Sziasztok,
Ez a történet, mint az utóbbi néhány is, viszonylag komoly témát érint. A mostani téma uyganis a másik ember elfogadását taglalja. Lehet, hogy elcsépeltnek hathat, aláírom. ám amikor egy hosszú nap után haza érsz, és semmi másra nem vágysz csak leülni olvasni/tévét nézni például, de aztán jön a megjegyzés, hogy ezt ne csináld, mert egész nap a számítógép előtt ültél, vagy amikor épp fizetnéd ki a fekete thermo leggings-et az áruházban, de még hallod a hátad mögül, hogy jó lenne ha szoknyát is hordanál... És még sorolhatnám napestig.
Nos, főszereplőnk, Violett is hasonló cipőben jár: ő ugyanis kétbalkezes és a világ összes szatyorja elszakad a kezében, az összes gödörbe az úton bele lép, folyton beüti valamibe a lábát vagy a kezét... emiatt azonban a környezete cseppet sem elfogadó vele. Sokan utálják és hátat fordítanak neki, többen összesúgnak a háta mögött és nyíltan szánakoznak. Ám Violettnek az a szerencséje, hogy találkozik Irwinnel. A férfivel, aki elfogadja főszereplőnket olyannak, amilyen.
“Egy hiba
kell hogy legyen minden élőnek, igaz-e? Mert a rózsának is van tövise,
akármilyen illatos.” - Tompa Andrea
1.
Az esküvői meghívó, amit szorongatok a kezemben,
bortól pecsétes és gyűrött is, de tisztán olvasható rajta a szlogen: A
kapaszkodj a kalapodba, mert ez lesz a évszázad bulija. Fújtatok egyet, mert tényleg képesek
voltak a lagzin hőlégballonnal megjelenni, de képtelen vagyok levenni a szemem
az asztalnál italozó párról, akik az égen lévő hőlégballont bámulják. Leginkább
a férfi a baj: hasonlít Jamre, aki alig pár hete telefonon szakított velem. “Fél
év elég volt, hogy rájöjjek ez így nem mehet tovább. Nem bírom, hogy kínos helyzetekbe hozol, Violett.”, motyogom
felidézve a szavait, amik már bele ették magukat a fejembe. Felmordulok és
összegyűrve a meghívót behajítom a sarokba, a tányérokkal és evőeszközökkel
megrakott asztal mögé.
Cseszd meg, szitkozódok mintha meghallhatná, majd felszívva
a mellkasomat, felveszem a kerek tálcát és elindulok a lagzi sűrűjébe
felszolgálni.
Az esküvő abban a völgyben van, amit egy mély
tó szegélyez, magas, a felhőket is átdöfő, hegyek között, a város peremén. Itt
a fű általában élénkzöld és dús, most azonban egy széles táncparkett terül el
rajta, mellette grandiózus sátorral, aminek a feszes, virágokkal díszített
ponyvája alatt tucatnyi asztal sorakozik. Mindegyik asztal arany és szürke
színekben pompázik, még a teríték közepén lévő ötágú gyertyatartó és a benne lévő
gyertyák is. A dekorációnak is tökéletes teríték színe még a vendégek öltözékén
is megjelenik: mindenkin ugyanis mogyorószín és szürke estélyi ruha vagy öltöny
van, hozzá passzoló báli maszkokkal. Még a vonós zenekar tagjain is a késő
délutáni szellőben meglibbenő tollas álarcok láthatóak. A hangulat pedig
emelkedett, kellemes: mindenki cseverészik, eszik-iszik vagy éppen a tágas
táncparkettet koptatja az ifjú házaspárral, akik a vacsora befejeztével egy
percet sem ültek még egy helyben.
Én azonban nem kapkodok a feladatokkal, megfogadva
magamnak, hogy mindent módszeresen és nyugodtan csinálok, hogy simábban menjen
minden. Asztalról asztalra szedegetem le a már megüresedett tányérokat,
poharakat, töltöm újra a vizes kancsókat minden asztalnál és veszek fel
rendeléseket. Órák múlva viszont le kell ülnöm kicsit, annyira sajognak a
lábaim. Visszamegyek az asztaloktól kissé távolabb, a felszolgálóknak és a
szakácsoknak felállított tágas sátorba. A bejárat melletti tálaló asztalok már
megüresedtek, elfogyott róla az összes tányér és evőeszköz, mellette kaotikusan
sorakoznak az üres üvegekkel megpakolt rekeszek, rajtuk és mellettük pedig
megtömött kukás zsákok hevernek. Félre rúgok egy zsákot és leülök az egyik
rekeszre. Leveszem a szürke strucc tollas álarcot a fejemről, majd felhúzom az
egyenruhámként szolgáló, több rétegű mogyorószínű szoknyámat a térdemre és
masszírozni kezdem a vádlimat.
- Hé,
te ott, kell egy plusz adag leves az egyik kölöknek, aki átaludta a kaját –
dugja ki a fejét egy vörös, izzadtságtól csatakos szakács majd meg sem várva a
válaszomat ismét eltűnik a függöny mögött.
Felsóhajtok, aztán erőnek erejével felállok,
megigazgatom a fűző alá folyton begyűrődő csipkés blúzt, megtörlöm egy
szalvétával az arcomat, hogy aztán ismét feltegyem az álarcot. Megfogok egy fém tálcát
az egyik asztalról és tükörnek használva megnézem magam benne: a fekete, vaskos
lokniba sütött, féloldalasan feltűzött hajam még csodák csodájára a helyén, csupán
egy-egy fürt lógta ki magát, és az álarcot is sikerült anélkül felvennem hogy
ne tenném tönkre se a hajam, se a strucctollas álarcot, ami egy kicsit szűk,
így már most megnyomta a keskeny homlokomat, és az orrom hegyét. Megvonom a
vállam, úgy is eltakarja az arcom felét a maszk, senki meg nem mondaná, sem azt
hogy ki vagyok.
Aztán útnak indulok.
Az ásítozó kisfiút elég gyorsan kiszúrni: az
összeöltözött szüleivel van egy asztalnál.Mindenkin fahéj piros és fekete
csíkos nadrág és ing van, világosbarna inggel.A nő álarcán a rengeteg csillogó
dísz és toll, míg az férjén és a gyermekén csak egy toll.
Már egy asztalnyira vagyok csak tőlük, amikor
egy, a jobbomnál ülő kamasz gyerek hirtelen kitolja a széket és elrohan. Úgy
rátolja a lábamra, hogy megugrok a fájdalomtól, de ezzel a tálca kibillen az
egyensúlyából és máris ingázni kezd. Rémülten korrigálom, de ezzel csak előre
hozom az elkerülhetetlent: a tányér átbucskázik a peremen és egyenesen a
balomon borozgató férfi mellrakásra ömlik.
A csupa szürkébe öltözött, öltönyös, hózenetrógeres férfi kiáltva felpattan és
azonnal legyezgetni kezdi magát, de szabad szemmel is látni, hogy
gőzölög a leves a ruháján. A mellette ülő idős nő remegő kézzel nyakon önti a
kancsó vízzel a férfit, mire az talytékozni kezd.
- Ez
valami vicc? – fordul felém, az egyszerű fekete álarca alól haragosan villogó
szemekkel és a több napos borostája alól fenyegetően felbukkanó vicsorral.
- S...
Sa… Sajnálom… – dadogom rémülten, de aztán sarkon fordulok és elrohanok,
miközben minden szem lyukat éget a hátamba. Égő arccal berontok a sátorba, idegesen
összeszedem a cuccaimat és eltűnök a
lagziról.
….
A lakásom egy
keskeny, karó formájú sziklás hegy második szintjén helyezkedik el, elveszve a
kiszögellésekbe kapaszkodó házak sűrű összevisszaságában. Mindegyik ház, mint
máshol a városban is, fából és vasból készültek, keskenyek és zömében laposak, vasoszlopokkal és cölöpökkel megerősítve, hogy jól bele tudjanak simulni a
sziklás hegy durva réseibe. Barna lemeztetejük meredek és hegyes, több
kéménnyel is megtűzdelve, amikből folyamatosan száll a füst felfelé. Fémkeretes
ablakaik kicsik, kerekek, elfoglalva minden szabad kis felületet, hogy minél
több fényt begyűjtsenek a hosszú, hideg napokon is.
Ahogy felrohanok a kandeláberekkel megtűzdelt,
keskeny, meredek lépcsőn és elérem az
orgona lilára festett bejárati ajtómat,
valósággal berontok rajta és becsapom magam mögött.
Ledobom a táskáimat a kicsi, hamvas lila
bútorokkal és réz konyhai eszközökkel felszerelt konyha közepére, feldöntve a
konyhasziget mellett ácsorgó egyik bárszéket, majd átcaplatok a nappaliba, amit szintén lila
beépített szekrények és klasszikus stílusú, füles bőrkanapé díszít, ezüst fehér
függönyökkel, szőnyeggel és díszpárnákkal, és lerogyok a fehér
babzsákfotelembe, arccal előre, hogy aztán bele sikítsak.
Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?, kérdem magamtól dünnyögve már
századjára, mint mindig ha valami balul sül el, de most sem kapok választ.
- Helló
– szólal meg az egyik holló kíváncsian, miközben ugrándozva a ketrecük túlsó
feléből a hozzám legközelebbiig ugrándozik a rudakon. A négy holló ketrece elég
nagy helyet foglal a keskeny házban, így a nappali felétől egészen a hálószobám feléig
elér, befedve az egész falat, hajó padlótól a stukkóval díszített plafonig.
Felemelem a fejem, hogy rájuk pillantsak, mire nyolc csillogó, mély fekete szem
mered rám érdeklődve. Nem mozdulok meg és nem megyek oda hozzájuk, mint
általában, amikor haza jövök, erre károg egyet valamelyik. Felnyüszítek. Tudom,
hogy tudják, úgyhogy inkább a hátamra fordulok és a csupasz plafont bámulom,
miközben folytatom saját magam elátkozását.
Ekkor kivágódik a bejári ajtó és Hettie jelenik
meg a küszöbön. Mindig rendezett világosbarna haja most kócos és keszekusza, sötétzöld
testhezálló sziluett ruhája zilált és a blúza lecsúszott a vékony válláról. Kerek,
baba arca vörös a dühtől, amit a vicsora csak még inkább felerősít.
- Leöntötted
egy levessel azt a pasast! Orsovhoz kellett vinni! – ordít miközben beljebb
trappol, felrúgva a lehányt táskáimat. Ilyenkor utálom, hogy a féltestvérem az
alsó házban lakik és szabad bejárása van hozzám.
- Eh,
ne folytasd – nyöszörgöm és már ennél jobban nem is lehetne nagyobb bűntudatom.
- De,
Violett, folytatom: én szerveztelek be erre a lagzira, úgyhogy az én fejemet
szedték le. – Lép közelebb és fenyegetően mutogatni kezd az hegyes orra előtt.
– Soha életemben nem volt még ilye
n. Olyan megalázó és dühítő… Miért nem tudsz
jobban figyelni? – felmordul teljesen kikelve magából, amire a végtelen türelme
miatt ritkán kerül sor, aztán oda trappol a konyhapulthoz, mélyen benyúl alá és
letépi a dugi szivart, amit csak nagyon ritkán szívunk. – Ez velem jön, te
pedig egy darabig húzd meg magad pincérkedés nélkül – jelenti ki mielőtt kiviharzik.
Úgy bevágja az ajtót, hogy a mellette lévő kép leesik a falról és darabokra
törik. A hollók riadtan felkrákognak és csapkodnak a szárnyukkal.
- Miért?
Miért? Miért? – kérdezem miközben nyüszítve elterülök a fotelban: kidobott Jam,
a mellékállásnak annyi és Hettivel sem kell szóba állni egy darabig. – Mi jöhet
még?
Kisvártatva megszólal a telefon a fülem
mellett. Vakon felnyúlok az alacsony asztalkára és kitapogatom a telefont.
-
Tessék
– nyomom a fülemhez a kagylót nem is palástolva a rossz kedvemet.
|
Hettie
|
-
Elnézést
a kései zavarásért, Miss Brewer, de a holnapi bemutatót le kell, hogy mondjam
személyes okokból – vág a közepébe a mély, hűvös, de udvarias férfi hang. –
Elnézést a kellemetlenségekért. Egy
szót sem szólok, annyira ledöbbenek.
-
Helló?
Miss, ott van még? – értetlenkedik a férfi a vonal túlsó végén.
- Igen,
értettem… – nyekergem teljesen elkeseredve, majd inkább leteszem a telefont.
Néhány éve elkezdtem bemutatókat szervezni a városban, ahol a hollókat, mint
élő, veszélyeztetett fajokat megismertessem az emberekkel és megmutassam,
mennyire okos állatok, felhívva az emberek figyelmét az
értékükre. Ám nehezebben megy, mint azt elsőre gondoltam: az emberek többsége
ugyanis teljesen közömbös az állatok iránt, sőt sokan félnek is tőlük, így sok
az elutasítás, mint most is.
Ismét
felordítok.
- Bocs,
srácok, de holnap itthon marad mindenki – jelentem ki szomorúan, miután kiordibáltam
magam. Felülök, hogy szembe forduljak velük, mire Jehu, a legkisebb a csapatban
elégedetlenül csattogtat néhányat a csőrével, majd arrébb repül, a ketrec egyik
magasabb pontjára, tollászkodni, míg Eldon, akinek a nyakán egy fehér folt van,
közelebb ugrál hozzám, végig mér, majd felkarolja a kicsi, piros műanyag
edénykéjét és kidobja a rácson. Úgy tűnik ő nem adja fel. Mindig ezt csinálja,
amióta rájött, ha kidobja a tálkát a rácson túl, akkor én oda megyek hozzájuk. Felsóhajtok
és oda vonszolom magam a ketrechez.
- Vi?
– kérdezi mély krákogó hangon Eldon, majd felém tartja a fejét, hogy
megsimogassam az ujjammal.
- Remélem,
nektek jobb napotok van... – motyogom vakargatva a holló fejét, aztán belépek a
ketrecbe. A két teljesen egyforma holló, Bazel és Barnaby, akik eddig csak
csendesen figyeltek, most a vállamra repülnek és a hajamat kezdik el
rendezgetni, míg Eldon hümmögni kezd, amit én szoktam, mikor kérdezek tőlük
valamit. Elmosolyodom, ahogy engedek a csiklandós érzésnek a fejbőrőmön és
lassan megnyugszom.Neki támaszkodom a ketrecnek, és megsimogatom Eldon vaskos,
fényes csőrét, mire ő behunyja a szemét. Itt bent, velük, mintha megállna az
idő és én elfelejtenék minden aznap történtet. Mint egy instant amnézia. Ők nem
várják el, hogy jópofát vágjak, hogy másképp viselkedjek, mint amilyen vagyok,
hanem elfogadnak ilyennek. És ezért nem tudok elég hálás lenni nekik.
Egészen éjfélig velük foglalkozok, és csak
azután fekszek le aludni.
2.
Másnap késő reggel ébredek fel, amikor a nap
halvány sugarai besütnek a hálószobám üvegkupoláján. Nehezen kinyitom a szemem,
és miután megszoktam az éles fényt, egész élvezhetővé válik a napfürdő. Ásítok
egyet, aztán átfordulok a másik oldalamra. Ma nem fogok kikelni az ágyból. A
világ utál, minek bármit is tervezni.
Ekkor azonban kopogtatnak az ajtómon. Meg sem
mozdulok, hátha elmegy, de a kopogás megismétlődik. Sóhajtok,miközben kiszállok
az ágyból és elindulok a bejárat felé, megkerülve az ágy elé leszórt szennyes
kupacot és boka csizmát, átlépve a nappali szőnyegén heverő különféle műanyag
játékokat, amikkel a madarakat szoktam foglalkoztatni, aztán elhaladva a konyha
asztalra hajigált papírzacskók, üres
üdítős dobozok és kaja maradékos szalvéták földre ömlő tengere mellett.
- Hettie,
én tényleg… - kezdek bele köszönés helyett,miközben a talpamra ragadt
celofánnal küzdök, de ahogy felpillantok, elakad a szavam.
- Ezt
vele beszéld meg! – Vonja fel a szemöldökét az Anyám, az egyenesre vágott
frufruja alatt. Mint mindig mostis szigorú kontyba van rendezve a sötét haja, a
szalagoktól díszes kalapja tökéletes pontosságal bele tűzve, amit még az erős
szél sem tudna kiszedni, a ruhája élére vasalt, a csipke a magasnyakú blúzán
kifogástalanul áll, még a földet nyaldosó bronzszínű, hosszú szoknyája is
hibátlan fodrokban van rendezve.
- Anya…
– nyögöm, és egyáltalán nem palástolom, hogy elfelejtettem a negyed éves
látogatását. Fél évtizede, amikor
megüresedett ez a lakás, ő vette meg nekem, bármennyire is ellenezte, hogy egy
másik városba költözzek, hiába Hettie közelsége. Azóta jön rendszeresen
hozzánk, hogy megnézze nem vertük e szét a lakást és hogy élünk e még.
- Van
olyan hely abban a kuplejárban, ahová lépni lehet? – kérdezi a szokásos szigorúságával.
- Van
– rúgom arrébb azonnal a kabátomat, majd dobok felé egy erőltetett mosolyt.
Anyám csak összepréseli a száját, aztán belép. Kettő lépést, nem többet.
- Hányszor
akarod még a padlóra küldeni magad? – szegezi nekem a kérdést, amint alaposan körbe
nézve rájön, hogy mi történt. - Nem tudnál végre jobban oda figyeni arra,amiket
csinálsz?! Már rájöhettél volna így huszonhét évesen. – Folytatja kíméletlenül, miközben
felemeli a vastag köteg postámat, és csak egy pillantást vet rá, mielőtt az
asztalra dobná a vastag halom szemét közé. Ám ez a pillantás egyszerre mérges
és lesajnáló. Tehát Apa vissza írt a három hete írt levelemre. Kettőnk közül
csak Anya igyekszik megfeledkezni róla, amit meg is értek, ha valakit a világ
körüli utazgatásra cserélnek le.
- Huszonnyolc
évesen sem fogom tudni kicserélni magam csak úgy – válaszolom kissé ingerülten.
Többször volt már szó erről, és én mindahányszor mondtam neki, hogy az ember
nem tud gyökeresen megváltozni.
- Próbáltad
egyáltalán? – kérdezi hosszasan kifújva a levegőt, miközben a vékony orrcimpái
kitágulnak, ami nála már a türelmetlenség jele.
- Igen,
képzeld, igyekszem nem kapkodni, olyan vagyok már mint egy robot, mégsem
működik. – Tör ki belőlem, szintén már feszülten. Anyám erre megköszörüli a
torkát, behunyja a szemét egy pillanatra aztán felszívva a mellkasát elindul
kifelé.
- Jó, hisztizd ki magad, de holnapra elő állsz valami tervvel. - Magára vágja az
ajtót, aztán vissza jön: Egy óra múlva indulunk a városba ebédelni. Mindenki.
- Remek
volt Violett, még az anyáddal is képes vagy összeveszni... – dörgölöm meg az
arcom, aztán összeszedve a maradék büszkeségemet elindulok a fürdőszobába.
|
Violett
|
A ház legkisebb helyisége lila, virágos tapéta és szürke
lambéria teszik meghitté. A beépített fabútorok, a mosdókagyló és az ovális
tükör köré vannak rendezve, ami fölött üvegpolcokon különféle habfürdők, illó olajok
és fürdőszivacsok sorakoznak, amik napi rendszerességgel használok. Már már kúra
szerűen. A fürdőszobában egy keskeny ablak van csak, és mivel pont a fürdő
kádra néz, a párkányon dús, méteres művirág díszeleg.
Ahogy a kecskelábú kád felé veszem az irányt, meglátom magam
a tükörben: kerek, őzike szemeimet elsötétíti az elkenődött smink, a kicsit
kiálló, arccsontomat mély, takaró hagyta ráncok csíkozzák, a rúzsom az
ajkaimról a szögletes államra vándorolt,
a fekete hajam teljesen szétbomlott a kontyból, csomós csimbókokba csúszva.
Fújtatok, aztán megnyitom a forró vizet.
A fürdés szokás szerint hosszúra nyúlik, így kapkodva
veszem fel, ami a kezem ügyébe kerül: egy egyszerű, fekete,bokáig érő szoknyát,
barna halszálka csíkos derékfűzővel és csipkés, hosszú ujjú blúzzal, majd
kiviharzok a házból.
….
Abba az étterembe megyünk, amibe mindig, hiába
nyíltak újak a régiek helyén. Az étterem egy keskeny, de annál magasabb
épületben kapott helyett, ami messziről úgy néz ki, mintha valaki két oldalt
megfogta volna és széthúzta volna. Belépve azonban az ember azonnal
megfeledkezik erről, meglátva a galériás kialakítást, és a hosszúkás, mozaik
ablakokat, amiktől az egész hely csak úgy ragyog a nappali fényben. A
csigalépcső korlátai aprólékosan kifaragott fából készültek, mint ahogy a
középen, hosszasan lelógó, hatalmas csillár, és az olajfestmények széles,
feltűnő keretei is. Az ablakok előtt helyet kapó kerek asztalokat pezsgőszínű
selyemabrosz fedi, amin igényesen összeállított virágcsokor vagy giccses
gyertyatartó áll. Mint egy múzeum.
Épp csak helyet foglalunk a negyedik emeleten, egy
középkorú pincér érkezik meg, hogy felvegye a rendelést. Mogorva arcú, kerek
szemövege mögül vádlóan bámuló gombszemeivel és a halántékán őszülő barna
hajával megismerem a férfit.
- -
Hogy,
s mint vagyunk? – kérdezi nekem szegezve a kérdést. Ezek szerint ő is
felismert. Az első alkalmakkor mikor ide kezdtük el járni Anyáékkal, ez a férfi
szolgált ki minket, illetve csak szeretett volna, mielőtt még felgyújtottam
volna a blúzom ujját az asztalon lévő gyertyák egyikével. Mosolyt erőltetek az
arcomra és megadóan felemelem a kezeimet, jelezvén hogy ma nem készülök
semmivel sem elrontani az ittlétünket, mire a férfi összeszorítja a száját majd
elveszi az asztalon lévő gyertyákat. Aztán várakozás teljesen Anyára néz, hogy
adja le a rendelését. Anya kukorica levest és csirke salátát kér, Hettie a napi
menüt, még én csak forró krém levest és egy nagy kehely csoki fagyit.
Anya és Hettie az utazásról kezdenek el
beszélgetni, hogy milyen kényelmes volt a vonat idefelé jövet, pedig háttal
kellett ülnie a menetiránynak, egy krákogó öregember társaságában.
Nem figyelek rájuk, helyette kibámulok az
ablakon és a járókelőket bámulom: hirtelen azok az emberek tűnjenek fel, akik
ügyesek: egy falétra tetején egyensúlyozó nyakigláb férfi, aki becsukja az
ablak megkopott, sötét palettáit, vagy a súlyos szatyrokkal egyensúlyozó nőt,
aki úgy siet végig az utcán, mintha kergetnék, egy bicikliző kamaszt, aki bele
hajt a mély útszéli pocsolyába, vagy a posta hordó robotokat, amik négy
karjukkal, és nyolc lábukkal dinamikusan hordják ki a
postát megállás nélkül. Mind egyszerre lenyűgöző és dühítő is, és hiába figyelem
őket, nem jövök rá, hogyan csinálják.
- Ugye
Vi? - Hettie bokán rúg az asztal alatt, mire felszisszenek és beverem a térdem
az asztal lapjába.A féltestvérem összeszedte magát: csinos, mint mindig. Velem
ellentétben ő szereti a masnis, gyöngyös ruhákat, ami meg is mutatkozik a rubin
vörös ballon ujjú blúzán, és a hozzá passzoló, több rétegű szoknyán is. Egyedül
a fűzője fekete, amit ma mintha feszesebbre húzott volna. Mióta pályázik a darázsderékra?
- Épp
azt ecsetelem Anyának, hogy vettem egy új masinát a nappaliba. – Hangsúlyozza
ki jelezvén, hogy térjek vissza a valóságba.
- Igen,
egy porszívó, ami állandóan működik... – Veszem fel a fonalat, miközben a pincér
ismét megjelenik, kezeiben a levesekkel. Hátra dőlök a széken, míg elém rakja
a rendelésem. – Kár, hogy folyton követ és neki koccan a sarkamnak, amikor csak
lent vagyok nálad. Mintha feltételezné, hogy én koszolok össze mindent.
- Lehet,
azért, mert véletlenül leöntötted valamivel – Vág vissza Hettie,
egyértelművé téve, hogy még mindig haragszik. Úgy markolja a szalvétáját, hogy
elszakad mire szét hajtogatja és az ölébe teszi.
- Talán
azért, mert valaki rátolta a széket a lábamra! – Kelek a saját védelmembe, mire
Hettie villogó szemekkel mered rám a gőzölgő levese mögül és már készülne is a riposztra, de Anyánk közbe szól.
- Elég
legyen! – ripakodik ránk összeszorított fogakkal, hogy csak mi halljuk, de ez
is elég ahhoz, hogy a pincér megdöbbenten sarkon forduljon és eliszkoljon. – Te kérj bocsánatot tőle – mutat rám a
villájával – Te pedig nyugodj le, biztos, hogy nem direkt csinálta.
Teljes a csend. Farkas szemezünk.
Aztán őszintén bocsánatot kérek, Hettie pedig
összepréselt ajkakkal bólint. Csendesen folytatjuk az evést, de már kevesebb
feszültséggel. Amit Anyánk ki is használ és panaszkodni kezd: a bérlő aki eddig
a mi szobáinkból átalakított lakást bérelte egy szó nélkül kiköltözött, pedig
nem sokkal előtte rendelt szőnyeget Anya, amit a bérlő pénzéből akart
kifizetni. Elkezdett tanfolyamra járni, csipkét verni tanulni, de nehezen megy,
mert nincsen kézügyessége pedig hát régi álma volt ez. Hettivel egymásra sem
kell néznünk, tudjuk a hallgatásbll, hogy mit gondol a másik: elment az esze, ugyanis
sosem volt egyiküknek sem kézügyessége.
….
Az ebéd befejeztével, tennünk kell egy sétát a
főutcán. Sem a féltestvérem, sem én nem szoktunk teli hassal menni sehová,
jobban szeretünk ücsörögni még az asztalnál. Ennek eredménye, hogy Anya elől,
peckesen sétál, mi pedig vonszoljuk magunkat utána. A marcona sziklás hegyek
között végig húzódó macskakövekkel kirakott főút félénken kanyarog, két oldalán
magával hozva a három emeletes, karcsú házakat. Piros tetejük és fahéj piros
palettáik élénk foltokkal pettyezik az ősz miatt komorrá vált hegyet, miközben
vasból épült teraszaik, több helyen átnyúlnak a szomszédos házig, egybeolvasztva
a balkonokat. Mintha apró hidak lennének közöttük. Az utcán a hűvös idő
ellenére sokan vannak: van akik gőzmotoros autókkal vagy egyszemélyes
motorokkal pöfögnek végig a macskaköveken, és vannak akik gyalogosan sétálnak,
betérve a házak alsó szintjében lévő boltokba. Nyáron minden üzlet kiköltözik az
utcára kitéve a portékájukat, néhány asztalt és széket, ám most, hogy közeleg
a hideg, már csak különös cégéreket találni séta közben. A kedvencem egy
rézcsövekből gondosan meghajtogatott, szétnyitható tábla, amit mintha egy polip
fogna a csápjaival, hirdetve a hús boltot. De találni itt kopott, kerek kis
kályhát, amin egy fogaskerekekből és láncból kreált apró figura térdel és előre
hajol, mintha ki akarná nyitni a kályha ajtaját, amiben folyamatosan ég a tűz.
Ám akad olyan is, ami leginkább egy szélkakasra hasonlít, rézből kivert
kalappal és horgas karmokkal, amik a tulajdonos nevét hirdető táblát markolja.
Épp az egyik kerámiákat árusító bolttele
zsúfolt kirakata előtt haladunk el, amikor a boltból kilépő nő megtorpan az
ajtóban.
- -
Prudence
Brewer? – Szólítja le Anyát a kissé fiatalabb nő, akin egy krém színű, ezüst
indamintás kosztüm kabát, és egy szürke szoknya, aminek a csipkeszegélye épp
csak nem ér le a földre. Kalap nincs rajta, így látni a vaskos hajzuhatagát
meglibbenni a szélben.
Anyám az éles hangra megtorpan és a mellkasa
elé húzva a kezét kicsit megdermed. De aztán ahogy felismeri a nőt komor arca
ellágyul, az összehúzott szája elnyílik, szemei a boldogságtól kikerekednek és
kipirul azt arca.
- -
Deisey
Forger?! – kérdez vissza, mire a nő felsikkant és megragadva anyám kezeit
ugrándozni kezd örömében. – Nem jutok szóhoz, olyan rég láttalak... – hüledezik
Anya nagyok pislogva, és habár nem ugrándozik a régi barátnőjével, a kezét
azért nem húzza ki a másik szorításából.
- -
Vagy
húsz ha nem több – válaszolja a másik, mire felsóhajtok. Az anyánk épp most
koptatott le minket. Sarkon fordulok, és elindulok haza felé, el a tátott
szájjal az Anyám jelenetét bámuló Hettie mellett.
Ahogy végig sétálok az utcán, elhaladok egy
tábla mellett, ami egy üres tégla fal előtt áll, és amin rengeteg hirdetés van,
vastagon, egyik a másikát fedi, van ami már leszakadt meg a földön van. El is
mennék mellette ha nem venném észre az egyik hirdetést: egy suszteré, amin két
cipő van a földön, és ha elé állok felvillan a földön egy kék paca, mintha
pocsolya lenne, ami eláztatja a cipőket. Hosszasan megnézem magamnak, annyira
lenyűgöz az ötlet.
Haza érve az első feladatom a rend rakás, majd
a hollókkal való tréningezés.
- Vi?
– bámul rám Eldon közelebb ugrálva hozzám, hogy jobban lássa, ahogy kinyitom a
szekrényt és kiveszek belőle egy nagy adag aszalt gyümölcsöt. – Ví! Igen.
- Te
vagy a legéhesebb, hm? – kérdezem kedvesen, miközben belépek hozzájuk a
ketrecbe és kinyújtom a kezemet, tenyérrel felfelé, hogy onnan csipegessék ki
az élelmet.
Elég gyorsan megeszik, ezért oda sétálok a ketrec
másik szegletében heverő tojásdad alakú játékokhoz és a teli vizes lavórhoz.
Felveszem a szilikon játékokat, és a közepében lévő, mély lyukba bele szóróm a
kaját, és miután leraktam a földre, a lavór közepére is szórok maradékból. A
hollók azonnal rávetik magukat a feladatokra: Eldon és Jehu a lavór peremére
repülnek, míg a két testvér a játékokat szemelték ki. Nézegetik, kerülgetik,
megpiszkálják a csőrükkel, miközben törik a kis fejüket a megoldáson. Jehu
kerregőkattogó hangot ad ki, majd a csőrével lötykölni kezdi a vizet, arrébb
kotorva a magokat, aztán beszáll Eldon is. Eközben Bazel már megforgatta a
szilikon játékot és felfedezte a lyukat, és most azon van, hogy a lábával vagy
a csőrével szedje ki, míg Barnaby felcsippentve a csőrébe oda ütögeti a
földnek, így az élelem kipotyog belőle.
Mosolyogva
figyelem, ahogy esznek, aztán körém gyűlnek tollászkodni.
- Tetszett
a feladat, hm? - Megvakarászom Jehu fejét, mire az vissza hümmög nekem, izgatottan rázva
a farktollait.
- Miért?–
kérdezi rekedt hangon Eldon, szinte ugyanabban a hangsúlyban, ahogy én is
mondom. És ez most egy kicsit elgyötörten hangzik.
- Mert
többször fogjuk ezt csinálni - válaszolok neki, mire kerregő hangot ad ki, felborzolja
a tollait és félig lehunyva szemeit szunyókálni kezd.
- Azért
ennyire ne élvezd. – jegyzem meg, mire Barnaby felnevet. Mostanában ezzel
szórakozik, bár a nevetése inkább hátborzongató.
- Jesszusom,
remélem, én nem így nevetek – jegyzem meg
döbbenten, de csak ártatlanul pislog rám. – Mi lenne ha azt mondanád inkább hogy
“Vicces”. - Várok a reakciójára. Ő megdönti a fejét. – Mondd, hogy vicces.
- Vi
– nyögi.
- Vicces
– javítom ki.a
- Ví-c-
mondja két szótagban, de alig érhető. Ennek ellenére, még párszor megismétlem a
szót és megdicsérem egy falat kajával.
- Jól
van, Drágám, holnap folytatjuk. Jó éjt nektek. – búcsúzok el tőlük, majd
felállok és mielőtt kimennék még megnézem az itatójukat, kell e újra tölteni,
de víz még bőven van.
- Drágám
– nyögi ki Bazel vékony hangon mielőtt megrázná magát és megtisztogatná a csőrét
a fán.
Ásítok
egyet, és már venném is az irányt a fürdőszoba felé, amikor a konyha szigeten,
megpillantom a széttúrt postámat, benne levelekkel, amikkel napok óta nem
foglalkoztam. Átlapozgatva megtalálom Apa levelét, amit félre is teszek, de
aztán megpillantom Portia, Mercy és Lyra levelét és ismét nyomorultul érzem
magam. A szülővárosomban, Snozworth, nőttem fel velük, ugyanazokba az iskolákba jártunk, ugyanoda mentünk
bulizni, és még az anyáink is barátnők voltak. Csakhogy mi nem voltunk
igazi barátok: én voltam a pótkerék, aki csak akkor volt jó, amikor más nem
volt ott, miközben Portia mindig csípős megjegyzéseket tett a balszerencsémre,
Mercy állandóan csak nyafogott, hogy milyen kínos velem mutatkoznia, és Lyra
meg folyton kioktatott mindenről. Ez pedig elég volt, hogy olyan akarjak
lenni, mint ők, hogy beilleszkedjek: levágattam a hosszú hajamat, szűk,
kényelmetlen ruhákat hordtam, és olyanokat próbáltam megszeretni, amiket utáltam:
citromos sütik, forralt bor, romantikus filmek. Évekbe telt bevallani magamnak,
hogy nem tudok megváltozni, és beilleszkedni közéjük, és hogy bizonyára
egyedül maradok…Fogom a leveleiket és mérgesen kidobom a kukába.
3.
Másnap már azzal a gondolattal kelek, hogy én
is csinálhatnék plakátot, és miközben feltúrva a konyhát és a nappali komódját
kiszórom az asztalra a karton lapokat, pillanatragasztót és ollót, már tudom is
milyet akarok: egy holló 3D-be, mint az origami, de úgy össze hajtogatva, hogy
azt az illúziót keltse, mintha forgatná a fejét ha elmegyünk előtte. Az egész
délelőtt elmegy mire megtervezem és csinálok belőle egy kisebb tucatot. Épp az
utolsó darabot teszem le az asztalra, amikor megcsörren a telefon.
-
-
Azt
hittem itthon sem vagy – mondja Hettie kissé csodálkozva.
- - De, itthon, csak épp
hirdetést csinálok – válaszolom, miközben felállok és kinyújtóztatom a
végtagjaimat.
-
-
Hirdetést?
-I- - Igen, hogy könnyebben megtaláljanak az emberek – jelentem ki
határozottan.
- -
Azt
hittem, hogy rendes állásra tettél ki hirdetést, hogy keresel munkát... – jegyzi
meg, emlékeztetve arra, hogy ő sincs oda
a madarakért. Elviselni elviseli, de ez is, és az is, hogy csak akkor jön fel a
lakásomba, amikor muszáj, azért egyértelművé teszi a dolgokat.
- -
Ha
több bemutatóra mehetnék, ez is rendes állás lenne, hidd el – válaszolom, mire
ő csak hosszasan kifújja a levegőt.
- - Délután
be kell mennem dolgozni, addigra tedd magad szabaddá. – Javasolja témát váltva, aztán
leteszi a telefont még mielőtt tiltakozhatnék. Hosszasan kifújom a levegőt,
aztán sietve összeszedem az összes plakátot és elindulok a városba, hogy a
környékre kifüggesszem őket. Gyorsan, más fél óra alatt, megjárom az utcákat, annyira
hajt az izgalommal vegyes idegesség. Jó érzés lehetőséget adni magamnak, de
egyben félelmetes is, mert mi van ha nem kapok választ?
….
|
Prudence
|
Mire vissza érek Anyám a Hettie háza előtti kis
placcon várakozik rám. Szokásához híven e
zúttal is kifogástalan a megjelenése a
földig érő hosszában fekete-fehér csíkos, fodrokkal bőségesen ellátott
szoknyával, az ezüst gombokkal szegélyezett kabátjával és fehér kesztyűjével, mégis
elrontja az egészet a szigorú arca, és az, hogy itt az utcán vár, mintha
idegenek lennénk. Egy percet sem töltene el a lakásomon a madarak miatt….
Összeszorítom a fogam és enyhe mosolyt erőltetek magamra.
- Indulhatunk
téli kabátot és kalapot venni? – kérdezi, de inkább kijelentés ez, én pedig
megpróbálok nem grimaszolni: Anyával ruhát vásárolni katasztrófa. Órákig
elhúzódik addig válogat és próbálgat, miközben mindent lehurrog és kritizál.
Az Öreg Phineas boltját választottam, ugyanis a
környéken az övé a legjobb ruha bolt. Mindig van választék és az épp aktuális
trendnek megfelelő is, így biztosra veszem, hogy hamar végzünk.
A bolt tágas, roskadásig tele ruhákkal, amik
kis ösvényeket hagynak csak a kopott hajó padlón a polcok és az akasztós
állványok között. A mély kék színű falakon olaj lámpák pislákolnak, aranyfénybe
vonva az olajfestményeket, és a keskeny ablakokon csüngő ezüstös függönyötöket,
amitől nekem mindig ünnepi hangulatom támad.
Az Öreg Phineas ebben a pillanatban bukkan fel
az egyik akasztós állvány mögül, kezében egy drágának tűnő, mindenféle csicsával
megrakott kalappal. Az idős, alacsony férfi pocakos, kopaszságát
ellensúlyozandó dús, kackiás bajusszal, világos kék csokor nyakkendővel, fűzöld ingén.
Mint általában most is ki van pirosodva kerek, ráncos arca és verejtékezik a
kopasz fejbőre az egész napos munkától, mégis amikor megpillant minket, leteszi
a kalapot és kedvesen elmosolyodik.
Integetek neki, majd megállok az ajtóban és leülök
a szegecsekkel kivert bőr fotelok egyikébe. Csak is miattam rendezettbe várót a boltja bejáratában, miután magamra
döntöttem és széttörtem az egyik álló tükröt, ami szét vagdosta a karjaimat és
az arcom egy részét. Mivel végtelenül kedves és türelmes férfi, kompromisszumot
kötöttünk. Azóta pedig kiderült, hogy a váró a kísérőknek és a gyerekeknek is
teljesen megfelel.
Anyám felvonja a szemöldökét, mire gyorsan
legyintek, mondván, hogy hosszú történet, és betessékelem a boltba.Három
órával, és húsz kabáttal később, végre ott tartunk, hogy kalapokat próbál. Az Öreg
Phineasról már a verejték folyik annyit rohangált, nekem pedig zsibbadnak a
lábaim a sok üléstől. Újabb órával később sikerül egy kalapot vásárolni a téli
kabáthoz.
Hálásan megköszönöm az Öregnek a türelmét és a
segítségét, majd oda súgom anyámnak, hogy ezek után minimum küldetni kell neki
egy üveg jó bort.
….
Épp csak a zárba tenném a kulcsom, amikor
meghallom, hogy cseng a nappaliban a telefon. Szinte betöröm az ajtóm és
rohanni kezdek a készülékhez. Alighogy érte nyúlok, megbotlok a szőnyeg
szélében és hasra esek, leverve a telefont a földre.
-
Tessék….
– nyögök bele a kagylóba, mire a vonal túl oldalán egy percre csend támad.
-
Jó
estét, Miss Brewer, Irwin Cuthbert vagyok, a Városi Animátor és
Programszervező Irodától – szól bele határozott, tárgyilagos hangon. – Holnap 3
órától Gyerek Napot szervezünk és szeretném felkérni, hogy jöjjön el bemutatót
tartani a gyerekek számára.
- Rendben van – válaszolom miközben feltornázom
magam a kanapéra, majd felhúzom a szoknyámat, hogy legyezgetni kezdjem az egyre
lilább térdemet. – Milyen hosszú legyen a műsor?
-
Egy
óra maximum. – szögei le hivatalos hangon – A tartamát magára bízom, nincsen kikötésem.
- Vállalom
a műsort. – jelentem ki elégedetten, majd miután megkapom a címet, leteszem a
telefont.Felsikoltok örömömben, miközben egy lábon ugrándozva odamegyek a
hollókhoz, akik kíváncsian figyelik az eseményeket. – Hallottátok? Ugye
hallottátok?
-
Hm?
– kérdez vissza Eldon a fejét illegetve-billegetve.
4.
Következő nap délelőttje azzal telik, hogy
előkészülök a bő fél órás programra. Először elteszem a színes kártyákat,
amikkel a színeket szoktuk gyakorolni, majd összegyűjtöm az összes olyan
kártyát, amire az eddig megtanult szavakat írtam fel és elkezdem kiválogatni a
leggyakrabban használ és legkedveltebb szavakat, műanyag gyűrűket különböző
mértben, hogy méret szerint kelljen kiválogatnia madárnak, végül a bőr
alkarvédőmet és elegendő jutalom falatot.
A készülődést azonban megnehezíti a telefon
folyamatos csengése: a hirdetés miatt telefonálók közül,vannak akik azt hiszik,
hogy kitömött állatokról van szó, valaki csak érdeklődik, de aztán nem akar
semmit, és többen vannak, akik betyárkodnak csupán.
Megdörgölöm az arcomat, és nagyot sóhajtok.
Ekkor ráadásul valaki kopogtat az ajtómon. Leteszem a zacskó jutalom falatot
kifelé menet a konyhába, aztán nyitok csak ajtót.
- -
Anya?
- kérdezem felvont szemöldökkel, amint
meglátom az új szőrme kabátjában, egy bokáig érő szolid khaki színű szoknyában
és vastag utazáshoz használt csizmában. – Máris mész?
- -
Igen,
Violett, most nem maradok egy hétig. Van pár elintézendő dolgom otthon, és végre
telefonált egy bérlő. – osztja meg velem komor arccal, ám ekkor megint megszólal
a telefon. – Amint látom, neked is van mit intézned. – jegyzi meg átnézve a
vállam felett. Bólintok, de a telefon újra kezdi a monoton dallamát.
-- - Vigyázz
magadra haza felé – búcsúzom egy meleg mosoly kíséretében. Lehet, hogy nem
valami érzelgős és még a búcsúzkodás is olyan mintha leckét kellene felmondanom
neki, de akkor is örülök, hogy itt volt.
- - Vegyél
egy hangpostát – jelenti ki, aztán sarkon fordul és tűnik a szemem elől. Felsóhajtok,
aztán becsukom az ajtót és már indulnék ahhoz az átkozott telefonhoz, amikor
Eldon is rá kezd:
- - - Ring ring – rikácsolja
lelkesen miközben fel-le rugózik az ágon.
- - Nem
vagy vicces, Eldon. –mondom neki csípőre tett kézzel, de jobban lefoglalja az
új szó gyakorlása.
….
A helyszín a város közepén van, a Három Hegy találkozásánál,
ahol a völgy egy lejtős füves terület, körbe ölelve a házakkal és azok
felvonóival. A Gyerek Nap már javában tart: a gyerekek a fémbódék között
szaladgálnak, ahonnan a frissen kisült hús és kenyér illatát érezni, vagy a
padokon ücsörögnek és nézik a kifeszített vásznon a vetítést. Kicsit távolabb
az elöl nagy kerekű
velocipédeken bicikliznek lufikkal kirakott pályán, vagy olyan járművekkel
versenyeznek, aminek a tetején lévő lapátokat a sofőrnek meg meghajtania a
kormány mellett lévő karok segítségével, vagy épp fogócskáznak lehagyva a
folyton figyelő szüleiket.
Ahogy véget ér a
vetítés, leteszem a cuccaimat és Eldont a fehér vászon elé és elkezdek
kipakolni. Már most nagy az érdeklődés:
több gyerek el sem megy a padról csak sugdolóznak, míg mások k
ajával együtt
foglalnak helyet.
Mire végzek a kipakolással és Eldont is a
karomra ültetem, már kétszer annyian vannak, mint a vetítés alatt. Akkor
kezdjük.
- Ma
egy különleges vendéget hoztam el nektek. Ő itt Eldon, egy hét éves holló, aki
a legidősebb a négy, otthon tartózkodó, madaraim közül. – Mutatom be a
gyerekeknek a főszereplőt, aki most kicsit magasabbra mutatok, hogy a hátsó sor
is jól lássa. – Köszönj, kérlek.
- Helló.
Eldón vagyók – válaszol, mire a gyerekek hüledeznek és tapsikolnak, én pedig
adok neki egy jutalom falatot.
- Mint
hallottátok, a hollók rengeteg szót és akár fél mondatokat is megtudnak
jegyezni. Eldont azért hoztam magammal, mert szeret beszélni. – Folytatom a
bemutatót, miközben megvakarászom a holló fejét.
- Hm?
– kérdez vissza teljes nyugodtsággal, majd feljebb araszol a kezemen, hogy
ráüljön a vállamra és bogarászni kezdje a hajamat.
- Tegnap
például a telefonom hangját tanulta meg. – Újságolom a gyerekeknek, mire többen
sutyorogni kezdenek. Szóval Eldon?
Hogyan szól a telefon otthon?
- Ring-ring.
Hm? – Utánozza a telefont abba hagyva a hajam rendezgetését. Újabb jutalom
falat és dicséret. A gyerek kacagnak rajta.
- Mit
szólnátok, ha játszanánk egy kicsit? A hollók ugyanis igen okosak, sok mindent
megtudnak oldani, sőt van hogy kedvtelésből játszanak, mint például eldugják
a csillogó tárgyakat. Van kedvetek kipróbálni?
- Igen.
Van. – kiabálnak be a gyerekek lelkesen. Mosolyogva oda fordulok az előkészített
játékokhoz és felveszem a kártyákat, amiken a szavakat vannak. Aztán lesétálok
az első sorban ülő gyerekekhez, akik leplezetlen kíváncsisággal és
csodálkozással felém fordulnak.
- Húzz
egy kártyát – mutatom fel a kártyákat az első kisfiúnak.
- Violett
– olvassa fel kicsit idegesen a szeplős, sovány fiúcska majd gyorsan vissza
adja a kártyát nekem.
- Violett
– mondja ki a holló is, amit egy jutalom falat követ.
- Most
te is húzz egyet – lépek a szomszédjához.
- Vicc
- sikítja izgatottan az arcába hulló,
kócos hajú lány, aki akkora szemekkel bámulja a hollót, hogy szinte látom benne
magam.
- Vicc.
Ccc – válaszolja Eldon, majd lesétál a kézfejemre.
- Ki
választod az utolsót? – hajolok közelebb egy szemüveges, a lábát hevesen lóbáló
fiúhoz, aki némán bólint egyet majd a kihúzott kártyát egyből a kezembe nyomja.
- Nem
– olvasom fel a kártyán lévő szót, mire Eldon leutánoz. A gyerekek megtapsolják
a madarat, míg én adok neki pár falat ételt.
- Most
pedig kérnék egy önként jelentkezőt – jelentem ki miközben vissza sétálok a
helyemre. Rengeteg kicsi kéz lendül a
magasba. A negyedik sorból bökök rá egy karkötőkkel teli karra. A kis lány
kipirult arccal felpattan a helyéről majd mellém ugrándozik.
- A
feladat a következő: oda adom ezeket a színes kártyákat és fel kell egyesével
mutatnod, miközben hangosan kimondod a színt, majd mindet mutasd meg a madárnak.
- Vázolom a feladatot, amire a lány
bólogat, izgatottan tördelve a kezeit.
- Piros
– választ ki hosszas gondolkodás után egy kártyát. Felmutatja a lapokat, mire
Eldon kiválasztja belőle a pirosat. A lány hangos váót mond, mire mindenki
kiabálni kezd, hogy ő is akarja. Rá mosolygok, hogy folytassa.
- Sárga
– jelenti ki, majd mutatja fel a lapokat a madárnak. Eldon kisétál a
kézfejemig, megpiszkálja a csőrével a bőr alkarvédőt, aztán válaszol csak. –
Sárga.
- Köszönöm
– mondom a kislánynak mosolyogva.
- Kőszi,
kőszi– mondja Eldon váratlanul, mire az önkéntes gyermek tapsikolni kezd, aztán
a helyére ül. Adok jutalom falatot a madárkának aztán megvakarászom a fejét. Ő ismét
felmászik a vállamra, ám ezúttal nem a hajam rendezgetése miatt, hanem a hajtűm
miatt, amit szinte azonnal ki is húz a kontyomból.
- Ugye
emlékeztek, hogy mondtam, a hollók szeretik a csillogó tárgyakat? – kérdezem a
gyerekeket, mire többen is helyeselnek. Már épp folytatnám az ismertetőt, mire
Eldon berepül a kalitkájába hogy eldugja a zsákmányát.
- Úgy
hiszem Eldon befejezte a produkciót. Köszönöm, hogy itt voltatok. Aki szeretné
közelebbről is megnézni a madarat, bátran jöjjön ide – jelentem ki mosolyogva,
miközben bezárom a kalitka ajtaját. A gyerekek nagy része tovább áll vagy
elsétálnak a szüleikkel, de azért többen is sorban állnak megnézni Eldont. Kíváncsiak
és óvatosak is vele, többen sugdolóznak róla, de a legtöbbet lenyűgöz.
- Néni,
miért most látunk csak hollókat? – kérdezi az egyik gyerek, miközben a rácson
bedugja az ujját, hogy hozzá érjen a madárhoz. – Olyan puha a tolla…
- Mert
kihaló félben vannak – érkezik a határozott, durva válasz a hátam mögül.A
gyerek szája erre lekonyul és megremeg az álla. Leguggolok elé, és oda adom
Eldon kihullott tollát.
- Ritka
állatok, de ne aggódj, nekem van belőle otthon – megsimogatom az arcát és rá
kacsintok. Sírás veszély elhárítva. Felállok, és már épp nyitnám a szám, hogy
csípős megjegyzést tegyek a férfira, amikor megfordulva eláll a szavam. A nálam
egy fejjel magasabb férfi széles deltás testalkatú, mellkasára feszülő szürke
inggel és mellénnyel, élére vasalt fekete szövetnadrággal. Az arca borostás,
barna haja rövidre nyírt, amit félig-meddig eltakar egy egyszerű hétköznapi
kalap, ami valahogy sehogy sem illik az öltözékéhez. Mégsem ront az összképen.
|
Irwin
|
- Úgy
sem kell Eldonnak az a toll már – találom meg nehezen a hangom. Zavartan lesütöm
a szemem és megvakarom a tarkóm. Ő pedig le szem veszi a vakítóan kék szemeit
rólam, mintha nem látott volna még nőt.
- Am,
Irwin vagyok– tér észhez és nyújtja a kezét felém, amin észre veszek egy színes
tetoválás szélét.
- Violett
– fogok vele kezet. A kezem elveszik a tenyerében, mégis gyengéden szorítja
meg. Szinte perzselni kezd a bőröm. Megköszörülöm a torkom és zavartan elhúzom
a kezem.
- Ha a gyerekekhez ilyen jól értesz, akkor miért a
hollók? – kérdezi meg céltudatosan minden kertelés nélkül. Akárcsak a
telefonban.
- Túlságosan intelligens és elbűvölő állatok, hogy
csak úgy sínylődni hagyjam őket egy szekér hátuljába hajított kalitkában – kezdek
bele vissza emlékezve arra a napra, amikor megláttam őket. – Ezért is akarom megismerteti a hollókat az
emberekkel, hogy az ilyeneknek véget vessek vagy legalább is megelőzzem. És
erre mindennap rájövök, amikor csak velük foglalkozok - hadarom tovább egy levegővel. Nem jellemző
rám, hogy ennyit beszéljek és még hadarjak is. Megköszörülöm a torkom.
- És te hogy kerültél ide?– teszem fel a kérdést
gyorsan, hogy ne csak én beszéljek, miközben rápillantok a férfire, aki lustán
a kalitkáról rám néz és pihenteti meg rajtam a szemét. Rá mosolyog várakozóan,
mire Irwin észre veszi magát és zavartan zsebre vágja a kezeit. Örülök, hogy nem csak én vagyok
zavarban, és hogy ki lehet zökkenteni a magabiztosságából.
- Szeretek
szervezkedni és fontoskodni, ez a munka a Városházán pedig tökéletesen passzol
ehhez.
- Akkor
tavaly a nyári utca bál is a te érdemed? – kérdezem hangosan gondolkodva.
Minden nyáron van egy nagy utcabál a város szívében élő zenével és rengeteg
finom étellel, és tavaly először tűzijáték is volt.
- Tehát
tetszett a program. – Irwin elmosolyodik
és idegesen piszkálni kezdi a borostáját.
- Persze,
sebesre táncoltuk a lábainkat Hettivel – mosolygok felidézve, hogy Hettivel egy
napig csak telefonon beszéltünk, mert nem bírtunk sétálni.
- Az volt az a buli, amikor nekem kellett a bárba
beállnom helyettesíteni miközben a telefonon mondták mit kell csinálni. –
csatlakozik a nosztalgiázáshoz.
- És ment? - felvonom a szemöldökömet.Én biztos
képtelen lettem volna még a pult mögé állni is.
- Dehogy. Borzalmas voltam. Legközelebb nem hívnak
beugrani. – Legyint teljesen nyugodtan, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Akaratlanul is elmosolyodom, elképzelve, ahogy a pult mögött matat. Ám ezzel kisebb csend áll be közöttünk.
Megköszörülöm a torkom és elkezdek a csomagjaimmal babrálni, miközben Irwin
árgus szemekkel figyel. Látom rajta, hogy töri a fejét további témák után
keresve, és ki is nyitja a száját, hogy mondjon valamit, ám be is csukja.
- Irwin,
hol a fenébe vagy? – rikácsolja hirtelen egy pánikban lévő női hang valahonnan
mögülünk, mire mind a ketten a hang irányába fordulunk. – Nem bírok ezzel a
vacak biciklivel.
Irwin bosszús arcot vág, láthatóan nem akar
elmenni, de nincs mit tennie.
- -
Örültem
a találkozásnak, Violett – mosolyog rám, aztán úgy megy el mellettem hogy a
válla hozzá ér az enyémhez. Sokáig nézem a széles hátát, ahogy távolodik és
elveszik a fabódék között.
Felsóhajtok és megtámaszkodom az
asztalban. Ám ekkor az ábrándos pihegésemet félbeszakítja egy távoli
mennydörgés. Azonnal észhez térek, és amilyen gyorsan csak tudok összepakolok
mindent és indulok a főutcára, hogy taxit fogjak. Ennek ellenére is elkap az
eső és bőrig ázok, mire a könyökömmel belököm a bejárati ajtómat.
Szentségelve kibújok a
bakancsomból, kieresztem Eldont a többiek közé, hogy utána levessem a vizes ruháimat,
és vegyek a hosszú, forró fürdőt.
5.
- Ring-ring – zendül fel a telefon kitartó hangja,
ami azonnal kiszakít legmélyebb álmaimból. Riadtan ülök fel az ágyban levegőért
kapkodva.
- Ring ring – folytatja a rikácsolást, én pedig
morogva megdörgölöm az arcomat, hogy magamhoz térjek. Akkor keltem fel legutóbb
ilyen gyorsan, amikor Jehu összekapott egy eldugott dión Barnabyval és
fülsüketítő csetepatét rendeztek. –
Ring- ring.
- Jól van már ... – szólok rá a telefonra,
miközben kikászálódik az ágyból és a telefonhoz csoszogok.
Az idős, halk szavú hölgy, a hirdetésem miatt telefonál,
hogy ez tényleg az e amire ő gondol, valódi madarakra, és hogy mit jelentsen az
hogy bemutató. Én pedig még félálomban ugyan, de készségesen beavatom a
részletekbe. Ő megköszöni, aztán bontja a vonalat. Nem tudom, mire vélni,
úgyhogy leteszem a kagylót és ásítok egyet. A telefon azonban ismét életre kel.
Egy kissé ideges anyuka szól bele a telefonba, hogy megtudja, mikor lépek fel
ismét, mert a gyermekei, akik láttak a Gyerek Napon, és szereztek onnan egy
fekete tollat, már kiszekálják a világból, hogy újra lássák a hollót. Sajnos
nem tudok időpontot mondani neki, mert senki nem bérelt fel, ő pedig motyog
valamit az orra alatt, amit alig értek. Leteszem a telefont, és csodálkozva a
hallottakon, elindulok a konyhába készíteni egy teát. Épp csak felforr a nagy
bögrényi víz, ismét telefonálnak. Beleteszem a filter a vízbe, és felveszem a
telefont.
Ezúttal egy akadékoskodó férfi az, aki azért hív, hogy
elmondja nem tetszését és lehurrogjon. Azonnal a magam védelmére kelek, de nem
sikerül meggyőznöm. Elismétli önmagát, aztán bontja a vonalat. Megdörgölöm a
homlokomat. Mi féle lavinát indítottam én el?, kérdezem magamtól, mire
ismét meghallom a telefon hangját. Anélkül, hogy oda néznék, bele szólok. Egy
komoly, gondterheltnek tűnő nő keres, hogy a Nyugdíjas Otthonba lépjek fel
jövő héten, szórakoztatni az öregeket. Elfogadom a meghívást, bármennyire is
sértő kissé a „szórakoztatni” megjegyzése, és inkább a részletek megtárgyalásra
koncentrálok.
Miután bontom a vonalat, vissza megyek a konyhába, felírni
valamire a dátumot és a helyszínt. Ám ahogy kihúzok a konyhapulton heverő papír
és újság kupac alól egy tiszta lapot, felborítom vele a fél kész teámat.
Ösztönösen utána kapok, csakhogy ezzel beütöm a combomat a pult éles sarkába és
leverem a poharat a földre.
- Csessze meg, simogatom a sajgó combomat és
inkább leülök a bárszékbe kifújni magam.
Épp csak eltelik öt perc a telefon ismét felszólal. Ezúttal
nem veszem fel. Inkább a mosogatóhoz sántikálok, és neki veselkedek a magas
edény-és pohár tornyoknak, amiket már két napja el kellett volna mosogatnom.
A telefon azonban mintha megvárta volna, hogy végezzek,
abban a pillanatban felkiált, amint megtörlöm a kezeimet. Most már kevés
lelkesedéssel, de fogadom a hívást, ám senki nem szól bele. Fújtatva leteszem.
A telefon ismét csörög. Ahogy felveszem, elfojtott kacarászás kíséretében
megszakad a vonal.
Sarkon fordulok és egyenesen a gramofonhoz sétálok, hogy
feltegyek egy kis zenét. A zongora és a cselló harmonikus duettje szinte
azonnal megnyugtatnak és tompítják a telefon csengését, olyannyira, hogy csak a harmadik telefonálónak veszem fel a kagylót.
Először nem szólok bele, várva, hogy betyárkodnak e megint.
-
Violett?
Halló? – töri meg a csendet Irwin ismerős hangja.
-
Irwin?
- kérdezek vissza teljesen meglepetten. – Bocs, én csak az hittem, hogy valaki
szórakozik.
-
Hogy
mit csinálnak? – visszhangozza mintha rosszul hallotta volna.
- Többen
csak azért hívnak fel, hogy elmondják nem tetszésüket a bemutatómmal
kapcsolatban vagy azért hogy telefon betyárkodjanak – magyarázom el neki, mire
hümmög egyet.
- Ne
foglalkozz velük. Egész izgalmas előadás volt, ahhoz képest, hogy ilyen állatok
szinte már alig léteznek – jelenti ki teljes nyugalommal, ami most is meglep.
Hogy nem képes kijönni a sodrából? – Violett, el tudsz szakadni a telefon és a
madarak mellől? A hétvégén gyalogtúra lesz a hegyekben és gondoltam velem
jöhetnél.
- Gyalogtúra?
– dadogom döbbenten: nem is tudom eldönteni hogy a túra vagy a férfi hívása
döbbenetesebb. Azt hittem, hogy kínosra sikerült az első beszélgetésünk.
- Gyalogtúra.
Nem hosszú, csak 10 kilométer. – Fejti ki kissé izgatottan, ami elárulja, hogy
ő rendszeres túrázó.
- Nem hosszú,
tényleg, csak én egyáltalán nem szoktam túrázni – mondom, de kihallom a nyafogást
a hangomból.
- Egy
csomó ismeretlennel megyünk. Senki emberfia nem lesz, aki miatt ciki lenne. – nyugtat meg
- Ez
igazán megnyugtató… - motyogom, mert egyáltalán nem lettem lelkesebb.
Megdörgölöm az orrnyergem.
- Remek,
akkor szombaton 8-kor találkozunk a Tower Hotel előtt – vidul fel Irwin – Ó, és
kényelmes öltözetben gyere, hogy élvezhető legyen a túra. - hallom, hogy vigyorog, aztán leteszi. Én pedig
teljes döbbenetben bámulom a búgó kagylót. Mégis mi a fene volt ez?
Gyalogtúra? Irwinnel? Lecsapom a kagylót a helyére olyan gyorsan mintha
égetne. Mit tettem?, kérdezem magamtól, aztán rám jön a teljes pánik,
hogy fogalmam sincs, van e kényelmes öltözékem túrázni. Neki állok
feltúrni a lakásban lévő összes ruhásszekrényt, a kis cipős szekrényemet,
és a szennyes kosarat is. Negyed óra
kotorászás és ruha próbálgatást követően találok egy barna bőrkabátot,
egy zárt selyem blúzt és kendőt, és a tegnap hordott bakancsomat.
Vakarászva
a fejemet és szemmel tartva az öltözéket, csinálok egy kis paradicsomos tésztát
- ha már a teához nem volt szerencsém ma- , és a hollóimnak is adok egy-egy adag
aszalt gyümölcsöt.
….
Az óra még a nyolcat sem ütötte el, de én már
a megbeszélt Tower Hotel kerek, jégcsapra emlékeztető épülete előtt ácsorgok,
tördelve az ujjaimat, és átkozva magam, hogy ezt csinálom. Csoda lesz ha nem
töröm ki a bokámat vagy esek le a magasból…
- -
Hát
eljöttél – bukkan fel mosolyogva Irwin oldalt cipzáros fekete bőrkabátban, és
egy testhez álló olajzöld nadrágban, aminek a szára bele van tűrve a csizmájába.
Üde és kipihent, semmi nyoma annak, hogy korán kellett kelnie. Frissen van
borotválkozva, amitől most látom csak a gödröt az állán és az a szája egyik
szegletében. Nagyot nyelek. Ha eddig volt is kis esélyem a túlélésre, ezek a
gödröcskék most azt is eltüntették. - A csoport már fél órája elindult.
Gondoltam később megyünk utánuk, hogy ne legyen gáz ha lemaradunk. – jelenti ki
utalva arra, hogy nem vagyok egy nagy sport ember. Nem válaszolok, és inkább a
földre szegezem a tekintetem, erre kissé
lehajol, hogy a szemembe tudjon nézni.
- -
Violett,
ez csak egy séta, fölösleges ennyire izgulni. A szép látvány kárpótolni fog –
bíztat kedvesen elmosolyogva, aztán kiegyenesedik mint aki kész akár kézen állva
is felmászni a hegyre. – Gyerünk, induljunk.
A hotelt és a mögötte lévő, ütött-kopott
generátorokat megkerülve megpillantom az ösvényt, ami habár enyhén ki van
taposva, meredeken ível felfelé a mohás, sáros sziklák között, és máris eltűnik
a fentebb lévő éles kiszögellés mögött. Először fel sem tűnik, mennyire
csupasz, mennyire idegen az épületek vaskos szerkezetei és a sziklába vájt
lépcsők nélkül. Mintha nem is ez lenne a természetes, hanem az, hogy minden
dombot, lejtőt és hegyet beépítsünk különböző épületekkel és szerkezetekkel. Nem
is tudtam, hogy a városban található még ilyen terület.
Ahogy elindulunk felfelé, a szememet a
sziklákra szegezem, keresve a gyanúsan kiálló darabokat, hogy átlépjem őket,
elkerülve bármilyen ebből fakadó bajt.
Irwin lassan és türelmesen halad mellettem,
kényszerítve magát, hogy ne a saját, valószínüleg, ennél sokkal gyorsabb
tempóban menjen.
- Szóval
nem tegnap kezdted a túrázást – nyögöm egyre kifulladva, átlépve egy tompára
kopott, a földből félig kiemelkedő sziklát.
- Évek
óta csinálom már. Először akkor sétáltam nagyon sokat, amikor a taxi lerobbant
a város másik oldalán éjnek éjjelén és máshogy nem tudtam haza menni. De jól
esett a séta. Azóta pedig kellemes környezetben csinálhatom – válaszolja
anélkül, hogy zihálna vagy akár csak szuszogna kissé.
- És egyedül szoktál jönni? - kérdezem célozgatva arra, hogy van e valakije és lopva ránézek. Képtelen vagyok betelni
a sűrű szempillákkal, a pisze orrával és az állán lévő gödröcskével.
- Ha vannak csoportos túrák, mint mst, akkor azokra azonnal lecsapok, de általán egyedül vagyok. – Pillant rám jelentőség teljesen, elkapva a tekintetem, én pedig
elpirulva azonnal a földre szegezem a szemem.
- És
te hogy hogy nem? Ez az egyetlen hegy a városban, amit még nem kezdtek el
beépíteni. – teszi fel a kérdést, miközben felugrik a következő kiszögellésre
és felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen.
- Nekem
a madarak mellett nem sok időm jut másra. Csak az évenkénti szokásokra, mint a jégkorcsolyázás az első havazáskor, vagy sétálni a városban a leghidegebb
éjszakán. – válaszolom, bármennyire is hangzik nyugdíjasan, miközben a kezemet
nyújtom felé és hagyom hadd húzzon fel maga mellé. Ő pedig könnyedén, látszólag
minden erőfeszítés nélkül húz fel, majd fogja meg a könyököm, míg meg nem
bizonyosodik róla, hogy stabilan állok. Fülig vörösödöm, pedig ez csak egy sima
hétköznapi gesztus. Irwin pedig elmosolyodik, aztán tovább sétál, kissé húzva
maga után, tovább fogva a kezemet mint az szükséges lenne.
Zavaromban gyorsabb tempóra váltok. Meglepetésemre
egy-két kilométert is megtudok így tenni, amit Irwin elismeréssel fogad, habár
többször pillant rám, ellenőrizve, hogy tényleg bírom e a tempót.
A hotel élénk piros,
hegyes teteje már rég nem látszik a sziklás hegy csupasz, szürke szikláitól,
amiknek a kiszögellései itt már több helyen málladoznak. Rám tör a pánik.
Lassítok, és pihegésnek álcázva körbe nézek, merre lehet a legbiztonságosabb az
út. Irwin tovább sétál, és könnyedén átlépi a megmohásodott, kissé sötétebbnek
tűnő köveket, szikladarabokat. Megpróbálom utánozni, és ugyan oda lépni, ahová ő
is.
Pár lépés erejéig sikerül is felvenni vele a
ritmust, de aztán túl kicsit lépek, és egyből kifordul a lábam alatt a szikla.
Megbicsaklik a bokám, és máris kicsúszik a talaj alólam. Felsikkantok, amire
Irwin azonnal reagál és utánam kap, megragadva a levegőben hadonászó kezemet. Nem
zuhanok hátra, csak megcsúszok, bevágva a térdemet és a combomat.Felnyögök, és
egy percig csillagokat látok a fájdalomtól. Irwin azonnal mellém guggol és
felméri a sérüléseimet.
- Nem
mondtad hogy ez ennyire veszélyes – nyögöm a combomat simogatva, amit amúgy is
beütöttem előzőleg a konyha pultba.
- Te
meg nem mondtad hogy ekkorát tudsz esni – válaszolja immáron egy visszafojtott
mosollyal a kipirult arcán. Most szórakozik rajtam?- Rá nyomjunk egy
sziklát? Az úgyis hideg. - Most már tényleg nevet, mire én fülig vörösödök és
gyengén megütöm a vállát.
Lassabb
tempóban haladunk tovább. Továbbra is bicegek, és úgy érzem a bal lábam, mintha
lángolna, de össze szorítom a fogam és nem nyafogok. Az út ekkor lejteni kezd
jelezve, hogy innen lehet vissza felé menni a Hotelhoz, illetve tovább az ennél
jóval meredekebb terepre.
- - A
kanyar mögött van egy kis tűzrakó, ott tudunk kicsit pihenni – jelenti ki Irwin,
aztán felém aggodalmasan felém fordul.
- - Remek, akkor menj előre, én majd mászva utol
érlek – mondom, a nem sajgó lábamra állva miközben kifújom magam.
- - Kár lenne lemaradni a panoráma kilátásról – próbál motiválni, aztán mellém lép, a
kezemet átteszi a vállán, míg a másikkal megragadja a derekamat. Azonnal megfeledkezek
a lábamról, amint megérzem Irwin mentás-eukaliptuszos illatát és a teste
forróságát. Ránézek, de elkapom a pillantását. Arcán árnyék suhan át, miközben
elnyílik a szája és végig siklik az arcomon a tekintete. Én pedig
legszívesebben a vállára hajtanám a fejem és megkapaszkodnék a nyakába, hogy
ölbe vegyen. Mintha Irwin olvasna a gondolataimban, közelebb húz magához, így
az oldalunk teljesen egymásnak simul.Elakad a lélegzetem.
A
tűzrakóebben a pillanatban bukkan fel előttünk. A kőből rakott, magas fala
körül, elfektetett nagyjából vízszintes sziklák sorakoznak, amiknek a tetejük
fényesre van ülve. A tűz már nem ég, csak parázs pislákol, amit valószínűleg a
csoport többi tagja rakott, mikor itt voltak.
A kilátás
azonban páratlan: az egész város olyan aprónak tűnik, hogy innen fentről inkább
hasonlít egy makettre. Egy valósághű makettre, ahol minden precízen és
pontosan van elhelyezve:a kövérebb-keskenyebb hegyekbe ágyazott házak és épületek,
a hegy lábánál kanyargó vékonyka utak, amiket fekete gőzautók pettyeznek, az a
pár acél híd, ami nyakláncként köti össze a két, legnagyobb épületet, a
Városházát és a Vízi Malmot, amik szemben állnak egymással, bámulva a másikat a
szomszédos hegyen.De még a lustán a szürke égen úszó hőlégballonok és kis méretű
zeppelinek is.
- - Bámulatos
a kilátás – vallom be ámulva miközben megpróbálom a szememmel megkeresni a
hotelt, ahonnan indultunk, majd a karó alakú hegyet, ahol lakom. Ha nyuhorítok,
akkor látom is.
- - Ezért éri meg ide felmászni – mondja elégedetten, majd
elmosolyodik azon, ahogy elveszem a táj részleteibe. Ezután fogja magát, és
leül az egyik sziklára és iszik pár korty vizet. Csatlakozom hozzá és iszok én
is, anélkül, hogy levenném a szemem a tájról
-
- Le kéne
fotózni, nem?
-
- Ha az
öcsém itt lenne, hidd el, azt tenné – válaszolja két korty között.
- - Ő most hol
van? – teszem le a sajgó lábam mellé a kulacsot, még mielőtt az összeset
megiszom egyszerre.
- - Európában
a feleségénél – válaszolja miközben a kulacs kupakját kezdi el piszkálni.
Láthatóan nem tetszik neki, hogy ilyen messze él a testvére.
- - Az nincs
túl közel – válszolom, aztán elkezdtem egy bottal piszkálni a még halványan
parázsló tüzet – Mondjuk én is úgy költöztem ide a szomszéd városból, Snozworthből. Úgyhogy
valamilyen szinten megtudom érteni.
-
- Miért költöztél
ide? – nyúljtja ki a lábait kényelmesen – Az öcsémnek elég nyomós oka volt rá.
- - Fojtogató
volt már a környezet és nem találtam a helyemet – válaszolom óvatosan anélkül,
hogy felnéznék rá. – Hettie volt az, aki a megoldást nyújtotta.
- - Ki az a
Hettie? Már máskor is hallottam a nevét. – kérdezi meg nyíltan, amit már eddig
megszokhattam volna.
- - A
féltestvérem. Ő költözött ide, Kanurthain-ba, elsőnek, aztán évekkel később hívott meg,
kiszabadítva Anyánk és a város bűvköréből.
- - Tehát
akkor az Anya a közös pont. – vonja le a
következtetést, majd előre hajol, hogy megnézze, mi olyan érdekes a parázsban.
-
- Pontosan –
pillantok fel rá elismerően – Hettie
apja még akkor meghalt amikor ő kicsi volt, az enyém pedig bő egy évtizede döntött
úgy, hogy inkább utazgat a világban. De ennek ellenére is tartjuk a kapcsolatot.
– fejtem ki, miközben birizgálni
kezdek egy nagyobb, dió nagyságú parazsat a botommal.
- - Hát az
enyémek idősek és betegesek már ahhoz, hogy levelezzek velük. Maximum az ápoló
tudna vissza írni, de az a nő nem az az életvidám fajta. – húzza el a száját,
bele gondolva a dologba. – Kár, hogy mindegyik nővérem aktakukac. Jobb
szeretném a szülőket ismerős kezébe adni.
- - Miért hány
nővéred van? – szegezem neki meglepődve a kérdést, abba hagyva az egyre inkább
kialvó parázs piszkálását.
-
- Hárman
vannak – mosolyog miközben rám pillant. – Nagy a család, igen.
- - El
képzelni sem tudom, hogy egy nagy családban éljek. Mi mindig csak hárman
voltunk… - elmélkedem hangosan ám
ekkor a botom megfeszül a tűzrakó egyik sziklája csúcsán, amitől a másik vége
osztorként kilő, elpöckölve a parazsat is. Egyenesen felém. Ösztönösen hátra
dőlök, de leesek a farönkről, egyenesen Irwin mögé.
Irwinből kitör a
nevetés. Olyan jóízűen nevet, hogy a térdét is csapkodni kezdi.
- - Jól….
Jól vagy? – próbálja megkérdezni, de alig kap levegőt a röhögéstől. Nem válaszolok. Legszívesebben elsüllyednék
szégyenemben, ám a férfinevetése ragályos. Most először
elmosolyodom én is
saját magamon. Percekig nevetünk, és egyáltalán nem kínos, hogy rajtam.
Inkább olyan, mintha együtt láttunk volna egy jó komédiát. Aztán Irwin
megfordul és felhúz maga mellé. Segít leporolni a kabátomat, amin meglepően sok
falevél és sár folt van. Ő még mindig mosolyog, kipirult a nevetéstől,
eltüntetve a komolyságot az arcáról, amit általában látni rajta. Egész
fiatalnak tűnik így most. Össze akad a tekintetünk. A vidámság azonnal átcsap
valami mássá, valami erősebbé és forróbbá. Óvatosan kiszed a hajamból egy
törött ág darabot, majd a kézfejével gyengéden az arcomhoz ér és végig simítja, amitől elakad a lélegzetem is. Behunyom a szemem és lágyan a kezébe nyomom az
arcom. Irwin enyhén felmordul, aztán megfogja az állam, felemeli kissé és megcsókol.
A csókja puha és óvatos, de határozott és kíváncsi. Én pedig elolvadok tőle.
Visszacsókolok, mire a nyelve utat talál a számba. Megragadom a tarkóját és
közelebb húzom magamhoz, anélkül, hogy gondolkodnék bármiről is. Egészen addig
csókolózunk, míg levegőért nem kapkodunk. Amikor elhúzódik ködös tekintettel
néz rám, mint akit teljesen elbűvöltek.
Hasonló kép érzek én is, de aztán meglátom a
vörös foltot kikandikálni a kabátja alól, mire elönt a pánik. Felpattanok, erre
felborítom a kulacsokat és kiöntöm a tartalmát a lábunkra. Ebben a pillanatban
fogom fel, hogy ez a jelenet már megtörtént. A vörös folt. A kiömlő folyadék.
Irwint volt az a férfi.
- -
S….sa-sajnálom
– dadogom, mire Irwin felszisszen és elsápad. Rájött ő is.
Egy szó nélkül megfordulok és valósággal
elmenekülök.
-
- Violett,
várj… Én, nem … - kiált utánam, de nem fordulok meg.
6.
A soron következő napokban, talán hetekben,
önkéntes száműzetésbe vonulok. Nem tudok szembe nézni a világgal, sőt még
tükörbe nézni sem tudok. Utálom magam, mert Irwin nem érdemelte meg hogy
leforrázzam, és azért is, mert megcsókoltam, hamis illúziókba ringatva mindkettőnket.
Hogyan is gondoltam, hogy bárkivel működni fog ez?
- Most
volt ebből elég – löki be az ajtót Hettie, és dobja le a négy szatyornyi
élelmet a konyhapultra majd keresztbe teszi a kezeit a mellkasa előtt, akár Anyánk.
Miután felhívtam a túra utáni nap telefonon és közöltem vele, hogy nincs
kekszem, ő azonnal lecsapott rám – mert csak akkor fogy el a karamellás keksz,
ha baj van.Kifaggatott minden részletről, megjegyezve azt is, hogy két napig
még csak az orromat sem dugtam felé. Még is segített pár dologban. Egészen
eddig.
- Ez
csak egy pasas, Vi. Még csak nem is jártatok, úgyhogy nekem ne csináld ezt a
szakítás utáni depressziót. – Szid meg, mire én behúzom a nyakam. Erre Hettie
oda megy az ablakhoz, hirtelen kihúzza a függönyöket, letépi rólam a takarót és a lábamnál fogva
kiránt az ágyból.
- Szedd
össze magad, aztán takarítsd ki a madaraidat. Bűzlötök. – Kezd el bevonszolni a
fürdőszobába, miközben én a padlón matatok fogódzkodóért. Kinyitja a zuhanyzó
csapját és az arcomba irányítja az összes hideg vizet. – Holnap bemutatód van! Észszerű lenne részt is venned rajta. – Nyit rá még jobban a vízre, mire
felkiáltok.
- Elég,
elég, elég.
- Jó. Ha már így észhez tértél: este lesz a Télváró Parti a Vizi Malomnál, és idén is
szeretnék veled elmenni – mondja most már normális hangnemben, miközben
neki dől a fürdőszoba falának, és végig nézi, ahogy többszöri megcsúszás
közepette feltornázom magam a vizes földről.
- Az
ma lesz? – nyögöm teljes képzavarban. Minden évben együtt megyünk el és
részt veszünk a város egyik legnagyobb eseményén, amikor elzárják a vízimalmot
a zord tél előtt. Rengetegen szoktak részt venni rajta, és általában a hangulgat
is emelkedett szokott lenni. Csak a bolond hagyná ki.
- Igen,
Vi – válaszolja és most már inkább lágyabb, könyörgőbb a hangja.
-
Oké
– nyögöm beszállva a kádba, hogy le tudjam szedni magamról az átázott hálóingemet.
- Akkor
megyek én is készülődöm - jelenti ki a
megszokott vidám hangján, aztán indul is kifelé.
Valahogy kétszer annyi időbe telik elkészülnöm.
Alig találok olyan ruhát, ami meleg, mégis kényelmes. Nem tetszik egyik szoknya
sem, és egyik blúz sem. A hajamat sem sikerül feltűznöm, mert folyton kiesnek
belőle a hajtűk, és a szempilla spirálomat sem találok. Feladom. Megfésülködöm,
és hagyom kiengedve a hajamat, aztán bekrémezem az arcom, majd felveszem az első
nadrágot, ami a kezem ügyébe akad, és az első zárt, magas nyakú blúzt. Az
összhang olyan komor és sötét a feketétől, mint a kedvem. Megvonom a vállam,
aztán bekapok pár falatot a tegnap megmaradt zabkásából, miközben zacskóstól
beteszek mindent a hűtőbe.
….
A Vízi Malom egy sziklába ágyazódott acél monstrum, aminek hatalmas, a sziklába és az acél gerendákba ágyazott kereke
lustán köpi ki a vizet táplálva a folyót, ami a város szélén csordogál. A
lapátok már csak lassan forognak,elcsitítva az amúgy hangosan zúgó vizet,
miközben módszeresen állítják le a malmot. A hozzá tartozó épület, ami tulajdonképpen
a gépház, szintén terebélyes, vaskos gerendákból összerakva, ami a sziklán és a
malom kerekét tartó acél oszlopokon pihen. Keskeny, osztott üveges ablakai,
amik általában üresek, sötétek szoktak lenni, most a parti fényei megszínezik
sárgára és meleg fehérre.Az egyetlen vaskos kéménye, most kivételesen füstölög,
amit alig lehet észre venni az égbolton kecsesen táncoló északi fénytől.
Megállok és megbámulom, mint mindig ha látható. Hetti, látva hogy nem a
bejárati ajtó és az előtt ácsorgó, beszélgető, szivarozgató tömeg felé haladok,
megköszörüli a torkát, mire én felsóhajtok és tovább indulok.
A malom házban, habár csak csupasz, dísztelen
falak állnak, hatalmas a tömeg, amiből mindenhová jut: az ablakok alá
sorakoztatott székekre, a mellette felállított, magas bárpultra -ami mögött a
vas szekrényen tömérdek mennyiségű ital és rágcsálni való -, és a hat tagú
vonós zenekar előtti táncparkettre is, amin az emberek a ritmusos dallamra
táncolnak.
Hettie a fekete és arany színű testhez álló
sziluett ruhájával szinte azonnal elveszik a szemem elől a félhomályban és a
tömegben. Csak a csillogó, falevél formájú hajdísze segít őt szemmel tartanom.
Izgatottan körbe pillant, aztán meglát valakit, aminek integet majd a
vállaimnál fogva oda lökdös hozzá. A lány vékony, magas, beesett arcú, amiről
eltereli a figyelmet a fodros ujjú blúza és a gyöngyökkel gazdagon megrakott
szoknyája, amit elől kicsit meg kell emelnie, hogy közelebb tudjon sétálni
hozzánk a tömegben. Lelkesen beszélnek valamit, amiből egy szót sem értek, de
rám néznek, a lány pedig a kezét nyújtja. Kezet rázok vele, és bemutatkozom, már a saját hangomat sem
hallom. Majd folytatva a beszélgetést, a háta mögé mutogat és hevesen magyaráz
valamit, talán felsorol valakiket, mire Hettie megörül. Feltételezem a többi
barátnőjéről van szó. És ez az a pillanat, amikor én kihúzom magam a
társalgásból és megkeresem a pultot újabb koktél gyanánt.
A csapos fiú habár fiatal, fehér ingujja a
könyökéig tűrve, nadrágján halszálka csíkos köténnyel, talpra esett és
gyakorlott, képes ritmust tartani a rengeteg rendeléssel, ami folyamatosan
záporozza őt. Pár perc és én is megkapom a koktélomat, amibe azonnal nagyot
kortyolok. Aztán fogom az olajbogyót és rágcsálva körbe nézek: sok embernek az
arca ismerős a környékről, és az utcánkból, ahol lakunk, sőt még az öreg Phineas
is eljött és habár lassan, öregesen de táncol a molett, alacsony feleségével.
Látom Hettiéket is, ezúttal még több emberrel körbe véve beszélgetni. Ekkor
azonban megpillantom Irwint. Ő már kiszúrt engem, de nem jön közelebb. Csak
figyel könyörgő szemekkel, mintha csak arra várna, hogy feltegye azt a rengeteg
kérdést, ami nyomja azóta, hogy faképnél hagytam. Lebiggyesztem az ajkam, aztán
elfordulok. Felhajtom a koktélt, és még kettőt kérek. Pont mielőtt
megjelenik mögöttem. Rám zúdítja az összes kérdését, hadar, sokszor megbotlik a
nyelve, ami már az alkoholtól van. Alig értem, miről beszél, de egyértelmű,
hogy számára a tűzrakónál történtek nem jelentik a kapcsolatunk végét. Megkapom
a két koktélt, de az egyiket kiveszi Irwin a kezemből és felhajtja. Én is
felhajtom, aztán kép szakadás.
.…
- Ví?
Hellóó.– tör be a tudatomba Eldon hangja, amit hangos zörgés követ. Kinyitom
a
szemem, amiken mintha mázsás súlyok lennének, miközben a fejem tompa zúgása
felerősödik, és vele együtt a gyomrom is forogni kezd. Felnyögök a már most
gyötrő másnaposságtól, aztán megdörgölöm az arcomat. Ekkor azokban egy kézbe
ütközök. Megdermedek és lassan oldalra pillantok.A hálószoba tele van ide-oda
ledobott ruhadarabokkal, az ágy melletti viharlámpa a földön hever darabjaira
törve, és a díszpárnák nagy része is le van szórva az ágy mellé. Az ágy azon
része mellé, ahol Irwin fekszik, meztelenül.
- - Ring-ring-ring
– csatlakozik a lármához Jehu is, amivel felkelti a férfit. Felnyög és
eltakarja a szemeit kitetovált bal karjával, majd nyöszörög és háttal fordul az
ablaknak. Most látom csak, hogy a másnaposság lila karikákat festett a zafírkék
szemei alá, és elsápasztja amúgy is fehér bőrét. Morogva kinyitja a szemét, de
amint meglát előbb engem, majd a lakásomat, ledöbben.
- - Mi
történt…? – nyögi reszelős hangon, miközben felkönyököl az ágyon.
- - Úgy…úgy
tűnik elég sok minden. – válaszolom a kócos hajamba túrva. Ekkor tűnik fel, hogy
én is meztelen vagyok. Kapkodva magamra csavarom a takarót, aztán kipattanok az
ágyból. Ezzel a mozdulattal azonban megszédül, és rám tör a hányinger. Kihúzom
magam és veszek pár mély levegőt, majd lábujjhegyen elindulok a konyha felé, hogy
csináljak két adag erős fekete teát. Olyan óvatosan mozgok, ahogy csak tudok,
mégis fülsüketítően nyikorog minden fiók és zörög mindegyik kanál. A víz
forraló vonyításával és a fájdalomcsillapító zörgésével egyetemben. Lerogyok a bárszékre és dörzsölni kezdem a
halántékomat. Mégis mi történt tegnap este?, próbálok vissza emlékezni, de az
utolsó emlékem, hogy a bár pultnál ülök Irwinnel több üres feles pohár
társaságában.
Mire felforr a víz, Irwinnek sikerül
kikászálódnia az ágyból, magára húzva a bokszerét, ami az ágy háttámláján hevert
eddig. Tátott szájjal bámulom a csupasz felső testét, amit az egyre halványuló
égési sérülés csúfít, a lapos hasát és a buja szőrt, ami elveszi a bokszer vastag
gumija mögött, és a sok gyaloglástól izmos lábait. Nagyot nyelek. Irwin mintha kihúzná magát, bármennyire is
van rosszul, majd célba veszi a mellettem lévő bárszéket.
- - Ezek
szerint te sem bírod a piát. – vonja le a következtetést, mire én csak
színpadiasan fújtatok egyet.
- - Volt
okom, amiért inni kellett… – motyogom az orrom alatt, miközben elkészítem a
teákat, és oda tolom az engem figyelő férfi elé a fájdalomcsillapítóval együtt.
- - Addig
maradsz csak ameddig megiszod – jelentem ki, de mivel suttogok egyáltalán nem
fenyegető a hangom. Ebben a pillanatban nem tudom kire vagyok inkább mérges:
magamra, mert olyat tettem, amit egyáltalán nem szoktam, vagy Irwinre, aki
kitartóan figyel engem, várva hogy mikor nyugszom meg és beszéljük meg a
történteket. Ekkor azonban
kihívóan rám kacsint, és csak egy fél kortyot iszik, nem többet.
- - Ne
tedd még kínosabbá, Irwin, így is ég az arcom a baleset miatt – pillantok a
mellkasán éktelenkedő piros foltra.
- - Nekem
meg a mellkasom – válaszolja viccnek szánva, de a mosolya azonnal el is hal,
ahogy végig néz magán – Figyelj, balesetek mindig vannak…
- -
Nem,
ne gyere nekem ezzel az a véletlenül előfordul dumával. Tudod, hányszor
hallottam már ezt és utána mégis sajnálkozás és megvetés fogadott, mintha kivetni
való rongy lennék? – vágok a szavába kikelve magamból. Nem szoktam a másikiba
fojtani a szót, de képtelen vagyok abba hagyni. – Nem tudod, milyen pocsék az,
hogy mindenki azt vágja a fejedhez, hogy szar alak vagy, és azt várják, hogy
változz meg. – könnybe lábad a szemem, mire a férfinak a döbbenettől kikerekednek
a szemei, mint aki nem erre a vallomásra számított. – És… nekem ez már nem megy. Nem akarom mások
lesajnáló vagy gyűlölködő arcát látni… Legfőképpen tőled nem.
- - Violett…-
hirtelen feláll, hogy a kezemért nyúljon, de aztán émelyegni kezd és a gyomrára
szorítja a kezét, mint aki mindjárt elhányja magát. A pohárra néz, aztán rám,
majd ismét a pohárra.Iszik belőle, de egy kortyot hagy. Úgy tűnik, hogy nem
akarja annyiban hagyni a dolgot. –Én egyszer sem tettem ilyet. Egyszer sem sem
sajnálkoztam vagy ítéltelek el, mert nem zavar “kétbalkezességed” – mondja a
levegőben idézőjelet mutatva, mintha nem lenne ez akkora ügy.
- - - Ezt
most csak úgy mondod… – motyogom és most már az ajkam is remeg, a visszatartott
könnyektől. Elfordítom a fejem és a kezemmel babrálok. Érzem, hogy néz engem,
lyukat üt a bőrömön, miközben többször felemeli a kezét, hogy megfogja az
enyémet, de végül nem teszi. – Csak
azért mondod, mert ezt akarom hallani, és én hinni akarok neked… -
mondanám legszívesebben, de ha belekezdek a mondatba, elsírom magam. Fogom a
poharát és kiöntöm a maradék korty teát, aztán beszaladok a fürdőbe és magamra
zárom az ajtót.
Hosszú percekig csend van az ajtó túl oldalán,
aztán motoszkálás, és léptek zaja majd ajtó csapódás. Irwin elment. Némán
folynak a könnyeim. Átkozom magam, hogy egy csepp szerencse se szorult belém,
hogy mindent elcseszek….
Akkor állok fel, amikor már elzsibbadtak a
lábaim. Hideg vízzel lezuhanyzok, megmelegítem anyám lefagyasztott levesét, majd
befekszem az ágyba és az üvegplafonon bámulok kifelé.
7.
A következő napokban minden vissza kerül a régi
kerékvágásba: elmegyek az idősek otthonába és az óvodába bemutatót tartani, amik
jól sikerülnek és még az idősek is jót szórakoztak. Bevásárolok élelmiszert,
szivart és új lemezeket a gramofonba, hogy még több zenét tudjak hallgatni, aztán
ismét bezárkózóm a lakásomba és csak a madarakkal foglalkozom.
Ezúttal el is terelik a figyelmemet, mivel új
dolgot tanulunk – a hozd ide és hívó parancs szavakat -, amik habár nem
nehezek, alaposan gyakorolni kell mindegyik hollóval. Majd miután kitakarítom a
ketrecüket, elhatározom, hogy felújítom a fákat, amiken ugrálni szoktak. Épp
csak felírom, hány darab fára vagy rúdra van szükségem, amikor csengeni kezd a
telefon. Nem sietek fel venni, bárki is legyen az. Majd vissza hív, ha fontos.
A telefon elnémul, az üzenetrögzítő azonban megszólal:
- Violett,
Irwin vagyok. Nem veszed fel a telefont, biztosan dolgod van, de mindenképpen
beszélni akarok veled, főleg hogy úgy elrohantál. Megint.–kezd bele kissé
erőtlen hangon, aztán elhallgat egy kicsit. Mintha nem találná a szavakat, ami
egyáltalán nem vall rá. – Sok minden történt közöttünk, tudom, de… de úgy
gondolom, hogy bármilyen akadályt áttudunk hidalni, csak ehhez az kell, hogy te
is akard. Én akarom: akarom újra kezdeni veled, akarok kitalálni bármit, ami
segít, és akarom, hogy te és én ismét a hegyen legyünk, és a várost kémleljük…
- ismét elhallgat, ám ezúttal sokkal hosszabban. – Hívj vissza. – kéri aztán
leteszi a telefont.
Az üzenet annyira meglepő, hogy kiesik a toll a
kezemből. Nem is figyelek oda, csak dermedten bámulom a készüléket miközben
zavarosan visszhangoznak Irwin szavai a fejemben: Újra kezdeni, áthidalni
a gondokat, te is akard…A meglepődést gyorsan felváltja a döbbenet, és a sajnálkozás.
Nem tudja, mire vállalkozna, csóválom meg a fejem, miközben
érzem a sírás keserű gócát a torkomban. A konyhába megyek, hogy elővegyem a
dugi szivart, de nem találom. Mi a… bekukkantok a vaskos pult alá, de
csak a ragasztó szalagot látom. Ekkor ugrik, be hogy Hettie vitte el, amikor
megtudta a forrázós esetet.Ne már, ne már, ne már…, kiáltok fel és toporzékolni
kezdek kínomban. Sarkon fordulok, és dühösen oda trappolok a mosogatóhoz,
hogy a benne tornyosuló mosatlan közül kihúzzak egy poharat, hogy csináljak egy
erős puncsot. Ahogy kihúzok azonban egy üvegpoharat, belenyúlok az egyik
konyhakésbe és elvágom tenyeremet a mutató és a hüvelyk között. Csessze meg,
kiáltok fel rémültem, és már szorítom rá a pulton heverő konyharuhát. Éget és
lüktet, olyannyira, hogy majdnem elnyomja a szokásos mérgelődéssel vegyes
szégyenkezést. Még is hol van az a nevetés és lazaság, ami Irwinnel volt?, kérdezem
magamtól, de szinte azonnal mellbe vág a válasz: Iwinnel együtt eltűnt. Nincs
már az a könnyedség és energikusság, amitől nem hogy izgalmasabbá vált a világ,
hanem amitől kicsit nyugodtabbnak is érezhettem magam.
Azt hiszem, ebbe már bele kell törődnöm, vonom le a keserű következtetést,
miközben a konyharuha vérrel áztatott felét megfordítom, hogy egy másik, még
tiszta része kerüljön a friss sebre.
Következőre
Hettivel egy közeli, nem régiben megnyílt étterembe megyünk egy kései ebére. A féltestvérem
mindenképpen ki akarta próbálni, mert jókat hallott a helyről, másrészt lehet,
hogy megpályázza az egyik szabad állást itt. A kandallóban ropogó tűztől és
gyertyáktól hangulatos a hely, a pincérek közvetlenek és gyorsak, és tényleg
igyekszem jópofát vágni, de csak némán iszogatom a pohár vörös bort és hallgatom
Hettiet. Napokkal visszamenőleg újságolja el merre volt és mi történt, aztán
faggat a rossz kedvem miatt. Ám most nem
avatom be, mint amúgy szoktam. Sok mindenben egyet értünk, de ez a kivél: ő
optimista, és merész, míg én kockáztatni is alig merek, mert már előre tudom a
végét. Hettie kissé zokon veszi, de nem feszegeti a témát, inkább megitatja
velem a poharam maradékát és haza indulunk.
Amikor
azonban haza érek, csomagot találok az ajtómra ragasztva. Irwin küldte. Egy
medál, amin ez áll: “Egy hiba kell hogy legyen minden élőnek, igaz-e? Mert a
rózsának is van tövise, akármilyen illatos.”
A bortól
könnyűnek és bátornak érezve magam, kicsapom a bejárati ajtót, aztán anélkül,
hogy levetkőznék, egyenesen a telefonhoz megyek, hogy felhívjam őt. A kezem
mégsem emeli fel a kagylót. Ott hagyom, leveszem a kabátomat és a
csizmámat,majd megyek egy kört a lakásban. Ismét próbálkozom és ezúttal
összeszedve magam tárcsázom őt. A hangpostája veszi fel, ami szerint épp
dolgozik úgyhogy hagyjak üzenetet. Csak bágyadtan sóhajtok és leteszem.
Elmegyek inkább egy forró fürdőt venni a
szivarral. Addig maradok, amíg ki nem hűl a víz.
….
Másnap délelőtt a só szóró robotok jellegzetes
vinnyogására kelek, ami felhallatszik
a házamba. Kinyitva a szemem, látom is a méz sárga lámpájuk villogó színét beszűrődni az utcáról. Hatalmasat ásítva
felnézek az üvegkupolámra, amire nyugodt egymásutánban hullanak a kövér
hópelyhek. Egy darabig még elnézegetem, de aztán kikászálódók az ágyból és a
konyhába megyek valami reggeli való után nézni. Épp csak kinyitom az egyik
szekrényt, szembesülök a ténnyel: alig maradt madár eleség.
Megdörgölöm az arcom, aztán veszek egy papírt
és listázom, mikre lesz szükség -bele számolva a téli tartalékokat is, és új
ketrecnek valót. Majd a nappaliban lévő ruhás szekrényt látogatom meg, hogy a
vastagabb ruháimat feltúrva kiválasszak egy tarka szőrme kabátot, egy téli,
vastag alsó szoknyákból álló méregzöld szoknyát és egy hozzá passzoló kosztüm
kabátot. Majd elindulok bevásárolni.
Az idő ahogy egyre hidegebbre fordul úgy
jelenik meg az első vékony hótakaró is a zajos városon és lassítja le a
közlekedést és a mindennapos kapkodást. A téli lánctalpas munkarobotok szinte
azonnal felbukkannak és pöfékelve pufogva munkához látnak eltakarítva a
porhanyós havat az útból, miközben sárga fényük apró bogárként villog szerte az
utcákban. A kémények okádni kezdik a vaskos füstöt, amik lefelé szállva vastag
füst réteget alkotnak a harmadik szinten lévő házak magasságában, teljesen
elrejtve azokat a szem elől, miközben felgyulladnak az útszéli és a lépcsők
mentén lévő kandeláberek és az épületek fényei, amik egész nap fehér
pontokként ragyognak az egyre komorabb időjárásban.
A fekete taxikból, amik szinte mindenhol ott
lebzselnek, most hirtelen alig látni párat, így sok időbe telik egyet elinteni
és eljutni a központba. Kétszer annyi ideg
tart az út, és mire kiszállok, már megbánom, hogy nem előbb intéztem ezt el.
Az idő is hirtelen mintha csípősebb lenne.
Megborzongok, aztán feljebb húzva a kabátom gallérját keresek magamnak egy
utcai árust, ahol forró csokit lehet kapni. Dupla adagot kérek, és egészen
addig melengetem vele a kezem és szürcsölöm, míg megérkezek Molly és Pat
Lidgett boltjához, ami a következő sarkon van egy magas, karcsú épület
földszintjén.
Amint belépek a nehéz faajtón, megszólal egy
kolomp a fejem felett, és megcsap a sülő pékáru kellemes kovászos és az aszalt gyümölcsök tömény, édes illata.
Pár lépést teszek befelé, aztán megállok és
körbe nézek.
A takaros üzletben régen barna tapéta és fehér
függönyök voltak, könyvtárhoz hasonlító elrendezéssel és polcokkal, hogy bárki
levehesse a friss pékárukat, az aszalt és szárított gyümölcsöket vagy kimérje
magának a magvakat. Most azonban minden polcot lecseréltek vitrinekre és
önadagolós üvegtárolókra, hogy minden elzárva legyen és kérni kelljen. Azután
alakították át a boltot, hogy magamra borítottam egy szekrényt annak idején. Azóta
mindig vaskos borravalót hagyok nekik, és nagy adagban vásárolok, hogy ritkán
kelljen jönnöm. Ez azonban mégsem jelent semmit, mert minden egyes alkalommal
látom rajtuk, mennyire utálnak.
Pat pillant meg először, miután kiszolgált egy
kamasz, csupa pattanásos arcú fiút. A férfi alacsony és sovány, így kicsit
bőnek hat a barna kockás köténye, amit egyfolytában visel. A séta botja mint
mindig, most is a bal kezében pihen és támaszkodik rá. Megtörli a lisztes kezét
a fehér ingében majd füttyent egy rövidet Mollynak, aki erre előbukkan az
egyik hátsó, a raktárba vezető, ajtóban. Ahogy meglát a mosoly lefagy ráncos,
májfoltos arcáról. Kihúzza magát, ráérősen megigazgatja fehér csipkés blúzát és
a barna kockás szoknyáját, majd elindul felém, miközben figyelmeztetőleg le sem
veszi a szemét rólam. Nem mintha terveznék beljebb menni a boltba. Kinyújtom a
papírra írt listámat, ő pedig kikapja a kezemből, aztán szó nélkül sarkon
fordul és eltűnik a vitrinek között.
Kevés forgalmuk ellenére, elég sokat kell
várnom, mire megkapom a három szatyornyi magvakat és négy kosárnyi szárított
gyümölcsöket. Kifizetem aztán azonnal sarkon fordulok és kimegyek a boltból.
Egyenesen arra a pontra sétálok vissza, ahol kiszálltam a taxiból. Az ujjaim
már most zsibbadnak a nehéz teher alatt, miközben a kosarak csúszkálnak a
kabátomon a celofán borítás miatt. Megpróbálok taxit fogni, de a most már heves
havazás miatt, minden autó foglaltnak tűnik. Negyed órával és számos ugrálás és
hadonászás után áll meg végre egy taxi előttem.
- - Jöjjön
gyorsan, mert a havazás egyre sűrűbb – kiált ki a taxi sofőr, miközben mutogat
hátra, ahol már valaki ül.
- - Köszönöm
– mondom neki hálásan, nem foglalkozva az utassal, majd a csomagokkal megküzdve
megpróbálok beszállni az autóba. Alig
boldogulok a szűk hely miatt, amikor is egy kéz a másik oldalról kisegít és egy
határozott mozdulattal behúzza az összes szatyrot és a kalap tartóra teszi. Épp
csak beülök meglátom a kézhez tartozó ismerős arcot, amin bájos mosoly ül.
Irwin.
Hirtelen
csend támad, és csak a taxi csikorgó gumijait halljuk. Kínomban megköszörülöm a
torkom aztán a kabátom széles gombjaival kezdek el babrálni.
- Nehéz
utol érni téged – jegyzi meg esetlenül Irwin, megtörve a feszült csendet.
Rápillantok: elegánsan van felöltözve, az ölében egy papír szatyor, amiben
konzervek és kávé van. Tehát ő is vásárolni volt. Össze akad a tekintetünk: az
övé aggódó és reménykedő egyben, míg az enyém kétségbe esett.
A kocsi élesen bekanyarodik, így elszakítom a
szemem róla és belemarkolok az anyósülés fejtámlájába. Aztán ismét egyenletesen
haladunk tovább, megmenekülve attól, hogy felboruljak ültömben.
- Nem
voltam otthon – válaszolom a kabátom gombjaira ismét rátaláló ujjaimra
koncentrálva, habár félig meddig igaz csak: amikor otthon voltam, csak rajta
járt az eszem, főleg hogy ajándékot kaptam tőle, és többször is felakartam
hívni, de csak egyszer ment, és akkor sem értem el, és számtalanszor bámultam
kifelé az ablakon őt keresve.
Irwin továbbra is engem néz, szólásra nyitja a
száját, de aztán félbe szakítja a sofőr káromkodása és az autó lassítása. A férfi
erre előre nyúl és behúzza azt az ablakot, ami a sofőrt elválasztja az
utastértől.
- Akkor
most mondom el, amit akartam. – jelenti ki határozottan, miközben felém fordul.
– Violett, tudnod kell, hogy én nem az az ember vagyok, aki megijed az első
útjába eső akadálytól főleg, ha az fontos dolog a számára – megdörzsöli a több
napos borostáját majd felém fordul – És azt is tudnod kell, hogy én nem nézlek
le, mert nálad kicsit másképp működnek a dolgok. Be is bizonyítom –
hangsúlyozza ki, aztán kihúz a kabátja zsebéből egy vaskos brosúrát és felém nyújtja. Bizonytalanul elveszem tőle: a hirdetésben apró robotokat
reklámoznak, amik a mindennapokban segíteni képesek.
- Te…
Te tényleg képes voltál utána nézni…? – kérdezem alig hangosabban mint a
suttogás. Össze vagyok zavarodva és még a szemem is könnybe lábad. Irwinre
nézek. Most először nyíltan: a kocsi félhomályában az arca komorabbnak tűnik,
ahogy az árnyékok megpihennek a csillogó szemeiben, a vékony ajkai vonalán,
amit most zavarában harapdál és a borostája alatt megbúvó szögletes állán. – De
ezzel nem tudok semmit megváltoztatni magamon
- Nem,
nem is kell hogy megváltozz – gyengéden megfogja a kezemet és maga felé húzza,
mintha egy kötél lenne a meredek szikla falon–Nekem úgy kellesz, ahogy vagy: a
csokoládé szemű lány, aki úgy tudja előadni a hattyúhalálát, hogy más, megtudná
sajnálni, aki akaratos, és céltudatos, hiába éri több meglepetés, mint mást…. –
tesz vallomást kedves, bensőséges hangon aztán a kézfejével megérinti az
arcomat, és pedig behunyom a szemem. Igyekszem felfogni amit mond,miközben a
keze gyengéd érintése az arcomon és az eukaliptuszos illata eltompítják
agyamat, ami azt kiabálja csak beképzelem. A kezére teszem a kezem és
ezúttal most én kapaszkodok belé úgy, mintha mentőkötél volna. Irwin válaszul megcsókol.
A csókja odaadó, határozott, reményteli és benne
van a kétség, amit érzett a napokban.Teljesen megrészegít. A nyelvem utat tör a
szájába és a csók hirtelen vad és heves lesz, amitől megszűnik a világ
körülöttük, elmosva a káromkodó sofőrt, a dugót, a kicsi hátsó ülést. Irwin
tarkójára teszem a kezem, mire ő megfogja a derekamat és az ölébe ültet.
Elvesztem az eszem: két kézzel a kabátjáért
nyúlok és kapkodva elkezdem kigombolni, amit azonnal az inge követ, amint
felbukkan a kabát vastag anyaga mögül, mire Irwin leveszi a nyakamról a sálat,
és lehúzza kabátom cipzárját, hogy aztán
csókolgatni kezdje a nyakamat és a szolid dekoltázsomat. Egy kicsit megállok és
átadom magam a bizsergető érzésnek, amiket a forró ajkai hagynak a hűvös
bőrömön. Mielőtt a szegycsontomhoz érne, lassan lehúzom a mellemről a blúzt,
hogy elérje a csupasz bőrőmet. Irwin felnyög, aztán érzékien puszilgatni kezdi
a keblem. Izgató, ahogy a forró nyelve hozzám ér, ahogy enyhén bök a borostája,
miközben a merevedése a ruhámon keresztül is nekem feszül. Most én nyögök
fel. Enyhén neki dörgölöm a csípőm, mire Irwin lélegzete eláll és képtelen
folytatni a mellem kényeztetését. Engem néz, félig lehunyt szemmel, kipirult
arccal, elnyílt, duzzadt ajkakkal és zihálva.
Ebben a pillanatban értem meg, hogy komolyan gondolt mindent, hogy
tényleg elfogad olyannak, ami vagyok.Azonnal az övcsatjáért nyúlok, de alig
bírok vele, amit a merevedése is nehezít. Irwin mohón besegít és egy mozdulattal
kicsatolja a vaskos övet és lehúzza a sliccét. Felhúzom a szoknyám, eltépem a
harisnyámat, aztán kettőnk közé nyúlok és az ölébe ülök.
Mindkettőnk lélegzete eláll. Irwin behunyja a
szemét, én hátra vetem a fejem és lassan ringatózni kezdek. Irwin megmarkolja a
csípőmet, de hagyja hadd én diktáljam a tempót, miközben le sem veszi a szemét
rólam és a meztelen mellkasomról. Gyorsítok, ütemesebbé téve a tempót, miután
megkapaszkodok a fejtámlában. Irwin néma O-t formál a szájával aztán
meg-megemeli a csípőjét. Az ülés megnyikordul, a rajta fekvő kézi táska a
padlóra csúszik. A sofőr káromkodása elhal. A számra tapasztom a kezem, de a
lebukás veszélye még izgatóbb, mint gondoltam. Behunyom a szemem, ahogy elönti
a testem a forróság, és elérek a csúcsra. Irwin végig néz, harapdálva az ajkát,
aztán a melleim közé fúrja a fejét és ő is elélvez.
Átölelem, a nyaka köré fonva a kezeimet és úgy
pihegünk. Aztán gyengéd csókot lehel az arcomra és felöltözünk.
Epilógus
Fél évvel később
A város peremén lévő völgyben vagyunk, amit egy mély, most már befagyott
tó szegélyez, magas, a hófelhőket is átdöfő hegyek között. Hideg, csípős az
idő, és habár havazás alig egy órája elállt, a vaskos hófelhők konodul borítják
az eget.
Irwin épp a kezén egyensúlyozó Jehuval próbál dűlőre jutni, hogyan is
üljön rendesen az alkarján, ám Jehu olyan izgága és olyan kíváncsian nézelődik,
hogy többször is csapkod a szárnyával, hogy ne essen le a férfi karjáról. Irwin
eközben a lehető legtávolabb tartja magától a karját, miközben a fejét is több
is elfordítja, mintha a holló bármikor le akarna csapni rá.
- - Csak
izgatott, nem fogja kivályni a szemeidet – bíztatom Irwint, mire kapok tőle egy
csúnya pillantást.
- - Nem vagyok
gyerek, Violett, én is tudom – motyogja, bár a hangja nem győz meg. Irwin az
utóbbi időben nyitott a madarak felé, több mindent kipórbált már, annak
ellenére, hogy tartja a két lépés távolságot. Mosolyogva a hóba lerakott
táskákhoz megyek – amiket már egy lánctalpas, derékig érő, zömök, engem egy
kályhára emlékeztető, robot cipel, megkímélve ezzel engem a cipekedések miatti
ügyetlenkedéseimtől - hogy elővegyek egy kis jutalomfalatot, hátha azzal
megkönnyítem Irwin dolgát.
Épp oda adom Irwinnek az ételt, mire Jehu, csapkodva a szárnyaival rá
veti magát a falatra. Irwin erre olyan mozdulatot tesz, mintha le akarná rázni
a kezéről a madarat, az azonban megczúszik az alkarvédőn és hevesebben kezd verdesni
mint valaha. Én ösztönösen utána kapok, de a térdig érő hóban megbotlok és
arccal előre egyenesen bele esek a hóba, hogy teljesen belep.
Irwin felnevet, hangja visszahangzik a hegyek között, aztán a szabad
kezével felhúz, hogy legalább kapjak levegőt. Kisöpröm a hideg havat a
pironkodástól forró arcomból és a rakoncátlan lokniaim közül, de én is
mosolygok magamon. Egyre többször fordul elő, hogy könnyebben veszem ezeket a ballépéseket,
ahelyett hogy önsanyargatásba süllyednék. És ebben az is segít, hogy az apróbb
robotok – nem csak ez a hordár, hanem az otthon lévő takarító masinák is – egyszerűbbé
teszik a mindennapokat. Erre pedig egész életemben nem volt példa. A főpróba
pedig egy hete volt, amikor Irwinnel elmentünk meglátogatni a családját. Egész
este nem történt semmi, kivéve az utolsó fél órát, amikor bele rúgtam az asztal
lábába, cipő nélkül. De ezt senki nem vette észre. Következő héten pedig az én családomat
látogatjuk meg, úgy is jön Anya a negyedéves vizitre.
Irwin a térdeit kezdi csapkodni, én pedig gyúrok egy marok hógolyót és
piszkálódásként megdobom. A hógolyó azonban mellé megy és eltalálom vele a
húson nyammogó madarat. Irwin visítva felröhög, és még a térdét is
megcsapkodja, miközben én igyekszem bocsánatot kérni a duggozó madártól, bár a
nevetéstől nehezen megy.
Üdv: