Sziasztok,
Elérkezett végre a perc, hogy ezt a történetet is közzétegyem. Rögös út volt, mert nem csak az akadályozott meg, hogy a szöveg szerkeztése nevetségesen nehezen ment, hogy a számítógépes egerem is kezdi felmondani a szolgálatot, hanem maga a történet is. Ez egy tavalyi történet, ami félbemaradt és jó pár hónapig a kis padról figyelt. Mivel tetszett a posztapokaliptikus-steampunk téma, ami megjelenik a történetben, elővettem és újra neki álltam. Nem mondanám folytatásnak, mert a jegyzeteket átírtam, teljesen más végkifejlettel, és a karaktereket is módosítottam. Majd ismételt szünet következett, ami után végre elkészült az első fejezet - és a második is szépen halad. :)
A történet pedig egy olyan világban játszódik, ahol a sarki jég elolvadása következtében a tenger rengeteg várost árasztott el megtizedelve az emberiséget és számos várost lakhatatlanná tett. Ebben a világban él napról napra Ninian és Zadoch, a két huszonéves testvér, miközben kezd elfogyni minden tartalékuk és a levadászható vadállat. Az egyik portya alkalmával azonban rátalálnak egy váratlan megoldásra. Egy levél az, ami egy távoli menedékről beszél. Ám még mielőtt fontolóra vennék a dolgot, megjelenik a levél jogos tulajdonosa is.
ELSŐ FEJEZET
A LEVÉL
1.
Ninian
A magasra nyúló gaz riadtan csapkodódik a heves
szélben, amitől olyan mintha mozogna az egész föld, csak a karcsú,
háromszintes, hegyes tetejű és szűk verandás téglaházak állnak stabilan. Távol
vannak egymástól, így több csapás is végig szalad közöttük hogy aztán
megkerülve engem is eltűnjön a magas gazban. Az amelyiken épp állok, frissnek
tűnik, még nedvesek a letaposott fűszálak és a földbe recés mintát préselő cipő
lenyomat is még sötét színű.
- Ez is üres, Ninian. – hallatszik Zadoch keserű hangja valahonnan mögülem, megtörve a tücskök vad ciripelését és a távolban húzódó települést egyre inkább felzabáló tenger haragos morgását. – Hacsak nem szereted a porcelán babákat, amiknek puccos estélyi ruhájuk és rakéta van a hátukon. - A fivérem ekkor kilép a fölénk magasodó, ívelt ablakokkal tele tűzdelt, bedeszkázott erkélyű házból, miközben beletörli a kezeit a szürke, elnyűtt farmerébe. Csontos arcára feszülő fehér bőre kipirult az izgalomtól, mint mindig ha guberálni megyünk, szőke haja már most csupa por és pókháló, de a mellkasán átívelő bőröv most is ott csüng, amibe két kést és egy baltát is csúsztatott. Sosem lép ki a menedékből ezek nélkül.
- Ez még csak a második ház volt – válaszolom figyelmen kívül hagyva az egyáltalán nem vicces megjegyzését, miközben elszakítom a tekintetem a hevesen hajbókoló gazoktól és inkább kiválasztom a következő házat, amit átnézünk. Igyekszek nem pesszimistának tűnni, elvégre ez még csak a falu széle, de a tenger ebben az irányban már több várost is bekebelezett már, és ha hegyezem a fülem, akkor azért hallani a víz fenyegető locsogását. Arról nem is beszélve, hogy a szomszédos falu, Scalpor, ahonnan több órás gyalog úton jöttünk, elég messze van ahhoz hogy ne találjunk itt semmit. Már így is fogytán van az élelmünk meg a gyógyszerek, és nem csak nekünk, hanem az egyre hízó kolónia is.
Sóhajtok majd elindulok a szemközti házba, ami magas kőalapon fekszik, egy hosszú verandával, két kis toronnyal és tetőtérrel egyetemben. Hiába van beszakadva az egyik tető, és bedeszkázva több ablaka is, ez tűnik a legbiztatóbbnak.
Felsétálok a meredek kőlépcsőn, széttaposva az elporladt kőszobrot, és a kúszónövényeket amik egyre magasabbra másznak lépcsőfokról lépcsőfokra. A vaskos fából készült,
Itt az ideje ketté válni: Zadoch a konyhába indul némi élelemért, míg én a földre hányt cuccokhoz indulok pár ruha reményében. Csendben dolgozunk és gyorsan. Egyből a kupac tetejébe túrok arrébb hajítva egy régi kézi rádiót, aminek a hangszórójából bogarak másznak ki riadtan, meg egy maroknyi szerszámot, amiknek a nyele ugyanolyan agancsból vannak. De találok még megbarnult újságcikkeket, amik mind kivétel nélkül az időjárásnál vannak kinyitva, és egy összecsukható nagyítót is. Ezután találok csak valami értelmeset: egy barna, alig használt banakcs. Kissé penészes és az egyik cipőfűző is el van szakadva, de gondolkodás nélkül ledobom az én elhasznált cipőmet és felpróbálom. Kicsit lötyög a lábamra, de túl lehet élni. Gyorsan felveszem a másik párját is.
Épp csak bekötöm a cipőfűzőt, amikor zörgést hallok a ház másik oldaláról. Azonnal talpra ugrok előrántva a késem.
- Bocs – Dugja ki a fejét Zadoch a konyhából, aztán felemeli a kezét, amiben egy leszakadt szekrény ajtó van. Megkönnyebbülten kifújom a levegőt és leeresztem a fegyvert. Az a lábnyom a sárban egyáltalán nem hagy nyugodni. Akár órákkal később járt itt a tulajdonosa akár nem, még a környéken lehet. Zadoch letéve a leszakadt ajtót kiszemel mellettem egy, a komód fiókjaival együtt a földre szórt kupacot. Rutinosan válogatni kezd az egyforma színű alsóneműk, a csíkos nyakkendők és rengeteg papír között, mielőtt előhúz ey fémdobozt, és egy átlátszó, önzáródó zacskót, amiben kötszerek vannak. Utóbbit nekem dobja, hogy aztán kíváncsian megnézhesse magának a lelakatolt dobozt. Sajnos nem tűnik elsősegély ládának, úgyhogy inkább én is dolgozni kezdek és befejezem a kupac átnézését.
Ekkor azonban valami nagyot reccsen a bejári ajtó felől. Mind a ketten a földre vetjük magunkat. A reccsenés megismétlődik és ezúttal egy robusztus árnyék jelenik meg az ajtóra vetülve. Zadoch arca elsápad és olyan gyorsan ahogy csak tud a mögöttünk lévő helyiségbe mászik, míg én némán szentségelve bepréselem magam a mögöttem lévő kétajtós szekrény és a fal közé. Épp csak behúzom a vállam, amikor egy robot félre ismerhetetlen nyikorgása tölti be a teret, ahogy beljebb lépked a nappaliba.
Kis szünet után pedig folytatja a sétát: egyenes felém, a léptei nyomán pedig recsegnek, ha nem törnek szét a padlódeszkák. Hatalmasat nyelek. Ez nem az az apró masina, amikkel eddigi portyák alatt találkozunk. Ez valami nagyobb. Most itt van.
Kotorászni kezd. Hangosan dobálózik és rugdossa arrébb a nagyobb tárgyakat. Megkockáztatom, hogy fél szemmel kilessek. A masina majdnem két méter magas, testét kopott kék színű páncél borítja, hosszú karjai és lábai karmokban végződnek, míg a hasa tömör fém, ahogy az ovális formájú feje is. Épp azt a kupacot szórja szét, amit nem rég még Zadoch is feltúrt. Már épp visszahúzódnék, amikor a robot hirtelen kiegyenesedik aztán megindul felém. Nincs időm még csak pislogni sem, a keze azonnal belecsapódik a fémszekrénybe és kitépi a helyéről.
Olyan gyors és heves, hogy egy pillanatra lefagyok. Még kiáltani sem bírok. Ám ahogy a szekrény fa szilánkjai az arcomba robbannak, az adrenalin szét robban az ereimben és a földbe gyökerezett lábaimat mozgásra készteti:összehúzom magam és átbújok a lábai alatt, majd egy hatalmas ugrással bevetődök a kék színben raboskodó fürdőszobába. Sötét van, a keskeny ablakok is kékre vannak festve, így alig látom a keskeny, hosszúkás helyiséget és annak a megmardat berendezéseit.Zadoch valamit kotorászik az üvegeket között, aztán a sziluettje az ablak felé fordul majd elhajít valamit. A sötét üvegeket azonnal törnek és éles fény zúdul be a helyiségbe. Felszisszen, de máris az ablakpárkányhoz ugrik és mászni kezd. A robot ekkor lép be hangos, súlyos léptekkel a fürdőszobába. Látva, hogy ketten vagyunk, ismét fel emeli a kezeit, hogy lesújtson. Zadochnak sikerül kipréselnie magát az ablakon, de hogy időt nyerjek magamnak, felkapom az egyik felbolygatott fürdőszoba bútort és a masinának hajítom. A bútor ezer darabra törik, a benne lévő tisztálkodó szerek és tisztítószerek pedig a robotra folyik. Nekem ennyi idő is elég, hogy kihasználjam, és kiugorjak a törött ablakon és elmeneküljek.
2.
Zadoch
Több kilométeren át rohanunk a fák és bokrok túlburjánzott dzsungelében, mire elegendőnek véljük a távolságot és lassítani kezdünk.Az oldalamra tapasztom a kezem, ami a sprintelésnek köszönhetően szúr, miközben Ninian a mögöttünk lévő utat bámulja zihálva.
Rajtunk kívül nincsen mozgás. Kicsit kifújom magam, de aztán tovább sétálok. Nem engedek a késztetésnek, hogy lefeküdjek a földre és kipihenjem magam. Aggasztó annak a dögnek a mérete. És fogalmunk sincs, hogy egyedül van e ott vagy emberekkel együtt. Az előző világból megmaradt masinák akár a gazdáik nélkül is tovább “élhetnek”. Ez sem a legjobb, de az sem ha emberek irányítják.
Akaratlanul is Ninianra pillantok, és a combjára, amibe a legutóbbi alkalommal egy
A menedékünk egy órás gyalog út után bukkan csak fel a kidőlt korhadó kerítéslécek és a csenevész bokrokat is túlnövő fák között: a régen fából és téglából épült ház második szintje jóval túlnyúlt az alsónál, hogy helyet adjon a trapéz alakú, kéményekkel megrakott tetőnek. Mostanra azonban az enyészet vette birtokába, szétkorhasztva a tartógerendákat. Minden leomlott, csak az alsó szintje áll még, ám annak is rendszeresen beázik a teteje. Hiába hordtunk rá rozsdás lemezeket és különböző bútorok ajtajait, az eső így is beszivárgott és megkezdte az egyik falat is.
A menedék szűkös, csupán két helyiségnek ad helyet, amikben csak a legszükségesebbek vannak: néhány behorpadt fémszekrény és két egyszemélyes ágy a kisebbik szobában, a nagyobbikban, ahol a beázás miatt a penész és a moha már lerúgta magáról a virágmintás tapétát, egy hosszúkás, vékony faasztal, megviselt faszékekkel, egy háromlábú henger formájú kályha és egy faszekrény az összegyűjtött esővíznek és szárított bogyóknak. Az ablakokat, ahol a sötétítő függönyök már nincsenek meg, deszkákkal takartuk be, hogy esténként ne lássanak be ha tüzet gyújtunk.
Ahogy bereteszelem az ajtót mögöttünk, ledobom a táskámat a földre és lerogyok a székre. Felkapok az asztalról egy gyűrött újságpapírt és legyezni kezdem magam vele. Ninian eközben lehámozza magáról az átizzadt és az üvegszilánkoktól lyukas trikóját, majd megtörli a nyakát és a csupasz, szálkás izomzatú felsőtestét. Ledobja a másik szék karfájára, majd oda megy a kopott faszekrényhez, hogy elővegyen belőle egy palack vizet. Ahogy megitta a felét átadja nekem, és leül a padlóra, hogy átnézze a két táska tartalmát.
Miközben lassan kortyolom a vizet, a fivérem a földre szórja a táskák tartalmát, hogy szokásához híven, minden portya után leltárazzon. A feketére koszolódott szőnyegre némi kötszer, pár ruha és a fémdoboz kerül.
- Végül is csak egy házat tudtunk átnézni - mondom sovány vígasz ként, bár jobb lett volna pár konzerv doboz. Elhúzom a szám, de aztán megakad a szemem a dobozon és felveszem.
- Sovány vigasz – válaszolja komoran, miközben óvatosan felveszi és az asztalra teszi a kis zacskóban lévő kötszereket. – Legalább találtunk kötszert. Fogytán van ez is.
- Gondolod, hogy vissza kéne még menni? – teszem fel a kérdést, mielőtt oda vágnám a dobozt párszor az asztal sarkához, hátha kinyílik a zár.
- Talán
pár nappal később. Hátha az a dög
eltűnik onnan. – Vakarja meg a szögletes állát Ninian elgondolkodva.
- A kérdés az, hogy a többi ház, beljebb, is ugyan ilyen üres e vagy sem – tanakodom, miközben sikerül felfeszíteni a dobozt. A dobozban azonban csak egy levél és egy elemlámpa van. Felvonom a szemöldökömet, aztán kiveszem a levelet. Ninian közelebb hajol.
Akx,
Remélem, idejében kapod meg ezt a levelet. Be kell valljam, elég későn álltam neki megírni és most már kételkedem abban, hogy célba ér. Tudod, hogy van ez: a napok hetekké, a hetek meg hónapokká alakulnak és már csak azt veszed észre, hogy megint eltelt egy év. Le kéne lassítani. Kivenni pár nap pihenőt. Napot… inkább heteket. Eljöhetnél velem.
Franklin
- - Mi ez a szar? – csúszik ki Ninian száján. Mint mindig most is kertelés nélkül kimondja, amit gondol.
- - Csak egy nyálas levél. – Átnézem még egyszer aztán kissé elszomorodva vissza teszek mindent az dobozba. – Inkább megyek vadászni...
- - Én szerzek fát estére – teszi hozzá Ninian, aztán mindenki indul a maga dolgára.
….
A botlócsapdákat már egy órája bámulom. Arra a megszokott helyekre állítottam fel, ahol rendszeresen járnak az állatok, és ahol általában sikerül nyulat fogni. Ám egy örökké valóságnak tűnik, mire végre mozgást látok a valaha murvás útból kinőtt bokrok tövénél. Egy barna, megtermett nyúl az. Nyugodtan, békésen szaglászik a földön, lassan haladva a csapdám felé. Nem tettem ki bogyókat csalinak, mert már nincs annyi, így csak szuggerálni tudom, hogy folytassa az útját.
Nagyon éhes vagyok. Ma még nem sokat ettünk, leszámítva pár konzervet és egy vadgalambot. Ekkor azonban valami megreccsen mögöttem. A nyúl megriad és futásnak ered kikerülve a csapdát. Egyből kiugrom a bokorból és üldözőbe veszem.
Az állat fürge, akadálytalanul ugorja át és kerüli meg a bokrokat és a térdig érő füvet. Én meg sem próbálom kerülgetni, így is nagy az állat előnye. A nyúl ekkor élesen irányt vált és elszalad egy hatalmas vas szerkezet mellett, amiről már nem lehet megmondani, mire is használták régen annyira belepte a kúszónövény és a rozsda.
Valami ismét megreccsen mögöttem és szinte azonnal felbukkan egy alacsony, de csupa izom lány, aki szintén a nyúlra pályázik. Az állat megrémül, és ismét irányt vált, én pedig csúszva igyekszem követni, de aztán beszalad egy megrogyott konténer házba, aminek az ajtaja már hiányzik, és az egyik sarka belesüppedt a sárba. Beszaladok utána. A moha és a penész mindent bekebelezett már: azt a néhány bútort és szekrényt, amit nem hordtak el, a földet és falakat is. Fojtogató a bűz. Megállok a ház közepén, és körbe nézek. A nyúl az egyik sarokban lapult meg egy halom üres rekesz és egy kiégett tévé között. Lassan előkapom a késemet és lábujj hegyen teszek pár lépést, hogy elálljam az egyetlen útját. A nyúl megrémül és nekem szalad. Rávetem magam. Épp csak sikerül a lábait elkapnom és tarkón vágnom, amikor megérkezik a lány is.
Fekete garbó, bőr mellénnyel, és barna koszos térd nadrág van rajta, a haja egy feslett kendővel van hátra fogva, arca beesett, de éhes tekintete mindent elárul. Rám néz, aztán a kezemben tartott állatra, majd előre lendül.
Egyből rúg a térdemre célozva. Kihátrálok, neki ütközve a bódé falának és ezzel beverve a fejemet az ott csüngő bútor sarkába. A fájdaloméles, de nem foglalkozom vele, mivel a lány vicsorogva ismét rúg, ezúttal az ágyékomra célozva. Nincs fegyverem. A nyulat használom pajzsként. Eltalálja az állatot, ami tökéletesen megvéd. A lány felnyög, és ezt a kis időt kihasználva bal horoggal viszonozom a támadását. A lány kitér, majd ismét rúgással kísérletezik. Arrébb ugrok, de telibe találja a hasamat. Felnyögök, ő azonnal emeli a kezét, hogy behúzzon. Lendítem a nyulat, hogy megakadályozzam az öklét. A lány annyira meglepődik, hogy lefagy. Azonnal megismétlem a mozdulatot és halántékon vágom az állattal az ellenfelemet. A lány felnyög fájdalmában, ám mégis próbál ismét egy jobb egyenest bevinni, de az állattal lecsapom a kezét. Ő a másik kezét lendíti, amit sikerül kivédenem a szabad kezemmel. Közben alulról fölfelé megpörgetem a halott állatot és állon vágom vele a lányt. Az meghátrál fájdalmában, én pedig a nyúllal ismét halántékon vágom. Az állat bordái és gerince recsegve törik szét, a lány fogai összekoppan, elharapva a nyelvét, amiből a vér azonnal kiserken és kicsordul a száján. Rajtam a sor, hogy rúgjak. Kigáncsolom a lányt, aki hanyatt esik és elterül a mocskos földön, majd párszor bele rúgok és eltűnik innen.
3.
Épp csak vissza érek a menedékbe az ég sötét
felhők takarója alá bújt, a szél feltámadt és úgy tépázza a magasra nőtt fákat,
hogy a leveleik és vékonyabb ágai mind a földre hullanak.
Felnyökög, ahogy leülök az asztal mellé. Sajog az oldalam és a fejem is, ám a gyomrom még ennél is hevesebben korog. Rutinosan megnyúzom a nyulat és előkészítem, majd kiterítem egy görbe rácsra, amit aztán a kerek kályha tetejére teszek, amiben már ropog a tűz. A vihar ekkor hirtelen lecsap ránk. Az eső hevesen verni kezdi a koszos ablakokat és hangosan kopog a plafonon lévő lyukat eltakaró rozsdás lemezeken. Szinte azonnal beázik és lassan csepegni kezd a víz az amúgy is penészes falon.
Előveszem az összegyűjtött térképeim közül a leggyűröttebbet és ceruzát ragadva megjelölöm azokat a házakat, amiknél ma jártunk. A pirossal jelölt menedékünktől messze van, és habár a növényzet szinte mindent a felismerhetetlenségig benőtt már, a térképen látni azt a főutat, amit mi is megtaláltunk, az egymástól távol lévő házakat aztán a tisztást, ami régen búzatábla lehetett, majd a másik falut. Leteszem a ceruzát és megcsodálom a művem. Örülök, hogy ezúttal nem kell bejelölnöm semmi veszélyes tényezőt, mint a szürkével kisatírozott kolóniát, ami mint egy kiöntött pohár koszos víz lepi el lassacskán a területet, felénk közeledve, vagy az átlós csíkokkal bejelölt tenger vizet a mai falu mögött elterülve egészen északig nyúlva, mint egy félkör. Leteszem a térképet és bekapom a maradék falat húst is.
Lerázom magamról a fojtogató, gyászos érzést, aztán a kezembe veszem az asztalon heverő levelet.
- Miért van egy zseblámpa a levél mellé téve? – gondolkodok hangosan, hogy megtörjem a vihar kitartó zúgását.
- Nem t'om. Biztosan sötétben írták – vonja meg a vállát Ninian, jelezve, hogy nem érdekli a téma. Én viszont bekapcsolom az elemlámpát, aztán ki-be kapcsolgatom egy darabig, míg újra és újra átolvasom a levelet, megpróbálva értelmet találni a sorok között.
- Szerinted ezért jött az a robot? – kérdezem, nem hagyva annyiba a dolgot. Ninian felnéz, aztán a levélre bámul elgondolkodva. Előszőr arra a számítok, hogy kitépi a kezemből a lapot, de aztán meglep:
- Meglehet. A robot azt a kupacot szórta szét, amiben te is turkáltál. Elég céltudatos volt.
- Akkor mégis csak lehet valami értelme ennek a halandzsának. – válaszolom kíváncsian, aztán felállok és a tűzhöz guggolok, hogy jobban lássam. Átnézem még egyszer, aztán megfordítom, de továbbra se értem. Már épp a tűzre dobnám, amikor valami foltot meglátok a hátulján. A fény felé tartom. Egy halvány kék, alig észre vehető számsort látni középen.
- Ezt nézd – fordulok meg, hogy a testvérem is lássa.
- Ez meg a franc? – kérdezi a szemeit meresztgetve, aztán leteszi a félig kész nyelet, és közelebb jön.
- Valami kód? -kérdezem teljesen tanácstalanul- Mit jelenthetett a régi világban az ilyen szám?
- Telefonszámot, nevet, lakcímet…? – kérdezi hosszas gondolkodás után Ninian.
- A telefonnak semmi értelme, mert áram sincsen. Névnek sem mondanám, mert ezek csak számok. – Agyalok, miközben villámlani és dörögni kezd az ég, jelezve, hogy még kitart a vihar.
- De a lakcímet meg tudjuk és ott is találtad meg a dobozt – válaszolja, most már egyre kevesebb lelkesedéssel.
- Akkor valami másik helyet jelöl, gondolom. – vakarom meg az állam. Aztán megakad a szemem a térképeimen. Oda sietek és feltúrom a fém dobozba összerakott útikönyveket, kemény fedeles térképeket, autós térképeket és papiruszokat, mire találok egy részletesebbet. Kiterítem az asztalra, hogy megpróbáljam megtalálni a számsort.
Ninian semmit nem szólt, csak fogja a lerágott csontokat és a tűzbe dobja.
Egy órával később a vihar csendes esőre vált, Ninian elfáradva ücsörög a széken, nagyokat pislogva,míg énazóta is a fejemet töröm a levélen. Már kijelenteném, hogy zsákutca, amikor megakad a szemem a számsoron. Egy helyrajzi szám. Messze innen, ahol vagyunk. Egy nagyváros túlsó végétől pár kilóméterrel arrébb, a sziklás hegyeknél.
Ekkor Ninian felijed, ültében kihúzza magát, kést ránt és a szomszédos fal felé fordul. Minden izma meg van feszülve, a fejét kapkodja a kintről beszűrődő apró zajokra. Elhátrálok én is. Abban a pillanatban ahogy villámlik egyet, felvillan egy magas, tömzsi alak árnyéka az ablakban. Ninian port rúg a tűzre, de már késő. Az a valami beront a falon keresztül a házba. Ledönti a menedék falait, a nyakukba ömlesztve a plafonon összegyűlt eső vizet és a törmelékeket.
Mind a ketten futásnak eredünk. Ninian balra szalad, én jobbra, egyenesen a fák sűrűjébe, ami a réges-régen összeomlott házak labirintusába vezet. Trappolás szerű hang követ, ami tartja a tempót. Hátra fordulok: egy nyurga, vékony férfi az, aki elszánt arccal bámul vissza rám. Visszafordulok és gyorsítok. A sár hangosan cuppog a bakancsom alatt, az eső továbbra is szorgalmasan esik és egyre sötétebb van, ahogy közeleg az este.
A férfi kissé lemarad mögöttem, így van időm befordulni az általam régen megjelölt fán, ami mögött már a törmelékek hevernek. Mindegyik úgy helyeztem el, hogy rájuk ugorva könnyedén tudjak haladni. A férfi utol ér, ám meglepetésemre utánozva a mozdulatomat veszi az akadályokat. Ismét irányt váltok és a botló csapdák felé veszem az irányt. Az elsőt, amit két romos fal közé állítottam fel,átugrom és máris a következő irányába fordulok, ám ekkor egy mély, öblös hang felkiált mögöttem.
4.
Franklin
A csapda azonnal a bokámra zár és a magasba ránt. A sötét, esőbe burkolózó táj a feje tetejére fordul, és a víz a ruháimról azonnal az arcomba kezd ömleni. Prüszkölök és hadonászok, de nem érem el az alant elterülő törmelékeket.
Ekkor hallok egy halk cuppanást ahogy egy
bakancs belesüpped, aztán hirtelen megjelenik előttem a fiú. Nem úgy tűnik,
mint akit előbb végig kergettem a romos házak között: nem liheg, nem fújtat,
sőt egyenesen úgy tűnik, hogy jól is esett neki az előbbi hajsza. Magas, izmos
fiú, szögletes állal, hegyes orral.Haja bronzos akár a bőre, a trikója és a
nadrágja mocskos, ami még úgy is látszik, hogy bőrig ázott. Végig mér vadul
villogó szemekkel, aztán mozdul is. Villám gyors.A kezei pedig rutinosan kutatják
át a kezeimet és a mellényemet. Csapkodni kezdek a kezeimmel, hogy
megakadályozzam, mire sikerül elkapni a csuklóját. A fiú felmorog, aztán erőteljesen
kitépi a kezét a szorításból, majd gyomorszájon üt. Összerándulok a
fájdalomtól.
- Mit akarsz itt? – követeli a választ egyből a lényegre térve.
- Amit elvettetek tőlem – válaszolom két öklendezés között.
- Már nem abban a világban élünk – jelenti ki ellenségesen miközben ismét megnézi magának a bőrcsizmámat, a sötét színű, kézzel varrt nadrágomat és ingemet, majd megállapodik a bőr mellényemen. Összeszűkül a szeme, ahogy ráeszmél, hogy az előző világból való vagyok.
- Az a levél akkor is az enyém, semmi közötök hozzá – tartok ki a véleményem mellett összeszedve minden bátorságomat.
- Ha csak egy levél, miért jöttél utánunk akkor? – hajol közelebb hozzám fenyegetően. Ekkor látom csak meg, az apró sötét barázdákat az arcán, amik sebhelyekre utalnak, és a friss, már behegedt sebét is.
Egy perc sem telik el és máris hangos csörtetés űzi el a feszült csendet. Két fa meg megrezzen, nem messze tőlünk, aztán tövestől kidőlnek, ahogy megjelenik Akx, a robotom. Megveti lábait a cuppogó sárban, majd előre tartja a másik fiút, akit egy kézzel a nyakánál fogva markol. A fiú elsőre ugyanúgy néz ki, mint az engem őrző: izmos, normál testalkatú, széles háttal. A haja azonban fekete, szemüveges, és a ruhája ugyan olyan szedett vetett, mint a másiké – kivéve, hogy nincs fajta póló, és látszik az izmos, sebhelyes háta. Az arca azonban olyan mint egy vadmacska, akit a sintér kapott el: veszett és veszélyes. Innen nézve rosszabb mint a másik fiú. Kapálódzik. A lábai nem érik a földet, egyik kezével a robot karját feszegeti, míg a másikkal igyekszik valami fogást találni a zömök testén. Nem éri el. A másik fiú pedig ledöbben. Elmosolyodom.
Ám ekkor a szőke fiú felmordul, aztán fogást vált a kését és egy precíz mozdulattal bele hajítja a robotom vállába. A foglyul lejtett fiú azonnal a földre zuhan és köhögni kezd, de ahogy Akx megvonaglik és szikrák pattannak ki a vállából, azonnal talpra ugrik és védekező állásba áll.
- - Ne! Mit tettél? – ordítom hörögve, miközben végig nézem, ahogy a robotom megvonaglik megint, ahogy meg-megszakad az áramköre. A szőke fiú felvont szemöldökkel rám néz aztán a robotra, és máris felmérte a gyenge pontom.
- - Miért kell a levél neked annyira? Milyen helyet jelöl, hah? - ismétli meg a kérdését megint, miközben a robot felé hátrál.
- - Eressz el. – követelem, mire a fiú megszívja a fogát majd egy gyors mozdulattal mélyebbre nyomja a robotomban a kését.
- - Oké! Oké! Csak hagyd már békén! – kiáltom gondolkodás nélkül, mire a szőke karba fonja a kezét és az arcomba bámul. A másik fiúra nézek, aki gyilkos tekintettel méreget, miközben a fájó nyakát dörzsölgeti. Ezek itt fognak kicsinálni: előbb Akx-et, aztán engem. A lábamat szorító csapdára pillantok. Továbbra is elérhetetlennek tűnik…
- - Egy helyet jelöl a hegyek között, ahová menni akartunk, mielőtt eljött volna a világ vége. – Fejtem ki kicsit bővebben, és abban bízom ennyi elég is lesz.
- - És akkor mit keresel még mindig itt? Miért nem vagy ott? – Szegezi nekem gyanakodva a késes fiú, én pedig alig bírom leplezni a meglepődöttségeimet: hogy a fenébe tudta megfejteni a levelet egy ilyen putri-lakó?A másik fiúra sandítok, aki ökölbe szorított kézzel méreget engem, mint aki bármelyik pillanatban a nyakamnak ugrana. Talán ő az erősebbik kettejük közül.
Ugyanolyan veszett mint az a banda a városban, akik épp könyörtelenül megöltek egy háromtagú családot, csak mert az útjukba kerültek. Jó, hála nekik, engem nem vettek észre és eltudtam osonni észrevétlenül, és hálás is lehetnék nekik, de miattuk nem tudok tovább menni.
A szemüveges türelmetlenül felmorog, amitől olyan hirtelen világosodok meg, hogy összerezzenek. A fiú elégedetten elvigyorodik erre, de fogalma sincs arról, hogy épp most fog kihúzni a csávából. Mind a ketten. Ha ők is ugyanolyan veszettek mint az a banda, akkor még a segítségemre jöhetnek.
- - Nem jutottam el odáig, mert… mert azt hittem, több időm van – válaszolom kitérően, és ezúttal kicsit megremeg a hangom, hogy esetlennek tűnjek.
- - Miért, te valami kuruzsló vagy? – szólal meg végül a másik fiú is rekedt hangon, amiből így is kihallatszik, hogy a sajnáltatással nem fogok semmire se menni. Erről ennyit.
- - Meteorológus. Ezért tudtam, hogy körülbelül mikor fognak elolvadni a sarki jéghegyek és emelik meg több tíz méterrel a tenger szintet. – Világosítom fel őket, de erre a két fiú csak összenéz. Nem beszélgetnek, csupán a szemük és a szájuk mozdul meg egy picikét. Aztán semmi. Majd a szőke mintha megvonta volna a vállait.
- - Ugye hisztek nekem? – Csapok le azonnal az apró pozitív jelre, miközben megpróbálok a fűszálakban és a törmelékekbe kapaszkodva közelebb húzni magam, de lecsúszik a kezem, amitől himbálózni kezdek.
- - És mégis hogyan akartál oda menni? Egymagad? – teszi fel a kissé gúnyos kérdést a szkeptikusabb fiú,miközben végig mér megint.
- - A robotommal, ő vigyázott rám eddig is – jelentem ki, mivel teljesen egyértelmű, hogy eredetileg ez volt a tervem, és egészen eddig be is vált, ám meglepetésemre mind a ketten felnevetnek. A szemüveges elindul a fák irányába, és a másik is épp megfordul, amikor bedobom az aduászt. Ha másként nem tudok rájuk hatni, csak a zsarolással, akkor legyen. Különben is, így hogy Akx szinte használhatatlan kevesebb esélyem maradt, mint eddig volt…
- - A kirakós utolsó darabja nálam van – kiáltom utánuk, mire a fiúk megdermednek – Nélkülem semmire nem mentek… - be sem fejezem a mondatot, a szemüveges megperdül, és vicsorogva ott terem előttem kivont késsel. A szemei vérben forognak, a nyaka más most felduzzadt és meglilult, de a keze egyáltalán nem remeg.
- - Alkut ajánlok – dadogom a meglepetéstől, hogy ilyen gyorsan mozog, de muszáj folytatnom. Ez az utolsó lehetőségem. – Én megosztom veletek a menedéket, ti pedig segítetek túlélni.
A kijelentésemre megfagy a levegő körülöttünk. A fiúk gyilkos pillantással bámulnak rám, aztán összenéznek. Megint az a néma beszélgetés, ám ezúttal nem csak egymást akarják meggyőzni, de saját magukat is.
- Honnan tudjuk, hogy nem csak blöffölsz e? – szólal meg az izmosabbik fiú, olyan hosszú csend után, hogy már azt hittem, hogy sosem fognak megszólalni.
- A levélben nem csak az a vízjel van – jegyzem meg, de ennél többet nem vagyok hajlandó elárulni. Karba fonom a kezem, és igyekszem komor arcot vágni, a diadalmas helyett. A szemüveges fiú erre felmordul, aztán levág a kötélről. Akkorát puffanok a sáros törmelékek között, hogy egy pillanatra kiszorul a tüdőmből az összes levegő.
- Egyetlen húzásod van… – szögezi le fenyegetve, aztán sarkon fordul és elindul a széttört menedéke felé. A szőke fiú eltrappol mellettem, hogy az rám fröcsögjön.
5.
Zadoch
Szívszorító a látvány, ahogy a menedékünk mozdulatlanul hever a sárban, darabjaira hullva. Nem ismerni fel sem a bejárati ajtót, amit szilánkosra tört a rászakadó plafon, sem a bedeszkázott ablakokat, amik az egyik fallal együtt dőltek le, sem pedig a sérült oldalt, amit összetákoltunk. Lehet, hogy csak egy koszos menedék volt, de jóformán itt nőttünk fel és ide köt a szüleink emléke.
Egy kicsit még álldogálok tétlenül, lenyelve a feltörő érzelmeket, majd belegyalogolok a törmelékek közepébe, hogy megkeressem azt a szekrény, amibe a térképeimet gyűjtöttem. Miközben a saját menedékemben guberálok, képtelen vagyok nem a történteken mérgelődni: hamar egy hasztalan levél miatt kerültünk bajba, hihetünk e egyáltalán annak a férfinak? Őszintének tűnt, de egy riadt vad is bármit megtesz csakhogy meneküljön. Kissé arrébb megyek, hogy megkeressem a vizes palackokat is. Szörnyű látni a még forró kályhát, amin nem rég még nyúlhúst sütöttünk, Ninian gyűrött pólóját, amit csak pár órája vett le magáról, és a levelet…Nem lehet olyan bonyolult sziklát mászni, biztatom magam, talán nincs is szükségünk arra a pasasra, mint ahogy ő azt hiszi. Felegyenesedek. Muszáj megmozgatnom kicsit a vállaimat. Mintha a döntés súlya máris nyomna bele a földbe. Ninianra pillantok, aki mérgesen dobálja arrébb a tégla és faldarabokat, ám amikor a férfi is megjelenik megdermed egy pillanatra, mintha igyekezné vissza fogni magát, hogy ne verje most rögtön agyon a másikat.
Ninian
Épp megtalálom a törmelékek és a széttört szekrényt, amiben a konzerveket tartottuk. Az ajtaját fel kell feszegetnem, hogy legalább az egyik kezem beférjen. A döbbenetem egyszerre vetekedik a méreggel. Döbbenetes látni, hogy az egyetlen hely, ahol eddig meghúztad magad, nincs már. Hiába nem ragaszkodok annyira a tárgyakhoz, mint mondjuk Zadoch, akkor is fedél és elengedő kaja nélkül maradtunk. Egyáltalán nem így képzeltem el a költözést. Mert rövidesen kellett volna mennünk a készlethiány miatt, de más ha van választásod és más ha nincsen.
Épp bepakolom a táskámba a konzervek nagy részét, és elindulnék kötszerekért, amikor megjelenik a férfi is, aki undorral az arcán kerülgeti a romokat és a széttört bútorokat. Mintha ő nem ilyenben lakott volna, mérgelődök, és hangosan zörögve elkezdem arrébb dobálni a tégla darabokat. A férfi felpillant rám, de arrébb is lépked, amint meglátja az arcomat.Megtudnám ölni. Tönkre teszi a házunkat, majdnem megfojt és még ő alkudozik.Hát mit érdekel engem, hogy ő képtelen eljutni A-ból B-be. Ha nem lennénk mi is szorult helyzetben, eszembe se jutott volna bele menni ebbe az egészbe. Sőt, ott hagyom a kötélen, hadd találják meg a kolónia éhes tagjai.
Ekkor azonban eltörik egy faág a közelben. Egy még lehet véletlen, kapom fel a fejem és a tájra szegezem a tekintetem. Akár állat is lehet…
Reccs.
Jobbra fordulok. Az egyik közeli fa mögött mintha megmozdult volna valami. Zadochra pillantok, majd felmutatom az egyik ujjam, jelezve hogy egy valamit láttam, mire a fiú a törmelék közt meglapulva feltartjta két ujját. Hárman vannak.
Elkezdem villám gyorsan beletömködni az összes konzervet és kaját a táskámba, amit csak tudok, aztán az egyetlen megmaradt fal mögé osonok. Zadoch is utánam jön. A férfi azonban reszketve a robotja mögé bújt és csak bámul maga elé.
Némán szentségelek, aztán lenyelve a haragomat, pisszegni kezdek a férfinak miközben jelezek neki hogy siessen már, de az csak rázza a fejét pánikolva.
Ekkor a hangok már olyan közel vannak, hogy kihallani a fiúk mutáló hangját.
6.
Franklin
Akx eltakar a testével, aztán a fejét 180 fokban megfordítva a fák közül érkező zajok irányába néz. Hozzá simulok ijedtemben
- Pszt – hallom a halk hangot. Felkapom a fejem. A mogorva fiú az, az egyetlen még álló fal mögül. Képtelen vagyok megmozdulni. A lábaim remegnek és az ájulás kerülget.
Meghallom a közeledő hangokat. Bepánikolok és futni kezdek a fiúk felé, de megbotlok és be esek a sárban heverő törmelékek közé.
Vonszolni kezdem magam ijedten, ekkor két erős
kéz ragad meg és vonszolni kezd maga után. A fekete hajú fiú az. Az arca
egyszerre mérges és rémült, mégis összeszedett. Akx azonban nem így gondolja. A
fiúra szegezi üres tekintetét és megindul felé.
Ahogy beérünk a fedezékbe, a fiú durván a földre lök és ellenségesen rám vicsorog. Én egy szót sem vagyok képes kinyögni. Csak reszketve bámulok rá. Még akkor is, amikor Akx is megjelenik aztán Akx is megjelenik aztán a működő kezével a falnak szegezi a fiút. A szőke fiú, aki eddig a tájat fürkészte, azonnal a robotom sebesült vállára szegeti a kését. Nem remeg a keze, arca elszánt a piszok alatt.
- Ezt nézzétek – suttogja az egyik fiatal hang, ahogy megékreznek a menedék törmelékeihez, amivel mindenki figyelmét magára vonja.
- Jól jönne egy normális kés vagy balta. – Álmodozik egy másik hang, ami a törmelékek karistoló hangja követ, ahogy rálép.
Akx elengedi a fiút és azonnal a másik veszélyforrásra kezd koncentrálni, közben elém lép. Még elkapom a fiú vádló tekintetét, de aztán a másik sürgetőn megkocogtatja a vállát és egy pontra mutat a fák között, ahol eltűnhetünk. Egymásra néznek, aztán a szőke bólint, fogja a táskáját és elindul. Villámgyorsan mozog, akár egy macska. Aztán el is nyeli a megvadult növényzet. A szemüveges rám néz, hogy én következek, de nem mozdulok. Képtelen vagyok futni. A fiú taszít rajtam egy erőset, mire minden erőmet össze szedve felállok.
A fiú felkap egy jókora kavicsot, aztán elhajítja.
- Hallottátok? – érkezik a rémült kérdés azonnal, ahogy a kavics hangosan puffan a földön.
Futásnak eredek. A lábaim nehezen mozognak, és mintha a föld is igyekezne magába szippantani. Akx máris a sarkamban, ami kissé megnyugtat. Ahogy beérek a fák közé, és megpillantom a nyugodtabbik fiút, neki rogyok egy fának és kifújom az eddig bent tartott levegőt.
Szinte azonnal a másik fiú is megjelenik mögöttem, de aztán tovább is indul, magunk mögött hagyva a guberálókat.
- - Egy hete még nem jártak erre. A kolónia terjeszkedik, Zadoch. - szólal meg hosszú méterekkel később a szemüveges fiú.
- - Milyen kolóniáról beszéltek ti? És miért menekültök előle? – szólok egyből közbe, de a hangom még mindig remeg kicsit.
- - Láttad az előbbit, nem? – kérdez vissza a szőke, mire lassan bólinton - Akkor mindent tudsz. A kolónia veszélyes, hiába tűnik biztonságosnak, hogy sokan vannak. Képesek a ruhát is lelopni rólad míg alszol – világosít fel, aztán felmutatja egyik kezét, amin a kis -és gyűrűs ujj rosszul forrt össze, így azok ferdék. A döbbenettől eltátom a szám.
- - Áruld már el, hogyan is maradtál te életben? – tudakolja meg az ellenszenvesebb fiú elég sok gúnnyal a hangjában.
- - Szerencsével – válaszolom teljesen magával értetődően. Általában mindig jókor voltam jó helyen, mivel semmit nem konyítok a túléléshez vagy a verekedéshez.
- - Itt az mulandó, akár az időjárás. Ha nem figylesz, véged van. – Néz hátra a válla felett, miközben elteszi a kését úgy, hogy a fák levelei között beszűrődő nap megcsillanjon rajta.
- - Szóval? – kérdezi az aranyszőke hajkorona tulajdonosa nem szállva le egykönnyen a témáról.
- - Miután elkezdték evakuálni a várost, egyik táborról a másikra kerültem, aztán azt követően, hogy betört a tenger mindenhová, kitört az anarchia, utána már csak bujkáltam. – Foglalom össze röviden, miután sikerült lenyelnem az enyhén szólva is halálos fenyegetést. Mégis mit tettem, hogy ilyen velem?
- - Ahhoz nem kéne csöndben lenni? – kérdez vissza szarkasztikusan a szemüveges. A szeme ellenségesen csillan meg.A hideg futkos a hátamon tőle.
- - Sok lakás üresen állt, és könnyű volt betörni – préselem ki magamból a választ elszakítva a tekintetem a másikétól. Utáltam betörni mások lakásába, felélni az egykori tulajdonos tartalékait, amit saját pénzen vett, és használni más ruháit, ágyát.
- - És annyi lakás volt hogy évekig kihúztad így? – kérdezi szkeptikusan Zadoch, aki most is meglep a gyors észjárásával.
- - Nagy városról beszélünk – világosítom fel, de látom a kifejezéstelen arcát és egyből rájövök, hogy ők még nem jártak városokban. – Akkor ti itt laktatok egész eddig?
- - Azt nem mondanám – válaszol Zadoch meggondolva a választ – Régen a part menti kis faluban laktunk, elég messze innen, csak aztán betört a víz a szárazföldre és nem volt választásunk.
- - Csak ti ketten….? - kérdezem óvatosan, és nagyon rémelem, hogy nincsenek többen.
- - A szüleink…. – kezdi a fiú némi hallgatás után, de aztán közbe vág a fivére.
- - Igen, csak ketten. – zárja le a témát kemény hangon, és ezúttal hátra sem néz.Akkor a szülők meghaltak, vonom le a keserű következtetést, hiába könnyebbült meg egy kis részem, hogy a csapat csak belőlük áll.
7.
Ninian
Közepes tempóban menetelünk. A kilométerek épp úgy tova tűnnek a hátunk mögött, mint az órák, miközben a táj egyre inkább idegenné válik. Erre már nincsenek általunk megjelölt fatörzsek, sem a megszokott háztörmelékek, sem pedig az állatok csapásai, ahol rendszerint vadászni szoktunk. Helyette azonban egy, cserjék és bokrok által mindinkább ellepő pusztát látok, amit kettészel egy kétsávos vasúti sín.
Megállok, hogy körbe nézzek a síneken. A melegtől enyhén bizsereg a sötét föld, amit egy-egy bogár raj mintha élvezne. Ekkor akad meg a szemem Franklinen: tátott szájjal, kivörösödött arccal caplat utánunk, méterekkel lemaradva. A mostanra már mocskos, teljesen átizzadt ingét és mellényét kigombolta legfelül, és egy nagyobb méretű levéllel legyezi magát. Amint meglátja, hogy megálltam, megkönnyebbülten felsóhajt, és lassít. Zadoch is őt tanulmányozza, ám mulattatja a dolog és alig bírja vissza fogja a nevetést. Én viszont teljesen megvagyok döbbenve: hogy tervezhet egy ember egy ekkora utat, ha beszari és még nem is fitt...?
A férfi épp csak beér minket, és máris készülődik a pihenésre, ám én tovább indulok. A verejtékben csatakos arcára kiül a teljesn megrökönyödés és máris nyitja a száját, hogy panaszkodni kezdjen, de annyira ki van fulladva, hogy nem jön ki hang a torkán.
Méterekkel arrébb már felbukkan a sínek mellett egy megálló is. Karcsú, magas teste az ég felé kapaszkodik, megtámaszkodva az indamintás vasrácsokon, hogy aztán elrugaszkodva róluk a sinek fölé nyúljon. Oldalai egykor üvegből lehettek, hogy áteresszék a most szégyenlősen a felhők mögé bújó napsugarakat, ám már rég kitörte valaki azokkal a padokkal, amik a tető alatt sorakoztak.
- Hát ez remek… – lep meg mindenkit Franklin ziháló hangja. Ezek szerint érzékenyen érintik az előző világ romjai. Mi még csak gőzmozdonyt sem láttunk, nem hogy tudjuk, milyen volt használni és utazni vele. Lehet, hogy az idegesítő viselkedése mögött egy értelmes valaki rejtőzik?, teszem fel magamnak bizonytalanul a kérdést, ám azonnal megcáfolja a férfi.
- Tönkre ment a légnyomás mérőm – bosszankodik kissé fejhangon. Hátra pillantok a sor végén kullogó Franklinre, aki úgy forgat a kezében egy tojás alakú masinát, mintha a világ legnagyobb kincse lenne, ami most darabjaira hullik. Fejre fordítja és bele néz az alján lévő rácsokba, aztán megnyomkodja, megrázza a tetején lévő kis kanál szerű dolgokat. – Pont azt a szenzort kellett kiiktatni… Át kell raknom máshová, Akx. – folytatja a robotjának duruzsolva, de az még csak a fejét sem fordítja a férfi felé, csak a tájat fürkészi a lámpaszerű, kerek szemeivel.
Már épp megjegyezném, hogy legközelebb máshová kéne tenni, amikor Zadoch megelőz.- Az a masina tud egyáltalán beszélni? – teszi fel a kérdést óvatos kíváncsisággal, mire én kikerekedett szemekkel bámulok rá. Ő azonban kerüli a tekintetem. Mi a picsa…? Ez meg mi volt? Mégis mióta érdeklődik a fivérem azok után a gyilkos masinák után?
- Nem tud, sosem építettem ilyet bele egyetlen gépbe sem. - válaszolja Franklin olyan egyszerűséggel, mintha csak unalmas hétköznapi dolgokról beszélne, én viszont felrobbanok. Vicvsorgok és erőteljes léptekkel előre indulok, hogy le tudjak nyugodni. Ám annyira vágtatok előre, elsötétül aggyal, hogy nem veszem észre az egyre lankásabb és egyre sziklásabb talajt, és majdnem lecsúszok az előttem tátongó hatalmas szakadékba.
- Atya ég…. – hüledezek, és a látvány annyira magába szív, hogy alig veszem észre Zadochot és Franklit, ahogy utol érnek.
Egy hatalmas, leszakadt híd terül el előttünk, ami egykor összekötötte a két, egymástól kilométerekre lévő partot. A támpilléréi vaskosak és súlyosak, amik alagútként törnek a magasba és kapaszkodnak össze alagutat formálva. Teljesen dísztelen, csak az egymásba fonódó rácsok keresztezik egymást. Csakhogy a közepén hirtelen véget ér és magával rántva a síneket és a szomszédos támpilléreket eltűnik az alant elterülő fák buja, dús lombkoronáiban.
Kicsit lábujjhegyre állok, de olyan sűrű a növényzet, hogy nem látni át közöttük és eltakarják a híd lábait is. Aztán megnézem magamnak a másik partoldalt is, ahol a híd maradékait egyre inkább felzabálják a futónövények, alig hagyva szabad vas felületet maguk után. Csak remélni tudom, hogy jó állapotú mindegyik fele.
Megdörgölöm a tarkóm majd megfordulok. Most először nézek vissza, keresve a horizonton azt a parányi pontot, ahol a tönkre tett menedékünk rejtőzik, de csak a pusztát tüskékként át tűzdelő fákat látni. Nyoma sincs annak, honnét jöttünk. Egyszerre nyomasztó és döbbenetes: tényleg ilyen messzire eljöttünk, miközben egyetlen fűszálba kapaszkodunk csak.
Ekkor előbújik a nap a maradék felhők közül. Keserűen veszem észre, hogy egyre inkább lemenőben van. Felemelem a kezem, és az ujjaimat úgy teszem, hogy a mutató a napot érje, a kisujjam a horizontot. Négy óránk van még napnyugtáig.
- Ninian – szólal meg Zadoch és rángat minket ki a táj sokkoló látványából. Megfordulok, miközben ő már a térképet tanulmányozza összeráncolt homlokkal. Amint oda lépek mellé, felém tartja a térképet, hogy én is jól lássam. A gyűrött, régi térképen látjuk a hidat, előtte és utána pusztaság terpeszkedik, aztán a nagyváros. - Nincs kerülő út– jelenti ki, amit én is tisztán látok – Mégis hogy a fenébe szakadhatott le egy ekkora híd?
- Nem tudom, sem azt hogy miért jöttünk erre – vonom kérdőre miközben a térképre mutatok jóval messzebb, mint ahol vagyunk.Ott lett volna lehetőség elkanyarodni és így megkerülni az egész vasúti dolgot. Zadoch azonban nem válaszol, csak vet egy futópillantást a két koloncra.
Mérgesen megrázom a fejem, mert nem értem, mire céloz ezzel. És egyáltalán nem tetszik, hogy még nagyobb szarban vagyunk miatta, mint eddig.
Zadoch a robotra bök a fejével, aztán a saját vállára, majd az ujjait kinyújtja és ökölbe szorítja. A sérült robot megszerelése. Ami a pusztaságban nem lehet, fogom fel az üzenet lényegét, és akaratlanul is elmosolyodom. Az öcsém furmányosabb, mint sejtettem. Ez viszont a legkedvezőtlenebb megoldást jelenti.
- Mászni fogunk – mondom ki hangosan, aztán levetem a táskám, hogy kiszedjem belőle a köteleket.
- Le…leakarsz mászni? – sipítozik Franklin azonnal. Az arca elsápad, ahogy a teljes döbbenet kiül rajta.
- Igen, le. Vagy netán van más ötleted? – vágok vissza kapásból. Számíthattam volna rá, hogy nyafogni fog. Az eddigi utat is alig bírta ki.
- Nincs. De nem tudok sem én, sem Akx falat mászni – jelenti ki hüledezve.
- Akkor meg mi a szarra jó az a masina? – csúszik ki a számon, és olyan erővel vágom földhöz a kötelek, hogy szinte visszhangzik a puffanásuk. Elegem van abból, hogy egy nyápic, semmire kellő rinyáljon itt folyamatosan, miközben mi segítünk neki túlélni, amire ő képtelen. És most meg kiderül, hogy még a rozsdahalmaz mászni sem. Minek cipeljük magunkkal egyáltalán
- Aggasztó hogy olyan sűrűek a fák. Semmit nem látok. – szól közbe Zadoch, jelezve hogy ennek a veszekedésnek nem most van itt az ideje.
- Akkor… Akkor menjünk vissza.Honnan tudjuk, hogy biztonságos? – Intézi Zadochnak a kérdését dadogva a férfi, miközben még mindig a mélység peremén áll meredten.
- Az egész út nem biztonságos,de talán a szerencse most is mellettünk fog állni. – Gúnyolódok tovább, figyelmen kívül hagyva Zadoch figyelmeztetését, ám ezzel Franklin teljesen elveszti a fejét, megfordul és taszít rajtam egyet. A lökése váratlanul ér, de egyáltalán nem fáj. Egyből észre veszi, és máris ütni akar, de elkapom az öklét és könnyű szerrel a háta mögé csavarom a kezét. Franklin arca még vörösebb lesz a dühtől és vagdalózni kezd, hogy kiszabaduljon. Ekkor azonban sok minden történik egyszerre: Akx és Zadoch egyszerre reagálnak és mozdulnak meg felénk. Zadoch azonban fürgébb. Megragadja a grabancomat és letép a férfiről, még mielőtt a robot tenné meg. Akx automatikusan Franklin elé lép, aki a vállát fájdítva felegyenesedik és jelentőségteljesen bámul vissza ránk. Talán erre ment ki a játék?
Zadoch nehezen elszakítja a tekintetét a férfiról, mellém áll és a vállamat a szakadék felé fordítja. A táj azonban változatlan, és ugyanazt a veszély ígérgeti, mint első pillantásra.
- Ott mintha csillogna valami a fák között – kiált fel hosszú, tétova percekkel később Franklin, és a fák közé mutat. Szkeptikusan, de a mutatott irányba nézek. A fák kövér lombjai között tényleg rezesen csillog valami íves, hatalmas és rozsdás felület. Talán az szakította le a hidat, amire most szükségünk lenne.
- Elég nagynak látszik – folytatja immáron kevésbé határozottan, miután nem válaszolunk neki. - Talán egy zeppelin vagy valami masina, amire rá lehet mászni.
Kijelentését azonban feszült csend fogadja.
- Végül is nagyjából fél úton van a két híd vége között – szólal meg hosszú percekkel később Zadoch, amint végig gondolta a lehetőségeket– Ha a kötél elég hosszú, akkor azon leereszkedhetünk rá, onnan meg átmászunk a másik oldalra.
Ismét ránk telepszik a csend mialatt mindenki azt mérlegeli, hogy jó döntés e. Zadoch felkap egy nagyobb kavicsot és oda hajítja. A masina felületén kopogva pattog párat majd lezuhan a mélybe.
- Elég halottnak tűnik – vonja le a konklúziót– és talán időt is nyerünk vele.
Elhúzom a számat: ha tudunk is kötélpályát csinálni, semmi nem garantálja, hogy a masina tényleg elég halott, sem azt, hogy nem lát meg senki minket és vadászik le minket. Morogva az orrom alatt kiveszem mindkét kötelet a táskámból.
8.
Miután a kötelet rögzítettük a fák közt heverő monstrum valamilyen hasadékában, Zadoch indul elsőnek. Felkapaszkodik a kezeivel és a lábaival, majd mászni kezd. A kötél megfeszül a táska és a súlya alatt, de kitartani látszik, még akkor is amikor elér a közepéig és akkor is, amikor óvatosan lereszkedik a masina felületére. Egy picit megáll, lerázza a kezeit, aztán körbe szagol, ellenőrizve a robotot és a kötelet is. Miután megbizonyosodik a biztonságról, a magasba emeli a karját, hogy indulhat Franklin.
A férfi hatalmasat nyel és olyan szorosra húzza a derekára kötött kötelet, amivel a robotot kapcsolta magára, hogy megroppannak az ujjai. Remegő kezekkel megragadja a vasrag kötelet és igyekezvén leutánozni a fivérem techinkáját elindul. A kötél reszket, ahogy akadozva mozog, ezért a robot az egyik kezével megmarkolja a kötelet, mint aki nem biztos abban, hogy éppségben átérnek. Franklin lassulni kezd, pedig alig haladt valamennyit. Beszél valamit, amit a távolság elnyom, aztán lassan tovább indul. Hosszú, kínkeserves percekkel később ér át csak a túloldalra. Zadoch sietve lehúzza a kötélről a férfit és az utasát, hogy minél előtt elindulhassak én is.
Zuhanni k
ezdek.
Felordítok.
A súlytalanság megrémít, mint ahogyan az egyre jobban közeledő fák és feneketlennek tűnő mélység is. A monstrum ekkor megmozdul, amitől a kötél ostorként kicsap a levegőben. Akkorát ránt rajtam, hogy alig bírok megkapaszkodni. Centiket csúszik a kezem a kötélen. Rámarkolok, ám a monstrum feltolja magát és a kötél vissza ránt. Egyenesen a robot irányába. Magam elé a lábaimat, hátha ezzel csillapítani tudom a becsapódást. De tévedek. Olyan erősen vágódok neki a türkiz oldalának, hogy a térdembe éles fájdalom hasít. Felkiáltok a fájdalomtól.
Ekkor kidugja a fejét Zadoch a monstrum egyetlen szeme mellett. Az arcán tagadhatatlan a pánik és a félelem,
mégis a kezét nyújtja felém. Túl messze van. Megpróbálok fél kézzel kapaszkodót keresni,de a masina felnyüszít, és vonszolni kezdi magát a földön. Zadoch elterül és eltűnik a szemem elől. A lábam lecsúszik a fémről és ismét a lomha, durva mozgástól csapkodó kötéltől függ az életem.Ahogy ismét kileng a kötél és feljebb kerülök, mint a robot feje, egy pillanatra meglátom Franklint is, aki az életéért könyörögve lapul a kémények tövénél: a szemei becsukva, és nem mozdul, csak kapaszkodik, eszében sincs segíteni. Aztán újból zuhanok, mint egy inga. Olyan erősen markolom meg a kötelet, ahogy csak tudom, de a durva felületétől vér kezd csöpögni az ujjaim közül és ezzel csúszóssá válik a kötél. Csúszik a kezem.
Ekkor azonban teljesen ledermedek: Zadoch egészen a robot széléig mászott és most már az egyik kezével hadonászik a kötél után. Elzúgok mellette, és ő csak a levegőt markolja meg. Most ő káromkodik, amit eddig sosem hallottam tőle.
A monstrum ekkor erősen bele vágja egyik vaskos, karmokban végződő kezét a földbe, amitől a kötél vége kicsap eltalálva a fivérem arcát. Felkiált, de belekapaszkodik a végébe és húzni kezdi maga felé. A kötél megfeszül, én pedig minden fájdalmat és félelmet lenyelve elindulok felé.
Már nem kell sok hogy leérjek, amikor a nyikorgó hang ismét tudtunkra adja, hogy megfog mozdulni a monstrum. Ugrok. Neki vágódok a robotnak és a fivéremnek. A fiú felnyög,de magához szorít, a robot azonban az ütés hatására a másik irányba mozdul.
- Az ütés – mondjuk egyszerre, aztán oda kiáltunk Franklinnek. – csapd neki a robotod a mamlasznak.
- Tessék? – sipítozik vékony hangon.
- Csináld már – ordít rá Zadoch. A férfi értetlenül megrúgja a robotját, ami a levegőben lóg ugye, így az inga módjára himbálózni kezd. Neki ütődik a hatalmas masinának, ami nyikorogva irányt vált, és a híd másik vége felé kezd el kapaszkodni. Újabb ütés. Újabb mászás. Közeledünk.
Zadoch azonnal készíti a kötelet. Megveti alábait a robot fejének egy horpadásában. Kivárja a következő ritmust. Eldobja a kötelet. A kötél nehéz vége a híd gazzal benőtt támpillérébe akad be. Nem a legjobb hely, de ez is meg teszi. Engem küld elsőnek. Aztán a férfit és végül ő.
Sokat kell másznunk felfelé, de megcsináljuk.
8.
Zadoch
A kemény, töredezett talajon fekszek, a helyükről kimozdul talpfákon. Minden végtagom remeg az adrenalintól és a fáradtságtól, az arcom bal fele pedig sajog, ahol a kötél vége megcsapott. Egy pillanatra behunyom a szemem és veszek néhány mély lélegzetet, hogy összeszedjem magam. Aztán újból és újból megismétlem. Percek, talán órák múltán vagyok csak képe négykézlábra állni, aztán oda mászni Ninianhoz, aki csak az egyre szürkülődő eget bámulja. Tenyerei felhorzsolódtak, a fején lila foltok éktelenkednek, a lábai remegnek. Rám pillant, aztán belém kapaszkodik, én pedig segítek felállni neki. Az egyik karját a vállamon át vetem, a másikkal átkarolom a derekát és elindulunk a sűrű fák közé. Menedéket kell találni, hogy ellássuk a sebeinket és hogy kipihenjük magunkat.
Mélyen bemegyünk a sűrűn nőtt fák és bokrok között, hogy már nem látjuk a híd körvonalait sem. Itt keresek olyan fát vagy romot, ami átmeneti menedéket adhat nekünk. Kisvártatva találok is egy olyan fát, aminek magasan vannak az alsó ágai és középen ipszilon formában elágazik.
Leveszem a táskám, aztán bakot tartok a fivéremnek, aki szintén ledobja magáról a málhát, majd bele áll a tenyerembe és felkapaszkodik a legalsó ágyra, ami amúgy is magasan van. Lovagló ülésbe ül a vaskos ágon aztán piheg egy kicsit. Csak ezután adogatom fel neki a táskáinkat. Frank és a masinálja ekkor ér utol minket. A fán ücsörgő Nininara néz, majd rám.
- Most csak viccelsz velem – tiltakozik egyből a fejét csóválva és lép egy lépést hátra.
- Úgy nézek ki? – kérdezek fáradtan vissza. A férfi erre a földet kezdi el nézni, keresve bármiféle megoldást, csak ne kelljen a fára másznia.
- A földön nem alhatsz – jelenem ki határozottan.A pasas pislog párat aztán máris a tájat kezdi kémlelni, hogy messzebb menjen.
- Elég nagy zajt csapott az a masina és biztosra veszem, hogy ma látógai lesznek. Mi pedig az útjukba esünk. –magyarázom el nyomatékosítva, hogy ha lent marad veszélybe kerül és ezzel mi is.
Legutoljára mászok fel, egyből Ninian mellé, hogy a táskájából kivegyem azt a visszazárható elsősegély csomagot, amit még én találtam a robot felbukkanása előtt, és az ölembe szórva elkezdem sebről sebre ellátni a fivéremet. Franklin egy szót nem szól, csak sértődötten bámulja a jelentet és a kis csomagot. Ahogy rápillantok, ő elkapja a fejét. Sokára esik le, hogy ez a csomag az ő lakásáról származik. Megvonom a vállam. Niniannak nagyobb szüksége van rá.
Franklint és Niniant hamar elnyomja az álom, én viszont sokáig figyelem a tájat, míg alig bírom nyitva tartani a szemem. Jóval később riadok csak fel, amikor a monstrum csikorgásába suttogó hangok és léptek zajai vegyül. Feszülten neki dőlök a fa rücskös törzsének és tovább hallgatózok: ekkor veszem észre a robotot, ami mozdulatlanul ül szorosan a férfi mellett és a fejét apránként körbe forgatva figyel. Mint valami kísértet, kiráz tőle a hideg.
9.
Franklin
Másnap reggelre elfeküdtem az egyik lábam, ami most hevesen hasogat. Eltolom magam a fatörzstől és kibújok a robotom ép karja alól, ami egész este a fán tartott. Mire nagy nehezen lemászok, a két fiú máris ténykedik:
Ninian tüzet gyújtott, amit most fakéreggel igyekszik táplálni, míg Zadoch egy sovány madár kibelezését fejezi be. Oda térdelek a tűz mellé, anélkül hogy tudomást vennék Ninianról. Inkább a tűz egyre gyarapodó lángját tanulmányozom, amikor Zadoch nyársra húzza az állatot, aminek a csontjai ropogra széttörnek. Nagyot nyelek, hogy visszafogjam az epe keserű ízét a számban. Ez undorító.
A madár kicsi volt, így hamar megsült. A két fiú pedig úgy esik neki, mintha napok óta éheznének, amitől csak még gusztustalanabb az egész. Inkább előtúrom a táskámból a szárított marha húst, amit még a lakásomon találtam, mielőtt ez a két fiú feltűnt volna, és azt kezdem el rágcsálni. A két fiú kérdőn rám bámul, aztán egymásra. Megint az a csendes beszélgetés: Vajon most Ninian igyekszik meggyőzni a másikat, hogy ellenségként kezeljen ő is? Vagy csak hülyének néznek, hogy nem azt eszem, amit ők?
Ekkor megreccsen valami mögöttünk. A fiúk azonnal riadókészültségbe állnak, én pedig a fiúk felé húzódok. De ekkor megpillantjuk a robotot, ahogy igyekszik körbe kémlelni a helyet, de elakad az egyik bokorban és a rossz keze megreccsen. Azonnal a segítségére sietek.
- Inkább pihenj Akx, így csak rosszabb lesz a karod. – suttogom neki megnyugtatóan, mire a robot lassan abba hagyja a mozgást és felém fordul. Oda fordulok az elromlott karjához, ami tovább szakadt, így teljesen kilátszanak a drótok és a fogaskereket is. Elhúzom a szám, aztán leveszem az övem a nadrágomról és a robot törzséhez rögzítem a kaját, hogy az ne szakadjon le.
- Mégis mit eszel ennyire azon a roboton? Tegnap is majdnem a vesztünket okozta az egyik. – kérdezi vádlóan Zadoch, miközben a félig feldagadt arcát felém fordítja és engem tanulmányoz.
- Ebben a világban már talán ez a helyzet, de az én világomban a mi javunkat szolgálták, segítettek szinte mindenben: építkezés, mutat a hídra és a távoli elkezdett épületekre, utazás, szórakozás…stb – magyarázom vissza gondolva a régi szép időkre, amikor a világban még az volt a normális, hogy az ember zeppelinre vagy gőzmozdonyra száll, hogy házakban laktak, amik magasan az égbe törtek, hogy a gépek és robotok egyre csak szaporodtak.
- Mert magatok nem tudtátok ezeket megcsinálni?! – teszi fel a következő kérdést értetlenkedve a fiú, amivel magamhoz térít az álmodozásbók.
- De, megtudtuk, csak így sokkal kényelmesebb volt – válaszolom magától értetődően, mire Zadoch felvonja a szemöldökét.
- És ti akkor mit csináltatok ha a robotokkal végeztettétek el az összes munkátokat? – teszi fel a kérdést Ninian felpillantva a tenyereit takaró kötésekről. Ő sem érti az egészet, mint ahogy a testvére sem, ami nyilvánvaló egy olyan világban élőktől, akiknek semmijük nincs, csak a két kezük.
- Még több munkát találtunk ki, amikhez még nagyobb robotokat gyártottunk – magyarázom el röviden, de továbbra is ugyanazzal a bamba arccal bámulnak rám.
- Ez már megmagyarázza, hogy miért vagy ilyen balfácán – jegyzi meg végül csípősen Ninian, mire mind a ketten felkacagnak.
10.
Ninian
Feszült a csend körülöttünk. Mintha még az ágak és a falevelek sem recsegnének olyan hangosan a talpunk alatt. Még mindig hihetetlen, hogy képes volt nekem jönni Franklin. Ki sem néztem belőle a testi erőszakot, de az legalább kiderült, mi a gyenge pontja: Akx. Talán Zadoch jól mérte fel a helyzetet ezzel kapcsolatban és remélem, sokáig eltudjuk húzni annak a vacaknak a megjavítását.
Megállok egy kicsit, hogy megdörgöljem a térdem: feldagadt az ütéstől és tűzforró. Mozgatni még tudom, úgyhogy el nem tört szerencsére, de valami gyógyszer nem ártana rá. Elkezdem számba venni a kis elsősegély készletünket, ami még megmaradt belőle,csakhogy megreccsen egy ág valahonnan a bal oldalam felől. Azonnal a hang irányába fordulok, de mindenhonnan csak a fák és a napsugarak elől bujkáló árnyékok bámulnak vissza rám. Aztán Zadoch futni kezd. A táskája vadul ugrál a hátán, ahogy sprintel. Azonnal eltűnik a szemem elől. Egyedül maradok és nem hallok mást csak a riadt zihálásomat. Sem a fivérem, sem Franklin nincs itt. Sietni kezdek a lüktető hang irányába, de lassan haladok a fájó térdem miatt.
Ahogy a hang egyre erősödik úgy bukkan fel a fák kusza törzsei közül egy nagyobb parkoló, amin fekete, egyforma gőzmotoros autók vesztegelnek. Hosszú, ormótlan motorháztetőiken és ponyvás tetejükön – már amelyik nem szakadt még be- vastagon áll az esőtől nyirkos falevél, apró ablakaik mocskosak, az ívelt kerék dob alatt rejtőzködő, vékony kerekek pedig a legtöbbnél már leeresztettek. A parkolót valaha díszes, három ágú kandeláberek őrizték, most azonban csak roskadoznak a kúszónövényektől, és a madárfészkektől. Valahol messzebb, pedig ott omladozik egy romos téglaépület is, ami a parkolóhoz tartozhatott egykor.
Kisvártatva kiszúrom Zadoch szőke hajkoronáját, ahogy felbukkan az egyik kocsi mögül majd célba véve az egyik járműből kiszálló Franklint megindul a sorok között. Akx nekik háttal áll, a tájat pásztázva, így nem veszi észre, ahogy Zadoch ráveti magát a férfira, aztán eltűnnek szem elől.
- Rohadt életbe… - káromkodok, majd előkapom a táskám elején lógó baltát és arrébb sétálok, hogy jobban rálássak a nyílt terepre. Ha már oda futni nem tudok, legalább fedezzem őket.
A fák szerencsére mozdulatlanok. Nem bujkál közötte senki és semmi. Még…
Csakhogy ekkor Akx hirtelen megfordul, és elkezdi verni a motorháztetőt. Egy pillanatra lefagyok: a zaj akkora, hogy kilométerekről meghallani és nekünk még csak fogalmunk nincs, hogy hány tábor van a közelben. Valami ekkor elpattan bennem: fogást váltok a baltán aztán kilépek a takarásból és célba veszem a robotot. Már fel emelem a kezem, hogy egy jól irányzott dobással kiiktassam a robotot, de ekkor felbukkan Zadoch az egyik kocsi takarásából, mérgesen maga előtt lökdösve a duzzogó férfit.
Gyorsan vissza érnek a fák nyújtotta fedezékbe, Zadoch azonban min
denki meglepetésére kikel magából:- Ez meg mire volt jó? – fordul Franklin felé dühösen, vérben forgó szemekkel, a szája sarka megrándul és az orrlyukai kitágulnak.
- A kábelekért, azért. Ugyanis csak az fontos, senki más. – vág vissza célozva ezzel a Ninian és a közte lévő feszültségre.
- Nem érdekel a hiszti! – szögezi le, miközben a nyakán dudorodni kezd egy ér. – Itt nincs helye érzelmeknek. A túlélés a tét, Franklin. A te kibaszott életed.– Olvas be neki, miközben a levegőben rábök a mellkasára. Akx azonnal mellettük terem. Én pedig a kezemben szorongatott baltát a sérült válla felé emelem.
- Tedd túl magad rajta, különben csak ezen fog járni az eszed és ez végzetes hibához fog vezetni – folytatja kiadva magából az összes feszültséget, és most már rám is ugyanúgy rám bök. Dühösen fújtat párat, aztán sarkon fordul és további szó nélkül elviharzik. Franklin és én döbbenten bámulunk utána.
11.
Zanoch
Újból csend akaszkodik a nyakunkra plusz teherként. Nem az a dermesztő fajta, inkább az, amikor mindenki elgondolkodik a történteken. Meglepően jól esett kiadni magamból a feszültséget. Kimerítő állandóan azt figyelni, hogy Ninian és Frank mikor fog ismét összekapni, miközben a folyton változó, veszélyekkel teli tájakon haladunk át. Itt már nincs az az ismerős terep, sem a kolónia, amiknek a fenyegetésére fel voltunk készülve. Nagyot sóhajtok, az egyre bátrabban fújó szél ezúttal sós ízt hagy hátra az orromban. A város közeledik. Erősen remélem, hogy mindenki megnyugszik, mire oda érünk. Sokkal veszélyesebb lehet egy sűrűn lakott, házakkal tele zsúfolt terület,mint egy fákkal benőtt tisztás.
Ninian kimerülten fújtat egyet mellettem, és megdörgöli azt a térdét, amire biceg, de az arcán továbbra is látszik a gyűlölet és a feszültség. Rápillantok Frankre is, aki duzzogó gyerekként megáll, egy, tőlünk kicsit távolabb lévő ház beton alapjánál és elkezdi kipakolni a drótókat és szerszámokat a mellényéből.
- Akkor hozok kaját és körbe nézek – jelenti ki Ninian és kissé megkönnyebbülten, hogy elszabadulhat kicsit innen, egyenesen tovább megy a gazban látható pár ház magas, tömzsi beton alapjai felé.
Neki dőlök egy fának, ami elég közel van Frankhez, hogy szemmel tartsam, iszok pár kortyot aztán előveszem a térképet. A város olyan mint egy rács, mindent utak kötne össze. Bemérem a helyzetünket aztán a lehető legrövidebb utat jelölöm ki magunknak, hogy minél kevesebb időt töltsünk itt és hogy elkerüljük a város közepét.
- A város szélén lévő utak sokszor zsákutcák – mondja el Franklin véleményét. Felnézek az útvesztőből. A férfi engem tanulmányoz, miközben a zsebéből elővesz egy ollót és elvág valamit a robot vállában. A szikrázás megszűnik.
- Már észre vettem – jegyzem meg és habár kéretlen a tanács, most először tűnik segítőkésznek Franklin. Talán mégiscsak használt a fejmosás.De azért elteszem a térképet: ennek ellenére is óvatos vagyok és nem akarok többet elárulni sem az útvonal tervről sem az egérútról, mint B tervről, ha minden kötél szakadna. Franklin van jelenleg előnyben azzal, hogy ő már járt nagy városban.
- Azt mondtad hogy meteorológus vagy. Annak mi köze van a masinákhoz? – kérdezem inkább témát váltva.
- Megcsinálták a munka nehezék. Például fellőtték a mérőműszereket az égbe, hogy nekünk ne kelljen minden alkalommal zeppelinre szállni. – magyarázza, miközben az egyik frissen lopott drótot elkezdi kicserélni egy elszakadttal.
Akkor ezért siránkozott annyira, amikor azt a tojás alakú vacakot tartotta a kezében, vonom le a következtetést. Nem célszerű két fontos dolgot ugyanoda tenni, gondolom át a mi raktározási stratégiánkat, ahol több kicsi rejtek hely volt, mint két nagy.Elég volt csak egyetlen egyszer betörnie valakinek hozzánk, és lopott el minden vizet és ételt, amit egy utazóládában tartottunk, az ágy alatt. Semmink nem maradt és napokig koplalnunk kellett.
- És azóta tudsz ilyet amióta az időjárást figyeled? – kérdezősködöm tovább, hátha elárul magáról kicsivel többet.
- Már előtte is tudtam. Egyik nem zárja ki a másikat – válaszolja mielőtt befejezvén a műveletet a robot egyik ujja megrándul, aztán hirtelen ökölbe szorul a keze. - Te is gyűjtöd a térképeket, amellett hogy küzdesz a túlélésért, nem? – pillant rám abba hagyva a szerelést egy pillanatra.
- Igen, úgy van. Mindig is érdekelt, hogyan változik a világ: hogy mi tűnt el, mi lett új. De azt is tudtam, hogy egyszer majd szűkség lesz rájuk. Mint például most is. – mondom mielőtt felállnék és közelebb mennék hozzá, hogy jobban lássam, mit csinál. Franklin kicsit zavarba jön, de befejezi a drót csavargatását, hogy aztán egy újabbat vegyen elő a betonon heverők közül.
- Bármit megtudsz javítani? – érdeklődöm és igyekszem közömbös hangot megütni, hogy ne tűnjön fel a puhatolózásom.
- Közép és kis méretű masinákat megtudok szerelni. A kis alkatrészekkel könnyen elboldogulok – vallja be büszkén, miközben rámutat a robotja sérült vállára, ahonnan mindenféle drótok lógnak. Elég közel vannak a felszínhez, amit a késem ha elég éles könnyű szerrel át tud szakítani. Megint.
- Bocs, de meddig akarsz így bámulni? – kérdezi Franklin, aki annyira zavarban van, hogy kiejti a kezéből a csavarhúzót.
- Ameddig készen nincsen. Sosem láttam még ilyet – jelentem ki megvonva a vállam. Franklin erre elhúzza a száját, de felveszi a sárból a szerszámot, majd benyúl az üregbe és elkezd kicsavarozni valami kicsi műanyag dolgot, ami összetartja a drótokat.- Amúgy szerintem megbízhatatlanok. – jegyzem meg, amit már mondtam is neki, de a férfi ezúttal is ugyanazzal a megrökönyödéssel reagál rá.
- Mi van ha ellened fordul? – térek a lényegre. Az még rendben van hogy ő tartja karban és neki engedelmeskedik, de mi van ha “véletlenül” megsérül a robot feje és nem veszi az adást?
- Arra még nem volt példa. – jelenti ki határozottan, mintha azt feltételezném, hogy mégsem ért a javításhoz. – Ez ugyan olyan lenne mintha te meg a testvéred civakodnátok. – folytatja, amikor hirtelen megjelenik Ninian egy vaskos fa mellett. A férfi ijedten felkapja a fejét rá, én pedig felmarkolok néhány drótot és egy csavarhúzót a betonról és zsebre vágom.
Ninian gyanakodva méreget minket. Nem jön közelebb, csak dob nekem két foltos madár tojást, aztán egyet a férfinek, míg a maradékot a szájába önti és jóízűen elfogyasztja. Én is ugyanígy teszem, Franklin azonban többszöri próbálkozásra önti bele a szájába. Öklendezik, de megeszi.
- A víz erre már térdig ér – közli komoran a hírt a fiú, miközben elhajítja a törött tojás héjakat – A város viszont már a láthatáron van.
Erre a kijelentésre mindenki megkönnyebbül: Franklin felsóhajt, mi pedig sikernek könyvelve el a történteket elégedetten elmosolyodunk.
Folytatása következik: Második fejezet: Seredrift
Üdv:
 |
