Ez a rövid, háromszázszavas bejegyzés az előző regény címéhez kapcsolódik: az az a "roham"-hoz. Azok, akik több ilyen egyperceset olvastak már az oldalon, tudják jól, hogy szeretem azokat a szavakat, vagy megoldásokat, amiknek több értelmezése is van. Ez pedig pont ilyen.
A tartalmát tekintve: a pánikrohamokból indultam ki. Sajnos tapasztaltam én is, és sokan mások a környezetemben is, és rettentő egy dolog, főleg megküzdeni vele, és azt akarom ezzel üzenni, hogy a segítséget el kell fogadni, ha tinédzserről van szó, ha felnőtt emberről, illetve bármilyen típusú rohamról. Ne legyünk túl büszkék elfogadni és legyünk vakok felismerni a másikban a jeleket.
Amelie Ottentorf városából kifelé tartó utolsó járaton ül. Kevesen utaznak vele, ennek ellenére is fülledt, állott szag uralkodik az emeletes buszban. Kifelé bámul a sötétbe, farkas szemet nézve az arcképével. Még mindig piros a pufi, szeplős arca az anyjával való vita óta. Még mindig rágja az alsó ajkát és azóta sem kötötte fel rendesen a szőke haját vagy igazította meg az ananász mintás pulóverét a vállán. Csak elrohant otthonról és felszállt a buszra. Miért nem kérdezik meg soha, én mit akarok? Csak a parancsolgatás és utasítgatás megy.
Idegességében mozgatni kezdi a lábát, de az hevesen bizseregve válaszol. Azonnal kihúzza magát Amelie. Csak most ne. Behunyja a szemét és nagy levegőket vesz. Csak azért is megmutatom, hogy nincs szükségem másra. Még három perc. Les az órájára, aztán kifújja a levegőt. A szomszéd lápája azonban hevesen villódzni kezd, ami megpecsételi az utat. A szemei azonnal nehezedni kezdenek, az agya elsötétülni, a szíve pedig zakatolni a fülében azt súgva: kezdődik. A lány feltoja magát a kényelmetlen székből. Elindul az ajtó felé, de a szemei előtt elmosódik minden és egybe olvad akár egy kék-szürke festék paca, ami egyre inkább magába akarja szívni. A gombért nyúl, hogy jelezzen, de nem tudja irányítni a kezét. Teljesen megmerevedtek és a lábait sem tudja irányítani. Összecsuklik. Az egész teste megfeszül, aztán irányíthatatlan rángatózásba kezd. Beveri a könyökét és a fejét is, aztán a világ sötétségbe borul.
Elmosódott arcok bukkannak fel körülötte. Nem hallja őket. Ismét elájul. Szirénák visítása keltik fel Ameliet. Mentőben fekszik és egy idős orvos figyeli őt szigorú tekintettel.
- - Még a gyógyszered miatt is szólnom kell neked! – villan be anyja utolsó mondata, ahogy egy pillanatra lenyugja a szemét a lány.
- - Mert azt hiszed, egyedül nem megy - ordítja vissza a lány torkaszakadtából. Ekkor a pulóvere zsebéért nyúl és megmarkolja. A gyógyszere nincs benne.
Üdv:
