Világdarabok - Mágia


Sziasztok,

Ezúttal Szaladin legsötétebb titkát tudhatjuk meg, ami akkor elszántságot kölcsönöz neki, hogy képes az emberei és saját életét is kockára tenni. Mi lehet az a titok, ami erre a lépésre kényszerítette?



A katonák és a gyerekek tökéletesen elrejtőzve haladnak a sivatag dűnéi között: olyan halkan beszélgetnek, hogy hangjuk alig több egy kar suhintásnál, mozgásukat nem követi sem nehéz fegyver sem páncélcsörgés - ami ráadásul még le is lassítaná őket. Nem panaszkodnak, nem rimánkodnak, amit elvárok, és amit megkövetel az a négy hetes próba, amit a sivatagban kellett tölteniük egy szál tőrrel.

Kihasználva ezt a csendet, kiélvezem az ujjaim közt maradt hamu lassú morzsolgatását. Minden egyes széthulló darabja bizonyítja, hogy ők a saját levükben főnek, míg mi menetelünk. Elégedetten elmosolyodom, hiába tudom, hogy az út milyen hosszú, ez ugyanis előnyt jelent.

Több mérfölddel később, amikor már kifogy a kérges ujjaim közül a hamu, lassítok és az égre nézek, hogy ellenőrizzem az útirányt. A dűnék sokszor egekig érő csúcsai fölött a korom fekete égen egyre több csillag jelenik meg egyre inkább elrejtve a tudatlan szemek elől a legmegbízhatóbbat, a Sarkcsillagot. Mivel sosem mozog, elég csak a bal oldalunkon tudnunk, és nem tévedünk el a sivatag végeláthatatlan labirintusában.

A hozzám legközelebb álló alacsony, széles vállú katonához fordulok, aki azonnal kihúzza a hátát és megmerevedik, bólintok, aztán a többiek felé biccentek. Ő sarkon fordul, és azonnal továbbítja az utasítást.

A nap első sugarai hamar kezdik áttörni a horizonton az éjszaka egyhangú sötétjét. Mi azonban még több napi járásra vagyunk a sziklák újbóli felbukkanásától, és egyszersmind a menedéket jelentő tamariszkusz fák gyökerezési helyétől. Tábort verünk: fedezék híján ugyanis alig pár óránk van a perzselő napsugarak megérkezéséig. Elégedetten nézem végig, ahogy többen mélyen bele ássák magukat a homokba, míg mások ponyvát húznak maguk fölé a fejükre tekert textilből vagy éppen úgy formálják a homokot a mágiával, míg az elegendő árnyékot nem tart.

Lassan telnek el az órák, míg beesteledik és folytatni tudjuk az utunkat, és még lassabban telnek el a következő napok. A hosszú, monoton menetelés, ami felemészti a készleteinket, az energiáinkat és a józan eszünket, a legjobb pillanatban ér véget, amikor meglátjuk az első, mélyen a vörös homokba süllyedt sziklákat.

-    Mindenki szaporázza a lépteit, emberek. – kiáltom a parancsot miközben a sziklák cirádás sziluettjére mutatok. – Napkelte előtt el kell érnünk az első fát.

Halk zúgolódás söpör végig a tömegen, de azonnal el is hal, amint a kezem az egyik, derekamra erősített tőr markolatára téved.

Fegyelmezett, összeszedett menetelésbe kezdünk. A nap azonban túl hamar szalad fel az égre, és hozza magával a forró, tüdőt perzselő levegőt. Minden bizseregve remeg a szemünk előtt: a fakó ég és az azon átkúszó félénk fátyolfelhők, a homok dűnék és a horizonton árválkodó egyetlen tamariszkusz fa.
-  FA! – hallom a ziháló hangot a hátam mögül. Szaladni kezdünk. Nem törődve azzal, hogy fölösleges energiát veszítünk ezzel.
Mindenki szét széled az apró levelek nyújtotta gyér árnyékban, szabadon hagyva a fa tövét, ahol leülök és kezembe véve a két élű tőrömet félig lesütött szemmel figyelem, ahogy mindenki ledobja a zsákját és hozzá lát a túléléshez szükséges rutinjához: többen mély gödröt kaparnak, hogy a több tíz fokkal is hűvösebb, nedves homokba feküdjenek, mások a napon keskeny, sekély gödröt ásnak, ráterítenek egy nejlon zsákot, közepén egy kővel, hogy napnyugtára a lecsapódó vizet összegyűjtse.
Elégedetten elszenderedem.

Amint kezd lemenni a nap én már ébren vagyok és a keselyűk mély, kotyogó hangját utánozva felverem a tábort. Rövid időn belül összekészülnek, miközben én az egyre inkább sötétbe burkolózó táj egy aprócska pontját figyelem, ahol a Lovagosok vára áll. A hatalmas kőbányákkal telezsúfolt, védtelen hátsó része.

-      Szaladin. -  áll meg határozottan mellettem az egyik katona és adja oda az első, ruhákból kirázott betolakodót, egy skorpiót. Az egészet a számba tömöm. Szeretem ezt a semleges, egyszerre krémes és roppanós falatot. Miután az utolsó morzsáját is lenyeltem türelmetlenül fordulok vissza az emberekhez és nézek végig rajtuk jelezve, hogy nem kapnak több időt a pakolászásra, amikor a homokban meglátok egy szabályos hullámokból álló nyomot. Homoki vipera. Teljesen ledermedek. Az utolsó alkalom, amikor ezzel az átkozott fenevaddal találkoztam, anyám halála volt:

A heti piacon anyám, mint mindig kivitte a kézzel szőtt portékáit, ám aznap a mellé sátrat verő árusok verekedni kezdenek, amikor egyik a másikát lopással vádolta meg. Anyám volt az első, aki megpróbált rendet tenni mielőtt kiértek volna a Lovagosok, csakhogy a fényes páncélba bújt, tudatlan kövér marhák már ott is teremtek. A verekedés persze kitört, anyámat pedig fellökték. A standjával együtt terült el a földön... senki nem figyelt rá... Mire oda értem egy újabb adag vékával, anyám már a homokban fekve reszketett és rángatózott a görcsös fájdalomtól. Semmit nem tehettem, olyan gyorsan vitte le a homoki vipera mérge, ami feltehetőleg a stand árnyékában pihent.
A katonák után eredtem, de kiérve a városból nyomukat vesztettem és eltévedtem. Több heti járásra a várostól találtak rám egy helyi törzs tagjai egy szikla kupac mellett. Már eszméletlen voltam a kiszáradástól és az éhségtől, ők azonban elvittek a falujukba, hogy segítsenek rajtam.
Hosszú napokon keresztül küzdöttek az életemért, de végül megmentettek és vissza hoztak a halálból. Amikor magamhoz tértem, egyből tudtam, hogy ez lehetetlen. Kinek van ehhez hatalma? El akartam menekülni, de a gennyes sebektől lángoló testem gyönge volt még. A törzsfő azonban megesküdött, hogy nem kell félnem és hogy mindent elmagyaráz, ha tartom a szavam és hogy nem rohanok vissza a sivatagba, a biztos halálba. Vonakodtam, de maradtam, mert az adósuk lettem. Ekkor mutatta meg nekem azt, amire még álmomban sem gondoltam: a mágiát.
Arra az energiára, ami ott lapul a homokban, a sziklákban, a levegőben, amit ez a törzs olyan könnyedséggel irányít, mintha csak a szél fújná el a port a földről. Gyógyítanak vele, sőt vizet fakasztanak a kevés állataiknak. Megakartam tanulni. Kerül, amibe kerül.
Tucatnyi sebet, sérülést és csonttörést szenvedtem, mire az évek alatt elsajátítottam az alapokat. Többet akartam, de nem voltak hajlandóak tovább tanítani. Otthagytam őket, hogy saját embereket toborozzak és megtanítsam nekik a mágiát.

-        Héj... – rázza meg a vállamat az egyik velem egykorú férfi, ezzel is visszahúzva a jelenbe.
Mogorván kapom felé a fejem, ekkor veszem észre, hogy nem engem hanem a talajt bámulja: a lábam előtt a homokban jól láthatóan egy rémült női arc rajzolódott ki, ami a fájdalmak ellenére is hasonlít rám. Pillanatnyi döbbenet után bele rúgok a homokba, ezzel is megsemmisítve a képet, majd a döbbenten ácsorgó katonára ordítok, hogy szedje össze a csapatot és induljunk végre. 


Szeretettel:
Brukú

Share:

Negyvenhárom napos kihívás

Sziasztok, 

Az idei év első, nagyobb lélegzetvételű kihívására nem is kellett sokat várni, ugyanis Henna jóvoltából hozzám is elért. Ez egy minden napra szóló kihívás, ami az írástechnika gyakorlására/fejlesztésére van. Sok kicsi feladat, de mindegyik velős és kimozdít a kényelmes írói-komfortzónából.

Egyedüli gondom a napi szinten való megírása, publikálása, mert napi szinten sajnos nincs ennyi szabadidőm. Ezért átértelmezném ezt a negyvenhárom napot és úgy foglalkozok vele mintha csak egy lista lenne, a fejezetek pedig csak elnevezések és nem kikötések. 

 

ELSŐ NAP:
Írj egy verset, vagy egy rövid történetet! 
A sorok kezdőbetűi egy szót alkossanak!

MÁSODIK NAP:
Írj le legalább 30 olyan szót, amikkel jellemezni tudsz egy strandot. Ez után egy új bekezdésbe írj egy rövid történetet, vagy verset úgy, hogy a leírt 30 szó ne szerepeljen benne!

HARMADIK NAP:
Írj valamiről, amit szeretsz, majd írd át úgy, mintha gyűlölnéd!

NEGYEDIK NAP:
Keress random egy tárgyat, és írd meg az utazását addig, míg meg nem találtad!

ÖTÖDIK NAP:
Írj levelet:
 a jövőbeli énednek
múltbéli énednek
a jövőbeli gyerekednek

HATODIK NAP:
Válassz egy kevésbé kedvelt állatot, és írj hozzá egy eladási értékesítést!

HETEDIK NAP:
Válassz egy háztartási tárgyat, és írj le egy dialógust, ami közted és a tárgy között zajlik!

NYOLCADIK NAP:
Írj egy mesét, vagy bármilyen történetet, egy fő gonosz szemszögéből!

KILENCEDIK NAP:
Válassz ki egy olyan személyt, akit szeretsz, és egy olyat, akit nem. 
1. Írj olyan történetet, ahol belőlük alkotsz egy karaktert. Az egyik adja a fizikai tulajdonságait, a másik pedig a személyiségét!
2. Állíts össze egy karaktert, a kettő személyiséget ötvözve!

TIZEDIK NAP:
Válassz ki egy személyt, akit nem nagyon ismersz, de nem régen láttad őt. Írj le egy találkozásod vele, az ő szemszögéből!

TIZENEGYEDIK NAP:
Keress 2-3 magazinban egy-egy hirdetést. Most írj egy rövid történetet, a bennük talált, számodra tetsző szavakkal!

TIZENKETTEDIK NAP:
Hunyd be a szemed, válassz egy színt, majd kb. 5 percig tanulmányozd a szobát, ahol vagy; ilyen színeket keresve, és figyeld meg azokat a dolgokat, amik az adott színben pompáznak. Írj róluk egy jegyzetet, egy történethez!

TIZENHARMADIK NAP:
Írd le a tapasztalatod azzal kapcsolatban, amit életedben legelőször átéltél!

TIZENNEGYEDIK NAP:
Válassz random egy számot. 
Nézz körbe a könyvespolcodon (vagy menj könyvtárba) és vegyél le annyi könyvet, amelyik számra gondoltál. Nyisd ki őket azon az oldalon. Keresd meg azt a bekezdést, amelyik számra gondoltál. Írj egy történetet, verset úgy, hogy az adott sorok szerepelnek bennük!

TIZENÖTÖDIK NAP:
Válassz egy idegent, akit nemrég láttál (szembe jött veled az utcán, vagy bárhol). Írj róla egy történetet!
 
TIZENHATODIK NAP:
Válassz egy random könyvből 2 random fejezetet. Az első kiválasztott fejezet első mondatával kezdődjön a történeted, a második kiválasztott fejezet utolsó mondatával végződjön a történeted!

TIZENHETEDIK NAP:
Írj le egy rövid mondatot. Ezt a mondatot variáld át annyiszor, amennyiszer csak tudod!

TIZENNYOLCADIK NAP:
Írd le azt, hogy hol vagy, anélkül, hogy pontosan leírnád, hogy hol vagy. Használd a négy érzéked, hogy behatározd a helyzeted!
(Pl. ne írd le, hogy az ágyon ülök, hanem úgy, ahogy azt te érzékeled)

TIZENKILENCEDIK NAP:
Írd le a történet végső jelenetét! Ezután haladj visszafelé, egészen a kezdetekig!

HUSZADIK NAP:
Írj történetet, vagy verset, valakinek!

HUSZONEGYEDIK NAP:
Írj egy történetet a mellékszereplő szemszögéből, aki a főhős barátja pl. 

HUSZONKETTEDIK NAP:
Írj egy történetet 4 bekezdésben/részben. Mindegyik rész ugyan az a történet legyen, csak más-más műfajban. Az első bekezdés: fantasy. A második: sci-fi. A harmadik: thriller. A negyedik: romantikus.

HUSZONHARMADIK NAP:
Írj le egy tárgyat, egy bekezdésbe. (50-100 szóból álljon)

HUSZONNEGYEDIK NAP:
Vegyél egy lapot, írj a közepére egy tetszőleges szót, tárgyat, élőlényt, amit szeretnél. Húzz belőle vonalakat, és azokra írj újabb szavakat, amik a középen lévő szóhoz kötődnek. Aztán ezekből a szavakból szintén húzz vonalakat! 
Hálózd be az egész lapod!

HUSZONÖTÖDIK NAP:
Írj a kedvenc sulidról/egyetemedről úgy, mintha utálnád. Tedd ezt fordítva is. Írj a legrosszabb sulidról/egyetemedről úgy, mintha szeretted volna!

HUSZONHATODIK NAP:
Írd le 20 kedvenc könyvednek, verseskötetednek a címét. Ezeket rendezd úgy, hogy verset kapj belőle!

HUSZONHETEDIK NAP:
Írj egy történetet úgy, hogy az alábbiakat kihagyod belőle:
Főnevek az elnevezéseknél
Melléknevek a leírásoknál
(Fogalmam sincs, hogy mégis itt mit vár el a feladat. :DD)

HUSZONNYOLCADIK NAP:
Válassz ki valamit a történelemből, és írd át újra úgy, hogy a rossz nem történt meg, vagy a jó rosszul ért véget!

HUSZONKILENCEDIK NAP:
Életed legrosszabb élményét írd le úgy, mintha az lett volna a legjobb, és életed legjobb élményét írd le úgy, mintha az lett volna a legrosszabb!

HARMINCADIK NAP:
Válassz véletlenszerűen 5 darab betűt! Ezeket írd fel magadnak, és írj úgy egy történetet, vagy egy verset, hogy ezek a betűk hiányoznak belőle!

HARMINCEGYEDIK NAP:
Keress ki egy történetet, egy cikket, egy újságból. Írd le fél oldalban, miről szólt, aztán írd le 15 sorban, majd végül foglald össze egy mondatban a cikket!

HARMINCKETTEDIK NAP:
Írd le a reggeli rutinodat úgy, hogy az összes élettelen tárgy beszéljen hozzád!

HARMINCHARMADIK NAP:
Tegyél fel egy hangos, pörgős, lendületes zenét, és kezdj el írni! Ne hagyd abba akkor se, ha elveszted a mondataid végét, folytasd tovább, míg véget nem ér a dal!

HARMINCNEGYEDIK NAP:
Válassz egy nagyon híres festményt, amiről nem tudsz semmit, és írd meg a történetét!

HARMINCÖTÖDIK NAP:
Interjúztasd meg az egyik kedvenc karaktered, mintha egy igazi híresség lenne!

HARMINCHATODIK NAP:
Mi állna a te sajátkészítésű szerelmi bájitalodban? Ismertesd a receptet! (Eszközök, hozzávalók, elkészítési mód, hatásának ideje, mellékhatások, stb.)

HARMINCHETEDIK NAP:
Írj egy rövid történetet, verset, és rejts el benne egy titkos üzenetet!

HARMINCNYOLCADIK NAP:
Üsd fel a wikipédiát, és keress benne egy random témát, amiről írhatnál egy történetet!

HARMINCKILENCEDIK NAP:
Írj egy történetet, vagy egy verset, amiben minden mondat kérdés!

NEGYVENEDIK NAP:
Bővíts ki egy történetet, amit valaki más mesélt el neked!

NEGYVENEGYEDIK NAP:
Nyisd meg a google térképet, jelölj ki rajta egy úti célt, és ismertesd, miért mész oda, hogyan. Aztán képzeld el, hogy ott voltál! Írj egy útinaplót

NEGYVENKETTEDIK NAP:
Válassz ki egy viccet, majd írj róla egy egyáltalán nem vicces, szomorú, tragikus történetet, vagy verset!

NEGYVENHARMADIK NAP:
Képzeld magad a kedvenc állatod bőrébe, írj történetet az ő szemszögéből, úgy, hogy csak a végén derüljön ki, milyen állatba bújtál bele!



Üdv,
Brukú
Share:

Lélekmelengető



Sziasztok,


A világ már átformálódott a karácsonyt illetődően, legalább is nálam. Kicsiként teljesen elvarázsolt ez az ünnep, tele volt rejtéllyel és varázslattal és olyanokat csinálhattunk mint kései reggelizés vagy éjfélig is fenn maradhattunk. De aztán a szüleim elváltak és minden gyökerestül megváltozott. A mindennapok, sőt a szokások, és az ünnepek is kötelező dolgokká váltak, amiknek nem hogy a varázsa nem volt meg, még a hátam közepére sem kívántam.



Pár éve változott csak meg, amióta saját házba költöztem, kisbabák és friss házasok vesznek körül. Rájöttem, hogy az ünnep hangulata, lényege ott van csak más értelmet kap attól függően, hogy az élet melyik szakaszában vagyunk.




A karácsonyi asztal egyik szélén ücsörögve nyomkodom a telefonomat. Lassan már elfogyott minden tartalom, ami érdekelne, így sokszor csak pörgetem az oldalakat és olyanokra keresek rá kínomban, mint az íjkészítés házilag vagy a rendes faházak a fák tetején.
-   Ma miért nyomkodod szorgalmasabban azt a telefont, mint úgy amúgy? – bök oldalba a nálam tíz évvel idősebb nővérem, mire hosszú percek óta először nézek fel. Az asztalnál, amit finomabbnál finomabb ételek és mindenféle porcelán tányér díszít, az egész család összegyűlt és jó kedélyűen falatozik.
-   Miért ne tegyem? – vágok egy undok pofát – Tíz perce még veszekedtem apával, hogy ki vezessen idefele jövet, – bökök a fejemmel a rombuszmintás mellényt és fekete inget viselő, kopaszodó férfira az asztal túl oldalán – anyám meg reggel majdnem hiszti rohamot kapott, amikor nem találta meg a táskáját. - nézek a mellette ülő, vörös loknis, drótkeretes szemüveget viselő molett nőre, aki trillázva kacag valami idétlen poénon. Erre a nővérem haragosan összevonja a mellkasa előtt húsos karjait miközben vékony vonallá préseli vörösre festett ajkait. Annyira összepréseli, hogy a hosszú copfja és a drágaköves fülbevalója is bele remeg.
-   Legalább egy okot adj, miért kéne szeretnem ezt a rohadt ünnepet! – mondom morogva, amit hallani akar.
-   Gyere, Ronnie, segíts a konyhában.–megtörli a száját majd egy hang nélkül feláll és elindul, én pedig követem, bár fogalmam sincs, hogy mit akar ezzel. Amikor azonban befordulunk a tölgyfából készített lengőajtón megragadja a karom és hirtelen magába szippant a fűszeres, fahéjas illat.



Múlt

Egy halvány lila, színes könyvekkel, babákkal és játékokkal tele pakolt szobában találom magam, amit a sötétítő függönyökön bekúszó reggeli napfény derengve megvilágít. Egy ágyban ülök, félig lecsúszva félig a háttámlának dőlve. Megtámaszkodom, hogy ülőhelyzetbe nyomjam magam, de könnyű és bolyhos vagyok. Felszisszenek és kapkodva felemelem a kezeimet: ujjak helyett azonban barna, puha, kerek maci tappancsokat látok. Felkiáltok, mire az eddig összegyűrtnek hitt patchwork takaró mocorogni kezd, majd le is csúszik a hirtelen forgolódni kezdő tíz éves Loryról. Még mielőtt újból sikítani kezdnék, magához ragad és belém fúrja a fejét, mintha párna volnék. Fuldokolva felnyögök mielőtt kétségbeesetten hadonászni kezdek a haszontalan plüss kezeimmel. Az első heves mozdulatokkal azonban a kislány feje oldalra bukik, résnyire kinyílik a szája és folyni kezd a nyála.

-   Neked folyik álmodban a nyálad? –nyögöm miközben megpróbálom kihúzni magam a kerek feje alól.
-   Te meg hat éves korodig túrtad az orrod.– jön  a válasz az ágy melletti író asztal felől. A nővérem halvány árnyékként ül a ceruzákkal tele szórt asztalon és látszólag jól mulat.

Már épp a lábammal is besegítenék a menekülésbe, amikor a kicsi Lory szemei hirtelen felpattannak, nyújtózik egy nagyot mielőtt a nevetséges, rénszarvasos pizsamájához szorítana és ki nem rohanna a szobájából.

A nyitott, tágas konyhába siet, amit beterítenek az ínycsiklandozó, fűszeres illatok, és az edénycsörömpölés kellemes hangjai. A borult idő miatt minden  lámpa ég a sárga izzósorokkal egyetemben, amitől fényárban úszik a helyiség.
-      Helló,  Prücsök. – lepődik meg a halászlét kavargató anyukája. Vöröses, szálegyenese haja szabadon hullik a vállára, amire elég ritkán volt alkalom, amióta az eszemet tudom, nincs rajta szemüveg viszont az apró virágmintás blúzt és fekete farmert egyből kiszúrom, ugyanis ezeket csak karácsonykor veszi fel.

A kicsi Lory rávigyorog tejfehér fogaival aztán az asztalhoz ül. A fiatalabb anyukánk a konyharuhába törölve  a kezét müzlit visz neki, de a kislány annyira izeg-mozog és lóbálja a lábát, hogy inkább csak kergeti a kerek kis müzliket a tejben. Alig pár perc múlva meg is unja és a hóna alá csapva engem kiszökdécsel a nappaliba.

A kövér karácsonyfa már feldíszítve áll a takaros helyiség egyik sarkában, az adventi koszorú az üveg dohányzó asztalon díszeleg ugyanazokkal az arany és kék díszekkel, a kanapén a díszpárnák karácsonyi huzatot kaptak, amik közé úgy veti be magát a kislány.
Szinte azonnal megtalálja a tévé kapcsolóját és beüt két számot, amitől a tévé a karácsonyi mese műsorra vált.

Megkönnyebbülten kifújom a levegőt, majd óvatosan elkezdek a kanapé széle felé mászni, hogy megszökjek. Az agyamra megy ez a zsongás. Ekkor azonban a kislány ismét mocorogni kezd és egyre sűrűbben lesi meg az órát és a karácsonyfát. 
-      Te sosem fáradtál el? – dünnyögöm továbbra is a párnák közt kúszva az idősebb Lorynak, aki hirtelen a kanapé támláján terem és nosztalgiázva nézegeti a színes díszektől rogyadozó fát.
-      Nem voltam hiperaktív,  - válaszolja– sokkal inkább izgatott.
-      Mindjárt kész az ebéd... – kiabál ki anyánk a konyhából két tányér csörömpölés között. Az izgága lány erre mint az őrült, felrohan az emeletre, itthagyva engem a párnák között.
-      De ez csak egy karácsony –hitetlenkedek.
-      Ez nem ''csak''' karácsony,– pillant rám Lory az egyik üveg díszről – ez annál jóval több.
A kicsi Lory ekkor hosszasan csúszva a hajópadlón megérkezik, karon ragad és beszalad a konyhába. Még azzal sem törődik, hogy a piros pöttyös blúzát ferdén gombolta be a kockás rakott szonyájába.

Nagy hévvel tesz le az egyik bőrszékre, miközben ő az anyját sürgeti, hogy egyenek már. Még az sem tűnik fel neki, hogy az apja épp most csempészi be az ajándékokat a fa alá.

A gyors ebéd után pedig mindenkit kézen fogva a nappaliba ráncigál.
-      Hihetetlen.... – suttogja teljes önkívületben az ajándékokat bámulva – de apa, hogy nem vette észre, ha az ajtóban etette a kutyát? – sandít rá a mellette ácsorgó, cinkosan a dús, barna bajsza alatt vigyorgó férfira. Apának itt még rengeteg haja van, és még csak hírből sem ismeri a rombuszmintás mellényeket.


-      Milyen hiszékeny voltál – nézek csodálkozva fel a kislány húsos ujjai közül az idősebb Loryra, aki erre összepréseli a száját, mint aki nem erre a válaszra számított. Csettint egyet, és ismét magával ragad minket a mézeskalács illat.



Jelen

Visszaugrunk a jelenbe és egy pillanatig abban a hitben vagyok, hogy végeztünk is, egészen addig, míg rá nem jövök, hogy a lisztes konyha pulton fekszem, és Lory fölém hajolva engem bámul.
-      Még két perc. – állapítja meg félhangosan miközben piros rénszarvasos edényfogót húz a kezeire. Fél hosszú, egyenesre vágott haja most kissé kócos lófarokban lóg a vállára, mint mindig ha a konyhában van. A sminkje elegáns és passzol a hófehér blúzához és a zöld leggingséhez.
-      Most komolyan? Egy telefon? – kérdezem felháborodottan a szellem Lorytól, aki mellettem támasztja a pultot és izgatottan figyeli a sütőt. A kicsi, egyszemélyes konyhában minden bútor csokoládé színű és nyitott, amitől az összes pohár, bögre, tányér és edény látható. A karamell színű konyhapult fölött hatalmas girland lóg tele üvegdíszekkel és villódzó izzókkal, ami a konyha bútorokon majd a nappaliban és az előszobában is folytatódik.

Nem szól halkan karácsonyi zene, mint anyáéknál szokott, helyette a nővérem hamiskásan dúdol, oly annyira, hogy észre sem vette, hogy vastagon össze liszteszte az egyik combját.
-      Te így szoktál főzni?! – jegyzem meg túlkiabálva az időzítő csilingelését.
-      Ezt meg hogy értsem?  - rázza meg zavarodottan a fejét Lory. – Mindegy, nem az így a lényeg, Öcsi, hanem a miért. – nézi elégedetten a nagy tepsi mákos bejglit, amit az asztalra tesz.
-      Jah, hát azt nem tudom, miért vagy ilyen béna...
-      Nézz a dolgok mögé, Ronnie. – fed meg kissé, de azért tovább próbálkozik. – Miért sütök-főzök?
-      Mert mindjárt megjövünk hozzátok – válaszolom rezignáltan.
-      Azaz készülődök, – mutat vidáman körbe, felhívva a figyelmet az izgatottságra és meghitt hangulatra – mint az ajándékok vásárlása és becsomagolása. – nézünk Andyre, aki a konyha pult másik oldalán ül és az ajándékok rendezgetését fejezi be.A másnapos borosta  már megszokott Lory férjén, mint ahogy a rövidre rágott barna haja is. Most azonban nulla dioptriás szemüveg van rajta, ami tulajdonképpen csak egy fekete szemüveg keret. Nem tudom, honnan szedte, de úgy néz ki, mint egy gyárigazgató, mosolyodom el.
-      Már most jó illata van. – szimatol a levegőbe anélkül, hogy felnézne a masnikötözésből – Nem akarsz még egy tepsivel csinálni?
-      Nem, mert gyümölcskenyeret is tervezek sütni. – trillázza a Let is snow refrénjének éneklése után.
-      Azt hittem, azt a boltban vetted. – cukkolom a nővérem, de figyelve az izgatott sürgés-forgást, és mélyen beszívva a finom illatokat, halványan elmosolyodom, ahogy a meghitt hangulat rám is rám ragad. Erre Lory megforgatja a szemeit, felmarkol a pultról és egy újabb helyre kerülünk.



Jövő

Egy jóval tágasabb házban landolunk. Az étkező és a konyha tágas, tele modern bútorokkal és konyhai berendezésekkel, mellette a nappali, ahol a tölgyfa bútorok társaságában gyerek játékok tucatjai és egy plafonig érő karácsonyfa áll. A kövér ezüstfenyő körül pedig Lory, Andy és egy kisfiú szorgoskodik az üvegdíszekkel.

Nem szólok semmit, valahol tudtam, hogy ez a jelet következik, mégis meglepődöm Loryn, akinek rövid, göndör és búza szőke haja van, a nyakában ugyanolyan fehér gyöngysorral - aminek az egyik szeme én vagyok. Kissé molett lett, ami jól áll neki. Andyn, akinek hosszú szakálla lett, kopaszra van nyírva a haja és kicsi pocakot eresztett. A kisfiú pedig olyan, mint a porcelán baba: rézvörös, hosszúra hagyott haja kócos, ami bele lóg jég kék szemeibe, hófehér kerek arcocskáján izgatott mosoly ül, ahogy apró kezével igyekszik feltenni egyik díszt a másik után.
-      Gyere, Dylan, pakoljunk össze a szobádban.– fogja meg a fiú kezét Andy miután befejezték a díszítést. A fiú kikerekedett szemekkel az anyjára néz, aki cinkos mosollyal kerek arcán bólint egyet.
-      De már összepakoltam reggel...–vontatottan megfogja az apja kezét, de nem  mozdul.
-      Az ki van zárva, Apróság,–próbálja meg elhúzni a fiút a karácsonyfától az emelet irányába – láttam én ott elszórva játékokat.
Tesz pár lépést majd megáll és kétségbeesetten húzni kezdi az apját a fa felé. Az öklömbe harapok izgalmamban. Ha most nem megy fel a fiú, akkor nem lesz esély kitenni az ajándékokat.
-      Menj csak, – nyugtatja meg Lory a fiút – szólni fogok ha valami netán történni fog, míg fenn vagytok. – ezzel nagy nehezen, de elindulnak a második emeletre, én pedig megkönnyebbülten kifújom az eddig benntartott levegőt. Ekkor veszem észre, hogy a nővérem somolyogva engem les.
-      Most mi van?-  kérdezem értetlenül, de nem szól egyenlőre semmit, csak biccent a konyha felé, ahova másodperceken belül be siet az idősebb Lory.

A konyhában az étkező asztal már megvan terítve négyzet alakú tányérokkal, zöld szalvétákkal és gyertyákkal. Mellette a tűzhelyen már készen áll a halászlé, a rizibizi, a sült krumpli és a zöldségágyon hűlő kacsa.

Az idősebb nővérem azonban elkanyarodik az asztal előtt, és egyenesen a spájzba megy, ahova eldugta a már becsomagolt ajándékokat. Kapkodva kiveszi mindegyiket, majd lerúgja a parafa papucsát és mezítláb szalad a nappaliba, hogy minél előbb a fa alá tegye a színes dobozokat.

Épp csak vissza ér a konyhába, a gyerek máris az asztalnál terem és izgatottan leül a helyére.
Az ebédet csak úgy habzsolja, mindenből keveset tesz magának ráadásul minél közelebb ér a második fogás végéhez, annál inkább mocorog és fészkelődik a helyén. Amikor az utolsó falatot is a szájába tömte, leugrik a székről és kirohan a nappaliba.

Lory kérdőn néz rám a konyha bejáratát támasztva, várva a reakciómra, de én csak bárgyún vigyorogva nézek vissza rá.
-      Váó! – kiáltja teljesen elvarázsoltan Dylan.
-      Ha jól láttam, az a hosszú a tiéd, abban a télapós csomagolásban. – mutat az ajándékra Lory a konyha ajtóból, mire Dylan egy ugrással a csomag mellett terem és egy pillanat alatt letépi róla a csomagolópapírt. Amikor meglátja a technik legókat sikítozni és a földön fetrengni kezd örömében.
Elmosolyodom az őszinte örömén, aztán látva, hogy előbb az anyja, majd az apja, végül pedig Lory is nevetésben tör ki, én sem fogom vissza magam.



A jelenbe visszatérve megrázkódok, mint akit kiráz a hideg. Körbe nézek: tényleg a valóságban vagyunk, Loryék konyhájában, ahol apa és anya elfeledve a reggeli veszekedést boldogan beszélgetnek, a nővéremék, akik teljesen bele élve magukat sztorizgatnak valamiről... és nekem fogalmam sincs miről, pedig a hangulat önfeledt és meghitt. Leteszem a telefont és becsatlakozom a beszélgetésbe.



Üdv:
Brukú

Share:

Az írás számomra:

Az írás számomra:
"Írás közben nincs ítélkezés, se szégyen, csakis szabadság. Amint a toll a papírhoz ér, egy pillanatra szabad vagyok." Jessica Sorensen

Fordító

Chat

Írós és történetes blogok hirdetései