2016. október 20., csütörtök

Láttál-e már valaha...?

           Éppcsak a felszínre tornászom magam, amikor egy újabb áramlat a mélybe taszít majd neki sodor a kerekre kopott szikláknak. Minden erőmmel a túlélésre fókuszálok, de a sodrás a legtöbb helyen hihetelenül erős, ráadásul a víz hőmérséklete alig lehet pár fok. Kalimpálva a víz felszínre keveredek, ahol igyekszem elkapni a folyó fölé behajló fák ágait, de vagy letörnek vagy nincsenek elég alacsonyan. Most már megállás nélkül szentségelek, ami kicsit oldja az egyre nagyobb pánikot. Mindenkinek sikerült a hídként szolgáló farönkön át sétálnia, kivéve nekem...  Erre most egy hatalmas nemzeti park folyólyában sodródok az isten tudja merre. Újból elhagyja kéklő számat egy-egy illetlen szó, miközben kitörlöm a szememből az arcomba fröccsenő vizet és ezzel együtt félre tűröm a hajam is. Rémületemre újabb sziklák tűnnek fel a tajtékos hullámok között, ezért pánikszerűen magam elé húzom a térdeimet, minthacsak a víz tetejére akarnék felfeküdni, így ugyanis a lábammal – ha szerencsém van – hárítani tudom a becsapódást. Az első pár sziklától sikerül is ellöknöm magam, de aztán a kezdeti sikert gyorsan elfojtja a nálam sokkal magasabbra törő, fehéren habzó hullámok örvénye. Újból és újból a víz alá kerülök, ezúttal viszont a felszínre jutás is nehezebb. Akárhányszor levegőt sikerül vennem annyiszor nyelek le egy nagyobb korty vizet. Vissza tartva a köhögést újból felszín alá kerülök, csakhogy ezúttal egy fekete árnyékkal találom szembe magam. Sikítok, amitől a türelmetlenül köröző árnyék messzebbre úszik, én pedig majdnem megfulladok a tüdőmből kiáramló összes levegő miatt. Észnélkül, ahogy csak bírok a felszínre kecmerget, s mármár azon gondolkodok, hogy úszni kezdek a sordrással. Ekkor azonban egy jókora hullám neki vág a legközelebbi sziklának, amitől hosszú percekre elhomályosodik minden.

            A partra sodorva térek magamhoz. A víz lágyakat ringatva ér hozzám, a talaj pedig tele van fatörmelékekkel és kavicsokkal, amik kellemetlenül nyomják a hátam. Egyből az oldalamra dőlök, hogy ki tudjam köhögni a tüdőmből az összes vizet, csakhogy a művelet csúfos kudarcba fullad, amint meglátok egy lányt mellettem. Zöldes szőkés hosszú haja vizesen tapad sebesen liftező mellkasára, hínárból készült felsőjére és vékony arcára, ami korántsem hasonlít teljesen az emberekéhez: orra és fülei szinte teljesen a fejéhez tapadtak és a szája is előbb hasonlít egy bálna lamellás szájához, mint női ajkakra. Hófehér bőrét helyenként pikkelyek borítját, amik a vékony csípőjétől lefelé teljes uszonyban végződnek. Hosszú farokúszója zöldes-lilás árnyalatban pompázik, ahogy a sekély viztet - a homokban támaszkodó karjai mellett – lassan felém legyezi. 
             Oldalra dönött fejjel, kiváncsian megnéz magának miközben kicsit közelebb hajol. Nem merek megmozdulni. Nem tudom azért, mert félek, hogy megölhet vagy csak a meglepetéstől, hogy meg mentett. A szívem ismét maximumon dobol a még mindig ziháló mellkasomban, én pedig kényszerítem magam, hogy rá nézzek és ne hanyatthomlok elmeneküljek. Egyenesen engem bámul zafírkék emberi szemeivel. Ekkor értem meg: csupán kíváncsi.
- Köszönöm, hogy.... – súgom rekedten, mire riadtan hátrébb húzódik, biztonságos távolságba. Lassan fel emelem a kezeimet – mintha pisztoly fognának rám – jelezve, hogy én sem akarom bántani, de ekkor a háttérből trappolás és kiáltozás töri meg a törékeny csendet. Hátra fordulok és meglátom a fák közül előre nyomuló barátaim sziluettjét. Ne... – kapom riadtan a víz felé a fejem, de a különös tereményt már nem találom ott. Bele boxolok a durva homokba aztán morogva feltápászkodom. 

3 megjegyzés:

  1. Szia, nekem nagyon tetszenek ezek a történetek, hamar hozzad a következő részt. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Writer Girl,

      Köszönöm, hogy feliratkoztál. <3
      Igazság szerint csak vázlatokban van meg a folytatás, de akkor igyekszem megirni és mielőbb publikálni.

      Kellemes estét kívánok:
      Brukú

      Törlés