2019. július 3.

, ,

Nyomás

Sziasztok,

Egy nagyobb kihagyás után ismét a Háromszáz szavas kihíváshoz nyúltam, hogy a tömröség is reflektor fénybe kerüljön. A nyolc-tíz oldalas novellák után kifejezetten nehéz volt, és meglepően sokat kellett is törölnöm, és átgondolni, hogy mi az elengedhetetlen. Könnyűnek tűnhet elsőre, de nem az. 

A "Nyomás" -ra azért esett a választás, mert több értelmű szó, másrészt pedig újabb témát érint, ami a steampunk után a cyberpunk. Újszerű téma, eltér a fantasy naturális közegétől, a természettől és az állatoktól, amikket eddig foglalkoztam. Ám maga a mesterséges inteligencia, a technológia fejlődése is foglalkoztat főleg, hogy nincs olyan pillanat, amikor ne használnánk akármelyik kütyüt. Annak ellenére, hogy a cyberpunk szintén elrugaszkodik a valóságtól, egy izgalmas világot tár fel előttünk.






A sötétszürke acél kézfejem tökéletesen illeszkedik a születésem óta hiányzó alkarom csonkjára. Évekig spróroltam és mindenem pénzzé tettem, hogy tíz év után megtudjam rendelni. Egyesével hajlítom be és nyújtom ki az ujjaimat. Ám ekkor hatalmas csattanást hallok. Felpattanok és kirohanok a lépcsőházból az utcára. A szemközti elektromos cigaretta boltot teljesen bezúzta egy belészáguldó autó. Odarohanok, ám ahogy átmászok a törmelékeken megáll az ereimben a vér: az üzletben szinte minden megsemmisült, a fények csattogva villódznak, a termékeket bemutató hologrammok vadul pislákolnak.
-                  Segítség – hallom az erőtlen hangot az oldalára dőlt autóból. Benézek a törött üvegen. Parcel az. Egyik kezével a vérző fejét fogja, a másikkal igyekszik kinyitni az ajtót. Az ajtó azonban nem nyílik. A műszerfalat kezdi el nyomkodni, de a kocsi csak kattog és erőlködik. Hallani ahogy teljesen összeomlik a rendszere. Én is megpróbálom kinyitni az ajtót, de beragadt. Megrángatom a hátsó ajtót is. Nem mozdul.
-                  A 97560-ZB sorozatszámú autó tulajodonosa hagyja el a járművet – érkezik a parancs a két szürkéskék színű rődner robot szájából.
-                  Jönne ha tudna – találom meg a hangom, de az androidok nem mozdulnak.
-                  Első felszólítás. – jön az autómatikus figyelmeztetés és közelebb lépnek. Vicsorgok a dühtől, de ekkor az egyik szikra begyújta a kocsi kárpitját.
-                  Ike! – sikoltja Parcel és rángatni kezdi az ajtót. Káromkodom. A lángok felcsapnak a hátsó üléseken.
-                  Utolsó felszólítás. – állnak fenyegetően körbe.
-                  Mit csináljak? Bent fog égni... Lefognak tartóztatni... Egek, nem bírom ezt a nyomást. - Pánikszerűen beletúrok a hajamba. Az acél ujjaim felsértik a fejbőrőm. A kezemre nézek. Ha emberi erővel nem megy... alig pár napja van csak meg. Még ki sem próbáltam rendesen...
Benyúlok a tűzbe és megmarkolom az ajtót. Az erőlködéstől felkiáltok. Az acélujjaim nyikorognak és forróak a tűztől. Kitépem az ajtót a helyéről és kihúzom a lányt. A kezemnek viszont vége.







2

A csettintés ismét az egymás nyakára nőtt felhőkarcolók egyik teraszára repít. Az épületek körvonalai azonban homályosak, mintha heves esőzés utáni tömény párán át néznék. A neon -és lámpafények egybeolvadó fényeknek hatnak, mint ahogy a mellettünk lévő fehérneműt reklámozó, hologrammos nő is.
Brook elégedetten füttyent. A földön ülünk egy-egy gyors kaja társaságában.
-                  Mintha bármelyik pillanatban meglehetne érinteni – hangja mély, nyújtott, mint egy lassított felvételben. Ahogy felnéz, ujjatlan mellényének csuklyája lecsúszik a fejéről, felvillantva göndör, a neon fényében fluoreszkáló haját.
-                  Ha megfogod a kezét, akkor utána én is engedem. – cukkolom, mert napok óta ezzel próbálkozik, én viszont gyorsnak találom a tempót, de a hangom nyúzott és torz. Brook kihívóan rám néz, kerek arcán szétterül a mosoly, aztán lomhán oda sétál a hologrammos nőhöz legközelebbi antennához, hogy aztán felmásszon rá. Félúton ha jár, amikor az antenna beleng molett alkata alatt.
-                  Inkább gyere le – kiáltom azonnal és mint akit ólom súlyok nyomnak, ügyetlenül oda botorkálok hozzá. Brook azonban tovább mászik. - Nem hallod? Nyomás onnét! – A fiú hátra fordul és lenéz rám, ekkor letörik az antenna és lezuhan.

-                  Ébredjen, Ink!– térít magamhoz egy egyenletes, színtelen női hang.

-                  Nyomás! – térek magamhoz kiáltva. Fuldokolva kapkopom a levegőt, ezért felülök a fehér kanapén. A hófehér kicsi szoba fényes falairól rám bámuló arcépem pedig velem együtt zihál. Sápadt bőre egybeolvad a fehér kezeslábassal, arca beesett, amire tincsekben tapad az izzadtságtól csatakos haja. Ez nem én vagyok. Megrázom a fejem.

-                  Lélegezzen. – Adja ki az utasítást a pszihológus android. Egyenes derékkal előre dől a székében, miköben emberinek tűnő szemeivel a reakcióimat figyeli. Halántékán a kör alakú neon spirál közben aprókat vibrál, ahogy mindent rögzít. Összevonja vékony, ívelt szemöldökét és összezárja vékony ajkait, mintha együttérző lenne. Metéveszt. És hiszek neki. Elfekszek a székben és igyekszem megnyugodni, elfelejteni végre a történteket. Hátha ezúttal sikerül is végre. 






Üdv:




Share:

2 megjegyzés:

  1. Ezek nagyon jók voltak! Tetszik a "nyomás" sokszínűsége. :D

    VálaszTörlés
  2. Szió Kykky,

    Örülök, hogy neked is tetszik az, hogy így eljászottam a szó mindkét értelmével. Ilyen szempontból nagyon klassz a magyar nyelv. 😊

    VálaszTörlés