Torger Legendája - Első rész

Választott zene:  TES V Skyrim Soundrack – Far Horizons

1.

         A hónom alatt szorongatott csirke ismét mocorogni kezd, bele karmolva a mellvértembe és az alkaromba. Megállok, fogást váltok rajta, s csak ez után folytatom az utam felfelé az egyik sziklás kiszögellésen. Még most is hallom a kürt fülsüketítő hangját. Azt hittem, nem fogom ilyen korán meghallani... Tévedtem, és most mindent meg kell tennem, hogy akárcsak egy kicsit növeljem az esélyeimet. Remélem, az Istenek megkegyelmeznek nekem és elfogadják az első ajándékomat.

Ahogy felérek hunyorognom kell a késő délutáni nap erős, narancssárga fényében. A tájat magasra törő hegyek alkotják, amik a völgyben elterülő falut óvón közre fogják az óceán erőszakos, sokszor viharokat hozó szelétől. Lent, az egyszerű faházak többé-kevésbé szabályosan csoportosulnak egy kis tér köré, közepén egy fából készült donga templommal. Általában itt tartjuk meg a közgyűléseket, a piacot vagy a mulatságokat... Most azonban teljes a mozdulatlanság: egyetlen gyerek sem szaladgál, egyetlen asszony sem sertepertél az udvarokban a malacok és a csirkék körül. Még a kéményekből sem száll fel a füst. Keserves sóhaj hagyja el a számat. Mi lett volna ha a csata várt volna még négy esztendőt? – emelem fel az alkarvértbe burkolt kezem, hogy aztán leeresztve nagyot puffanjon a combomon.– Valószínűleg nagyobb esélyem lenne megérni a holnapot... Az a hiányzó néhány esztendő kellett volna a teljes kiképzésemhez.

Előhúzom a tokjából a súlyos, kétélű kardomat, hasamhoz szorítom az egyre riadtabban mocorgó, rúgkapáló csirkét aztán kiülök a szirt szélére. A nehéz páncél szinte egyből bele passzírozza a sziklába a combomat, a fájdalmat mégis elnyomja a hirtelen felismerés, hogy talán ez az utolsó lehetőségem végig szemlélni a szülőfalum. Összeszorítom a fogaimat, és vissza nyelem az epe keserű ízét. Alaposan megnézem magamnak a kikötőt, ahogy a mólónak kötözve himbálóznak a hajók, mialatt a hullámok tarajos széle az elkopott partoldalnak csapódik újból és újból. Emlékszem, milyen volt segíteni a hajók ácsolásánál majd első útjukra bocsátani azokat.
A szemem átsiklik a közelben lévő házunkhoz. Kicsi termete ellenére igazán nagy udvar tartozik hozzá, ahol – mint most is - kisebb tucat malacot tartunk. Egészen addig féltem a röfögő állatoktól míg egy nap nekem kellett levágnom az egyiket. Most is bele borzongok abba a kínkeserves sikításba, amit az a szerencsétlen hallatott. Aztán kényszeredetten elnevetem magam, ahogy eszembe jut, én hogyan sikítottam amikor atyám rám vetve magát birkózni tanított. Egyszer úgy sikerült megütnie, hogy eleredt az orrom vére. Megsértődtem, és duzzogva elfutottam a sziklás hegyoldalba, és elbújtam a fenyőfák között.

            Óh igen, a fenyvessel borított meredek. Minden holdtöltekor össze gyűltünk ott, gyerekek, hogy az idősebbek meséljenek nekünk: a győztes csatákról, amiket őseink szem rebbenés nélkül vívtak meg, Isteneink hatalmas erejéről és kegyelméről, ami - a legkülönfélébb legendákat szülve - megmentett egynéhány férfit  azzal, hogy különleges képességgel áldotta meg a végzetesnek tűnő csata idejére. Szerettük ezeket hallgatni, mert mi is ilyen bátrak és dicsők akartunk lenni. Utána hosszú napokig azt képzeltük, hogy mi is olyan hősök vagyunk, amiket az Istenek megáldottak valamilyen különleges erővel. Egyik alkalommal Ejnár barátunk ki is ficamította a csontos vállát, ahogy leesett az egyik fáról. Emlékszem, egy teljes hétig kellett büntetésként az öregekkel kimenni az erdőre fát vágni.

Hatalmasat sóhajtok, hogy bele sajdul a tüdőm is. Most még ez is vidám emléknek tűnik. Lesütöm a szemem, hogy lassan végig tekintsek az utcákon, agyamba vésve minden kanyarulatát és kerekre taposott köveit, hiába tudnék akár csukott szemmel is végig menni rajtuk. Megköszörülöm a torkom, kitörlöm szememből az első néhány könnycseppet aztán feltérdelek, hogy kezembe fogva a kardomat, és a most már megállás nélkül rikoltozó csirkét, mondjak egy rövid fohászt.

- Olyan csata közeleg, ami biztosan a halálomat hozza. Képzetlen gyerek vagyok csupán, aki könyörögve fordul hozzád kegyelemért. Fogadd el áldozatomat, kérlek, és add, hogy valami csoda folytán túl éljem ezt éjszakát. - könyörgöm a borús felhőket bámulva aztán egy gyors mozdulattal levágom a menekülni akaró csirke fejét. Az állat pánikszerű mocorgása hirtelen abba marad, s ahogy a forró vére előbb a magasba spriccel aztán pedig a barna és fehér tollaira, úgy ernyed el az egész teste. - Kérlek, Odin, segíts! - lefektetem a sziklára a feláldozott állatot. Percek alatt megtelik a göröngyös talaj az élénk vörös vérével, amibe bele mártom egyik kezem, hogy aztán a mellvértemre csíkot húzzak vele bal vállamtól a jobbig.

A kürtszó ebben a pillanatban harsan fel, amit a hegyek vészjóslóan, többször is megismételnek. Megfagy ereimben a vér, ahogy az eddig elnyomott félelem újból erőre kapva szétárad az ereimben. Ismét felkiált a kürt szó, én pedig minden erőmet összeszedve két lábra állok. Vissza teszem a helyére a kardomat, megigazítom a vállvértemet, de ahogy teszek pár lépést elkap a hányinger, és kiadom magamból azt a pár falat zabkását, amit nem régien magamba erőltettem.

Üdv:

Brukú

Share: