Időhurok tabletta

Sziasztok, 

Ismét előkerült a Negyvenhárom napos kihívás. Egy időre ugyan a háttérbe került, de véglegesen nem akartam megfeledkezni róla, mert több izgalmas kihívást tartogat. Ezért is került elő ismét: Teljesen beszivárgott a gondolataim közé az, hogyan is nézne ki ha egy ugyanazon jelenetet formálnék át más és más műfajba. És mivel erre még nem volt példa, azonnal bele is vágtam :)

HUSZONKETTEDIK NAP:

Írj egy történetet 4 bekezdésben/részben. Mindegyik rész ugyan az a történet legyen, csak más-más műfajban. Az első bekezdés: fantasy. A második: sci-fi. A harmadik: thriller. A negyedik: romantikus.

Flynn kicsit sem visszafogott bulija már javában tart mire oda érek. Sikeresen lekéstem a buszt a diákmunka miatt, így vagy egy órát késtem, ha nem többet. A tipikus családi ház mindkét szintjéről bömböl a zene vad ritmusa, miközben kövér ablakai egyfolytában szórják az élénk neon színeket a meleg nyári éjszakába. A bejárati ajtó nyitva áll, az előtte lévő kis lépcsőről pedig eltüntették az anyja kedvenc muskátlit és kaktuszokat. Tanulva a tavalyi incidensből, amikor valaki az iskolából foci labának használva a virágcserepeket lerugdosta az összeset a helyéről.

Elmosolyodom. Aztán belépek a házba: egyből a nappali fogad, ahol a kényelmes bőr kanapékon több középiskolás is ücsörög és nevetne bámulja a padlóra leterített Twisterező barátaikat. Befordulok a konyhába. Flynn túlsúlyos, babzsákra emlékeztető alakját egyből felismerem főleg most, hogy rikító zöld csákó, hozzá illő póló és nadrág van rajta. Épp az egyik sötét színű konyhaszekrényből pakolja ki az újabb adag csipszeket és sütiket. Amikor meglát látványosan az asztalra szórja a zsacskókat, hogy aztán megkerülve a bútort oda lépjen hozzám.

-                  Na végre, Corsen. – ordítja közel hajolva hozzám. Göndör gubancos haja most is az égnek meredezik, hiába az idétlen csákó.  – Már azt hittem bekövetkezik a tragédia és nem leszel itt.

-                  Nyugi, szülinapos – mosolygok rá és már nyomom is a hurkás, rövid kezébe az ajándékát. Flynn szeme felragyog a hordó formát öltő sörre és a kis műanyag csapra, ami az alján található.

-                  Iszunk – jelenti ki és már nyúl is pulton lévő tiszta poharakért, hogy megtöltsön kettőt.

-                  Rád – koccintok vele, aztán bele kortyolok a keserű, vastag habú sörbe. Kiráz a hideg, míg Flynn felhajtja az egészet.

-                  Dough? – kérdem tőle, mire ő a terasz felé biccent, mielőtt vissza térne az előző feladatára. Sarkon fordulok és kimegyek a nyári éjszakába. A keskeny terasz tele van üres poharakkal és tálakkal, amiket nem fed el egy újabb diszkó lámpa. Félre rugdosok pár poharat, hogy kitudjak könyökölni a korlátra. A fűben többen is heverésznek, mivel nincsen elég kerti bútor. Kissé halkabb a zene, így hallani a beszélgetés és nevetgélés alapzsivaját. Sokan eljöttek ma, nem csak a mi osztályunkból, hanem az egész iskolából. Még elsősöket is észre veszek, akik zavartan ácsorognak egy kupacban.  És Dough épp az egyik ilyen félős lány csoportot boldogítja. Hiába alacsony és vékony, akkora lendülettel mutogat és magyaráz, hogy még a csillagokat is képes lenne ledumálni az égről. Egy világos színű pulcsi van raja, egy sötét farmerral, haja mint mindig most is a feje tetejére tornyozva, amit ha jól látok, egy zacskó szerpentinnel csavart körbe. Úgy néz ki, mint egy csillámpóni. Leteszem a korlát tetejére a poharamat, hogy előhúzzam a farmerzsebemből a telefont és megírjam ezt neki, aztán meggondolom magam. Nem akarok semminek az elrontója lenni. Majd később cukkolom vele.

Visszateszem a telefont a helyére, aztán a poharamért nyúlok. Mintha több lenne benne és mintha édesebb is lenne, de hát ki emlékszik ilyenekre. Megvonom a vállam, aztán felhajtom az egészet. Ott hagyom a poharat és visszaindulok a házba, hogy letelepedjek a nappaliba, nézni a játékosokat. Ám félúton járok csak amikor szédülni kezdek, és olyanná válik a testem mintha gumiból lenne. A színek hirtelen összemosódnak a szemem előtt, a hangok eltorzulnak és nem érzem a távolságokat.  Egy nagy barna paca felé nyúlok, ami az előbb még nem volt előttem, de összeesek.

       Egy régi téglaépület előtt állok, aminek fehér festéke kissé lekopott már, fa ablakkeretei barna színével együtt. Kellemes, lágy zene szól bentről, ami egybe olvad az evőeszközök és a tányérok csörömpölésével. Többen is neki álltak vacsorázni, és a meleg nyári este miatt sokuk kint ücsörög a kerek, hófehér terítővel leterített asztaloknál. Megkordul a gyomrom, de nem tudom, hogy az éhségtől vagy az idegességtől. Most találkozunk először. Már egy jó ideje tartjuk a kapcsolatot telefonon, de ez az első „vakrandink”. Ekkor felbukkan ő: magas, mackós alkatát kiszúrni az emberek közül. Két csésze kávéval lép ki az ajtón. Élére vasalt ing és egy sötét farmer van rajta. Méz színű haja kócos, szélfútta, ami elárulja, hogy alapból ő sem így öltözködik, de képes volt kitenni magáért. Bárgyún integetek, ő pedig egy meleg mosollyal biccent felém. Nagy levegőt veszek, aztán elindulok felé. Babrálok a karkötőimmel és igyekszem nem arra figyelni, hogy a meleg szél, bele-bele kap a sötétkék ruhám vékony szoknyájába. Hiába hosszú, a farmerhoz és a pólókhoz vagyok hozzá szokva. Még a kiengedett vörös hajam is zavar hirtelen. Össze kellett volna kötnöm.

         Amikor odaérek beletörli a kezét a nadrágjába, aztán tanácstalanul lendítené, egy kézfogásra, de gyorsan kapcsol és inkább beletúr a hajába. Elmosolyodom, és bármennyire is jövök zavarba attól, hogy ő zavarban van, odalépek hozzá, lábujjhegyre állok egy nyomok egy puszit a szögletes álla csúcsára. Érzem, hogy elvörösödöm, és lángba borul az arcom. A szívem őrült kalapálásba kezd, a lábaim pedig egy pillanatra megremegnek. Le kell ülnöm. A legközelebbi szék pont jó is lesz. Ő is helyet foglal. Engem fürkész világos szemeivel, miközben egy édes, félmosoly terül szét az arcán. Hirtelen csend telepszik ránk. Nekem teljesen kiürült a fejem, ő pedig többször is szólásra nyitja a száját, aztán zavartan be is csukja. Nehézkesen indul a beszélgetés, de mire megisszuk a kávét be nem áll a szánk és jókat nevetünk.

         Ekkor dobja fel az ötletet, hogy biciklizzünk a parton. Úgyis lassan megy le a nap. Bólintok, bele sem gondolva abba, hogyan fogok biciklire ülni szoknyában. Amint a kockakövekkel kirakott sétányra érünk, el is felejtkezem a gondról. A part üres, csak a tengert látni, ahogy lágyan nyaldossa a sziklákkal kirakott partot, amin meg-megcsillan a lemenni készülő nap arany színe. Eltátom a szám, és ezt ő is észre veszi és oldalra döntött fejjel ismét elmosolyodik. Én pedig ismét elpirulok és lesütöm a szemem. A part távolabbik részén állunk meg, hogy kifújjuk magunkat. Én leülök a part szélére, hogy bele lógassam a lábam a vízbe, ő pedig nevetve csatlakozik. Közel ül hozzám, érzem a fűszeres illatát, ami teljesen szokatlan az én enyhe, körte illatú parfümömhöz képest. Összeérnek az ujjaink. Elakad a lélegzetem. Nem merem megfogni. Mi van ha elutasít? És mi van ha elszalasztom a pillanatot? Megköszörülöm a torkom és egy gyors elhatározással egybe fűzöm az ujjainkat. Felém pillant. Világos szemeit lassan végig járatja a kócos vörös hajamon, a szeplős arcomon, az ajkaimon. Elsötétül a pillantása, amitől úgy érzem, menten elolvadok. Közelebb hajol hozzám, én pedig hagyom, hadd érjenek össze az ajkaink. A csókja óvatos és puha, de ennyi épp elég ahhoz, hogy elfelejtsek lélegezni. Lassan elhúzódik tőlem, nekem pedig kell pár pillanat, hogy magamhoz térjek.

Ám amikor kinyitom a szemem ismét egyedül vagyok. Sem ő, sem a tengerpart nincs. Csak én és a kicsi étterem, ami ezúttal úgy magasodik fölém, mintha elakarna nyelni. A falairól vadul pereg le a fehér, megkopott festék, az ablakai és a csíkos napernyője recsegve reszketnek  ahogy a feltámadó szél nekik ütközik. Kiráz a hideg, és előtör belőlem a rossz előérzet.  Bizonytalanul belépek a bárba. Csend van. Csak a beszélgetés moraja és a tányérok csikorgó zörgése hallatszik. Hirtelen kiszárad a szám és csak minden erőmet bevetve sikerül beljebb lépnem pár lépést. Többen felém néznek és megbámulnak. Legtöbbjük borvirágos arccal, homályos szemmel, mások a szájukat nyalva. Gyorsan körbenézek a helyiségben bízva abban, hogy én értettem félre őt a telefonban, és én vagyok rossz helyen, csakhogy megtalálom őt a pultnál. Magas, mackós alkata a kemény felületet támasztja, ujjaival türelmetlen ütemet verve. Világos inget és farmert visel, ám haja kócos, rendezetlen. Ingerültnek látszik. Nem tudom azért, mert sokat kellett várnia a kávékra, vagy mert valami más baja van. Amikor oda lépek hozzá, összevont szemöldökkel, vonallá préselt ajkakkal bámul le rám, miközben tetőtől talpig végigmér. Egy nyivákoló hallót tudok csak kinyögni, annyira megijedek tőle. Elmarja a két csészét a mogorva, ápolatlan pultostól, aztán biccent az egyik üres asztal felé. Szó nélkül követem.

       Miután helyet foglaltunk a kényelmetlen székeken, elnémulunk. Nem merek ránézni, de érzem kutakodó tekintetét rajtam. Megpróbálok beszélgetést kezdeményezni, anélkül, hogy felnéznék rá a kávémból, de alig mond el magáról valamit és inkább rám tereli a szót. Mintha egy vallatás lenne. Izzad a tenyerem és hányingerem van. Eltolom az amúgy is keserű kávét magamtól és inkább megkérdem tőle, akar e biciklizni egyet az eső előtt. Felvonja a szemöldökét, és most először mintha felragyogna a borostás arca. Bátortalanul elmosolyodom. Képtelen vagyok eldönteni hogy jó ötletnek tartja e vagy olyan futott át az agyán, amire gondolni sem merek. Felállok és szinte menekülve elindulok.

      A biciklin gyorsabban tekerek mint ő. Lemarad mögöttem, amitől még inkább olyan érzésem támad, mintha követne. Kiráz a hideg, és kiszárad a szám.  Körbe nézek azon imádkozva, hogy legyenek még sétálók a közelben. A parton azonban senki nincsen. Csak mi ketten az egyre elsötétülő felhők társaságában. A tenger haragosan mossa a sziklás partoldalt, amitől a víz magasra kicsap. A vízpermet bőven elér a sétányig, és hozzám is. Vizes leszek, de tekerek tovább. Kinézek magamnak egy pontot, alig pár méterre innen, ahol megtudok majd fordulni és zokszó nélkül eltűnni. Képtelen vagyok tovább itt maradni. Ő azonban a nyomomban van. A bicikli kerekét hozzá nyomja az enyémhez, amitől irányíthatatlanná válik a kerékpár és elesek. Felhorzsolom a csupasz könyököm. Leszáll a bicikliről és fölém térdel. Most először elvigyorodik. De ez a vigyor gonosz. Felsikoltok és tolni kezdem magam a földön. Elkapja a lábaimat, széttárja és magához ránt. Rúgkapálok, de ő felnevet, mintha ez annál inkább mulattatná. Felrántja a szoknyámat, én pedig csapkodni kezdek az öklömmel. Eltalálom a torkát. Elenged. Én pedig sírva hátrálok. Mire ismét vissza nézek, azonban nincs ott. Köddé vált. Ő is és a sétány is.

Egy hófehér létesítményben találom magam. Minden steril, és szigorúan ellenőrzött. A lekerekített szélű, fotocellás ajtók mellett fehér fényű neon világit, mint ahogyan a rácsos padló mellett is, megadva az alap fényt az amúgy igenis sötét űrben. A kávézó egész tágas, benne sűrűn elrendezett, a padlóhoz rögzített asztalokkal és padokkal. Sokan ücsörögnek és iszogatják a délutáni kávéjukat, teájukat. Halkan beszélgetnek és alig csapnak zajt, ami egy egyfajta íratlan szabály: ha bármi történne akkor tisztán lehessen hallani a hangosbemondókat.

       Megakad a szemem rajta. Épp a pultnál áll és a csillogó vázú robottól veszi el a frissen készített kávéinkat. Haja szorosan a tarkójára kötve, fehér kezeslábasa makulátlanul áll rajta. Integetek, ő pedig kedvesen viszonozza, majd az egyik üres asztal felé biccent. Elindulok, de hirtelen alul öltözöttnek érzem magam a saját egyenruhámban. Legalább a hajammal kezdhettem volna valamit. Simítom le a szoros kontyba kötött hajrengeteget.

    Mikor ő is ide ér, egy gyors mozdulattal leteszi a csészések és két gyors puszit nyom az arcomra. Mindketten zavarba jövünk és egy percre kínosan hallgatunk. Nem merek rá nézni, pedig nagyon is az estem. Röhejesnek érzem, hiszen itt vagyunk az anyahajón és épp egy másik bolygóra tartunk, de egy fiúra nem vagyok képes ránézni. Elmosolyodom magamon, mire ő félre döntött fejjel tanulmányoz. Elpirulok, ő pedig szélesen elmosolyodik. Idegesen eltűröm a fülem mögé az amúgy rendezett hajamat és megköszörülöm a torkom. Kezdeményezek, mire ő zavarában megköszörüli a torkát és megtörli a kezét a combjában, mielőtt válaszolna. Mire elfogy az ízetlen kávé, felengedünk mindketten és elmegyünk sétálni. Bármennyire is egy hajón vagyunk, meghitt ahogy halkan beszélgetünk a patyolat fehér folyosókon, miközben a talpunk óvatosan kopog a padló rácsán, az ajtók pedig erős szuszogással nyílnak és csukódnak, ahogy folyosóról folyosóra haladunk. Mikor megérkezünk a hajó egyetlen üveges hídjához, megállunk és egy percre az elénk tárulkozó látványra koncentrálunk. A végtelen sötét éget egy vörös bolygó foglalja el, amin a viharok kisebb-nagyobb tölcséreket hozva létre végig vonulnak a felszínén. Tapsikolok örömömben, ő pedig füttyent. Elnevetjük magunkat. Számtalanszor jártunk már itt és bámultunk ki az ablakon, most mégis teljesen más. Varázslatos. Bátortalanul közelebb lépek hozzá. Összeér a kézfejünk. Elakad a lélegzete. Megakarom fogni a kezét, hiába zakatol egyre erősebben a szívem, és remegnek meg a lábaim. Behunyom a szemem és egy gyors mozdulattal érte nyúlok. De nem találom. Eltűnt, és vele együtt a végtelen űr és a hajó is.

Ezúttal egy erdőben találom magam. Apró vagyok, mint egy fűszál. Minden hatalmas körülöttem és sűrű. Egy ferdén növő fa előtt ácsorgok, feszülten babrálva a lapulevelekből készült ruhám szélét. Végig nézek a fán, amit hol lépcsőzetesen, hol csoportokba gyűlve nőttek be a lapos fagombák. Olyan ideges vagyok, hogy elfejeltettem, melyik gombán beszéltük meg a találkát. Egy halk füttyszó segít, amit egy apró fehér kéz heves integetése követ. Megszívom a fogam és bízva abban, hogy zavaromban nem fogok semmit elrontani, elindulok.  

        A  gombák félkör alakban fogják közre a vaskos fatörzset, felületük és széleik egyenetlenek, mégis különleges helynek számít, mert innen rálátás nyílik az erdőre a magasból. Sokan azért is jönnek ide. Felülről az erdő ugyanis teljesen más képet mutat. Mintha egy másik helyen volnánk. 

       Csak a harmadik gombáig kell felmásznom a régi köteleken, ami elég gyorsan meg. Meglehet azért, mert ideges vagyok. Ő a gomba szélénél ácsorog és hintázik a sarkain. Kezeit a háta mögé rejtve. Indákból és lapulevelekből készült ruhája rendezett, mint ahogy a tincsekbe összeáll világos haja is. Most először pillantom meg a kissé elálló, hegyes füleit. Mikor oda lépek hozzá, előhúzza a kezét és felém nyújtja a széles levelet, amiben hernyók és kukacok zsizsegnek. Zavart mosollyal néz rám, én pedig fülig vörösödöm. A kedvenceimet hozta. Egy ideig csak eszünk és a megszokott tájat bámuljunk, de aztán lassan elkezdünk beszélgetni. Mire elfogy az étel, már merünk egymásra nézni és nevetni a másik viccein. Ekkor adja az ötletet, hogy másszunk feljebb, és nézzük meg az eget. Beleegyezek. A látvány bámulatos, hát még egy ilyen jó képű fiúval. 

       A magasabban lévő gombákat keskeny, indákból fonott létrák kötik össze egymással. Ahol pedig csoportosan vannak, ott szedett-vetett korlát keretezi a szélüket. Idefent már többen is összegyűltek. Főként fiatalok, akik képtelen betelni a látvánnyal. Vannak, akik a korlátokon csimpaszkodva bámészkodnak, mások lekuporodtak a puha gombára és kényelmesen nézelődnek. Mi azonban tovább mászunk. Hosszú az út még, de az út hosszú és egyikünk sem mer a másiknak szólni, hogy tegyünk még egy pihenőt. Az utolsó lépcsőket azonban alig bírom megmászni, annyira elzsibbadtak a karjaim. Azonnal észre veszi és egy szó nélkül nyújtja a kezét felém, hogy felsegítsen. Erősebb mint gondoltam: úgy ránt fel, hogy nem éri a lábam a gombát és elesek. Egyenesen rá. Fülig vörösödve a szám elé kapom a kezem, mire ő nevetésben tör ki. Kellemes a hangja. És még kellemesebb a friss földhöz hasonlító illata. Már nem is számít a nyári napsugarak vidám játéka a leveleken, sem pedig a szédítő magasság. Csak ő számít. És az engem lágyan fürkésző tekintete. Eltűri az orromból a rakoncátlan vörös hajamat, aztán megállapodik a keze a nyakamon. Ekkor azonban megrázkódik a gomba és erős ütés ér.

-        Magához tért – kiáltja egy ismerős, de távoli hang. – hahó? – Újabb pofon ér, amitől sikerül résnyire kinyitni a szemem. Flynn kerek arca körvonalazódik körülöttem és a húsos tenyere, amit újabb pofonra emel. A bulinak már rég vége. Reggel van és csend. Én pedig az a barna paca, azaz a fotel, mellett fekszem a földön. Felnyögök.

-        Azért agyon ne verd – dorgálja meg Dough, aki szintén mellettem térden és aggódva bámul az arcomba.

-        De ha a hülyeségeid, mint az arcmosás és itatás nem használtak...? – ripakodik rá ingerülten, miközben legyezni kezd egy gyűrött újságpapírral.

-        Mi történt...? – préselem ki elhaló hangon. Megpróbálom megdörgöli az arcom, de a kezem még mindig hevesen zsibbad és nem tudom felemelni.

-        Majdnem péppé vert Flynn... – kezdi az árulkodást Dough, de a sértett közbe vág.

-        Megittál valami drogot.  – mérgelődik Flynn tehetetlenül. – Az az átkozott Cole hozta.

-        Kell orvos? – kérdezi félve Dough, miközben előhúzza a telefonját a zsebéből. Megrázom a fejem, amitől csak még inkább zúgni kezd.

-        Ágy... – nyöszörgöm, mire a két barátom megragad és felcipel az emeletre.

            

Üdv:

             

Share: