2020. október 8.

, , ,

Helyrajzi szám - Harmadik fejezet - Homok és szikla

 Sziasztok,

Izgalmas kalandunk végéhez értünk, amikor is Zadoch és Ninian a városból megmenekülve már csak alig pár kilónéterre vannak a végső céltól. Hosszú, akadályokkal teli útjuk azonban még nem ért véget... Sem a félsivatag, sem az abban rejtőző veszélyek, sem pedig Akx nem könnyítik meg a dolgukat. Arról nem beszélve, hogy mindegyik fiú a saját határait feszegeti. Vajon kibírják a menedékig? Az összetartásuk és a motivációjuk elegendő lesz?

 

 

 

HARMADIK FEJEZET

Homok és szikla

 

 

1.

Zadoch

 

A hullám maga alá temet a törmelékek közé, amik tehetetlenül kavarognak az opálos vízben. Kapálózok, de a felszín most még messzebb van mint valaha. Egy láb töri át a felszínt, ami értem kutakodik. Belekapaszkodok. Az egyik romos ház ablakába húz. A város düledező házai közt vagyunk. Emberek vesznek körül, álarcuk alatt vicsorognak és hörögnek. Franklint foglyul ejtették. Szólnék, de az ellenség nyakában fémesen megcsillanó szemét megdöbbent. Az Frankliné. Kiáltok, de teljesen kiszáradt a torkom….

-                Ébredj már! – rázza erősen a vállamat Ninian, amivel nehezen kitép a rémálomból. Remegek, ráz a hideg és szaggatottan veszem a levegőt, amitől alig látom a mellettem térdelő fivéremet. Az aggodalom mély árnyékokat vet az arcára, amitől először észre sem veszem a karikákat a szeme alatt, a ráncokat a homlokán és a vonallá préselődött ajkai mellett, egy-két ezüstös hajszálat a fekete, hosszúra nőtt hajában. Aztán megpillantom a felkötött, égési sérüléstől vöröslő kezét... Azonnal megrohamoznak az emlékek, eszembe juttatva mindent. Riadtan felülök és körbe nézek: a város mögöttünk tornyosul, olyan sötét és komor, hogy a hajnal bátortalan sugarai a mocsoks ablakokon csak pislákolni mernek, ám ettől olyan mintha minden egyes épület minket figyelne. A másik irány ezzel szemben csak a kikopó növényekkel kecsegtet, amiből a messzeségbe tekintve szinte alig marad valami, mire a csúcsos sziklák sziluettjéhez elérnek.

A képbe belóg Akx is, aki mellettünk térdel – ami egyáltalán nem szokása - figyelve a várost. Mintha keresne valakit. Azóta ezt csinálja, amióta kiszabadultunk a városból. Mintha kétségek gyötörnék? Kinyújtja a nyakát, a szemei fókuszálnak valamire, majd visszaül ugyanabba a mozdulatlan pózba. Őt is megviselte a város: tele van horpadásokkal, mély karcokkal, amikben megült a rozsda, a hínár rászáradt a mellkasára és még a kötél is a nyaka körül fityeg

-        Egy kicsit mosd meg az arcod – suttogja Ninian felém nyújtva egy tengervízzel megtöltött mocskos palackot. Mielőtt kijöttünk volna a városból összeszedtünk pár üveget és megtöltöttük tenger vízzel, és magunkhoz vettünk néhány ruhadarabot, hogy eltudjuk fedni az arcunkat később a nap elől.

A palackot bámulom, és benne a víz zavart lötykölődését. Azonnal eszembe juttatja a fiúnak az égő hulláját, akit mi öltünk meg miután ránk támadt. Elfog a hányinger, ellököm a palackot és épp időben fordulok meg, hogy elhányjam magam. Csak epét hányok. Ninian mintha olvasna a gondolataimban, habár a hangja megtört, nincs benne a korábbi él vagy dac, mikor megszólal.

-       Franklin elárult minket, Zad. Ránk hívta azokat a vadembereket, hogy megszabaduljon tőlünk, mielőtt elérjük a menedéket

Erőtlenül bólintok, bár egyáltalán nem nyugtat ezzel meg. Akkor is megtörtént. Inkább feltápászkodom a kemény földről. A nap már halvány kékre festi az eget, úgyhogy ideje útnak indulnunk. Előveszem az elázott, megviselt térképet és belövöm az irányt.

-        A nap a balunkon lesz végig – jelentem ki színtelen hangon, mielőtt begyűrném a nadrágom zsebébe a térképet, nem törődve azzal, hogy még jobban összegyűrődik. Elindulok, meg sem várva, hogy követnek e vagy sem.

 

.…

 

Az épületek lassan zsugorodni kezdenek, a növények kopaszodni és ritkulni, de a horizonton ágaskodó sziklák továbbra sem nőnek. Hirtelen olyan érzésem támad, mintha a város kiköpött volna magából, és most rajtunk nevet. Ninian nem jegyzi meg a szokásos, fanyar humorával a helyzetet, ami most rettentően hiányzik. Helyette csak a távoli tájat bámulja üres tekintettel, mélyen a gondolataiba süllyedve, miközben véresre harapdálja a cserepesre száradt száját.

Zsebre teszem a kezem, és a mélyen megrepedezett földet és az azt rezignáltan taposó lábaimat bámulom, amivel bele-bele rúgok egy nagyobb kavicsba. Csend van, csak Akx zörgése hallatszik, ahogy lépked utánunk. Bamm-bamm-bamm. Minden egyes puffanás mint egy ütés a fejemre. Meghalsz – meghalsz -meghalsz. És a gondolat mélyen beveti magát az agyamba. Talán jobb lett volna vízbe fulladni, mint itt szomjan halni a senki földjén.

A meleg ekkor dönt úgy, hogy teljes erejét ránk zúdítja. Szinte bele szédülök a forróságba, enyhe légszomj is környékezni kezd, miközben lever a víz. Leveszem a két inget magamról és mielőtt bekötném a fejemet vele, oda dobom a fivéremnek a másikat. Hátha segít a helyzetünkön, ha már egy szem árnyékot sem látni.

Ekkor a bizsergő láthatáron felbukkan egy magányosan álló gőzmotoros autó, amit már javarészt felzabált a rozsda, tönkre téve az egész járművet.  Közelebb érve pedig már látjuk, honnan hová tartott: a városba a mögötte álló kempingből. A sátrakat félkör alakban verték fel egykor, van amelyik egyszerű, kis méretű, ami a koszt leszámítva épségben maradt, míg vannak nagyobbak, szélesebbek, amik megadták magukat az időjárásnak és már csak a vasból készült váza áll. Egymásra nézünk Niniannal, most először amióta elindultunk, és egy szó nélkül a sátrakhoz futunk. Úgy vetődünk be a hozzánk legközelebbibe, mintha üldöznének.

A sátor nem túl nagy, nagyjából három személyes lehet, benne por lepte ruhák, üres fémpoharak és tányérok hevernek. Félre rugdossuk őket és elterülünk a kicsit hűvös talajon, aminek sikerült megbújnia az árnyékban. Akx nem sokkal utánunk érkezik meg, ő azonban csak behajol a sátorba, hogy aztán mindent megvizsgáljon mintha keresné Franket.

-        Gyere az árnyékba – mondja reszelős hangon Ninian, aki lihegve bámulja a masina körül izzó levegőt.  A robot felé fordul, mintha mérlegelné a hallottakat, de nem mozdul.

-        Szerinted hogyan tud Akx bármiben is segíteni a szikláknál? – kérdezem, mert ezt látva már abban sem vagyok biztos, hogy volt e értelme magunkkal cipelni.

-      Lehet tud sziklát vájni, vagy kötélből hálót készíteni… - válaszolja találomra egy erőtlen vállrándítással – De mindegy is, mert egyenlőre alig hallgat rám.

-        Eddig csak ordítottál vele, és akkor működött… - jegyzem meg, mire Ninian fintorogva elhúzza a száját.

-      Akkor vészhelyzet volt, és ott volt Franklin is. – mondja halkan, hangjából kihallani a reménytelenséget. Aztán inkább felkap a sátorból egy ruhát és hanyagul rá dobja, hogy ne forrjon fel – persze ha fel tud. A robot rá mered, a fiú a fejére, aztán mintha lefagyna, majd majdnem csak ugyanolyan turbánt csinál a ruhából magának, mint ami nekünk van.

-          Ez tanul, Ninian…. – dadogom rémülten és hátrébb tolom magam a sátorban. Hogyan lehetséges ez? Eddig semmit nem csinált magától csak Franklin parancsára. Ez…ez valami külön program, ami a férfi távollétében kapcsolódik be?

-           Látom én is! – szól vissza az ijedtségtől remegő hangon Ninian. Ő is hátrébb húzódott a masinától a mellkasához húzva a lábait, hátha meg kell védenie magát. Ám a robot mozdulatlanul néz ránk. Összenézünk, aztán Ninian nyel egy nagyot, majd össze szedve a bátorságát feláll, felemelve az ép kezét, mintha megadná magát.

-        Akx, ugye tudod, hogy mi egy oldalon állunk. – kezdi esetlenül tisztázni a dolgokat, miközben megremeg a keze. – Itt senki nem akar és nem is fog bántani senkit! – folytatja bár nem vagyok biztos abba, hogy ezt a robot megnyugtatására szánja vagy inkább a miénkre. Akx erre úgy helyezkedik, hogy teljesen szembe forduljon Niniannal. – Egy csapat vagyunk, és van egy feladatunk: el kell jutni a sziklás menedékbe. – jelenti ki miközben kihúzza magát, hogy magabiztosnak tűnjön, bár a szaggató légzése és a szokásosnál vékonyabb hangja elárulja, mennyire feszült. Akx azonban mindenki meglepetésére kattogó hangot hallat, mint amikor megroppan a könyököm ha reggel feltornázom magam a földről.

-        Ez valami jót jelent?, pillant rám kérdőn Ninian, én azonban tanácstalanul megvonom a vállam.

-        A sziklás menedék, igen. – Ismétli meg, hogy biztosra menjen, mire Akx ugyanolyan hangot hallat. Ninian felsóhajt, hogy nincs veszély, így hogy tudtára adta a dolgokat, ám engem nem nyugtat meg: most voltunk szemtanúi, hogy tud önállóan cselekedni és beszélni. Mi ez ha nem időzített bomba?

-        Egy napi járásra van innen és…. – folytatja a fivérem, ám ekkor a robot vigyázzba vágja magát és a feje száznyolcvan fokos körbe fordul. Mindketten a késünkért nyúlunk, ám az nincs nálunk. Ninian felkap egy fémtányért és feltérdel, felkészülve a támadásra, de ekkor beugrál a sátor nyitott eleje elé egy kiszáradt bokor, ami most gondolta úgy, hogy útra kél. Fellélegzünk. Akx azonban hátat fordítva nekünk a táj ellenőrzésébe kezd, vissza térve a néma őr szerepébe, mintha az előbbi beszélgetés meg sem történt volna.  

A csend ismét megrohamoz mindnyájunkat. Én azon kezdek el gondolkozni, hogy megbízhatunk e a masinában, mert eddig azt sem tudtuk, hogy tud “gondolkodni”. Míg Ninian a sérült karját bámulja - ami elég csúnya, hiába kezdett el gyógyulni – és biztosra veszem, hogy azon töpreng, érdemes e tanítani a robotot.

-        Mi lenne ha este mennénk tovább? – tör ki belőlem a kérdés. Hirtelen nagyon fáradt vagyok, és zsong a fejem, amin a szomjúság csak még inkább ront.

-         Ellene van a szokásainknak, de jó. Meglehet dögleni a melegtől… – válaszolja hosszas gondolkozás után, aztán fogja magát, elterül a földön a turbánt levéve és behunyja a szemeit. Én azonban Akx-et figyelem és a tájat, ami a sátor bejáratán át látható. Képtelen vagyok lehunyni a szemeimet a rémálmok miatt és nyugtalanít, hogy semmi nincs nálunk. Most először hiányoznak rettentően a táskáink és a benne lapuló eső víz. De most csak a poros föld van és a mások haszontalan kacatjai. Veszem fel a kormos, porlepte fémpoharat és magamhoz szorítom. Legalább az illúziója legyen meg, hogy van nálam valami.

 

 

2.

Ninian

 

Nem jön álom a szememre, csak bámulom a sátor ponyváján lévő lyukakat. Túl sok minden kavarog bennem, amit képtelen vagyok helyre rakni:  a döbbenetet, hogy átjutottunk a városon, ami olyan volt mint valami kicseszett útvesztő, ahol mi csak apró bolyongó bábuk vagyunk; hogy mennyire magasan áll a tengervíz  - persze tudtuk és láttuk is a portyáink alatt, de az nem volt ilyen durva -. A kétségek, hogy Zadoch mentálisan kibírja e az út hátra lévő részét. Csak egyszer nézte meg a térképet, amit eddig mindig bújt, és jóformán lefeküdt aludni a sátorban ahelyett hogy szónokolt volna, hogy miért menjünk tovább… Ő szokott lenni a fix pont, a fa, amihez kikötöm magam, hogy ne vesszek el. De most…? Képtelen vagyok ezzel mit kezdeni. Sóhajtok és felülök. A fejem tetejére tolom a koszos és karcos szemüvegem, hogy erősen megdörgöljem az arcom és hogy elkotorjam a homlokomból a hosszúra nőtt hajam.

Ekkor Akx nyikorogva arrébb araszol a sátor bejárata előtt és a másik irányba fordítja a folyton figyelő fejét. Na és veled meg mit kezdjek?!, suttogom halkan. Van, egy robotom. Egy kicseszett robotom, ami ráadásul képes tanulni tőlünk. Kiráz a hideg, pedig folyik rólam a víz. A leginkább attól félek, hogy Franklin bele programozott valamit, ami a halála után aktiválódik, hogy ne jusson el senki a menedékébe rajta kívül. Képes volt elárulni minket, ezért sajnos ezt is kinézem belőle. Visszateszem a szemüvegemet az orromra és Akx tarkóját kezdem szuggerálni, ahol a szerelő doboz van. Bár értenék hozzá, és áttudnám szerelni az agyát.

Franklin a falat támasztja részegen, ami mögött Akx ácsorog háttal mindenkinek és az éjszakába burkolózott várost kémleli. Előveszem a Zadoch által ellopott csavarhúzót és neki esek a robot tarkóján lévő kis nyílásnak. Hosszas kaparászás után kipattan egy kis ajtócska, felfedve a masina belsejét. A drótok mint egy színes gombolyag látszólag teljes összevisszaságban helyezkednek. Találomra két drótot megpiszkálok a csavarhúzóval, egy másikat meg kihúzok a helyéről...

-        Ne! – kiált fel Zadoch, amitől mindenkire ráhozza a frászt. Riadtan felül és homályos tekintettel körbe néz. Zihál és sápadt mint aki rémeket látott, az aranyszőke haja pedig a homlokára tapadt. Nem szól semmit, csak magához szorítja a koszos fémbögrét és felhúzza a térdeit a mellkasához.

-        Nyugi, Zad… – fordulok felé és megnyugtatásként megdörzsölöm a hátát. Egyszer kétszer, amikor valami bogyót megevett és két napig rókázott tőle is segített ellazulnia ettől. Hátha most is…. ám Zadoch lesöpri a kezem magáról.

-        Mégis hogyan tudnék megnyugodni?! – ripakodik rám vérben forgó szemekkel, teljesen kikelve önmagából, amit még egyszer sem láttam tőle az évek során. – Nem tudok aludni, nincs élelmünk, sem fegyverünk. Semmink. – Feláll, de imbolyog kicsit így neki esik a sátor vázának. – Befejeztem, Ninian – jelenti ki, mintha mi sem történt volna, aztán kiront a sátorból.

 Utána sietek.

A nap már csak egy halvány sávban festi kékre az eget, amin egyre több csillag gyülekezik. A száraz bokrok a földön sötét zöldes púpoknak, míg a sziklás hegyek fekete masszának tűnnek elnyelve a horizontot. A várost pedig már nem látni. Hűvösebb is lett, és talán még a szél is lengedezik.

-        Azt hiszed, hogy nekem nincs tele a tököm az egésszel? Hogy nekem nem hiányzik a mi kis menedékünk, a megszokott életünkkel? – vágok vissza egyre indulatosabban, miközben utol érem, méterekkel magunk mögött hagyva a sátrat.

-             Akkor miért nem megyünk haza? – pördül meg a tengelye körül, hogy szembe álljon velem és úgy kiabáljon tovább, mintha minden az én hibám volna.

-              Haza? Mégis miről beszélsz te? Átgyalogoltuk a fél országot, hogy több kajánk legyen és hogy ne szoruljunk be a Kolónia és a tenger közé, erre most vissza akarsz menni. Miért? Hol van a küzdőszellem a kicseszett életbe is már? – ordítom vissza egyre hangosabban, rázúdítva a napok óta bennem kavargó kételyeket és félelmet, amik szinte már fojtogatnak.

-        Azzal a gyerekkel tűnt el, akit megöltünk. – vicsorogja miközben az összezárt fogai közül kifröccsen a nyál. – Ilyen áron nekem nem kell a menedék.

-            Egy kicseszett világ vége közepén élünk és te arról papolsz hogy nem akarsz ölni azért, ami neked kell. – szorul ökölbe a kezem, miközben lila köd ereszkedik a fejemre a dühtől.  A kijelentésemre Zadoch fenyegetően közelebb lép hozzám, felszívva a mellkasát, felkészülve a verekedésre, ám ekkor megmozdul valami Zadoch háta mögött, amitől megdermedek.

Egy hosszú karcsú árnyék az, az egyik bokorból. Egy kigyó. Azonnal elvesztem az eszem és Zadochot félre lökve rávetem magam az állatra. A kígyó gyors, és ahogy kicsúszik a reszkető kezeim közül, az egyik bokor árnyékába bújik. Szem elől tévesztem a szürkületben. Az egész bokorra ráugrok, ami recsegve törik össze. Az állat a hasam alá szorul, és vergődni kezd, de amint megmozdulok az kiszabadul és vonszolni kezdi magát.

-        Zadoch! – hörgöm éhségtől megvadultan és csapkodni kezdem a földet a lábammal, hátha egyszer eltalálom az állatot is.

-        Merre? – kiáltja vadul miközben, elfeledve az előbbi vitánkat, mellém rohan és a földre veti magát, hogy kézzel-lábbal kutassa fel a vacsoránkat. Mindegyikőnk trappol és hadonászik az egyre sötétebb árnyékok között, megfeledkezve minden vadász tudományunkról, ami szerint eddig éltünk.

Egy örökké valóságnak tűnik, mire a fivérem felkiált.

-         Meg van! – tartja fel megkönnyebbülten a még mindig vonagló állatot, de aztán az arcára ismét kiül az aggodalom. – Hol van a sátor és Akx?

 A hátam mögé mutatok és mielőtt válaszolnék hátra fordulok, de semmit nem látok. Sem a sátrat, sem a masinát. Csak az egyre inkább éjszakába forduló sivár tájat. Eltévedtünk. Elfog a pánik, a gyomrom görcsbe rándul és képtelen vagyok gondolkodni.

-        AKX? Akx! – kezdek ordítozni a kezemet tölcsérként a szám elé téve, hogy hangosabb legyen. De nincs válasz, sem pedig nyikorgó fémes hang.

-        Szerintem onnét jöttünk… – bök kettőnk közé Zadoch bizonytalanul, anélkül, hogy megpróbálná egy kicsit bemérni a helyzetünket a csillagok vagy hasonlók alapján, amit mindig is csinálni szokott. Szorosan mellém áll, hogy összekapaszkodva el tudjunk indulni. Most először hiányzik az a kicseszett masina.

 

….

 

A ránk sötétedő éjszakában semmi sem nyújt fényt. Még a csillagok is mintha halványabbak lennének. Tyúklépésben haladunk, egymásba kapaszkodva, hogy biztosan együtt maradjunk, de még csak megsaccolni sem tudnám, mennyit mehettünk előre, vagy hogy egyenesen haladtunk e egyáltalán.

Eltévedtünk, ismerem be magamnak keserűen. Sosem volt ilyen. Mindig tudtuk, hol van a vissza felé vezető ösvény, mert mindig tudtunk valamihez viszonyítani, még éjszaka is. Itt azonban csak a sötétség van, akárhová fordulok. Már épp hangosan is színt vallanék, amikor neki ütközök valami fémesnek.

Megdermedek. A fém zörgése azonnal el hal, de nem követi többi a példáját. Néma és mozdulatlan maradt. Talán egy autó, veszem sorra a lehetőségeket zakatoló szívvel, miközben óvatosan tapogatózni kezdek: a felület rozsdás, széles és vízszintesen futnak végig rajta a hullámok, amiket a jobb kezem felől valami fa keresztezi. Végig futtatom a kezem a fán: ez egy ajtó. Mi a fene? Mekkora autó ez? Gondolkodom hevesen tovább, miközben előre lépek, hogy kinyissam az ajtót. A három lépcsőfokot azonban nem látom. Bele rúgok, megbotlom és betörve az ajtót beesek a lakókocsiba.

Puhára esek. Felkavarva a port, amitől köhögni kezdek. Négykézlábra állok és tapogatni kezdem a földet: ruhákat, papírokat és fényképeket találok.

-        Ninian? -  hallom Zadoch aggódó hangját, az ajtó mellől beszűrődni.

-       Jól vagyok, jól vagyok – köhögöm, miközben felmarkolok annyi szemetet, amennyit tudok, majd tapogatózva kimegyek a szabadba.

-      Gyújtsunk tüzet – mondom neki, ahogy elkapja a kezemet és szorosan tart, míg lelépkedek a lépcsőről.

A földről felkapok két követ és ütögetni kezdem. A kövek ketté mállanak a tenyeremben. Felhörgök. Újat keresek és újból próbálkozok. Ezúttal szikrák pattannak fel a levegőbe. Újból és újból ütni és ütni kezdem a köveket, miközben a vékony szikrák ijedten szaladnak szét a szemem előtt. Addig csinálom, míg az egyik eltévedt szikra begyújtja az újságpapírt.

A tűz hevesen életre kel, száműzve a sötétet, hogy reszkető fénnyel megvilágítsa Zadochot, ahogy előttem térdel, szorongatva a kígyót, tátott szájjal a tüzet bámulva, mintha sosem látott volna még ilyet, és a mögötte lévő lakókocsikat, karavánokat és rengeteg állati lábnyom körülöttük.

Felállok.

-      Te nézd meg az a kettő – jelentem ki a másik két karavánra mutatva Zadoch mögött, amik látszólag egyformáknak tűnnek a lapos tetejükkel, amiken székek vesztegelnek, a hatalmas ablakaikkal és a kis féltetővel a bejári ajtó fölött. Nem várom meg a válaszát, így is elég szokatlan, hogy én osztom ki a feladatokat és nem ő. Inkább a lakókocsi felé fordulok. A tűz sárga fénye halványan megvilágítja az antennákat és a rézcsöveket, amik a tetején ágaskodnak a szélrózsa minden irányába. Az ablakai olyan kicsik, hogy alig venni észre a pislákoló fényben, talán még függöny sincs rajtuk. Az elején viszont nem áll autó, mintha hátra hagyta volna a lakókocsit. Közelebb megyek az ajtóhoz és ekkor látom, hogy a kerekei ki vannak lyukadva.

Összedörgölöm a kezeimet, és izgatottan a tudattól, hogy most találhatunk magunknak élelmet, eszközöket, bármit, bevetem magam a lakókocsiba. Úgy túrom fel a beépített fa szekrényeket, a szerte-szét szórt ruhákat, üres edényeket, és borogatom ki a üres utazóládát, mint egy őrült. Az egyik fiókban találok két vajazós kést, és öngyújtót, míg a szeméttel teli szórt konyhapulton még több papír szemetet és egy fotóalbumot.

Elhúzom a szám, de ez is több, mint amink eddig volt. Kimegyek a tábortűzhöz és mindent rászórok a tűzre. Miközben lehajolva kicsit megfújogatom, hogy jobban lángra kapjon, Zadoch csörömpölni kezd az egyik karavánban, miközben a nyitott ajtón kifelé szórja a ruhákat és cipőket.

Elég gyorsan végez. Amikor előbukkan, nyakában a kígyóval, van nála egy vastag pokróc. Nem kérdezek semmit. Amióta azt a fémbögrét cipeli magával, mint valami ereklyét… Inkább neki esek kibelezni a konyha késsel a kígyót, hogy utána a tűz szélére dobjam.

A sülő hús édes illata azonnal megcsap és össze fut a nyál a számban, míg Zadoch gyomra hangosan megkordul.  Pár percet várok, aztán megfordítom a vacsoránkat, hogy a másik oldala is megsüljön. Napok óta nem ettünk, sőt a városban is csak keveset, még az előtt, hogy az maszkos banda ránk támadt volna. Hány napja is volt az…? Öt? Hat? Az én gyomrom is megkordul. Kikapom a húst a tűzből, ketté tépem és oda adom a másik felét a fivéremnek. Hiába forró, úgy esünk neki, mint az éhes rókák a madárnak.

Tele van apró csontokkal, amik hangosan ropognak a fogaim alatt, és megbökik a nyelvem, mégis ez a legfinomabb hús, amit valaha ettem. Lassan kéne enni, falatonként, hogy a gyomrom is fel tudjon készülni a koplalás után, de nem tudok megállni a zabálásban.

Zadoch hangosan hümmög mellettem, megnyalva az összes ujját, egyértelművé téve, hogy ő sem figyel oda semmire. Percek alatt felfaljuk az egész kígyót.

-        Remélem, ez jó lesz motivációnak… - jegyzem meg a hátam mögé támasztva a kezeimet, de valami fémes rácsapódik a felkaromra, kirántja a kezemet és húzni kezd el a tűztől.

Felkiáltok a rémülettől. A véres konyhakésért nyúlok, aminek a nyelét úgy markolom meg, mintha rendes éles kés lenne és a fejem fölé döfök vele. A kés azonban hangos csikorgással lecsúszik, és a húzás erősebbé válik. Riadtan hadonászni kezdek, míg sikerül a hasamra fordulnom: a sárgásan világító szempár egyenesen rám néz. Szögletes, konzerv dobozokhoz hasonlító testén a tűz alig csillan meg a horpadásoktól és a rozsdától. Négy csipesz szerű keze azonban gyors és éles, amik most a magasba emelkednek, hogy lecsapjanak a fejemre.

Megijedek és a földet kezdem el kaparászni. Épp időben akad a kezembe egy öklömnyi méretű kő. Felkapom és a masina fejének hajítom. Az ütéstől megdermed a derékig érő robot, a szemeiben a fény egy pillanatra kihuny. Ez pedig nekem elég idő arra, hogy kiszabadítsam a kezemet a szorításából és talpra álljak.

Ekkor hangos koppanást hallok a hátam mögül, amit nyögés követ. Zadoch az, ahogy próbálja felvenni a harcot a mellkasig érő, csápoktól és karoktól ocsmány, lánctalpakkal felszerelt masinákkal, de azok úgy rohamozzák le, mint az éhes madarak a magvakat.

Gondolkodás nélkül oda szaladok és rugdosni kezdem a masinánkat. Azonnal bele sajdul a lábam, de az egyik, mindenféle méretű fém lámpabúrákból épített robot bele csíp a lábikrámba, míg egy másik, kenyérpirítóból készült, csőszerű lábakban és kezekben végződő masina az ágyékomat veszi célba. Épp csak kitérek az ütése elől, amikor a lámpatestű robot kigáncsol és belök a földön küzdő Zadoch mellé. Kiáltva zuhanok a kemény földnek, ám ezzel bezárul a robotok gyűrűje körülöttünk.

Körbe vettek minket.  Masszív, áttörhetetlen körbe. Ezzel az utolsó esélyünk is oda, hogy megússzuk. 

Zadochra nézek, hogy bocsánatot kérjek, hogy nem tudtam megmenteni, mire a fivérem kimeresztett szemekkel bámul rám, mint aki képtelen felfogni, hogy itt a vége az utunknak.

Ebben a pillanatban azonban a semmiből előugrik egy kékes árnyék, magával sodorva az egyik hangosan kattogó, nyolc lábú masinát.

Akx az.

Szemei hevesen villognak, miközben felkap egy lámpaszerű robotot és belehajítja a tűzbe. A masina azonnal sisteregni kezd, és miközben vonaglik a forróságától szét kotorja a parazsat. A tűz halványabb lesz.

Az apró robotok pedig ezt azonnal kihasználják. Egyszerre rontanak Akx-nek. Csípik, rúgják, ütik, ahogy érik. A mi masinánk azonnal felveszi a harcot velük: hosszú, hajlékony karjaival úgy tépi le a hátáról és a mellkasáról a támadókat, mintha csak a koszt pöckölné le magáról. Aztán hangosan kattogva megragadja az egyik masinát, hogy azzal üsse le a lábait ostromlókat, majd miután végzett, akkora erővel hajítja el az erősen megrongálódott kockaforma, nyakigláb robotot, hogy az neki repül a lakókocsinak.

A maradék masinák ezt látva fejvesztve elmenekülnek, magunkra hagyva az alig pislákoló tábortűzzel, ami mellett ott áll sértetlenül Akx, akit mi tátott szájjal bámulunk.

-        Azt a kurva… - csúszik ki a számon, miközben lassan feltápászkodom a földről és oda megyek a  robothoz. Tetőtől talpig végig mérem: és ezúttal nem a karcolásoktól, portól és a másik masinákból ráfröccsent olajtól mocskos, bárkire veszélyes robotot látom, hanem egy velem egymagas, páncélozott testőrt.

-            Ez elég meglepő... – motyogja az orra alatt Zadoch, és eléggé kell fülelnem, hogy halljam. Épp a koszt porolja le magáról, de egy percre sem veszi le a szemét Akx-ről, mint aki igyekszik meggyőzni magát a látottakról. A fivéremnek azonban igaza van: amióta láttuk, hogy képes tanulni tőlünk, azóta kételkedtünk abban, hogy tényleg követ e vagy csak a pillanatra vár, hogy kinyírjon minket. Ám ezzel, hogy megmentett minket tényleg bizonyított. Megveregetem Akx vállát, mire az rám néz, nem értve, mit csinálok.

-           Indulunk kéne... – jelentem ki, nem csak a masinának, hanem Zadochnak is. A fivérem bólint, aztán kivesz a tűzből egy kabátot, ami olyan vastag, hogy a tömése hevesen parázslik.

A lakókocsi felé vesszük az irányt, és majdnem el is hagyjuk, amikor Akx kattan egyet és a másik irányba fordul.

-              Ennyit a megmentőnkről…- jegyzi meg rosszindulatúan Zadoch, és neki dől a lakókocsinak. Megszívom a fogam, hogy én ezzel nem értek egyet és visszamegyek a masinához.

-             Te meg mit művelsz?! – teszem fel a kérdést, mire Akx kattogó hangot hallat és a sötétség egy bizonyos pontjára bámul. Nem válaszolok úgyhogy újból kattog.

-        Akx tudja az irányt – kiáltok fel, amint felfogom, mit akar mondani.

-      Hogyan?! – siet ide hozzánk a fivérem, miközben szem magasságba emeli a vörösen parázsló kabátot, hogy jobban lásson.

-         Kattog és abba az irányba bámul – mutatok előre miközben az agyam villám gyorsan rakja össze a részleteket – Amikor szóba hoztam a menedéket is ilyen hangot adott ki, emlékszel?

-            Igen, de biztos vagy benne? – kérdezi kétkedve Zadoch, mire én bólintok. Aztán elindulok, Zadoch kisvártatva utánam, és ezúttal Akx is felzárkózik.

 

    

3.

Ninian

 

Pirkad. Az éjszaka komor sötétségét lassan elűzi a hajnal vörös és arany színe, ami nem csak az eget veszi birtokba, de az előttünk tornyosuló sziklás hegységet is. A meredek, magas szikla falat, élesen kinyúló szirtek csipkézik, amik sok helyre mély, csalfa árnyékokat vetnek, azt az illúziót keltve, hogy mindjárt szét esik. A hasadékokban azonban elszórtan lemezbódék bujkálnak, felvéve a mélyedés formáját, szokatlan alakot öltve magukra. Van ami háromszög alakúnak tűnik lentről, aminek az egyik oldalát kötelekkel rögzítették, akad amit fával támasztottak alá, hogy a bódé kinyúló sarkát alátámasszák, és látni olyanokat is, amik szinte egy síkban vannak a szikla fallal, és kötélhálókkal vonták be.

Bizsergés fut végig a hátamon, amitől égnek áll minden szőröm, ahogy a döbbenettel vegyes izgalom a hatalmába kerít. Egyszerre tudnék káromkodni és örülni, hogy tényleg itt vagyunk, eljutottunk megannyi szarság után idáig. Végre valahára elkezdhetünk egy új életet.

Zadochra pillantok, aki csípőre tett kézzel, hunyorogva bámulja a magasan lévő lemezbódékat, mint aki nem hisz a saját szemének. Enyhén lebiggyeszti a száját, alig észre vehetően, aztán vékony vonallá préseli majd ellazítja, ahogy ezernyi érzelem suhan át rajta.

-       Fel! – adom ki izgatottan az utasítást a mellettem álló Akx-nek. Minél előbb felérünk, annál előbb tapogathatok meg mindent, hogy megbizonyosodhassunk, tényleg nem álmodunk. Akx felnéz, megkeresve a mi menedékünket, aztán kattogni kezd benne valami, de végül semmi nem történik.

-        Mi a picsa…? Ne szórakozz itt nekem! – szalad ki a számon félhangosan, majd gondolkodás nélkül a szikla fel elé taszigálom a masinát. – Kezdj el mászni Akx! – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. A kezem ökölbe szorul, és terpeszbe állok, készen arra, hogy megüssem a masinát, ha nem képes felmászni, ám ekkor Akx megrázkódik, mintha átfutna rajta valami reszketés féle, kilövi a teleszkópos kezét, ami belemarkol a sziklába, majd a másikat kicsit feljebb. Aztán a lábai következnek, amik precízem megkapaszkodnak a sziklák réseibe. Egy szó nélkül megindul felfelé, nekünk pedig úgy kell a hátára ugranunk, hogy ne maradjunk le.

 

Szorosan fogódzkodunk, Zadoch összeszorított szemekkel, én pedig az egyre távolodó földet bámulva. Gyorsan, és egyenletesen haladunk, a bokrok összezsugorodnak, a földön a repedések egybeolvadnak az egyszínű talajjal és az apró mozgó árnyékokkal. Azonnal kinyújtom a nyakam, hogy jobban lássam: az apró robotok azok, akik a karavánoknál ránk támadtak. Hunyorgok, hogy jobban lássam a koszos szemüvegem lencséjén keresztül őket. Minket bámulnak és mintha felfelé nyújtózkodnának várva valamire. Akx-re. Ezek Akx-et követték. Mi a picsa…?

Ekkor Akx megáll, magára vonva a figyelmemet. Megérkeztünk a trapéz alakú, rozsdás menedékünkhöz, aminek az ajatja vastagnak tűnik. Akx felemeli az egyik kezét, oda tartja az ajtó egy pontjára, az pedig szinte azonnal kerepel egy nagyot és kitárul, az áporodott szag pedig megcsapja az orrunkat.

Belépünk: a menedék egyetlen szobája fogad minket, aminek a távolabbi sarkában egy priccs áll,  rajta egy nagy kupacban pokróc és párnák. Mellette a csupasz szikla falat egy ütött-kopott fémszekrény támasztja, amire több viharlámpást és petróleum lámpát gyűjtött Franklin, míg az egyetlen, szabálytalan négyzet formájú ablak alatt egy féli összeszerelt polcos szekrény és egy földre lehajított táska hevernek, amiből kiszóródott a babkonzerv és a szárított marhahús.

Zadock sírva fakad a látványtól és térdre rogy, mint aki átakarja ölelni a talajt,  miközben én kurjantok párat aztán a testvérem nyakába borulok örömömben.

 

 

 

Epilógus

Két évvel később

 

A menedéket átrendeztük - egy oldalra toltuk a bútorokat és két emeletesre csináltuk az ágyakat-, hogy több helyet nyerjünk. Szereztünk egy kerek kis asztalt és egy széket az egyik fölső - harmincas évei derekán járó, derékig érő hajú-  szomszédnőtől pokrócért cserébe, és találtunk folyamatos víz forrást is: a fal réseiből csöpögő vizet vékony csöveken keresztül kezdtük el belevezetni egy kannába. A környéket már öt kilométeres sugárban körbe jártuk, és több olyan helyet is találtunk, ahol renderesen megfordulnak kígyók és gyíkok.

Zadoch megropogtatja a nyakát, aztán egy ásítást követve folytatja a pipa faragását. Ismét elkezdett fát faragni, amire mint kiderült több szikla-lakó is igényt tartana. A fivérem sérüléseinek mára már nyoma sincsen, csak a halvány hegek emlékeztetnek a hosszú és nehéz útra, amit eddig megtettünk. Pár kilót is szedett magára, így az arca már nem olyan beesett és a bordái sincsenek kint. Hosszúra nőtt, méz szőke haját azonban meghagyta és a feje tetejére felkontyolva hordja, amitől idősebbnek és megviseltebbnek látszik, mint valójában. De az is lehet, hogy a fel-felbukkanó rémálmai miatt látom így.

Én az ajtóban állok és a kezemet simogatom, amin a sebek habár begyógyultak, csúnya mély, márványos hegeket hagytak maguk után. Sosem voltak ilyen maradandó sérüléseim, így nehéz hozzászokni ennek a látványához is. A hajamat szinte kopaszra vágva hordom, annyira idegesített a hosszúsága, a megviselt  szemüvegemet dróttal megerősítettem, így már használni is tudom és nem csúszik le a törött szára miatt a fejemről.

Ekkor csörren valami oda lent a talajon: Akx az. Épp a töpszli robotok gyűrűjében áll, mivel azok a kis masinák olyannyira a vezetőjükként tekintenek rá, hogy szinte mindenhová követik, utánozzák a mozdulatait és lesik, ahogy a tájat fürkészi. Minket, embereket, kerülnek, ami szerintem a legjobb azok után, hogy a karavánoknál megakartak ölni mindkettőnket.

Van, egy robotom. Egy kicseszett robotom, ami ráadásul képes tanulni tőlünk, emlékszem vissza és felhorkantok. Akkor még Akx-től is beszartunk, de most megtanítottuk tüzet gyújtani, kötélből létrát meg hálót készíteni és remekül tud kést fenni.

Már nem ráz ki tőle a hideg, sőt örülök, hogy itt van.

 

 


Üdv:







 

 

Share:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése