikor egy újabb áramlat a mélybe taszít majd neki sodor a kerekre kopott szikláknak. Minden erőmmel a túlélésre fókuszálok, de a sodrás a legtöbb helyen hihetelenül erős, ráadásul a víz hőmérséklete alig lehet pár fok. Kalimpálva a víz felszínre keveredek, ahol igyekszem elkapni a folyó fölé behajló fák ágait, de vagy letörnek vagy nincsenek elég alacsonyan. Most már megállás nélkül szentségelek, ami kicsit oldja az egyre nagyobb pánikot. Mindenkinek sikerült a hídként szolgáló farönkön át sétálnia, kivéve nekem...  Erre most egy hatalmas nemzeti park folyólyában sodródok az isten tudja merre. Újból elhagyja kéklő számat egy-egy illetlen szó, miközben kitörlöm a szememből az arcomba fröccsenő vizet és ezzel együtt félre tűröm a hajam is. Rémületemre újabb sziklák tűnnek fel a tajtékos hullámok között, ezért pánikszerűen magam elé húzom a térdeimet, minthacsak a víz tetejére akarnék felfeküdni, így ugyanis a lábammal – ha szerencsém van – hárítani tudom a becsapódást. Az első pár sziklától sikerül is ellöknöm magam, de aztán a kezdeti sikert gyorsan elfojtja a nálam sokkal magasabbra törő, fehéren habzó hullámok örvénye. Újból és újból a víz alá kerülök, ezúttal viszont a felszínre jutás is nehezebb. Akárhányszor levegőt sikerül vennem annyiszor nyelek le egy nagyobb korty vizet. Vissza tartva a köhögést újból felszín alá kerülök, csakhogy ezúttal egy fekete árnyékkal találom szembe magam. Sikítok, amitől a türelmetlenül köröző árnyék messzebbre úszik, én pedig majdnem megfulladok a tüdőmből kiáramló összes levegő miatt. Észnélkül, ahogy csak bírok a felszínre kecmerget, s mármár azon gondolkodok, hogy úszni kezdek a sordrással. Ekkor azonban egy jókora hullám neki vág a legközelebbi sziklának, amitől hosszú percekre elhomályosodik minden.

            A partra sodorva térek magamhoz. A víz lágyakat ringatva ér hozzám, a talaj pedig tele van fatörmelékekkel és kavicsokkal, amik kellemetlenül nyomják a hátam. Egyből az oldalamra dőlök, hogy ki tudjam köhögni a tüdőmből az összes vizet, csakhogy a művelet csúfos kudarcba fullad, amint meglátok egy lányt mellettem. Zöldes szőkés hosszú haja vizesen tapad sebesen liftező mellkasára, hínárból készült felsőjére és vékony arcára, ami korántsem hasonlít teljesen az emberekéhez: orra és fülei szinte teljesen a fejéhez tapadtak és a szája is előbb hasonlít egy bálna lamellás szájához, mint női ajkakra. Hófehér bőrét helyenként pikkelyek borítját, amik a vékony csípőjétől lefelé teljes uszonyban végződnek. Hosszú farokúszója zöldes-lilás árnyalatban pompázik, ahogy a sekély viztet - a homokban támaszkodó karjai mellett – lassan felém legyezi. 
             Oldalra dönött fejjel, kiváncsian megnéz magának miközben kicsit közelebb hajol. Nem merek megmozdulni. Nem tudom azért, mert félek, hogy megölhet vagy csak a meglepetéstől, hogy meg mentett. A szívem ismét maximumon dobol a még mindig ziháló mellkasomban, én pedig kényszerítem magam, hogy rá nézzek és ne hanyatthomlok elmeneküljek. Egyenesen engem bámul zafírkék emberi szemeivel. Ekkor értem meg: csupán kíváncsi.
- Köszönöm, hogy.... – súgom rekedten, mire riadtan hátrébb húzódik, biztonságos távolságba. Lassan fel emelem a kezeimet – mintha pisztoly fognának rám – jelezve, hogy én sem akarom bántani, de ekkor a háttérből trappolás és kiáltozás töri meg a törékeny csendet. Hátra fordulok és meglátom a fák közül előre nyomuló barátaim sziluettjét. Ne... – kapom riadtan a víz felé a fejem, de a különös tereményt már nem találom ott. Bele boxolok a durva homokba aztán morogva feltápászkodom. 
Share:

Mint hat évvel ezelőtt

  Sziasztok, 

Mindenki másképp áll a volt barátjához, barátnőjéhez. Vannak, akik szakítás után is tartják a kapcsolatot, míg a legtöbben többé nem beszélnek egymással. Ez a történek az utolsó esélyről szól, amikor igen-t Alíz és elfogadja Levie meghívását a szakítás után. Kényelmet lesz a beszélgetés? Vagy változtak annyit a szakítás óta, hogy meglepősen kellemesen telik az idő?




- Örülök, hogy eljöttél. – mondja nagy vidáman Levie, aki éppen két tulipán pohárba elkészített lattét hoz az asztalunkhoz, ahol épp helyet foglaltam. A belváros egyik régimódi kávézóját beszéltük meg, ami igen hangulatos a maga 1970-es évek stílusával: a fa lambériájával, a műanyag székekkel és asztalokkal, a retró fém lámpákkal, és a halk háttér zenével.  A kávéjuk pedig mondhatni a város legjobbja.
- Én meg örülnék ha tudnám, miért jöttem el egyáltalán. – mondanám legszívesebben, de helyette inkább végig járatom a tekintetem rajta. Szemmel láthatóan megváltozott az alatt a hat év alatt, míg nem találkoztunk. Az öltönyös külső meglepően jól áll neki, bár a fehér ingen keresztül is látszik, hogy kisebb pocakot növesztett. Ugyanúgy borotválja a fejét, mint régen, viszont borostás és észre venni, az igazgatói állás súlyát az arcán végig húzódó ráncokból. - Köszönöm a kávét. – mondom a legkedvesebb mosolyomat előkapva. Még mindig nem hiszem el, hogy képes volt felkeresni. 
       Gimnáziumban ő volt az első szeremlem. Bulikkal teli remek évek voltak azok, boldogok voltunk az iskola nagy elvárásai ellenére is, mígnem rajta kaptam őt a saját albérletünkben az egyik csinos kis szaktársammal, akivel eddig szintén azt hittem, hogy jóban vagyunk. Lehet, hogy a kelleténél nagyobb felhajtást és hisztit csaptam, de végül is elértem, amit akartam olyannyira, hogy még ő próbált felkeresni és mindent megmagyarázni. Nem álltam vele szóba, persze, aztán hosszú évekig megszakadt a kapcsolat. Ez idáig.
      - Rád sem ismerek. Nagyon csinos vagy. – dicsér meg, miközben szemmel láthatóan meglepődött arcot vág. A szoknya és a magas sarkú nem voltak mindig a legjobb barátaim, sőt, a súlyom sem volt megfelelő ezekhez. Bele iszom a kávémba, hogy időt nyerjek magamnak és össze tudjam szedni a gondolataimat.
- Sok idő eltelt azóta, hogy találkoztunk és szerencsére az életem is sínen van. – válaszolom a legtermészetesebben majd bekapok egy áfonyás muffint. Ezzel is időt nyerek, hogy össze szedjem magam, és ne vágjam a fejéhez, hogy miatta hosszú ideig nem voltam képes sem enni, aludni vagy iskolába járni...  – Remek állásom van egy nagymenő cégnél, rendszeresen sportolok a Blue Rocks egyesületnél, vettem pár éve egy nagyobb lakást, amit lassan esedékes lesz eladni, mert a férjemhez költözök.
- Kellemes hírek, Nyuszkó. – bólint elismerően majd ő is a szájába töm egy muffint.
        - Ne hívj Nyuszkónak. – jelentem ki megdöbbenten. Megáll egy pillanatban a rágásban majd bólint. Volt idő, amikor ennek kifejezetten örültem, de a világ majdhogynem teljes fordulatot vett, s ezzel az én szám is kinyílik ha valami nem tetszik.  – Veled mi újság van? – igazítom meg a blúzom, és kihúzom magam.
- Amint látod öltönyös nagymenő lettem. – igazítja meg büszkén a piros nyakkendőjét. – Sikerült diploma után elhelyezkednem a fővárosban a nagykutyák között. Sok munkával jár, de szeretem csinálni. Csakrát,  – mutat a pocakjára – nincs sok szabadidőm, mint régen volt. Jó ha heti egyszer eltudok menni biciklizni. Viszont nincsen jegyesem, és egyenlőre nem is akarok. A munka fontosabb annál. 
Átteszem az egyik lábam a másik fölött majd megigazítom a szoknyám. Elismerem, végre komolyan gondolkodik. Jóval előbb is megtehette volna... – Igazán szép karrier, Levie. – ismerem be egy barátságos mosoly kíséretében, bár érzem, hogy a harag kezd utat törni bennem, ahogy egyre több és több emlék tör felszínre. Mintha csak letéptem volna a ragtapaszt a sebről. Miért csinálom ezt? Jobb volt nem tudni róla és elfelejteni mindent, aminek csak köze volt hozzá...
      - Most, hogy hogy sikerült utol érnem téged, anno meg egyáltalán nem? – tér egyből a lényegre miközben kényelmetlenül fészkelődni kezd.
- Mert nem volt egyértelmű akkor, hogy miért nem akartam veled beszélni?! – kérdezek vissza ironikusan. Már számítottam erre a kérdésre. Sok mindenben változott ő is, viszont a kertelés nélküli kérdezősködés megmaradt.  – Most viszont erre van dolgom, és szükségem volt egy jó kávéra.
- Egy kávé? Ezzel kellett volna elő csalogatnom téged?  - méltatlankodik, hogy egy kávét fontosabbnak ítélek meg, mint őt. – Még a szüleidet is felkerestem...
- Megcsaltál... Még jó, hogy a szüleim nekem falaztak. – teszem karba a kezem, hogy leplezzem a dühtől remegő kezeimet.
- Félre érted, és megint nem hagyod megmagyarázni a dolgot. – védekezik feltartott kezekkel. Karakteres arcából a maradék szín is kifutott mostanra, szemeivel pedig idegesen cikázik az arcom és az asztal között.
- Hogy lehet azt a félreérthetetlen szituációt megmagyarázni, Levie? – most már nagyon kell igyekeznem, hogy ne emeljem fel a hangom, és vonjam magunkra a figyelmet. – Tudod mit? Nem érdekel. Ezt igazán közölhetted volna  a telefonban is. – felállok, mire ő a kezem után kap. Az érintés nyomán azonban semmi bizsergést nem érzek, csak a hideg és nyirkos kezet, ami reménykedve csavarodik az ezüst lánccal feldíszített csuklómra.
       - Szerettelek, Aliz.  – súgja halkan.
- Én is. – vágom rá dühösen. – És most engedj el, különben jelenetet rendezek. – Még nekem is idegenül hangoznak ezek a szavak, de már annyira dühös vagyok, hogy alig tudom vissza fogni magam. Micsoda időpocséklás ez az egész. Naiv voltam, hogy azt hittem megbocsátottam neki és adhatok egy utolsó esélyt.
- Nem léphetsz ki az életemből úgy, mint hat évvel ezelőtt tetted. – mondja, de szavaiba mintha könyörgés is szökött volna. Kitépem a kezem a szorításából miközben le sem veszem a szemem róla. Pár percig csak bámulunk egymásra mikor is sarkon fordulok, és nem törődve a kezében maradt karkötőmmel kiviharzok a kávézóból.



Üdv:
Brukú


Share:

Selly - Húsz nap

Sziasztok!

Egy újabb, rendkívül izgalmas témával indítanám a napot. Ez a téma pedig: a zombik.
Egy megunhatatlan, örökzöld témakör, amit Selly ráadásul akciódúsra alkotott meg, és ágyazta bele egy témában nagyon is passzoló hangulatú blogba.

Sziasztok!
A netes írók és olvasók Selly néven ismerhetnek. Jelenleg egyetemistaként tengetem a mindennapjaimat, valamint 2012 januárja óta admin vagyok az Anime-fanfiction Style nevű magyar amatőr írói oldalon.
Több kategóriában és műfajban is kipróbáltam magam, de néhány éve visszatértem a „gyökerekhez”, oda, ahonnan elindultam. Rá kellett jönnöm, hogy a horror, az akció, a paranormális világ és az ezzel ötvözött romantika az én világom. Úgy vélem, e témákat illetően tudom a legtöbbet kihozni magamból.
Ha megkérdezik, miért írok, a „csak” egyfajta szógazdagabb megfogalmazásával tudok felelni: azért írok, mert szeretek teremteni, és aztán használni azt, amit megalkottam.

A Húsz nap című blogod a Walking Dead sikersorozatból indul ki. Miért erre esett a választás? Mi volt a kiinduló ötlet?

Amikor kisgyerek voltam, olyan sorozatok futottak a tévében, mint a Te vagy az életem, a Vad angyal, a Csacska angyal és a Terence Hill főszereplésével készült Lucky Luke. Ezeken nőttem fel. Aztán nagyon hosszú ideig egyáltalán nem néztem sorozatokat. Körülbelül három-négy évvel ezelőtt ajánlotta egy ismerősöm a Walking Deadet. Sokat dicsérte, állandóan azt szajkózta, mennyire klassz.
Magam sem tudom, milyen indíttatásból, de végül elkezdtem nézni. Nagyon rövid időn belül totális függő lettem, egymás után faltam az évadokat, és mivel hosszú évek után ez volt az első sorozat, amibe beleszerettem, ráadásul akkoriban már javában írtam, felötlött bennem, hogy mi lenne, ha alkotnék egy saját szereplőt, és elhelyezném a TWD világában. Így ez egy tök spontán elgondolás volt.

Mi alapján választottad ki azokat a pontokat, amik közösek az eredeti sorozattal? (Mint amikor a zombi vérét és beleit magára aggatta Ann, vagy a konténeres helyszín.)

Az, hogy Ann egy kóborló vérét és beleit használja fel a túléléshez, Daryl ötlete. Dixon ugyebár sok mindent átélt, sok necces szituációt kellett megoldania, mielőtt találkozott Ann-nel, plusz Rick is alkalmazott ilyen megoldást, így kézenfekvő volt, hogy Daryl által Ann-nel is megismertessem ezt a módszert a kóborlók átverésére.
Az én történetem a sorozat negyedik évadának végéhez közeledve veszi kezdetét, valamint a Húsz nap úgy dolgozza fel az eseményeket, hogy Beth elrablása után Daryl nem Joe csapatával, hanem Ann-nel találkozik, illetve Rickkel, Michonne-nal és Carllal is csak jóval később, egy városban találnak ismét egymásra (e találkozással ér véget a Húsz nap első évada).
Ha jól sejtem, a konténeres helyszín alatt a Húsz nap második évadának nyitórészére gondolsz, ami Terminusban játszódik. Azért választottam azt a helyszínt és időt, mert valahogy össze akartam kovácsolni a csapatot, pontosabban Ann-t is Rick csapatának tagjává akartam tenni. Ez tűnt a legtökéletesebb megoldásnak, hisz bajban mutatkozik meg, ki az igaz barát, esetünkben társ, és így egyszerűbb volt elfogadtatni a többiekkel Ann-t, ill. beintegrálni őt a csapatba.
Mindig más okból kifolyólag döntöm el, milyen, a TWD-ben is fellelhető jelenetet elevenítek fel a fanfictionben. Van, hogy a szituáció megköveteli egy közös momentum felidézését (a Húsz nap második évadában elég sok ilyen lesz, méghozzá azért, mert Ann-nek a fontos, akár sorsdöntő pillanatoknál ott kell lennie, hogy egészen beleivódhasson a történetbe, és hogy a TWD kulcsfontosságú szereplői és Ann között valamiféle kapcsolatot alakíthassak ki).
Természetesen általam kitalált beszélgetések és helyzetek is vannak és lesznek is a második évadban (például Rick és Ann beszélgetése, miközben Abrahamék készülődnek a washingtoni útra, vagy Daryl és Ann jelenetei). Ha ez utóbbiak nem lennének, tulajdonképpen Ann-re sem lenne szükség, és a Húsz nap nem is fanfiction, mi több, nem is HÚSZ NAP lenne, hanem a TWD leírása.

Öltetes, és egyben trükkös megoldás is, ráadásul jó ezeket a helyszíneket ismét „bejárni”, mint rajongó. Amolyan nosztalgia, ha lehet ezt mondani.  :)

Mint írtad és olvashatttuk Dary Dixon az egyik fő szereplő. Miért pont ő? Mi inspirál Téged az ő karakterében?

Derült égből villámcsapás – ez tökéletesen jellemzi, mi zajlott le bennem, amikor Daryl bemutatkozott a TWD-ben. Hiába volt eleinte Ricknek jóval fajsúlyosabb és több szerepe a történetben, feleannyira sem fogott meg a karaktere, mint Darylé.
Nem győzöm szajkózni, mennyire jó színésznek tartom a fiatalabbik Dixont játszó Norman Reedust. Ráadásul Daryl karaktere szerintem tökéletesen illik hozzá. Keresve sem találhattak volna Normannél jobb embert DD szerepére.
Daryl tipikusan olyan figura, aki nem laposodott el az évadok alatt, mindig jobb és jobb formáját hozta, és olyan szituációkba keveredett, amiket látva a néző egyszerűen képtelen nem megszeretni a fickót.
Az egész karaktere, de egy-egy tulajdonsága és gesztusa is nagyon inspiráló volt számomra, és miután láttam, hogy nem az a szerelembe eső, romantikus, könnyen megnyíló típus, megláttam benne a kihívást, és úgy döntöttem, hogy megpróbálom őt megpuhítani egy fanfiction keretein belül. Érzelmi téren szerintem ő az egyik, ha nem a legbonyolultabb szereplője a Walking Deadnek.

Számomra több kedvenc karakter is van, de Dixonnál maradva tényleg jó a színész is és maga a kemény jellemű karakter is, aki elengedhetetlen része, szerintem, a TWD-nek. Kiváncsivá tettél egyébként már az oldal leírásnál, hogy miként tudod „kezelésbe venni” az ő karakterét, úgy hogy közben egy általad kitalált karakter is a képbe kerül. Bizton állíthatom, hogy nagyon jó lett az eredmény.
Az általad hozzá adott karater pedig nem más, mint Ann. Őt hogy sikerült megformálnod?

Amikor megfogalmazódott bennem a Húsz nap ötlete, már azt is tudtam, hogy nem egy harcos amazont szeretnék megtenni női főszereplőnek. Egy olyan karaktert akartam alkotni, akinek vannak hibái, aki képes a félelemre, de a bátorságra is, aki nem zárkózik el más emberek elől, segítőkész és naiv, de ez utóbbi jóságából, nem pedig az ostobaságából fakad, és nem a végletekig tartó. Ez volt a kiinduló helyzet. Aztán a vele megtörténő borzalmak, az átélt események, a hol elszomorító, hol megmosolyogtató pillanatok tovább formálták a karakterét. Volt, hogy elveszett a hite, és mélypontra került, és a későbbiekben is sok kulcsfontosságú, jellemformáló momentum lesz. Így leírva kegyetlennek érzem, mégsem félek elárulni, hogy sokat fogom még szenvedtetni Ann-t, de a komor, lélekromboló történések mellett ott lesznek az örömtelibb, boldogabb jelenetek is, melyek kapcsán megígérhetem, hogy nem fogok megfeledkezni.

A kettő közül melyik karakterrel volt könnyebb dolgozni? Mert nekem egyiksem tűnik olyan könnyű esetnek :)

A mai napig úgy gondolom, sokat és sokáig lehetne vitatkozni azon, hogy saját történetet vagy fanfictiont könnyebb-e írni. Véleményem szerint, ugyan más-más okból kifolyólag, de mindkét esetben ugyanolyan nehéz dolga van az embernek.
Ugyanez a véleményem a saját szereplő és egy „kölcsönvett” karakter szerepeltetéséről. Ann-nel és Daryllel kapcsolatban is akadtak és akadnak kihívások. Ann-nél két dologra kell igazán törekednem: ne legyen sablonos, valamint éljen a karaktere, hogy ne csak egy bábnak tűnjön az olvasók számára, akit egy-egy jelenet erejéig ide-oda rángatok, és különböző érzelmekkel teleírt cetliket ragasztok rá. Szeretném jól megformálni Ann karakterét, vagyis elérni, hogy megélje az érzelmeket, amiket neki szánok, és a jelleméhez igazodva reagáljon az eltérő helyzetekre.
Daryl más tészta, de ez nem azt jelenti, hogy könnyebb vagy nehezebb vele dolgozni. Igazából minden, a fanficben történő szerepeltetése előtt félek, hogy rettentő rosszul adom vissza a karakterét. Az ő esetében arra kell nagyon figyelnem, hogy karakterhű ábrázolást nyújtsak az olvasóknak. Daryl egyébként sem könnyű esett, és egyáltalán nem mindegy, hogy adott szituációban milyen szavakat adok a szájába, illetve milyen gesztussal reagál.
Így végeredményben azt a választ tudom adni, hogy mindkét szereplővel ugyanolyan nehéz a munka, de ugyanolyan nagy élvezetet is nyújt számomra. Nagy pozitívum lehet, ha egy író olyat ír, olyan szereplőkkel dolgozik, amiben, ill. akikben örömöt lel.

Az oldalon lehet látni videókat is az első évadból. Honnan jött ez az ötlet?

Pár éve kezdtem el foglalkozni a videókészítéssel. Baromi amatőr szintről indultam, és valójában most is kezdőnek számítok, de az elmúlt idő alatt úgy érzem, sikerült fejlődnöm valamit. A videókészítés egyébként egy szimpla hobbim, nem akarom komoly szintre fejleszteni és bővíteni az e téren meglévő tudásomat.
Nekem megfelel, amire most képes vagyok, és tényleg csak azért csinálom, mert ha elegendő időm van, vagy épp olyan kedvemben vagyok, akkor szeretek elszórakozni vele. Amúgy onnan jött az ötlet, hogy anno a régi gépemen megtaláltam egy videókészítő programot, megnéztem, mit tud, aztán kipróbáltam a programot néhány képen, mozgóképen (gif) és videón.

Ha valaki TWD rajongó, akkor bizonyára várta azt a fejezetet, amikor Rickék, azaz az eredeti szereplők is feltűnnek. Muszáj megkérdeznem: hosszútávon tervezel velük a leendő fejezetek során?

Egy korábbi kérdésnél írtam, hogy Ann-t szeretném Rick csapatának tagjává tenni, így azt hiszem, sejthető a válasz, hisz ez nem egy rövid folyamat. Hogy kicsit bővebb magyarázatot adjak: természetesen lesznek időszakok (értsd: fejezetek), amikor a csapattagok elszakadnak egymástól, és mivel egy szemszögből íródik a történet, ezért az olyan helyzetekkor Ann kalandjait követhetik nyomon az olvasók.
Különböző okokból, szándékosan vagy akaratlanul tehát lesznek különválások, halálesetek, új szereplőket is felsorakoztatok, de mivel a Húsz nap második évada már szorosan kapcsolódik a TWD-hez, így a sorozatban megjelenő eredeti szereplők (például az alexandriai emberek) behozatala mellett olyan sok általam kitalált karakter eleinte (legalábbis az eddigi terveim szerint) nem lesz.
Egyszóval igen: hosszútávon tervezek Rickékkel.

Öröm füleimenk :D

Tetszett, hogy szinte egyből belevitted a karaktereket a sűrűjébe, amitől az izgalom kézzel tapintható lett. Szerinted a feszültségkeltést hogyan lehet a legjobban megírni?

Köszönöm a visszajelzést, örülök, hogy elnyerte a tetszésedet!
Én a magam részéről azt vallom, hogy ha az ember történetet ír, különösen, ha annak egyik fő alappillérét képezi az akció, akkor semmiképp sem szabad hagyni, hogy ellaposodjon. Nyilván kellenek nyugisabb jelenetek, de aztán újra be kell dobni egy fokozatosan felépített, vagy egy meglepetésszerű akciójelenetet, hogy fennmaradjon az olvasók érdeklődése.
Megítélésem szerint a feszültségkeltéshez nem feltétlenül kell nyilvánvaló dolognak történnie vagy elhangzania. A ködösítés, az elejtett félmondat, egy apró zaj, egy határozott gesztus is felcsigázhatja az olvasókat. Sőt sok esetben komolyabb feszültséget kelthet egy baljós, de nem egyértelmű megjegyzés, ami után az olvasók töprengetnek, hogy vajon mi fog történni. A legkegyetlenebb, általam előszeretettel alkalmazott módszer a függővég.
Egy klasszul megírt függővég ugyanis képes rá, hogy lázba hozza az olvasókat, kíváncsivá tegye őket, és elérje, hogy a következő fejezetet is szívesen olvassák.

Igen, egyet értek abban, hogy kellenek nyugodtabb részek, mert a folyamatos feszültség kimerítő lehet az olvasó számára. Ami a többi tanácsot illeti, nagyon érdemes lesz megfogadni.

Az eredeti sorozatra visszatérve, voltak-e benne olyan karakterek, helyszínek, amik nagyban inspiráltak téged a fanfic megírásánál?

A Húsz nap első évadának jó pár jelenete abban a házban játszódik, ahol Beth és Daryl meghúzták magukat. Az volt az első fontosabb helyszín, amivel a fanfic során dolgoztam. Nagyon tetszett az a ház és annak környéke, sok lehetőséget láttam benne.
Egy futó gondolat erejéig azt is számításba vettem, hogy az egész évad azon a helyen fog játszódni, de hamar beláttam, hogy valami változatosabbat kell alkotnom. Végül természetesen nem bántam meg, hogy így döntöttem.
Terminus is inspirált, ugyanis a Húsz nap első évadában felbukkanó Elliot faluját és annak szerveződését bizonyos mértékben arról mintáztam. Persze Elliot és a bandája nem evett embereket, azért odáig nem akartam elmerészkedni, főleg úgy, hogy a HN második évadában amúgy is behoztam a képbe Terminust és a kannibálokat.
Továbbá Gabriel atya kápolnája és Alexandria is komolyan megmozgatta a fantáziámat. Ugyan a csapat hamarosan elhagyja a kápolnát, tett rám akkora hatást, hogy a későbbiekben talán újra szerepeltetem a HN-ben – de ha ez mégsem történne meg, szót mindenképp ejtek róla. Alexandriának pedig olyan központi szerepe lesz a HN-ben, mint a TWD-ben.
A karakterek közül például Gareth inspirált: Elliot általa születhetett meg. Ricknél maga a karakterfejlődés volt az, ami ötletet adott Ann-hez kapcsolódóan. Darylről egy korábbi válaszomban elárultam mindent, amit kellett, így itt csak futólag említem meg. Illetve még egy nagyon fontos karakter van, aki pazar ötletet adott, és a későbbiekben (szintén Ann-hez kapcsolódóan) jelentős események sorozatának lesz részese: Negan.

Alexandriában történt dolgok a TWD-ben alapból iszonyatosan izgalmasak, hajmeresztőek és sokszor emlékezetesek voltak. Nem kell akkor félni, hogy Nálad másképp lesz.

Készült egy másik sorozat is, a Fear The Walking Dead, amit abban a köztes időszakban játszottak, míg a rajongók az anyasorozatra vártak. Láttad-e? Mi volt a véleményed róla? Inspirált-e az is?

Igen, nyomon követem a Fear TWD-t. Szerintem nem lehet összehasonlítani a TWD-vel, és fölösleges is lenne. Az első évad, bár – érthető módon – lassan indultak be az események, kifejezetten tetszett. A második évad első fele is elment, de az utóbbi részek valamiért nem igazán tetszenek.
Nicket tartom a legéletrevalóbbnak, a többieknél kicsit úgy érzem, csak sodródnak az árral. Aliciában még esetleg látok fantáziát, de a többi szereplő eddig csak fejcsóválást és szájhúzogatást váltott ki belőlem.
Gondoltam rá, hogy írok egy FTWD fanfictiont is, ám jelenleg még annyira szétesettnek és kevésnek érzem azt, amit a sorozat nyújtott, hogy úgy érzem, nem tudnék igazán jót alkotni (plusz időm sem lenne rá). Mindenesetre akkor, amikor már kiforrottabb lesz a történet, és lecseng a harmadik évad, lehet, hogy érdemes lesz újragondolni a dolgot.

Én is néztem, mondjuk csak az első évadot, nekem nem tetszett, mert össze csapottnak éreztem, és talán mert arra a színvonalra vártam, amit a TWD nyújtott. Egyébként nekem is megfordult a fejemben már, hogy fanfic-ot lehetne írni ezzel.

És elérkeztünk a beszélgetésünk egyetlen olyan kérdéséhez, amit félve teszek fel. Miért a szüneteltetés?

Írnám azt, hogy jelenleg egy kéziraton dolgozom, de nem tehetem, mert hetek óta hozzá sem tudtam nyúlni. Nyáron is bőven akadt teendőm, és most, hogy elkezdődött a tanév, pláne nem lazsálhatok. Szeretnék kicsit visszarázódni az egyetemi életbe, ill. megismerkedni az új órákkal és előadótanárokkal. Ez az évem egyébként is húzósabb lesz, mint a tavalyi.
Emellett a visszajelzések száma is megcsappant (de itt nemcsak a blogspotra gondolok). AFS-en (Anime-fanfiction Style) az utóbbi időben gyakorlatilag általánossá vált a kritikahiány. A sablontörténetek (és ezzel senkit nem szeretnék megbántani, mindössze tényeket közlök) még csak-csak kapnak véleményt (van, amelyik indokolatlanul sokat), de a komolyabb mondanivalóval rendelkező történetek felett elsiklanak az olvasók, vagy csak bele-belepillantanak.
Ez persze annak is köszönhető, hogy az AFS átlagéletkora valahol 13-16 között van, és egy tizennégy évestől nyilván nem várható el (bár az igaz, hogy vannak kivételek), hogy kedvtelésből önként belevesse magát egy nehezen emészthető, valós gondokat, esetleg társadalmi különbségeket, hasonló problémákat megfogalmazó történet elolvasásába.
Egy tinédzser vagy egy kiskamasz nem feltétlenül kíváncsi a mögöttes tartalomra, az pedig amúgy sem feltétele a könnyed, romantikus maszlagoknak – tudom, hisz én sem felnőttnek születtem, így írtam és olvastam is ilyen jellegű történeteket. Valamennyien átesünk ezen a vattacukros időszakon. A lényeg, hogy ne ragadjunk le nála.

Köszönöm szépen a felkeresést, élvezet volt válaszolni! Elnézést, hogy ilyen hosszú mondatokkal és sok bekezdésen át traktáltalak! Mentségemre szóljon, próbáltam tömören fogalmazni, de valahogy nem sikerült. (Ez talán az írás iránti szeretettel együtt járó ártalom.)
Minden jót a továbbiakban!
Selly

Szerintem a többi olvasó nevében is nyugodtan kijelenthetem, hogy türelmesen várjuk a folytatást. Aki pedig, még nem kattintott IDE, IDE, IDE, és nem olvasta ezeket a remek fejezeteket, az feltétlen tegye meg.

Szeretettel:
Brukú




Share:

Az írás számomra:

Az írás számomra:
"Írás közben nincs ítélkezés, se szégyen, csakis szabadság. Amint a toll a papírhoz ér, egy pillanatra szabad vagyok." Jessica Sorensen

Fordító

Chat

Írós és történetes blogok hirdetései