Charlott Graham és a Vöröstéglás Pékség

Hello Mindenki,

Charlott egy pékség tulajdonosa, aki öccsével együtt vezeti a kis üzletet. Az évek óta működő pékség jól bejáratott és viszonylag populáris is, és épp beruháztak már egy új masinába, amikor egy nap teljes fordulatot vesz az életük. A pékségben ugyanis egyre inkább a panaszok kezdenek el szaporodni mint a vásárlók. Charlott azonnal reagál és kisebb nyomozásba kezd, amit csak nehezít az újból felbukkanó zaklatója.
Vajon véletlen volna, hogy a panaszok és a zaklató egyidőben ütik fel a fejüket? Charlott elég elvihavott, hogy elejét vegye a kialakuló káosznak?

Jó kedéllyel és lelkiismeretesen csomagolom be az utolsó kenyereket és cipót egy középkorú hölgynek, aki vézna testalkatát hosszú fekete bő szoknyával és fodros blúzzal igyekszik eltakarni. Erősen őszülő haja vaskos loknikban teríti be a nyakát, csontos arcát és lóg bele kék szemeibe. Ráérősen eltűri a füle mögé, elmosolyodik, majd halkan megköszöni a segítséget és kimegy a Vörös téglás pékségből.

Vidáman megtörlöm a lisztes kezeimet egy szalvétába, amivel leporolom a csokoládébarna feszes nadrágomat, a hozzá illő barna fűzőmet és krémszínű blúzom koszos ujjait, majd kilépek a magas, rézzel vaskosan bekeretezett üvegpult mögül, hogy célba vegyem a bejárati ajtót és bezárjak.

Kilépve az eladótérbe, elhaladok a vörös téglás falakat beszövő, megüresedett polcok előtt, végig húzom az egyik ujjamat a kapcsolókon, amik kiadják a kért árut egy fém csúszdába, amik végül kígyózva lecsúsznak egy kosárba. Megkerülöm a bolt közepén álló vaskos körasztalt és a hozzá tartozó fém székeket is, majd elérek a bejárati ajtóhoz. Elfordítom a kulcsot a zárban, amivel működésbe hozom az ajtót díszítő rácsokat, amik addig forognak és kattognak, míg a Nyitva felirat átformálódik a Zárva feliratra. 

Elégedetten a derekamra teszem a kezeimet és épp csak végig nézek a polcokon, hogy ismét nyugtázzam, jó forgalmunk volt ma, felbukkan Amiel is. Az alacsony, molett öcs megáll az ajtóban, és ahogy meglátja az üres polcokat, fáradtan megdörgöli kerek, fáradt arcát, majd lehajítja a pultra a koszos kötényét, a futószalagokhoz fordul és elkezdi az üres kosarakat feldobálni rá.

-                  Majd ezt befejezem, inkább menj az új masinához. – jelentem ki, figyelmen kívül hagyva a reakcióját. Az utóbbi időben többször is ilyen pokróc, de úgyis hamar elmúlik. A fiú erre egy szó nélkül ott hagyja a rekeszeket és hátra megy a munkagépekhez. Lekapcsolom az összes, a plafonról hosszan lelógó, csupasz, búra nélküli lámpákat mielőtt a futószalaghoz sétálok és elkezdem felpakolni a maradék rekeszeket. Hamiskásan dúdolni kezdek, miközben lelkesen nézem, ahogy a rekeszek áthaladnak az eladóhelységből a hátsó részbe. Rövid időn belül azonban Amiel olyan hangosan kezdi el dobálni a szerszámokat, hogy abbahagyom a pakolást és oda megyek hozzá.

A hátsó helyiség a bolt lelke: a Műhely, aminek a bejáratában a futószalagok tekergőznek dupla sorban, míg végül megállnak a kemence előtt. A plafonig érő ormótlan masina, mint mindig, most is sziszegve liheg, ahogy az oldalán kapaszkodó fújtatók és pumpák szítják benne a tüzet. Kétszárnyas, vaskos ajtajai mögött egy tucat pékáru sül, aminek az édes illata elnyomja a kemence egyetlen kéményéből kiömlő füst keserű szagát.

Tovább megyek, elhaladva az adagológép széles, vörös réz tölcsérei mellett, amik egy nyurga futószalagba kapaszkodva adagolják sorra a leendő kenyereket. Megnyomkodok egyet-egyet szúrópróba szerűen, majd belenézek az utána lévő henger alakú dagasztógépbe is, amit több tucat kar és fogaskerék fog mozgásra bírni, amint elkészül még egy adag tészta.

Ismét dúdolni kezdek, miközben megkerülöm a fémcsúszdákat, amik a dagasztó gépből kiguruló tésztát továbbítják, egyenesen a csúszda végén várakozó kés felé. A kés a tenyeremnél is vastagabb, ezért két hatalmas kar mozgatja, hogy a megfelelő méretre vágja a tésztát. Megpöckölöm a körmöm hegyével az élét, ami kongó hanggal válaszol, aztán megérkezem Amielhez és az új géphez.

Pár hónapja vettük meg és kezdtük el összeszerelni a kicsi, fogas kerekkel, rugókkal és mindenféle nyomást mérő mutatókkal ellátott új masinát, ami a hajnali munkákat fogja elvégezni helyettünk. Azóta Amiel sokat haladt vele, így már csak alig pár dolog maradt hátra. 

Most az öcsém a gép alatt fekszik, és csak deréktől lefelé látni őt, illetve a kezét, ami a villáskulcs után kutat vakon. Odatolom a lábammal, hogy elérje.

-                  Kösz. – motyogja, de Charlotte csendben marad és türelmesen vár, amitől Amiel megadóan felsóhajt. - Hogy a fenébe bírod te ezt? 10 órát lenyomtunk ma és a napnak egyáltalán nincs még vége...

-                  Szeretek üzletet vezetni – válaszolom könnyedén – Összerakni a darabokat úgy, hogy passzoljanak, és amiből a végén pénz is lesz.

Amiel erre motyog valamit a szerelés és az üzletvezetés hasonlóságáról.

-                  Ne légy ilyen. – fedem meg, kis éllel a hangomban – Te is ugyanúgy bírod, sőt. – kopogtatom meg az új gépet, jelezve, hogy ezt már ő szerelte össze egyedül. Nem érkezik válasz, ezért megfordulok, beprogramozom a többi gépet. – Ne dolgozz sokáig. – jelentem ki, majd kimegyek befejezni a teendőimet az eladótérbe.

....

Másnap kora reggel épp csak kiteszem az összes, még meleg pékárut a polcokra, amikor egy idősebb házaspár csoszog be a pékségbe. Gil és Lyra azok, akik minden héten ugyanazon a napon, ugyanakkor jönnek. Ezúttal piros és fekete csíkos, egyforma nadrágot, és fehér buggyos ujjú egyforma inget vettek fel. Gilen most egy elegáns bőr kabát is van, míg Lyrán egy szorosra húzott fekete fűző. Ahogy belépnek, lassan bele szimatolnak a levegőbe, amit betelít a sós és édes illat kellemes elegye. Lyra a pulthoz sétál, míg Gil megáll az asztalnál nézelődni.

-                  ’ reggelt, Charlotte. – köszön kedvesen, miközben apró kezeivel megkapaszkodik a pult szélébe és lábujjhegyre áll, hogy rám tudjon nézni a méz színű, egymáshoz közelülő szemeivel. – A szokásos csomagot kérnénk.

Elmosolyodom alacsony termetén, de már csomagolom is a kért zsemléket.

-                  Drágám, csináltatok valamit a magvas zsemlékkel? – érdeklődik, miközben minden mozdulatomat lesi.  Megállok a papírzacskó szájának összekötése közben, és kérdőn az arcába bámulok. - Mintha más íze lett volna valamelyik nap.

-                  Nem, nem csináltunk semmit másképp. – válaszolok értetlenkedve. – Lehet, az új gép kicsit erősebben sütött a kelleténél. – Gondolkodok hangosan, közben úgy csinálok, mintha ez normális dolog lenne. Az idős hölgy sóhajt egyet, aztán elém tolja a csomag árát.

-                  Ne, nem fogadhatom el a pénzt. – Teszem a ráncos kezére a kezeimet. -Tegye el, a ház vendége a panaszok miatt.

-                  Köszönjük, Drágám. – motyogja, aztán ahogy bejöttek úgy ki is csoszognak.

Ezzel az egész nap sebes körforgása beindul, így ebéd előtt már Amielnek is be kell segítenie az eladásba.

Ahogy a déli ebédszünet egy csettintésre elérkezik, Amiel ledobja a kezéből a kötényét, a pult és a közém lép.

-                  Irány a város, Lotte. – jelenti ki, én pedig nem tiltakozom, bezárom a magas, kerek gombokkal tele tűzdelt régi kasszát, és elindulunk a városba.

A boltból kilépve egy keskeny, macskakövekkel gondosan kirakott utcára kerülünk, amit végig boltok szegélyeznek. Egyforma bézs színű tégla házak mintegy karnyújtásnyira állnak egymástól, mintha versenyezni akarnának az arra sétálók figyelméért. Habár ablakaik aprók és keskenyek,  cégéreik annál különfélébb formákat és méreteket öltenek. Messziről feltűnnek, ám azoknak, akik itt élnek ezek nem csak vendég csalogatók, hanem útjelzők az egyforma házak sűrűjében.

Elhagyva az utcát azonban az út hirtelen kitágul és láthatóvá válik a vízre épült város. A tenger vastagon átszeli az egész települést, miközben több kisebb-nagyobb ágra bomolva betolul a házak közé utcákat, „csatornákat” hozva létre.

A téglaházak pedig ehhez alkalmazkodva alig nyúlnak három emelet magasra. Ablakaik karcsúak, amiken függöny helyett zsalugáterek lógnak. A legtöbb helyen szinte állandóan nyitva állnak, hogy a gőzhajók és autók a lakásokban megrekedt füstjét kivigye a vad, sós szél. Kerítésük és udvaruk viszont egyiknek sincs. Helyette a bejárataikat egyszerű kikötők szegélyezik, amikben mint mindig, most is, gondolák ringanak a lusta hullámokban.

A legszebb mégis az ezernyi híd, amik magasan átívelnek a tenger fölött, összekötve egyik partot a másikkal. A legtöbbjük hatalmas és széles, hogy az autóknak kényelmes legyen a közlekedés. Pilléreik azonban dísztelenül magasodnak a felhők és füst takarta ég felé, akár egy uralkodó az alattvalói fölé.

Vannak azonban egészek kicsik is, amik a csatornákat közrefogó házak között bujkálnak. Mindnek aprólékosan kifaragott kő korlátja és lankásan ívelő a háta, hogy kényelmesen legyen rajta gyalogolni.

Ahogy célba vesszük a kedvenc éttermünket, belekerülünk az emberek állandóan zsibongó tömegébe. Itt látszik igazán a praktikusság mesterfokra emelése. A hajózás ugyanis a divatot is átformálta: a ruhák rövidebbek lettek, így a nők szoknyája elől egészen mini, míg hátul csak térdig ér, a férfiak ingei egyszerűek mellőzve minden fodrot. Közkedvelté váltak a bőr fűzök és a bőr mellények, a kisebb karimájú ám annál díszesebb kalapok és a séta pálcák.  

- Úgy látom szabad az asztalunk. - bökdös oldalba Amiel, akivel az indulás óta nem váltottam egyetlen szót sem. Az étterem tágas, hatalmas terasszal, hogy minél többet lehessen látni a város csodálatos hídjaira és folyóira. Az egyszerű barna asztalaival és székeivel, a lábunk alatt a sós párától nyikorgó hajópadlóval és a réz díszekkel, kiegészítőkkel igazán kellemes a hely. 

Az egyik kinti asztalhoz ülünk, ahonnan remek a kilátás a belvárosra. A megszokott menüt – gazdag salátát és fűszereses húst- kérjük, amit meglepően gyorsan ki is hozz egy feltűnően vékony lány, a lehető legfeszesebbre húzott csíkos fűzővel és hozzá illő combközépig érő szoknyával.

-                  Figyelj, – kezdek bele egyből, ahogy ismét csak ketten vagyunk - pár panasz érkezett a zsömlékről. Van ötleted, mitől lehet rosszabb?

-                  Fogalmam sincs – válaszolja teli szájjal anélkül, hogy felnézne a tányérjából.

-                  Legalább csinálnál úgy, mint akit érdekel – jegyzem meg csípősen.

-                  Érdekel, de már megnéztünk mindent és nem találtunk semmit – jelenti ki védekezve.

-                  Az új gépet magát nem néztük meg... – gondolkodok hangosan a fiú szavai hallatán, miközben a tányéromon a saláta leveleket piszkálgatom. Amiel erre megköszörüli a torkát és gyorsan iszik egy pohár vizet.

-                  Max a hőfokát lehetne lejjebb venni. Lehet, hogy megpörkölte a magokat.

-                  Rendben van – válaszolom röviden, amit ismét a lendületes habzsolás követ.

-                  Ezt leszámítva milyen eddig a masina? – Kérem ki a véleményét, mielőtt a folyóra kihajózott gondolákat és horizonton a hullámokat meglovagló gőzhajókat kezdem el figyelni.

Mindig is szerettem nézni, a gondolák hosszú lapos formáját, ahogy a végében álló sovány gondolás lassan, nyugodtan irányítja a csónakot vékony botjával, ami így lágy, apró hullámokat rajzol a víz tetejére. De ugyanúgy megnyugtat látni, ahogy a tömzsi gőzhajók a kazántól és kéményektől zsúfolt fedélzetén egy kisebb csoport ember sürög forog, ahogy ropogva kibontják a legyező formájú vitorlájukat vagy ahogy a hegyes orrukkal megtörik maguk előtt a vizet.

-                  Még azért van pár dolog, amit be kell fejezni rajta. – válaszolja lassan – Így hogy egyedül csinálom, időbe telik.

-                  Akkor kevesebbet segíts be az eladásba, és inkább a befejezésén dolgozz. – nézek vissza rá komor arccal. Ekkor azonban megakad a szemem egy alakon az út másik felén. Egy ház oldalát támasztja lazán a hátával. Nem mozdul, nem dohányzik és nem is olvas újságot habár körülötte az emberek valósággal zsongnak. Csak figyel valamit egy pontban. Engem.

-                  Ha ennyire sietni akarsz vele... - válaszolja az orra alatt az öcsém. - De ha megnyugtat, már most hatékonyabb, mint mi ketten fáradtan. - próbál viccelődni, de miután nem ragálok egyből  kihúzza magát ültében. – Mi az?

-                  Virgil – hápogom a pániktól dermedten. A villa kiesik a kezemből, az ujjaim zsibbadni kezdenek és a lélegzetem is elakad, ahogy rájövök, ki figyel engem. – Ne nézz hátra. Csak... csak induljunk.

....

Másnap Amiellel együtt érkezem meg és nyitom ki a pékséget. Virgil felbukkanása nem hagy nyugodni, ezért megkértem az öcsém, hogy jöjjön velem.

A rossz előérzetem ellenére azonban a teljes délelőtt nyugodtan és panaszmentesen telik. Ezért ráhagyom Amielre a még bent lévő vendégek kiszolgálását, fogom a bögre teámat és leülök az asztalhoz. Kihűlt már, de még így is apránként kortyolgatom, kiélvezve az erős borsmenta ízét.  Épp az utolsó kortynál járok, amikor az ablakon keresztül megpillantom Vigilt. Az utca túloldalán ácsorgó, madárcsontozatú magas fiú, elegáns fekete nadrágban és hozzá tartozó kabátban, és halvány rózsaszín ingben áll, akár egy szobor, és figyeli a boltból kijövő embereket, a szatyrukat és most már engem is.

Kiejtem a poharat a kezemből. A pohár zörögve ér földet, amit mindenki azonnal bámulni kezd. Kapkodva felállok az asztaltól és besietek a hátsó helyiségbe, mintha törlőkendőért mennék. Azonban csak térre van szükségem. Nem akarok tudni az őrült Virgilről sem pedig arról, hogy kezdek bepánikolni ettől a helyzettől. Neki döntöm a raktár egyszerű tolóajtajának a fejem, aztán a szüleim fényképére nézek, némi biztatásért.

A régi, vastag keretes fotón egy alacsony, molett nő áll, feszes nadrágban, hozzá illő szürke fűzővel és fekete blúzzal. Barna loknis haja a díszes, vékony karimás kalap alá van gondosan tűzve. Szorosan mellette egy magas, karcsú férfi mosolyog, maga mellett tartva egy fényes sétabotot. Hosszú kabátja a bokáját súrolja, de mivel sosem gombolta be, most is látszik alatta a világoskék-szürke csíkos nadrágja és fekete inge. Mögöttük pedig a régi pékség. A kép azonban egy évvel az előtt készült, hogy teljesen leégett a bolt, amit a szülei nem éltek túl.

Sóhajtok egyet, de akaratlanul is a keskeny vállamtól egészen az apró fülemig húzódó, vörös heghez nyúlok. - Csak az öcsém és én úsztuk meg a tüzet - . Ahogy megmozdulok a kép üvegén megpillantom a képmásom: A kerek arcomon keserű mosoly ül ki, amint végig nézek magamon. Hiába hordom kiengedve a göndör fekete hajamat és veszek fel magasított nyakú blúzokat, a heg mindenhogyan látszik. Nagyon sokáig zavartak a vállamat, a nyakamat és az állam egyik felét elcsúfító bíborvörös foltok, de ahogy az enyém lett a pékség vezetése, annál inkább jelentette a heg az elszántságot és a motivációt. És ez a csillogás most is ott lobog a kerek, barna őzike szemeimben.

Ekkor Amiel alacsony alakja is megjelenik az üvegben. Együttérzőn elhúzza vékony, széles száját, majd a vállát gyengéden a vállamhoz nyomja, biztatásként. A meghitt, törékeny pillanat azonban egyből tovaszáll, ahogy a dagasztó gép sípoló hangja felharsan.

-                  Bezárok és hosszabb szünetet tartunk. – jelentem ki elszántan, mielőtt Amiel a dolgára menne. – Végig nézzük az egész raktárat és mindent leellenőrzünk.

-                  Szerintem fertőtleníteni is kéne. – vágja rá azonnal – mármint a csúszdákat, az adagolót és a dagasztót is.

-                  Rendben. – Egyezek bele, miután végig néztem a péksüteményektől roskadó polcokon. Két órával később azonban semmi rendelleneset nem találunk a raktárban, és a fertőtlenítés is felesleges volt.

....

Egyedül vagyok a hajnal korai óráiban az utcán. A város még csak most kezd ébredezni, a boltok java még zárva, a házakban épp csak egy-egy villany ég. Teljes a csend, csak a kulcsaim éles zörgése hallatszik, ahogy a pékség bejárata elé érve kihalászom a zsebemből. Épp kinyitnám az ajtót, amikor észreveszek egy, a rácsok közé begyűrt papírt. Meglepődök, de könnyed mozdulattal leveszem, arra számítva, hogy valami szórólap, de ahogy megfordítom és meglátom az egyenetlen betűkkel, erősen a papírba vésett üzenetet, megdermedek a félelemtől. Eltelik pár perc, mire lassan körbe tudok nézni, mielőtt bevágva magam mögött az ajtót berohanok a boltba, rávágva az ajtót az öcsémre.

-                  Beléd meg mi ütött? – kérdezi az orrát fájdítva Amiel. Egy szó nélkül a kezébe nyomom az üzenetet.

Élvezd ki az utolsó a sütögetéseket.–olvassa fel félhangosan, aztán rávág a papírra, hogy szét szakad az egyik oldala. – Már megint?!

Virgillel néhány évet jártam csak, amikor a kapcsolatunk elkezdett tönkre menni, ahogy egyre többet foglalkoztam a pékséggel. Szakítottam vele. Virgilnek azonban teljesen elment az esze: telefonon zaklatott, követett mindenhová, fotókat készített rólam, egyik születésnapomon pedig az alsó neműjét küldte nekem, bekeretezve, mint valami relikvia. Feljelentettem és távolságtartást kértem. Ennek már több, mint fél éve. És meg is volt a hatása... egészen eddig a napig.

-                  Miért most kell megint felbukkannia? – temetem az arcomat a kezeimbe, és veszek pár reszketeg lélegzetet - Nem elég, hogy az üzlettel is van valami...

-                  És mi van ha most nem te kellesz neki, hanem a bolt? – vág közbe a fiú, mintegy hangosan gondolkodva, mire a eltátja a száját - két hónapig egy szót nem hallottunk felőle erre, ahogy megjön az új gép és több árunk van, egyből feltűnik, mint ahogy a gondok is

-                  De ez ostobaság... – dadogom, csakhogy az első vendégek érkezése belém fojtja a szót.

A nap forgalmasan telik, de feltűnik, hogy a zsemlék közül alig fogyott el valami.

-                  Csinálj nekem pár apróbb kamerát. – bukik ki belőlem hirtelen, ahogy a pultra könyökölve végig nézek a szinte érintetlen zsemléken, amik a félig üres polcok között csúfoskodnak.

-                  Mi van? - értetlenkedik Amiel, levéve a szemét a még bent lévő két fiatal vásárlóról.

-                  Kamerák. – nyomatékosítom friss lendülettel, de még mindig a teli polcokat bámulva – Kamerák kellenek, mert a helyzet egyre súlyosabb.

-                  Jah, azt látni... – jegyzi meg félhangosan egy kopaszra borotvált fejű, tinta kék és szürke csíkos nadrágot és kék inget viselő kölyök az iker testvérének, aki kiköpött mása. – Alig van miből választani.

-                  Azok a zsemlék meg nekem nem kellenek – panaszolja a másik lebiggyesztett ajkakkal.

-                  Mi a gond? –szól Amiel oda fennhangon, meglepve ezzel mindenkit.

-                  Csak a mérgező zsemléitek vannak? – kérdi gúnyosan az egyik fiú.

-                  Már hogy a fenébe lenne mérgező, haver? – ordít rájuk azonnal, egyre vörösödő fejjel az öcsém. – Magam ellenőrzöm az alapanyagokat, amik továbbra is kiváló minőségűek...

-                  Elnézést kérek Amiel nevében is, nem úgy értette. – vágok azonnal közbe, mire az ikrek döbbenten és sértődötten bámulnak rám. – Figyeljetek, két órára elkészülnek a friss áruk. Tegyünk félre nektek valamiből?

-                  Még meggondoljuk – köpik a választ, aztán inkább elmennek a boltból.

-                  Add a telefont. – Fordulok az öcsémhez kétségbe esve – Felhívom a rendőrséget.

-                  Már felhívtam őket – lép a telefon elé Amiel - azt mondták, hogy bizonyíték nélkül nem csinálnak semmit.

Meglepődök, mert egy szóval sem mondta ezt, pedig illett volna, de ekkor újabb ötletem támad.

-                  Akkor majd lesz. – válaszolok teljes elszántsággal.

...

A kemence mellett ücsörgök egy kényelmetlen széken a sötét pékségben. Éjfél körül járhat az idő. Az utcáról bevilágító kandeláberek és egy-egy, a bolt előtt elhaladó autó fénye világít csak be és nyúzza meg a polcok és berendezések árnyékait. Ásítok egyet, és már épp neki dönteném a hátam a kemence meleg oldalának, amikor halk neszezés üti meg a fülem. Azonnal kimegy az álom a szememből és kihúzom magam a székben. A nesz újból hallatszik, ezúttal határozottabban, hogy ki tudom venni, a bejárati ajtó felől jön. Hatalmasat nyelek miközben minden erőmet összeszedve leveszem a magas sarkúmat és a mellém kikészített vas rúdért nyúlok. Felállok. Lábujjhegyen az eladótérbe nyíló ajtó takarásába osonok. Kilesek.

Egy széles árnyék áll a pékség közepén. Nem nézelődik vagy forgatja fel a helyiséget. Kotorászik valamit a zsebében, aztán elindul felém.

Három méter. Erősen megmarkolom a rögtönzött fegyvert.

Két méter. Nagy levegőt veszek.

Egy méter. Lesújtok.

Az árnyék ismerős hangon felordít, majd meghátrál és neki esik a pultnak. A kezéből kirepül valami, a pulton lévő viharlámpák és díszkosarak felborulnak.

-                Amiel? – kiáltom zihálva az adrenalintól.

-                Lotte? – dadogja még mindig rémülten.

-               Mi a francot keresel itt? – mordulok rá mielőtt villanyt kapcsolnék. Nem mondtam el neki, hogy itt akarom tölteni az éjszakát, mert úgyis ellenezte volna a fiú.

-              Én.... – hebegi, miközben elkezdi kapkodva felállítani a feldöntött tárgyakat. – Én csak....csak gondoltam megnézem a boltot vagy körbe járom kicsit. – köszörüli  meg a torkát – De te?

-        Azt mondtad, hogy nincs bizonyíték, – indulok vissza a rejtekhelyemhez– úgyhogy itt éjszakázom, hátha történik valami.

-             Hát gratulálok. – szid le, megtalálva a hangját – Ennél nagyobb marhaságot kitalálni sem tudtál volna.

Megforgatom a szemem, majd leülök a székre és felveszem a cipőmet. Amiel mellém kuporodik. Az éjszaka így telik el, csenden és nyugodtan anélkül, hogy bármi történne.

....

A sütő éles kattogása ébreszt. elkészült az első két nagy adag kemény és cipó. Felállok a kényelmetlen székről, nyújtózkodok kicsit, miközben Amiel még  a meleg felületnek dőlve ásítozik. Leállítom a sütőt, aztán indulok csak kinyitni az üzletet. 

A sötét helyiségben először a pulton majd az asztalon lévő viharlápást gyújtom meg, végül a bejárati ajtóhoz megyek és az ottani két lápmást is életre keltem: az élénk fénye felizzik, aztán végig kúszik a fémen, aranyszínnel beborítva a kirakatot és az ablakokat. Mindig is szerettem ezt nézni, mert egy olyan arcát mutatja a boltnak, amit más máskor nem látni. Minta ez lenne a mi kis titkunk.

Ekkor azonban valami megmozdul az ajtónál. Abban a hitben, hogy ismét üzenetet kaptam közelebb lépek, de hirtelen egy arc tapad az üvegnek.

A homloka keményen neki ütközik az ajtónak, orra meggörbül, de a szeme továbbra is üresen, fénytelenül merednek rám. Eltátja a kiszáradt száját, amitől a többnapos borostája megborzong és megcsillan rajta a viharlámpa fénye.

Felsikítok.

-            Charlott? Cherry, te vagy az? – kiáltja Virgil, aki a szemei elé teszi a kezeit, hátha jobban belát. - Cherry, hallgass meg végre...

-       Mi folyik itt?  - rohan be a helyiségbe a kiáltásomra Amiel.

–      Menj a közeléből! - vicsorogja agresszívan és rángatni kezdi a még zárt ajtót.

Amiel erre védelmezően megragadja a könyökömet, és maga mögé húz. A zaklató válaszul fújtat egyet, amitől teljesen bepárásodik az üveg, de még ezen keresztül is látni, hogy elmegy.

Egymásra nézünk az öcsémmel: Amiel megkönnyebbülten felsóhajt, ám én továbbra is aggódok. Virgil nem szokta ennyiben hagyni a dolgokat. Ekkor, mint egy végszóra a még szürkülő utcákat hirtelen agresszíven belepi a sárgás-vöröses fény, amit ezernyi cipő trappolása és hangos zavart zsivaj követ. 

Több tucat ember érkezik a bolt elé és áll meg teljes hosszában elfoglalva az utcát. Többeknél csak viharlámpás van, de látok olyanokat is akik papírt lengetnek a fejük felett. Nem tudom elolvasni, de nincs is rá szükség, ugyanis kiabálni és kántálni kezdnek: Kártérítést követelek, mert megmérgeztetek.

Alig kapok levegőt. Mégis hogy jutottunk el idáig? Hátrálok a pult mögé magammal húzva a testvéremet, aki döbbentem bámulja a tömeget.

-       Kártérítést akarunk. -  áll fel a lépcsőre egy széles vállú, apró díszes kalapot viselő férfi, szája elé emelve egy fodros végű, virág szirmaihoz hasonlító tölcsért, és abba kiált bele szótagolva. A tömeg szinte megvadul:  dobálni kezdik az üzletet kavicsokkal és megkeményedett zsemlékkel, míg többen felmásznak a kandeláberekre, betörik a szemközti kis üzlet ablakait és egymást is lökdösni kezdik. Ekkor a lépcsőn álló férfit, aki a hangosbeszélőbe kiabált, lerántják a lépcsőről hogy az ajtóhoz jussanak, amit döngetni és püfölni kezdenek.  

Az ajtó pillanatokon belül megadja magát. Betörik az üvege, a díszként szolgáló keretek és a Zárva felirat leszakadnak. Azonnal betódulnak az ajtón, és ellepik az eladóteret.

Sikoltva a pult mögé bújok, miközben Amiel eltűnik a szemem elől. Egyedül maradok a zajjal, a ropogással, ahogy tönkre zúznak minden berendezést és a durva kiáltozásokkal.

Virgil

A boltot különös kegyetlenséggel szedik darabjaira a megvadult emberek: van aki a pékárukkal dobálózik, van aki a különböző töltetéket ken a téglafalra, de van aki a magas polcokra mászik fel.

-         Bassza meg... - motyogom, ahogy megpróbálok befurakodni az emberek között, egészen a pultig, ahová a lány mindig úgy menekül, mintha valami erőd lenne.

Nem tévedtem. A lány a pult mögött guggol, görcsösen kapaszkodva annak sarkában figyeli az egyre durvább rongálást. Oda sietek hozzá, és gyengéden megragadom a könyökét, hogy felsegítsem, ám ahogy felém kapja a fejét megdermed, pislog párat, de aztán a méregtől elsötétülnek szépséges barna szemei, amit egy éles pofon követ. 

A meglepetéstől dermedten állok, egészen addig amíg Amiel a semmiből előttem terem, betöltve az egész látóteremet, megragadja az ingem és egy jobb egyenessel be nem ver egyet. Az éles fájdalomtól egy pillanatra csillagokat látok, de ez egyből észhez térit. Ráütök a csuklójára, kiáltva elenged, majd talppal előre hason rúgom. A lendülettől bezuhan az új masina pumpái közé, amik recsegve tiltakoznak a súlya alatt.

-     Megörültetek? -  siet a görnyedő öccséhez a lány.

Hát persze, hogy hozzá. önt el a méreg újból, amitől kevésbé fáj az állkapcsom.

-    Virgilt, kérdezd néz fel a lányra ártatlan arccal, kimerülten zihálva - Ő támadt rám.

-   Mert átvágod Charlotte-ot... – mondom ki az igazat végre, amit már egy ideje próbálok a lány tudtára adni.

-    Miről van szó?! – Charlotte kérdése inkább kijelentés. Kiegyenesedik, de a keze még mindig óvón a fiú vállán pihen.

-    A pékárukról, amiket Amiel mérgezett meg gép olajjal. - vádolom meg.

-   Honnan tudod, mi? – teszi fel szándékosan a kérdést a másik fiú, hogy még inkább ellenem fordítsa Charlotte-ot.

-    Mindig is figyeltelek, Cherry, végzés ide-vagy oda. - kezdem gondolkodás nélkül, mire a lány felszisszen, Amiel pedig gonoszan elvigyorodik. - Figyelj, tudom, hogy nem jelentek már semmit a számodra, - teszem hozzá gyorsan magam elé emelve a karjaim, jelezve, hogy nem akarok ártani -  de szeretlek biztonságban tudni. 

A lány elsápad és végig néz magán, aztán undorodva eltakarja a mellkasát a kezeivel.

-   Ekkor vettem észre, hogy Amiel jóval több olajat hoz ide, mint kellene ekkora géphez. -  Folytatom gyorsan mutogatva az új masinára.

-   Semmi köze egyiknek a másikhoz. - találja meg nehezen azt az édes, lágy hangját a lány, miközben értetlenül megrázza a fejét.

-   De van, Cherry. Csak az öcséd ért a gépek összeszereléséhez és karbantartásához és, minden sértés nélkül, Te nem értesz hozzá. - A lány arca grimaszba torzul, aztán szólásra nyitja a száját, de én kapkodva folytatom. -  És mi máshoz fér hozzá?

-   Az olajhoz. És? - mondja kis gondolkodás után, bár még mindig bizonytalan, hová is akarok kilyukadni.

-   Ha belekerül a tésztába, nem venni észre, viszont rosszul létet okoz és az íze is olyan földes féle

kis csend telepszik rájuk, amitől hallani a tömeg kiáltozásait és durva lármázását

-   Ha még így is lenne, akkor meg mi értelme volt az üzenetnek? – hápogja.

-  Semmilyen üzenetet nem hagytam! - fúrom bele dühösen a tekintetem Amielébe, aki már egyenesen áll, támadásra készen.

Cherry ezt észre sem veszi. Csak meredten áll kettőnk között a szájára tapasztott kézzel, miközben a tekintete ide-oda járkál, ahogy összerakja a képet.

Hirtelen távolabb lép az öccsétől.

-   Se a rendőröket nem hívtad fel, és akkor éjjel sem azért jöttél az üzletbe, igaz? -  mondja küszködve a könnyeivel. - Miért?

-   Egész nap itt rohadok a boltban, semmi másra nincs időm anyáék halála óta, és senki meg sem kérdezte, hogy akarom e ezt csinálni - vicsorogja a z összezárt fogai közül anélkül, hogy a megbánás bármilyen jele is látszana rajta.

-   De... de.. - dadog a lány letörölve néma könnyeit - akkor miért nem mondtál egyszerűen fel?

-   Hogy a nyakadba szakadjon minden munka? - köpi oda lesajnálóan - Merthogy abba nem hagyod ezt az egész szarságot, az is egyszer biztos.

Charlotte letörli az egyre csak szaporodó könnyeit, mielőtt lassan rám nézne.

-   Ő meg csak simán rosszkor volt rossz helyen. – válaszol mint egy mellékesen a ki nem mondott kérdésre.

-    Rohadt szemét. – Teljesen elönti az agyam a méreg és annyira az irányítása alávon, hogy képtelen vagyok kontrollálni magam: ellököm Charlotte felém lendülő kezét, amivel megakar állítani, és egy bal horoggal állon vágom. Amiel hirtelen megnyikkanni is elfejelt, csak beesik a masina pumpái közé. A már meggyengült pumpák azonban recsegve széttörnek.

Az olaj a levegőbe tör, mohón tele prüszkölve a fehér plafont, ahonnan ököl nagyságban azonnal folyni kezd lefelé. Nem kímélve sem a masinákat, sem pedig minket: a nyakamba csöppen egy nagyobb adag, aminek a szagától öklendezni kezdek, míg Charlotte döbbenten felsikolt és a feje fölé emeli a karjait, mintha megtudná óvni magát a rengeteg olajtól. Amiel azonban dühösen mered rám ingujjába törölve az arcát és a homlokát. 

Ekkor azonban sisteregni kezd a még forró kemence.

Felkapom a fejem a zajra.

De ebben a pillanatban fel is robban a gép.

Az üzlet fele leszakad, a lehulló törmeléket félig maguk alá temetnek. Erősen és élesen nyomják minden porcikámat és a levegőt is alig kapok a portól. Köhögve az orrom elé húzom az elszakadt ingem nyakát és már kezdeném lesöpörni magamról a fal és tégladarabokat, amikor sikolyt hallok.

A helyiség másik végében Charlott az ütéstől még kábultam igyekszik talpra kászálódni, és messzebb kerülni a meg gyengült falak alkotta szakadéktól, de minden próbálkozását meghiúsítja a szétkenődött olaj. Megcsúszik.

Hagyom az ingem és mindent mást, és kapkodva elkezdem lekotorni a nagyobb törmelékeket, vasdarabokat a lábaimról. Mégsem tudok megmoccanni. Ekkor találok rá a vaskos vasgerendára is, ami a földhöz szorítja a lábam. Ütni kezdem az öklömmel. Nem mozdul.

A fal ismét megroppan, darabjai hangosan kopogva zuhannak alá, megpróbálva magukkal rántani a lányt is.

-    Tarts ki! – kiáltom neki, miközben a másik szabad lábammal rúgni kezdem a gerendát. Aprót moccan. Újból megrúgom. Újabb néhány centi.

Ekkor már nem érdekel, hogy fáj e a lábam vagy sem, kihúzom a gerenda alól a keletkezett kis résben. Az összes bőr durván lezúzódik, a vas belemar a húsomba. Felkiáltok, de négykézlábra tornázom magam és odamászok a lányhoz.

Charlotte a padló leszakadt végébe kapaszkodik, lábai már a levegőben lógnak alig pár méterre az üzlet alá bezsúfolt szivattyúktól és malomkerekektől, amik az egyre hulló törmelékeket könnyedén felaprítják, majd a sebesen áramló folyóba köpik.

-    Add a kezed. – Nyúlok le hozzá, de nem meri megfogni a kezem. Még mindig tart tőlem. - Kérlek.... – könyörgök neki. Motyogva valamit behunyja egy pillanatra a szemét, aztán félve megfogja a kezem.

Ekkor azonban a pániktól fehér arca még inkább elfehéredik, a sebes szája elnyílik, ahogy mögöttem megpillant valamit. 

Hátra nézek: Amiel áll mögöttem, hasából szivárgó vérrel, habzó szájjal mered rám, miközben a feje fölé emel egy jókora faldarabot.

Megszorítom a lány kezét és felkészülök a fájdalomra. De elmarad.

Helyette csak egy gurgulázó sikolyt hallunk, ahogy Amiel a nehéz törmelék súlyától elvéti a fejem és elvesztve az egyensúlyát belezuhan a szakadékba.

A lány sokkos állapotba kerül, hogy képtelen az egymásba kapaszkodó kezünkön kívül máshová nézni.

Kihasználom a pillanatot, és gyorsan felhúzom a biztos talajra.

Szorosan magamhoz ölelem.

-        -    Jézusom.... – ront be két ismeretlen, termetes, középkorú férfi a helyiségbe – Tiéd a lány.

A szemüveges felkapja a lányt, a bajszos férfi pedig engem és kivisznek innen mindkét az utcára.

Szeretettel:

Share: