2018. április 24., kedd

,

Amikor egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik

Sziasztok,


Mindenkinek vannak rossz napjai, amikor minden szét esik, elszakad, feldől vagy éppen semmi nem úgy működik, ahogy kéne. De mi van akkor ha ez a sorozatos balszerencse valami jóhoz vezet? Mi van ha ennek meg kell történnie, ahhoz hogy másképp lásd a világot vagy épp jókor legyél jó helyen?


Linda
A város egyik felkapottabb bárjában már javában dübörög a középen felállított szinpadon egy kopasz, alacsony DJ lüktető, vad élő zenéje. Körülötte, a táncparketten, egyre többen táncolnak és ugrándoznak, míg a helyiség másik felében, a neon zölddel kivilágított bárnál hosszú sorok kígyóznak, amik elvesznek a kerek asztalok és bőrszékek között. Az egyik ilyen asztalt foglalta le ma estére Linda, ami felé épp a vodka kólájával tart.
- Én is leülnék – jelenti ki a társaságnak, akik teljesen elfoglalják mind a hat helyet. Az öt emberből csak látomásból ismer mindenkit, az egyetemről, kivéve Carlt, akivel ma éppen randija van.
- Szóval nem szóltál neki. – Néz Carlra villogó szemekkel a fekete-zöld ombre hajú, mély dekoltázsos koktél ruhát viselő lány.
- Miről is? – kérdezi Linda kiváncsian, miközben leteszi az asztalra az italt. 
- Kösz, hogy bejuttattál, de végeztünk egymással. – Hajol közlebb Carl, így tisztán látni az elégedett mosolyát egészen a fültágítós füleig húzódni.
- Mi az hogy végeztünk?! – értetlenkedik Linda. A kiváncsisága és a jókedvede ebben a pillanatban párolognak el, hogy helyébe a gyomrát megragadó rossz előérzet helyet kapjon.
- Úgy, Okostojás, ahogy érteni lehet a szót. V-É-G-E.  – Emeli fel lenézően a szemöldökét és végig méri a lányt a feszülős farmertől egészen a sima, egyszerű pántos felsőjéig.  – Elegem van abból, hogy a lakásodban annyi növény van, mint a dzsungelben, hogy mindig kerülgetni kell mindent, arról nem is beszélve, hogy a könyveid lefolynak a könyvespolcodról és elfoglalják a nappaliban a helyet.
- Kertészmérnök vagyok, mégis mivel legyen tele a lakásom? – Fakad ki robbanás szerűen a lány, belé fojtva a többi szót. Egy pillanatra meglepődik a fiú, de aztán vékony vonallá préseli az ajkait, kihúzza magát és megigazítja a szürke inge gallérját. - Nekem köszönehted, hogy felhasználtam az egyetemi tagságokat, hogy bejussunk ide.
-                  Jah, meg is meglőptem, hogy van ilyened pedig hírből sem ismered a szórakozást. – Dől hátra győztesen felemelve kerek, majdnem kopaszra nyírt fejét, mire az asztal társaság kuncogni kezd.
-                  Rohajd meg, Carl.  – Nyögi döbbenten Linda, miközben kapkodva felveszi a dzsekijét az egyik fotel támlájáról, és elviharzik. Ahogy távolabb kerül tőlük a torkát szorongató keserű gombóc óriásivá hízik és vele együtt a könnyek is égetni kezdik a szemeit. Nagyokat kezd sóhajtozni, hogy legalább az ajtóig eljusson és megőrizze a méltóságát, ezért nem is figyel fel a magas, két ajtós szekrény biztonsági őrre, aki a kijárathoz vezető lépcsők előtt áll, és bele ütközik.
-                  Jól vagy, kislány? – kérdezi összevont szemöldökkel, alaposan végig vizslatva.
-                  Én...- habogja teljesen legyőzötten, de egyszerűen nem tud többet kinyögni. Bólogat helyette, aztán elindul kifelé.
-                  A szórakozást még hírből sem ismered... – Marja bele magát a lány agyába a gúny, amitől hirtelen megáll, megfordul és a biztoságiakhoz lép.
-                  Azt hiszem, annál a pasinál drogok vannak. – Mutat remegő kezekkel Carlra, aki épp annak a nyafogó csajnak a nyakáról nyalja le a sót a tequilához. Linda meg sem várja az akció folytatását, kimenekül a klubból.


A nyári éjszaka enyhe levegője kellemesen csap Linda kipirosodott arcába, kitisztítva a fejét a bár állott levegőjétől. Nem veszi fel a dzsekijét, hagyja hadd fázzon kicsit, hátha az segít lenyugodnia, miközben sebes léptekkel neki vág az egyenes, hosszú utcáknak.
A város még ilyen későn is éber: A sötét égig nyújtózkodó felhőkarcolók tükörsima oldalain a
lélegzetelállító formájú és fényű hirdető táblák villognak, amik neonos fényükkel versenybe kelnek a kirakatok hívogató fehér színeikkel. A közöttük többsávos utak kanyarognak, amiken az autósok ugyanolyan hévvel száguldoznak, mint nappal. Az emberek, mint általában most is az utcákon, a bárokban és a szórakozó helyeken nyüzsögnek, ki-ki a maga társaságával.

A város lüktetve morajló hangja azonban alig ér el Lindához, aki már kocogva menekül a bártól. Ahogy eltűnik a láthatárról, úgy győzli le a keserűség és csalódottság, és fakad sírva.

Miért nem vettem észre, hogy kihasznál? Sietősen befordul az egyik western stílusú kocsma melletti utcába, ahol csak kukák sorakoznak az épület fala mellett, majd lassít léptein, hogy némi levegőhöz jusson. Hogy lehettem olyan barom, hogy még egy ilyen alakot kifogok? Magához öleli a dzsekijét, mint egy pajzsot, de ez sem óvja meg attól, hogy a mélyre temetett emlékek megrohamozzák:

A citromsárga és olajzöld színekben pompázó, kicsiny albérletben Linda és Kevin a puha kanapén tanulnak egymás mellé bújva szorosan. Kevin, a magas, mackós alkata ellenére némán tátogva magolja a tananyagot, miközben egyik kezével Linda hosszú lófarkával játszik.  
A keskeny üveg asztalon gyümölcs levek és több tábla csoki sorakozik, egy-egy tele jegyzetelt füzettel és színes kihúzókkal. Ekkor csengetnek.
-                  Ez a futár lesz. – Indul el izgatottan Linda az ajtó felé miután az asztalra tette a laptopját. – Végre lesz normális táskája a gépnek.
Pár perccel később azonban arra tér vissza, hogy a fiú egy pendrie-ra ment le minden anyagot és tételt a záró vizsgákhoz....

A merengésből valahonnan a mellékutca túloldaláról egy taxis siettető dudálása rántja vissza a csúf valóságba.
-                  Basszus.... – Megtörli a könnyes arcát, és összeszedve minden erejét elindul - Azért jöttem ide egyetemre, hogy távol legyek Kevintől, és hogy tiszta lappal induljak... de ott vagyok, ahol a part szakad.

Újból rátör a sírás, de vissza nyeli, ahol beforul a saját utcájába, aminek a közepén lakik. - Legalább itt ne lássák sírni -. Ez az utca már jóval csendesebb, nem ér el ide a belváros bizsergése. A széles utat öreg, karcsú fák szegélyezik, amik az utcai lámpák mézsárga fényében fürdőznek. A járdán még mindig többen sétálnak vagy éppen jó kedéllyel beszélgetnek, van aki még csak most ér haza, és van olyan is, aki még biciklizik.
Ahogy megérkezik a tágas erkélyekkel tele pakolt, barna téglás ikerházak elé, megáll a száznegyvennyolcas számú előtt, gyorsan letörli a a pufók arcát és a szemei alatt összegyűlt szempillaspirált, és csak azután sétál fel a hosszú kő lépcsőn.

Viktor
A várost ellepő, egyre magasabbra törő épületek állandó fényei unottan villognak a megszámlálhatatlan mennyiségű és formájú hirdető táblák, a bárok és a szórakozó helyek vakító fényeivel.
Az autósok mint az örökmozgók, most is sietve rójják a többsávos utakat, mintha nem számítana, hogy este van már. Állandó, szünni nem akaró zajuknál viszont csak az emberek élénkebbek, akik mindenhol ott nyüzsögnek fárathatatlanul, és akiket Viktor a fáradtságtól ingerülten kerülget a biciklijével, miközben a zebrán verekedi át magát
Meg sem várja a zebra végét, egyből lekanyarodik a lakásához vezető hosszú útra. Ahogy elhagyja a forgalmas főutat, észre vehetően csitulnak a szokásos villodzó fények és kicsit elhal az állandó zsobongás is a magas, dús koronájú fák és terebélyes parkok között. Kihasználva ezt a törékeny magányt, egy laza mozdulatta leveszi a tengerész kék színű nyakkendőjét és betömi a bicikli táskába, nem foglalkozva azzal, hogy összegyűri.
-                  Ez a rohadt félév csak nem akar letelni végre... – motyogja magában egy újabb átdolgozott éjszaka után. Már bő fél éve dolgozik gyakornokként egy pénzügyes multinál egyetem mellett, de jóval nehezebb, mint amilyennek a legelején tűnt, nem számolva azzal, hogy minden idejét felemészti.
Mérgesen bele rúg a járda szélénél heverő kavicsba, ami hosszan tovább pattog előtte a járdán, aztán megáll valahol a sötétben, ahol pár középiskolának tűnő fiatal felhőtlenül beszélget és nevetgél az egyik ház bejáratában. Fel sem tűnik nekik Viktor, aki irigykedve végig néz rajtuk, aztán inkább kimegy az útra.
-                  Bár kiélveztem volna az utolsó házi bulikat, ha tudtam volna, hogy ez lesz... - szánakozik magában, aztán még egyszer lopva vissza néz a fiatalokra.
Épp vissza fordul, amikor az egyik, az út szélén parkoló autóból egy férfi száll ki kezében egy üveg vörös borral, amit győztesen mutat fel a levegőbe, hogy az egyik lakás ablakában álló női alak láthassa, majd sietve bemegy a házba.
A lámpa az autó utasterében szinte azonnal ki is alszik, ami rútul visszatükrözi Viktor nyúzott arcképét: Rézvörös haja, kicsúszva a feje tetején összefogott, apró copfból meredezik a szélrózsa minden irányába, ami konokul belelóg karikás, mogyoró szín szemeibe. Amúgy is sovány arca a fáradtságtól méginkább csontosnak tűnik, amit csak kihangsúlyoz a gyűrött, rendezetlen ing gallérja.
Pár pillanatig csak bámulja az arcképét, aztán erőt vesz magán, hogy megigazítsa az ingjét, amikor megszólal a telefonja:
-                  Elegem volt, hogy most sem vagy itt, Viktor. Ennyi, szakítok. – írja Karla tömören és színpadiasan a szokásához híven.
-                  Naná, hogy még ez is... – szűri ki indulatosan a fogai közül megszorongatva a telefonját. Az elsős egyetemista lánnyal csak néhány hónapja járnak, de ahogy a fiú gyakszija elkezdődött, úgy vált viharossá a kapcsolatuk. Hiába tudja, hogy ha nincs meg, akkor nincs diploma sem.
-                  Mi jöhet még?! – kiáltja az égre nézve, széttárva a karjait, mire az ezernyi ablak egyike mögül egy csivava kezd el ugatni rá.

Viktor sóhajt egyet, aztán fáradtan tovább indul. Ezúttal azonban, mint mindig ha rossz passzban van, kimegy az út közepére a patka mellett libasorban parkoló autókat kezdi el nézegetni. Megnyugvással tölti az utcai lámpa sápadt fényében csillogva felbukkanó majd hirtelen eltűnő járművek, ugyanis arra a rengeteg utazásra emlékezteti, amikor kicsiként a szüleivel egyik városból a másikba mentek kirándulni és ő mindig elaludt a kocsiban.

Ahogy azonban elhalad egy méregzöld színű autó mellett eszébe jut, hogy van egy bontatlan üveg gyomorkeserű otthon, amivel könnyebbé tudná tenni az este utolsó óráit, hamár ilyen szerencsétlenül alakult, de az előmerészkedő, erőtlen mosolyát azonnal derékba töri Eva emléke, akivel az előző féléves vizsgák teljesítése után akarták meginni, csakhogy a lány szakított vele, szintén azért, mert a fiú sosem ér rá.

Viktor fáradtan megdörgöli az orrnyergét, majd átsétál az út túloldalára, amit a barna téglás, erkélyekkel tele aggatott ikerházak foglalnak el. Megáll a száznegyvennyolcas számú előtt, felkapja a biciklijét és lassú, elcsigázott léptekkel felsétál a bejárathoz vezető hosszú kő lépcsőn.

Épp csak felér a tetejére, amikor észreveszi a csukódó üveg ajtót. Felszaporázza a lépteit, hogy megakadályozza az ajtó csukódását, amikor egy apró kéz megfogja az ajtót.

Viktor begyömöszöli a biciklijét, majd saját magát is az ajtón, és már nyitná is a száját, hogy megköszönje, de eláll a szava, ahogy meglátja az apró kézhez tartozó alacsony, kissé molett lányt:  fekete haja magas, kócos kontyba van fogva, az egyenesre vágott frufruja kissé a szemébe lóg, amik hiába elbűvölő méz színben tündökölnek, vizenyősek és karikásak, a pirosra festett ajkai pedig enyhén lefelé görbülnek.

Ahogy felnéz a barna dzsekije szorongatásából és találkozik a tekintetük, a sápadt arca felderül és enyhén el is pirul.
-                  Köszi. -  Nyögi a meglepetéstől elvarázsoltan Viktor. Még sosem találkoztak, főleg nem ilyen későn. Vajon, mi történthetett, hogy ilyenkor is itt kószál?
-                  Nincs mit – válaszolja a lány vékony, selymes hangon, aztán egy gyors szempilla rezegtetés után elindul a liftek felé. Viktor pedig még percekig áll az ajtóban amíg észhez tér és elindulna a lépcsők felé a biciklijével.



Voltál már úgy, hogy azt hitted, a legpechesebb napod van, de aztán emiatt mégiscsak történik valami jó?

Üdv,
Brukú


Share:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése