Rosszkor rosszhelyen

Sziasztok,

Tavaly decembetben volt az első olyan szavazati lehetőség a blog történetében, amikor Ti választhattátok ki, hogy milyen regényt írjak. Örültem, hogy ennyien részt vettetek rajta, úgyhogy biztosan fogok még ilyen szavazást indítani a későbbiek során.

Az általatok kiválasztott number one: a Pirkadat, éjjel, nappal című regény, ami egy cselekményt mutat be három különböző napszakban. 

Viszont, majdnem ugyanannyi szavazatot kapott az Illatról alkotott emlékek regény is, ami inkább a nosztalgiáról, a gyerekkori emlékekről szól. Már azon is elkezdtem dolgozni és nem sokára hozom azt is Nektek.

A seb dolga nem az, hogy vérezzen? (Dragon Age c. videójáték)

 Hajnal

Az egyik régi cipős bolt mozdulatlan kirakatának lapulva dohányzom, elbújva a magányosan ácsorgó közvilágítás kopott sárga fénye elől. A nap még csak most kezd magához térni, így a távoli autószirénát leszámítva én vagyok az egyedüli itt. Lassan kifújom a kesernyés füstöt, amitől egy pillanatra a lakások redőnyös ablakai és az üzletek lilán villódzó Zárva táblái eltűnnek szem elől. Épp egy újabb slukkot szívnék, amikor hangosan nyikorogva kinyílik a mellettem lévő bár hátsó ajtaja, és megjelenik benne Martha, kezében két hatalmas zsák szeméttel. Anélkül, hogy körbe nézne, elindul az ajtótól alig öt méterre lévő kukák irányába, ügyesen magával cipelve a csörgő-zörgő zsákokat. Elpöckölöm a még mindig égő csikket a kétsávos út közepéig majd utána indulok.

A nyirkos tégla falnak lapulva osonok, hogy még véletlenül se vetítse az árnyékomat a macskaköves útra a halványan beszűrődő utca lámpák fénye. A széles sikátor ezen a hajnalon szinte teljesen üres, nincsenek gazdátlanul heverő papír dobozok, sem oszlopokban álló sörös rekeszek, sem pedig a szemétért viaskodó macskák. Gyorsan és hangtalanul sikerül mögé lopóznom, így csak akkor vesz észre, amikor már a tarkóján érzi a leheletem.

- Ne. Ne. Ne. – dadogja ijedten anélkül, hogy megfordulna, vagy hátra nézne. – Nagyon szépen kérem.

- Egy párhuzamos univerzumban esetleg. – nevetek fel gurgulázva. - Hónapok óta várok rád, Martha. Azt hiszed, ennyivel lerázhatsz? - Riadt szuszogás a válasz. – Okos lány. És most mondd el szépen, miért nem dolgoztál?

Nem válaszol. Hallom, hogy többször kinyitja a száját, aztán be is csukja. Durván megrázom a vállait, mire össze szedi magát.

- Honnan tudja...? – suttogja döbbenten. Hangja alig hangosabb egy riadt cincogásnál. Elégedetlenül megszívom a fogam, mire gyorsan kijavítja magát. – Beteg... beteg voltam.

       - Aznap bezzeg nem voltál az, mikor kidobattál, hah? – szűröm a fogaim közül. Beteg volt, ízlelem gúnyosan a szót. Otthon feküdt a puha ágyában, míg nekem a város legocsmányabb bárjai jutottak csak. Hirtelen ötlettől vezérelve előhúzom a zsebemből a kést, és a hideg pengéjét neki nyomom a tarkójának. – Két részeg pasas verekedni kezdett, mert valamelyik felszolgálótok csak az egyik baromnak adta oda a telefonszámát akkor éjjel. – világosítom fel lenézően miközben elkezdem lassan végig simítani a kés hegyével a hosszú nyaka kecses ívét, a keskeny vállát beborító világos színű blúzt aztán elcsigázva lekanyarodom a lapockáihoz, hogy a gerince mentén is végig haladjak. Végül megállapodom a széles csípőjénél, amit a szűk farmer szoknya vastag dereka fed. Minden egyes centivel, ahogy lejjebb haladok úgy feszülnek meg a szálkás izmai az egész testében és válik kapkodó zihálássá a szuszogása.

– Oda mentem hozzájuk, hogy leállítsam őket, mire jöttél Te, aki akkor tájt kezdhetett és akinek szintén fogalma nem volt a dolgokról, és kidobattál. KITILTATTÁL! – kiáltom, de azonnal le is halkítom a hangom. – Egy törzsvendéget. – szűröm ki indulatosan az összezárt fogaim közül.

- Fogalmam sincs, mit akar – hadarja küszködve a sírással. – Én nem.... biztosan össze kever valakivel. Nem csak ez a bár van ebben a kerületben...

Türelmetlenül szembe fordítom magammal. A lendülettől az izzadtságtól tincsekbe állt haja az arcára tapad. Nem meri eltűrni, onnan bámul rám kikerekedett szemekkel, amikben a félelem tisztán kivehetően látszik a szürkület ellenére is. Bátortalanul beszívja a remegő ajkait aztán olyan hirtelen és olyan erővel vág pofon, hogy egy pillanatig csillagokat látok.

        - SEGÍTSÉG! VALAKI! – kezd ordítozni hisztérikusan, amitől azonnal magamhoz térek. A hangja élesebben cseng, mint eddig valaha, ráadásul a csendes sikátorban még visszhangzik is. - Segítség....

- Ha még egyszer megszólalsz, - lököm a falnak betapasztva a száját. – esküszöm, hogy... – ekkor azonban egy hangos csoszogás félbe szakít.

Egy idős nő vánszorog el a sikátor előtti széles járdán, aki meghajlott háttal húzza maga után a virágmintás kerekes szatyrát. Folyamatosan motyog magában valamit miközben meg-megáll apró pihenőket tartani. Az egyre inkább tovatűnő szürkületben jól ki lehet venni a gondosan összefont haját, a vastag, egész arcát eltakaró szemüvegét, a vállán himbálózó retikült, de még az utca túloldalán az emeletes házak tengernyi ablakát is, amikben egynéhány lámpa már javában világít.

Martha nyöszörögni, rugdosni és karmolászni kezd, nem törődve az előbbi fenyegetésemmel, hogy felhívja a fegyelmet ránk.

- Van ott valaki? – kérdezi fátyolos, kopott hangon az öreg nő, aki abba hagyva a táskája rendezgetését felénk fordul teljes testével. – Hahó? – kérdezi kissé beljebb araszolva a sikátorba miközben valami fémeset húz elő a pulóvere zsebéből. Hunyorognom sem kell, hogy lássam mi az: egy elemlámpa.

A szentségit, szitkozódom csendben, nem bukhatok le, most nem. Egy másodperc alatt döntök: megmarkolom a kés kérges nyelét, aztán egy erőteljes mozdulattal a még mindig kapálózó lány mellkasába állítom.

Fényes nappal

            Az utca kocsikkal van telezsúfolásig. A kereszteződés a város szélén is dugóra tudja kárhoztatni a különbnél különb autókat és a helyi buszokat. Az emberek hol sietősen hol nyugodtan haladnak a járdákon, ki csak céltalanul sétál ki pedig rohan, ahogy a lába bírja. Rágyújtok egy szál cigire miközben neki dőlök az egyik régi épületben helyet foglaló cipős bolt kirakatának, ami így árnyékot nyújt a tűző nap elől. Idén is fullasztó a nyár, ami most füstös szmogtól nehéz. Letörlöm a homlokomon gyöngyöző izzadtságot amikor hangosan kivágódik a mellettem lévő bár ajtaja és megjelenik Martha, aki szeméttel tele tömött zsákokat ráncigálva maga után célba veszi az ajtótól nem messze álló kukákat. A többi közé pöckölöm a csikket aztán utána indulok.

            A keskeny sikátor a melegben aszalódó kukák émelyítő szagától bűzlik és minél beljebb haladok, ez annál rosszabb. A felszolgáló azonban ezzel mit sem törődve hamiskásan dúdol, és kecsesen ringatva az ütemre a csípőjét hajítja bele egyik zsákot a másik után az előtte álló üres kukába. Ekkor lépek mögé és szorítom a kuka és közém.

- Hagyjon, kérem! – sikolt fel ijedtében. Elengedi a félig a levegőben lógó szemetes zsákot, hogy megpróbáljon eltolni magától. Ahogy küzd, mint a partra vetett hal, még a fehér, víz foltos blúza is felgyűrődik, a magasra kötött copfja pedig kibomlik.

- Egy párhuzamos univerzumban esetleg – kacagok fel epésen. Nem azért töltöttem megfigyeléssel hosszú éjszakákat és nem azért bujdokoltam órákat, hogy egy kérem szépennel hagyjak mindent veszni. Nem ivott még olyan ócska pálinkát, aminek gumicsizma íze volt, nem ült izzadt, ápolatlan részegek között sem és nem próbálták meg agyondobni dárc nyilakkal egy verekedés során. Közelebb hajolok hozzá, a lehető legkevesebb teret hagyva neki a mozgáshoz. -  Hónapok óta várok rád, Martha. Miért nem dolgoztál? – hajolok olyan közel a füléhez, hogy az orromat csiklandozni kezdni a madártoll fülbevalója és az izzadtsággal vegyes epres illata.

- Honnan tudja? – préseli ki magából döbbenten a szavakat. Elégedetlenül megszívom a fogam, mire gyorsan kijavítja magát. – Beteg voltam.

         - Aznap bezzeg nem voltál az, mikor kidobattál, hah? – szűröm a fogaim között, ami a forgalom zajától és az emberek hangos lépteinek dobogásától egy veszett sziszegésnek hallatszik. Beteg volt, ízlelem gúnyosan a szót. Otthon feküdt a puha ágyában, míg nekem a város legocsmányabb bárjai jutottak csak. Hirtelen ötlettől vezérelve előhúzom a zsebemből a kést, és a hideg pengéjét neki nyomom a hideg verejtéktől csatakos tarkójának. – Két részeg pasas verekedni kezdett, mert valamelyik felszolgálótok csak az egyik baromnak adta oda a telefonszámát akkor éjjel. – elkezdem lefelé húzni a kés éles hegyét a félelemtől reszkető keskeny vállai felé. Aztán ahogy lekanyarodom a lapockái között a gerince irányába és szórakozottan megindulok a kerek csípője felé, a lány ismét próbál elhúzódni, de a félelemtől rettentően darabosan mozog.

- Nem tudom, mit akar tőlem, – kezd el ijedten hadarni miközben hátra néz rám. Az arcáról a maradék szín is eltűnt már, a száját puffadtra harapdálta és a szeme zöldje is mintha kifakult volna. Alig, hogy rám pillant a tekintete egyből a hátam mögé siklik. Elakad a lélegzete és a vastagra hagyott szemöldöke a kiizadt homlokára szalad. Hirtelen vissza fordul a kuka felé.– de biztosan összetéveszt valakivel. – folytatja levegő vétel nélkül. – Nem csak én dolgozok ebben a bárban...

– KITILTATTÁL! – szakítom félve ordítva – Segíteni akartam, érted? – folytatom fennhangon, így nem veszem észre a lány segítségére érkezőket.

            Kezek markolják meg a vállaimat és a hosszúra hagyott hajamat, hogy aztán annál fogva rántsanak a kemény macskakövekre. Az eséstől elterülök a földön, elharapom a nyelvem és kirepül a kezemből a kés. Kótyagos fejjel kapkodok utána, végig tapogatva a kockakövek lekopott éleit, amikor egy sötét zöld tornacipő durván rá tapos a kézfejemre, eltörve jó néhány ujjamat.

- Dögölj meg! - válaszolja vicsorogva a fiú majd sarokkal az arcomba tipor. Az orrom hallhatóan nagyot reccsen, amit zsibbadó fájdalom követ. Felnyögök, mire másik két sport cipő csapódik a gyomromba, a vesémbe és a hátamba.

- Velünk nem vagy ilyen nagy legény? - kérdezi kihívóan még egy hang, ami jóval fiatalabb az előzőnél. Dehogynem - akarom kiáltani, de a fájdalom már annyira elviselhetetlen, hogy csak egy eltorzult, gurgulázó nyögésre futja. Érzem, ahogy sejtről sejtre emészt fel a kín, ami megszorongatja a leszakadt vesémet, az eltörött bordámat és a kificamodott állkapcsomat. Elfojtom a feltörni akaró nyögést, és helyette felnézek a kuka előtt álló lányra. Önmagát átkarolva zokog továbbra is miközben igyekszik az idegen fiúk mögé húzódni.

            Minden erőmet összekaparva rá mutatok az egyik törött mutató ujjammal, üzenve, hogy figyelni fogom, de a reakciójáról lemaradok, amikor egy újabb rúgás talál halántékon és elvesztem az eszméletemet.

Esti órákban

            A bár melletti egyik bolt sarkán állok, és mélyen a dzsekim zsebébe süllyesztett kezekkel figyelem, ahogy az előttem álló lámpa pislákol.

- Zzzzz – bzz - zzz. – serceg aztán kialszik a koszos búrája alatt a szemet bántó sárgás fénye. Türelmetlenül sóhajtok aztán lomhán körbe nézek az utcán. Sosem lehet tudni, hogy ebben az őrült nagyvárosban mikor támad kedve az embernek berúgni menni vagy, hogy mikor melyik kerületet ellenőrzik éppen a zsaruk. Szerencsére senkinek sem jut eszébe erre tévedni: az utcák továbbra is mozdulatlanul olvadnak bele fáradt sötétségbe, a kereszteződésben lógó jelző táblák sem villognak azokkal az éles idétlen színeikkel és a lakások ablakaiban sincs már a tévé halvány kék fénye, amitől az egész háztömb egy fekete kockaként nyúlik a tiszta ég felé, ahol a csillagok zavarosan ragyognak. Megkeresem a tekintetemmel a Nagy Göncölt, ami most az egyik csúcsos épület fölött áll. Akkor is ezt bámultam a járdán fekve, amikor kihajítottak a bárból. Még most is emlékszem, mennyire fájt a vállam a kemény becsapódástól, és arra is, hogy a bárba éppen belépő kisebb csapat lány ujjal mutogatva megbámul és kinevet.

            Ökölbe szorítom a kezem, amitől a szűk zseb recsegve szétszakad. Némán elátkozom az egész világot, amikor Martha végre kinyitja a bár ajtaját aztán ugyanilyen halkan be is csukja maga után. Utána indulok, követve az erőlködéstől sípoló zihálását és az üvegek összekoccanását.

Alig pár lépést teszek meg felé, hirtelen abba marad a neszezés.

- Ki van ott? – harsan fel mély hangja a sötétben, aztán gyorsan el is hal. Lehet, hogy nem látom, de hallom, hogy mennyire igyekszik visszafogni a kimerült zihálását, és az egy helyben való tanácstalan topogástól meg-meg roppanó térde pattanásszerű reccsenését.

- Martha, – cöcögök hangosan miközben közelebb lopakodom. – most is ugyanakkora a szád, mint aznap este!

            Meg sem várom, hogy reagáljon, két lépéssel mögé lépek és beszorítom a kuka és közém. Azonnal kapálózni és rugdosni kezd, mint egy csapdába szorult rémült nyúl. Könnyű szerrel elkapom a vékony karjait és a háta mögé csavarom. Egy kezem elég, hogy biztosan megtartsam a lúdbőröző csuklóit. 

- Nem tudom, mit akar. – nyögi, miközben továbbra is igyekszik kiszabadulni. Bele nyomom a könyökömet a lapockái közé, így kénytelen felhasalni a kuka tetejére.

- Nem? Nem emlékszel? Pedig olyan régóta nem dolgozol még itt. – játszom a meglepődöttet – Egyik este két részeg barom összeverekedett egy telefonszám miatt. – fröcsögöm a szavakat – Ki ment oda hozzájuk? NA? – rántom feszesebbre a karjait – Én!

Martha felnyög a fájdalomtól aztán rázkódni kezdenek a vállai a hangtalan sírástól.

- És kit dobattál ki? – rántom elő dühösen a késemet a nadrágom zsebéből. - Engem!

- Fogalma sincs, hány ilyen részeg idiótát kell kidobatnunk.... – most már hangosan zokog.  

            - Nem érdekel! Ez nem mentség! – vágok bele az alkarjába, amitől a felszolgáló azonnal felkiált. Cérna vékony hangja, amilyen gyorsan bezengte a néma sikátort olyan gyorsan hal el. Csupán a fülemben visszhangzik tovább, kellemes bizsergést idézve elő a dühtől merev izmaimban. Újból bele vágok a karjába, amitől a furcsa, önfeledt érzés erősebben kerít hatalmába. Egyszerre szórakoztat és élvezettel tölt el. Elmosolyodom aztán ismét bele vágok a sikoltozó, vonagló lányba majd újból és újból, több tucatszor vágom bele a késem a hátába.

Üdv:
Brukú

Share: