Helyrajziszám - Második fejezet: Seredrift

 Sziasztok,

Elérkezett a második fejezet ideje is. Zadoch, Ninian és Franklin megérkeznek a városba. Habár Franklin kissé megnyugszani látszik a hanyatló betondzsungel látványától, addig a két testvér tart belépni a városba - hiába terveztek meg mindent előre. Vajon minden terv szerint fog menni...? Sikerül e elkerülni az itt gazdátlanul rostokoló masinákat...?


Az előző rész tartalmából: Zadoch és Ninian az egyik portyájuk során, rábukkannak egy levélre, ami egy előkészített menedékről ír. Mivel már alig van élelmük, és a nyakukra növő kolónia miatt a vadállatok elejtése is egyre nehezebb, hajlanak rá, hogy elmenjenek oda. Ám ekkor megjelenik a levél jogos tulajdonosa is.





MÁSODIK FEJEZET

Seredrift - A város

 

 

1.

Zadoch

 

-          Hozunk fát a csónaknak,te Franklin pedig keress madzagot vagy drótot – sorolom a teendőket mint valami főnök, aztán sarkon fordulok, megragadom a továbbra is gyanakvó arccal engem bámuló Ninian könyökét és húzni kezdem magam után. A kusza fák között, amik igyekeznek a mohás betonon átkúszni és a rozsdás vas szerkezeteket túl nőni, a víz hirtelen bokáig ér, masszív iszappá formálva az eddig kemény földet. Cuppog a talpunk alatt, mialatt kerülgetve a csenevész bokrokat és sovány fákat.

-          Hallgatlak – állok meg egyszer csak és fordulok Ninian felé, aki annyira bámul, hogy lyukat éget a hátamba.

-          Jót csevegtetek? – szegezi nekem a kérdést, koszos szemüvege mögött kissé tikkelő szemmel.

-          Jót – válaszolom rezzenéstelen arccal és felmutatom neki az ellopott cuccokat. Ninian elképed, és a haragja azonnal elszáll.

-          Nem értem, akkor mit barátkozol vele? -  kérdezi értetlenül.

-          Azért hogy megtudjak olyanokat, mint hogy ért a szereléshez – jelentem ki kemény hangon, miközben keresztbe teszem a kezeimet a mellkasom előtt. - Azt mondja, hogy a monstrumok kivételével szinte mindenhez.

-          Mi pedig egy masinákkal teli helyre tartunk – suttogja Ninian rémülten. Beletúr a fekete, tincsekbe ragadt hajába, ami azonnal csomókba áll össze.

-          És én láttam egy keveset abból, ahogy szerel, míg elvoltál – mondom, igazolva a félelmünket. Tartok Akx-től, így hogy megint két épp keze lesz, és attól is hogy Franklin képes lehet egy szörnyet életre kelteni és ellenünk fordítani.

Ninian a nyakához nyúl és megdörzsöli az egyre halványuló véraláfutást, ahol Akx először megragadta, amikor ránk támadtak a menedékünkben.

-          Add azt a levelet!– jelenti ki és olyan hirtelen veszi el a nyakáról a kezét, hogy megkarmolja magát. Értetlenül pislogok rá. – A levél. Állítólag van rajta még egy kód, ami még kell. – folytatja sürgetve. A felismeréstől eltátom a szám. El is felejtettem a levelet, amit -mint kiderült Franklin lakásán- találtam, és amin felfedeztük a helyrajzi számot, amit letitkosítottak.

Előhalászom a levelet a táskám legaljáról: koszos és gyűrött, a kézírás elkenődött helyenként, és az egyik sarka el van szakadva. Óvatosan kilapogatom, mire Ninian türelmetlenül kiveszi a kezemből és forgatni kezdi, alaposan megvizsgálva minden centijét.

Hosszasan nézegeti összehúzott szemmel, aztán egy kicsit elfordul, hogy a levelek közt beszivárgó fényben is lássa. Aztán egycser csak felmordul és dühösen a mellkasomnak nyomja a papírt.

-          Semmi nincs rajta, Zad.

-     A másikat is nehezen találtuk meg…. – kezdem, hogy mindkettőnket biztassam, de annyira szerencsétlenül hangzik, hogy inkább be sem fejezem a mondatot. Tényleg nehezen találtuk meg azt a vízjelet, de most, hogy itt vagyunk a semmi közepén ez már aligha segítség. Sóhajtok, aztán kétségbeesetten kezembe fogom a levelet, leguggolok és cseppentek rá pár csepp eső vizet a földön összegyűlt tócsából. A papír azonnal magába szívja a vizet, barna foltot hagyva maga után. Nem ad ki jelet, számot, semmit. Egyáltalán semmit.

-       Rohadt életbe… – sziszegem az összezárt fogaim közül, miközben olyan erővel gyűröm össze a papírt, mintha az tehetne mindenről. Megdörgölöm a szemem. Erősen csinálom, hogy világos foltokat látok a szemhéjam mögött. Mikor kinyitom kissé homályosan látok, de nem zavar. Felállok és már azon vagyok, hogy elhajítom a levelet, amikor feltűnik a gyűrődésein a tinta csíkok.

-       Ez az. Megtaláltam. –kiáltok fel, mire Ninian sarkon pördül és valósággal a levélre veti magát. Felemelem a papírgalacsint, amin a görbe vonalak úgy tekergőznek, akár egy sáros lábnyomban összegyűlt vízben a giliszták, hogy kiadjanak egy bonyolult mintát.

-       Ez csak egy fél jel. – hördül fel Nininan, aztán hátrál pár lépést, mintha pofon vágtam volna. Szólásra nyitom a szám, de a fivére egy gyors kézmozdulattal elnémít, aztán felkapja a fejszét és teljes erejét bevetve csapkodni kezdi a fákat.

 

Összeszedem magam, aztán eltéve a megfejtetlen levelet, csatlakozom a fivéremhez.

 

 

2.

Franklin

 

Ahogy a fiúk elmentek fáért, felpattanok és a legközelebbi ház alapjait, az azokat körbe álló állványokat és a kupacokban heverő betonelemeket körbe futom.Az első kezembe akadó kábeleket felkapom, aztán rohanok vissza a robotomhoz, aki a már működő kezét próbálgatja.Öröm látni és egyben meg is nyugtat.

Mögé állok, felnyitom a tarkóját és szerelni kezdek benne: az “agyát” kicsit korrigálom, hogy gyorsabb legyen a reakciója, szélesebb körben lásson és mindenre figyeljen.Az a mocskos város nem tolhat ki rajtam még egyszer, szívom meg a fogam és már nyúlnék is a lapos csavarhúzóért, de nem találom a zsebemben, oda lépek a beton darabhoz, ahová kirámoltam, de sem ott sem mellette, a földön nincs.

Ekkor mozgást hallok. Oda ugrok Akx-hez és épphogy becsukom a szerelő nyílást, akkor bukkannak fel a fiúk, kezükben négy darab rönkkel. Ledobják a földre, aztán egy szó nélkül rendezgetni kezdik. Oda nyújtom a kábeleket, Zadoch kikapja a kezemből és vad kötözésbe kezd. A rönkök azonban kicsúsznak a kábel szorításából és a lábára esnek.

-         Ha mindegyik fát külön-külön kötitek össze, folytatólagosan, tartósabb lesz – szólok bele anélkül, hogy végig gondolnám. Ninian arca azonnal ellenséges grimaszba rándul, amitől megtorpanok. Zadochra nézek segítségért, aki ezúttal azzal a ha-már-elkezdted-fejezd-is-be tekintetével néz rám.Nyelek egyet kínomban, aztán összeszorítva a fogaimat leguggolok, hogy megmutassam, mire gondolok. Ninian fújtat egyet, látszólag nem tetszik, hogy más mondja meg, mit csináljon, ellenben Zadoch teljes erőből megrángatja a fákat, letesztelve az elméletemet. Hümmög egyet, végül úgy folytatja, ahogy javasoltam.

Megforgatom a szemem. Ha Ninianon múlna, akkor a büszkesége miatt süllyednénk el az első utca végig evezése közben.

 

….

 

A csónak karcsú lett és rövid, épp elfogunk férni rajta. Mintha egy darab asztalt fognánk meg és használnánk. Nem is értem: annyi fa van itt körülöttünk és teljesen ingyen, mit kellett ezen spórolni…?

Ekkor, mintha Zadoch meghallotta volna, a nadrágjába törölve a kezeit, felemeli a csónak egyik felét aztán jelentőségteljesen rám néz. Na nem, ki van zárva, hogy én ezt cipeljem, míg el nem érjük a mélyebb vizet, rázom meg a fejem, amint leesik, hogy mire célozgat. Csettintek kettőt Akx-nek, aki könnyedén felkapja a másik felét és vár a továbbiakra.

Mindkét fiú vág egy pofát, de elindulunk, egyenesen a bokáig tocsogó sáros, rothadó levelektől bűzlő vízben. Nehéz haladni, mert kicsit belesüllyed a talajba a lábam, miközben még a véletlenszerűen kinövő fákat és bokrokat is kerülgetni kell.A pára nagy, a szúnyogok és bogarak sokan vannak és folyamatosan próbálnak megtelepedni a karomon és az arcomon. Vagdalózni kezdek, hogy elűzzem mindet, de csak egy másik szabadon lévő testrészemre repülnek át. Vakarózni kezdek előbb a karjaimon, aztán a vállamon majd a fejemen. Sikítanék legszívesebben. Ekkor azonban a víz újabb centiket ugrik felfelé, elérve a derekamat. Hirtelen nehézzé válik a sétálás a jéghideg vízben és az iszapban.

Pár óra múlva azonban már reszketnek a lábaim, és zihálok, mintha mázsás súlyokat cipelnék a hátamon. Lenyelve a büszkeségem, épp szólnék a fiúknak, akik olyan egyenletesen menetelnek a vízben, felváltva cipelve a csónak azon részét, mintha csak kirándulnának egy tó mentén. Hang azonban nem jön ki a számon, ahogy megérkezünk a városhoz, aminek a látványa megdöbbent, mintha egy réges-régen nem látott ismerős bukkanna fel.

A sűrű fák mögül tízemeletes házak bukkannak fel, szorosan egymás mellett ácsorogva, hogy szinte már sorfalat alkotnak. Csúcsos tetejükön és a tucatnyi kiszögellő erkélyeiken, amiket egyre inkább benőnek a kúszónövények, nem csillan meg a nap fénye, és a széles ablakaikon is vastag kosz réteg ül, amitől csak még magányosabbnak tűnik az egész hely.

Letesszük a csónakot a vízre, és miután egyesével felszállunk rá,  Ninian és Zadoch evezni kezd. Lassan és egyenletesen haladunk, miközben néma döbbenettel nézzük a tájat.

 

 

 

3.

Zadoch

 

Az utca nem túl hosszú, a csónak csendesen siklik, óvatos hullámokat gerjesztve, amik már azelőtt megnyugszanak, hogy a házak első szinten lévő ablakáig elérne. A víz opálos, nem kristály tiszta,  de így is látni a macskaköves utat és az azon halmokban állórengeteg törmeléket és bútort, sőt néhány autót is, amiket abban az étterem parkolójában láttunk.

Előveszem az egyre gyűröttebb térképet aztán a korábban megtervezett útvonalat keresve, jobbra navigálok, egy újabb utcába. A látvány ismét változik, felülmúlva az eddigit, hogy most már alig lehet felfogni is: a há

zak, amiket eddig óriásinak tartottam, most hirtelen megnyúlnak és olyan magasra törnek, hogy nem látni a tetejüket. Közöttük magasvasutak és különböző stílusú hidak futnak, hol összekötve a a felhőkarcolókat, hol csak áthaladva közöttük.

Bárhová nézek, hatalmas kandelábereket látok, hol csak egymagukban, az út szélén, hol az oszlopokon és a hidakon csüngve, osztozkodva a megkopott, megrozsdásodott hirdetőtáblákkal, amik valaha gyógyszereket és autót reklámoztak.

Összeszorítom a szemem, ahogy beleszédülök a látványba. Hirtelen aprónak és védtelennek érezem magam. Itt már nincsenek fák és bokrok, amik közé könnyedén el lehet rejtőzni. Csak a felhőket karcoló házak és az ezernyi ablakai, amikből ki tudja, hányan figyelhetnek minket. Ninian rám néz, de az arca olyan fancsali, mintha éretlen bogyóba harapott volna. Franklin azonban teljesen nyugodt, mintha csak haza tért volna.


-        Te hogy tudtál itt élni? – kérdezem tőle, de hirtelen a hangom mintha visszhangozna az épületek között, jelezve mindenkinek hogy itt vagyunk. Elhúzom a szám.

-     A nyüzsgő élet sokkal jobb ennél a bujkálásnál – jelenti ki Franklin, aki csillogó szemekkel nézelődik. Hátra pillanatok rá,amitől a csónak kicsit meginog.A férfi azonnal megkapaszkodik benne mintha máris le akarna esni, miközben néma sikolyra nyílik a szája.

-    Itt bárhová elmehettél, ahová csak akartál, és nem ez a lepusztultság volt, mint most. – folytatja kissé erőteljesebb hangon, hogy vegyem megrovásnak az ilyen mozdulatokat. -Rengeteg emberrel találkozhattál, anélkül, hogy az életedre törtek volna, bátran utazhattál és most nem a menetelésre gondolok, és annyi mindent vehettél, hogy rád rohadhatott még a kaja is –ábrándozik tovább, de a magyarázatával nem vagyok előrébb. Nem értem, hogy lehet egy ilyen hangyabolyban élni.

-      Hát akkor engem inkább fojts vízbe, mintsem hogy itt lakjak – mondja nyersen Ninian, mire Franklin sértődötten bámul vissza rá, ám meglepetésemre nem vág vissza, inkább vékony vonallá préselve a száját, a vizet kezdi el tanulmányozni.

-          Valamelyikőtök tud pecázni? – kérdezi hosszú percekkel később, még mindig a vizet bámulva, ahol pár nagyobbacska hal úszkál.

-     Nem – veti oda Ninian, miközben nagyot húz a lapátként szolgáló vaskos bottal – De te megtanulhatnál. Úgy sem csinálsz semmit.

Ekkor azonban megakad a csónak valamiben és nagyot ránt raja. Mindenki riadtan kapaszkodóért kap, hogy le ne essen. Azonnal lefelé nézek, arra számítva, hogy egy masina megragadta a csónakot, ám döbbenetemre a víz felszíne alatt alig néhány centire dugóba ragadt autók megrozsdásodott tetejét találom. Mindent ellepnek a kocsik: a járdákat, az utcát több sorban, sőt van ahol a házból lóg ki félig egy jármű. Mintha mindenki egyszerre akarta volna elhagyni a várost, lenyomva a másikat.

Megmarkolom az evezőt és óvatosan neki támasztva az alattunk lévő kocsinak ellököm a csónakot, az pedig lassan tovább indul. Ismét kinézek egy masszívnak tűnő kocsit és nagyot lökök az evezővel, megpróbálva messzebb jutni egy hajtással, ám ismét elakadunk. A csikorgó hang felharsan a magányos csendben, amitől a mellettünk lévő épület erkélyén tanyázó madarak riadtan felrepülnek, tollakat és fűszálakat reppenve a levegőbe, amik spirális mozdulatokkal hullanak alá.

-        Nem lehetne óvatosabban? – suttogja Franklin a hátam mögül kissé remegő hanggal, mire Ninian válla megfeszül és bent tartja a levegőt. Megbököm, hogy még véletlenül se kezdjen kiabálásba, utána viszont olyan mérgesen nézek vissza Franklinre, ahogy csak tudok. Veszi az adást és felemeli a kezeit, mint aki megadja magát.

Visszafordulok és olyan erőseket húzok a lapáttal, amilyeneket csak tudok, csakhogy minél előbb magunk mögött tudhassuk ezt a dugót. A csónak még párszor felcsikordul, mire végre valahára enyhe kanyart vesz az út. Ezt követve elérjük az egyenes, nagyon hosszú sugárutat, ami végig visz a város szélén. Ám ahogy fellélegezve bevesszük a kanyart a háromszög formájú, csupa kitört üvegekből álló ház előtt, mindenki egy emberként nyög fel döbbenetében: az eddig tömörnek tűnő, még az időjárásnak is ellenállni látszó házakra egy zeppelin van zuhanva, összetörve, szerte-szét fröcskölve a házak darabjait. Hatalmas teste, ami eltorlaszolja az utat, olyan mint egy csontváz: a fém váza opálosan mered az égnek, túlnyúlva a felhőkarcolók felénél is, amiken az elszakadt, megfeslett ponyvája unottan rezeg a gyenge szélben, több helyen eltakarva a romokat, és a fából készült hajó részét, ami félig a vízben rohad, arra várva, hogy az alga és a hínár teljesen belepje.

-          Igazán biztató – jegyzi meg szarkazmustól csöpögő hangon Ninian, akit ha elnézek, legszívesebben elhajítaná az evezőjét mérgében.

-        Nem lehet valahogy kikerülni? – teszem fel a kérdést és mielőtt körbe néznék bármilyen egérutat keresve, jelentőségteljesen Franklinre bámulok, aki jobban ismeri a várost nálunk.

-          Ha vissza megyünk, esetleg. – mondja holt sápadt arccal a férfi, miközben úgy bámulja a zeppelint, mintha egy kést tartanának a torkának. – Az épületeket csak magas vasutakkal és hidakkal kötötték össze, itt meg az nincs.

Idegesen előveszem a térképet, hogy másik utcát keressek, megkerülve ezt az igen csak nagy akadályt, de kétszer hosszabb utat kellene megtenni csak vissza felé, hogy egyáltalán beszélhessünk kerülésről. Fog csikorgatva összehajtogatom a térképet. Mindenki engem bámul. Én pedig igyekezvén nem foglalkozni velük a zeppelin roncsát kezdem el vizslatni.

-        Ha sikerül azon a kis résen áthaladnunk, akkor talán megússzuk. – mutatok az egyetlen lyukra, amit a zuhanás ütött a léghajó farészén, ami a vízbe lóg.

Néma csend fogadja a kijelentésemet. Bizonytalanul, de meglököm a csónakot, de az mintha nem akarna tovább menni. Ninian is evezni kezd, így megindulunk a fán tátongó lyukba.

Hirtelen sötétebb lesz, ahogy a nap csak egy-egy fény csík erejéig képes áthatolni a fejünk fölött lógó, szétszakadt ponyva miatt. Recseg és ropog ahogy a szél átsüvít a zeppelin vázán, megtépázva az amúgy is feslő anyagot. Behúzom a lapátot, hogy elférjünk az íves, durvára faragott fa hajón, ami a fém vázból kinőve mélyen a vízbe nyújtózik, magával ragadva a ház falának nagyobb részét és a nehéz, vas ajtaját. A csónak vége azonban így is elakad a fában. A váz azonnal feljajdul, miközben egy kisebb adag törmeléket szór az arcunkba.

-          Mi a picsa van? – szalad ki Ninian száján félig rémülten, félig idegesen.

-       Valamibe elakadtunk – szólal meg nyekergő hangon Franklin, ahogy a vizet bámulja. Leteszem magam mellé a lapátot és sietve kihajolok a csónakból, hogy én is lássam. A zeppelin újra feljajdul, ám ezúttal mintha végig szaladna az egész gerincén. Gondolkodás nélkül belenyúlok a vízbe, és megragadom a kötelet. Rángatni kezdnem, de az nem mozdul.

-          Evezz – mondom a fivéremnek, aki szófogadóan evezni kezd. A csónak megvonaglik. Még egyszer megrántom a kötelet. Kiszabadulunk. A kötél azonban a kezemre szorul és magával ránt a mélybe.

 

 

4.

Ninian

 

Zadoch eltűnik a vízben. Azonnal eldobom a lapátot  és átmászok a csónak másik végébe, a riadtan a vizet bámuló Franklin mellé. A zeppelin megmozdul, így az épület sarka leválik és a vízbe zuhanna csónakunk mellé, ahol Zadoch a mélybe zuhant. Franklin a szájára tapasztja a kezét, láthatóan teljesen sokkot kapott, én azonban levetem a táskám és a vízbe ugrok.

A víz jég hideg, azonnal mellkason üt és rám tapasztja a ruhámat, amitől egyből fázni kezdek. Kinyitom a szemem, hogy lássam a fivérem keltette buborékokat. Sokáig tart mire megtalálom a rozsdásodó autókra hullott törmelékek, az éles fémhulladékok és a vízbe fulladt állatok csontvázai között.

Túl sokáig.

Az egyik autóroncs mellett vesztegel, fejjel lefelé, rángatva a kezét, amit a kötél béklyóként fog. Elmélázva mozog, és a szájából is egyre silányabb buborékok jönnek fel. Sietve oda úszok hozzá és gondolkodás nélkül neki feszülök a kezét fogva tartó, törmelékek alá szorult kötélnek. Amikor meglát egy pillanatra megcsillan a szeme, és talán el is mosolyodik, de aztán behunyja a szemét és alább marad a mozgása.

Némán káromkodok ahogy elönt a pánik, miközben teljes erőből rángatni kezdem a kötelet. Az továbbra sem mozdul. Körbe nézek evezve magam körül. Ekkor pillantom meg az éles, rozsdás vasat, ami kiáll a téglák közül. Megragadom Zadochot, aki egy pillanatra kinyitja a szemeit, miközben a karjai egyre inkább elernyednek. Remegő kezekkel megragadom a kötelet és az éles fémhez kezdem dörzsöli, hogy vágja el. Lassan megy. A levegőm nekem is kezd kifogyni, mint ahogy az erő is a karjaimból. Legszívesebben kiáltanék és széttörnék valamit, amit Zadoch annyira rühell, csakhogy kinyissa a szemét és rám szóljón. De nem mozdul. És a szájából a buborékok alig nagyobbak egy kavicsnál. Összeszorítva a fogam,minden erőmet összeszedem, hogy eltudjam vágni a kötelet.

Az pedig végre megadja magát. A törmelékekről rugaszkodok el, a mellkasomhoz szorítva Zadochot, így gyorsan felérünk a felszínre.

Hörögve veszek levegőt, miközben tempózok a lábammal és szorosan fogva Zadoch fejét igyekszem mindkettőnket a felszín fölött tartani.

Ekkor evez oda mellénk Franklin, aki továbbra is csak hüledezik holt sápadt arccal. Kitolom Zadochot, mire Akx megragadja és a csónakra teszi, én pedig utána mászok. Rettenetesen fázom, a végtajaim zsibbadnak, alig tudom mozgatni őket, és a tüdőm úgy ég, mint egy jól megrakott tábortűz. Mégsem foglalkozok vele, Zadochhoz fordulok, aki mozdulatlanul fekszik a göcsörtös csónakon. Erőteljesen megrángatom, megütögetem a mellkasát, mire kisvártatva magához tér és köhögni kezd. Aztán pedig vacogni. A fogai csattognak az elkékült ajkai mögött, az egész teste pedig vadul reszket. 

-          Keresnünk kell egy lakást – mondom Franklinnek csattogó fogakkal, mire ő kapkodva evezni kezd. Addig neki állok dörzsölni Zacoch végtagjait hátha felmelegszik kicsit.

Amikor átérünk a táj másik arcát mutatja: mintha itt sűrűbben lakott volna: mindenhol kötelek és létrák lógnak a házak között, de a legtöbbet befutotta a kúszónövény már, az ablakok nagyrészét pokróc vagy valami rongy fedi, sok az összehordott hordott: fabútorok, rozsdás lemezek, különböző vasak és autó alkatrészek,amik teljesen hínárosak azon részei, amik nem a vízben vannak, de elég mozdulatlannak tűnik minden, hátha szerencsék van és lakatlan

A legelső mellékutcánál lekanyarodunk majd egy egész háztömböt evezünk, néma csendben, míg találunk egy biztonságosnak tűnik, épségben lévő lakást.

 

.…

 

A dohány és italboltnak csak a második szintje nincs víz alatt, de ez tűnik a leginkább érintetlennek a többi, romos, felgyújtott vagy teljesen kirámolt lakások között. Kikötjük a terasz kovácsoltvas korlátjához a csónakot, majd átmászok rajta, átsegítem Zadochot és a karját átvetve a vállamon elindulok a kétszárnyas ajtók felé. Az azonban nem nyílik. Megrángatom a kilincsét, de még csak meg sem moccan. Bele rúgok az ajtóba, ami megreccsen. Ekkor Franklin is átmászik a korláton és mögénk lép. Kérdőm rám néz, aztán az bejáratra, majd kissé meglökve az ajtó elé áll.Elő húz valami vékony pálca szerűt és bütykölni kezd a záron. Pár kattogás, és hümmögés után a zár kinyílik. Frank feláll, vállát neki feszítve kinyitja az ajtót, így az útban lévő kanapé elcsúszik annyira, hogy be tudjunk menni. Teljesen meg vagyok lepődve rajta. Tehát igaz, hogy úgy tört be a lakásokba anno, amikor kirobbant a világvége. Elismerően bólintok, bármennyire is esik nehezemre, ő pedig elégedetten kihúzza magát. Mintha azt akarná ezzel mondani, hogy végre ő tud valamit, amit én nem.

A bolt belseje sötét és komor hangulatú, köszönhetően a szürke tapétáknak, a sötétbarna fából és rézcsövekből készült bútoroknak és a szürke fémpolcoknak, amiknek a matt felületén a legapróbb fénysugár sem csillan meg. A plafon penészes, az egyik betört ablakon befolyt vízben csenevész növények nődögélnek, amitől a hely még inkább zordabb.

Becipelem Zadochot, botladozva a törmelékek és a szétdobált üres üvegek között, hogy az egyik kanapéra, amit nem borítottak fel, lefektessem Zadoch-kot.Sietve eltolom a törött asztalt az útból, mielőtt a padlón felhalmozok egy kevés, még száraz papírt és szalvétát és meggyújtom, hogy áttudjon melegedni. Aztán megkerülöm a felborogatott kanapét és egy fém polcot, ami alá töménytelen mennyiségű szivar és cigaretta szorult, hogy a mögötte lévő, keskeny ablakon félszegen lógó sötétítő függönyt letépjem takaró gyanánt, Franklin csörömpölni kezd a mögöttem lévő, üveg pult alatt bujkáló bontatlan üvegek között. Úgy kutat közöttük, mint akinek elmentek otthonról. Remegnek a kezei, fújtat és motyog magában. Rá sem lehet ismerni.

-         Franklin? – kérdésem inkább kijelentés, de semmi válasz nem érkezik. Letépem a függönyöket és elindulok felé. – Franklin! – szólok rá erélyesebben, ám továbbra sem hagyja abba, helyette elkezdi a földhöz csapkodni az üres üvegeket. Felmordulok, kitépem a kezéből az üveget és a falnak vágom. A darabjai szétrobbannak és a maradék folyadék Franklin arcába fröccsen.  – Mi a picsa bajod van?

-     Olyan…. – dadogja tejesen magán kívül.  - Olyan rég nem ittam már… - fejezi be nehezen, miközben  ködös tekintettel a pultban lévő, poros üvegeket bámulja. Az ajka megremeg aztán lassan beszívja az erős ital keserű szagát.

-          Aha, hát nem most fogod újra kezdni – jelentem ki határozottan csettintve párat a levegőben, hogy a férfi rám figyeljem végre. Nem figyel. Engem pedig elönt a méreg. Az ujjaim ökölbe szorulnak, megvetem a lábaimat a nyirkos szőnyegen, és már emelem a kezem, hogy behúzzak neki egyet, amikor végre rám pillant: az arca vágyakozó, sóvárgó, aztán hirtelen zavarttá válik, majd önsajnálóvá. Leengedem a kezem.

-       Mindig csak a küzdelem meg a hajtás – szólal meg nagy sokára Franklin belefáradt, csendes hangon.

-          Mi van? – kérdezem teljesen értetlenül. Most arról beszél, hogy felakarja adni? Itt a város közepén? Vagy arról, hogy túlélni még ennél is nehezebb feladat? Ezt aláírom főleg, hogy mi küzdünk az ő életéért is.

-      Annyit hajtottam azért a pozícióért, hogy szinte már bent aludtam az irodában, hétvégén meg masinákat szereltem, de…. – a polcokhoz fordul és elcsigázva magához vesz egy bontatlan üveget, aztán a szemei elé tartja, hogy jól lássa a benne lötyögő folyadékot. – Semmi eredménye nem volt. Semmi, érted? – kérdezi megremegő ajkakkal, aztán egy határozott mozdulattal kinyitja az üveget. A dugó hangosan pukkan, aztán hirtelen elnémul. Én pedig döbbenten bámulom, ahogy a szájához emeli az üveget és akkora kortyokat iszik belőle, mintha épp szomjan akarna halni. Pislogok párat: úgy tűnik, hogy a piperkőc és beszari felszín alatt csak keserűség van, amitől a férfi hirtelen csak egy gizda, a robotja mögé bújó fiúnak tűnik. Bár nem vagyok meglepve hogy az előző világban is sikertelen volt, az eddig látottak alapján.

-          Oké – nyögöm elnyújtottan, és kicsit tanácstalan vagyok, hogy mit csináljak. fogalmam sincs a régi világ menetéről. Nekünk nem kell másoknak felelnünk semmivel, nem kell gürcölnünk valamiért, ami sosem lehet a miénk. Itt ha nem szerzel kaját akkor éhen halsz. Esetlenül megvakarom a fejem. Vajon mit tenne most Zadoch? Beszélne… Eh, ütni mennyivel könnyebb. – Figyelj, itt nem menekülhetsz a gondok elől, mert… mert a gond akkor is ott lesz, ha befogod a szemed– kezdem elég esetlenül, de Franklin végre rám néz. – Szerinted Zadoch felépülne, miközben én alkohol mérgezést kapok? Nem. - mondom és még a saját füleimnek is idétlenül hangzik, de Franklin arca kitisztult, és most már tényleg itt van, a jelenben. Aztán nyitja a száját és megvárom a hisztit, de becsukja és inkább leül Zadoch-kal szemben.

 

 

 

5.

Franklin

 

A sötét ég alatt a felhőkarcolók árnyékai magasan, hol kecsesen, hol kövéren kapkodnak a csillagok után. Mintha csak el akarnának menekülni a kúszónövények és páfrányfélék hada elől, amik úgy kapaszkodnak fel rájuk, mintha vissza akarnák rántani a vízbe, ami sötét, masszív szurokként terül el alattuk.

Most este halk a tenger, nem csapkodnak a hullámok, csupán lágyan fodrozódik az erkély aljától egészen be, a város belsejébe. Követem a szememmel, mígnem elérek egy romos házat, aminek a hiányzó tetején és félszegen ácsorgó kéményein keresztül is látni a mögötte magasodó, a kúszónövénybe bele fulladó óriáskereket.

Ismerősnek tűnik, merengek el elcsigázottan, és akkor eszembe jut: jártam erre. Igen. Akkor amikor először próbáltam meg átjutni a városon, csak akkor teljesen másik irányból jöttem.

Ügyetlenül a számhoz emelem az üveg vékony száját és iszok egy kortyot az erős mentolos italból, hagyom egy kicsit a számban aztán lenyelem.Erős, égeti a számat, a torkomat, de azonnal kábít és tompít: e percben nem érdekel a stressz, ami folyamatosan fojtogat, amióta elindultunk, sem pedig a városban rejtőzködő veszélyeket, amiktől rémálmaim vannak, és végképp az nem érdekel, amiért itt vagyunk: az alku.– Iszom egy kövér kortyot – Hihetetlen, hogy eljöttünk eddig. Ezek a fiúk tényleg szívósak és hatékonyak. – rájuk pillantok: Zadoch máris magánál van és hiába vacog még próbál enni pár falatot, miközben Ninian mellette ül és a tüzet táplálja. Mintha csak egy kis megfázás volna, pedig aztán majdnem megfulladt a vízben. Vissza fordulok és a sötét éjszakába bámulok. És ez aggaszt is. Mi a garancia, hogy nem ölnek meg a menedékben töltött első éjszaka alatt? Pff, én sem akarom megosztani velük a titkos helyet... Akx megmozdul mellettem és a fejét felém fordítja. Arcán ezúttal egy ciánkék fény is világít. Megdörgölöm a szemem, hogy jobban lássam. A fény nem ég sokáig, hamar elalszik, ami azt jelenti, hogy a közelben egy nagyobb tábor rejtőzködik, ami ráadásul aktív is. Kissé megrémülök, de aztán Akx ismét elfordítja a fejét és a tájat kezdi el pásztázni. Ekkor látom meg a tarkóján lévő kis szerelő nyíláson, és a nyakánál a karcolás nyomokat. Valaki megpróbálta felfeszegeti egy lapos tárggyal. Egy csavarhúzóval…. Az eltűnt cuccaim…Érzem, hogy az agyam próbál beindulni és felfogni az összefüggéseket, de az alkoholtól nagyon nehezen megy, így csak Ninian, a város előtti pihenő alatt eltűnt csavarhúzóm és a mély karcolás nyomok jutnak el.

Leteszem az üveget, és inkább rágyújtok a szivarra. Vörösen izzó vége apró fényt gyújt az éjszakában, mint egy kövér Szentjánosbogár. Erőset szívok belőle, felizzik, aztán pirosra festi a füstöt, amit kifújok az orromon. Aztán megismétlem. Olyan mint egy ritmusos jelzés. És ezzel nehézkesen, de körvonalazódik egy terv a fejemben.

-      -      Egy dolgot nem értek, Franklin – Zavar meg Ninian hangja a ropogó tűz mellől. - Ha ennyire tepertért a semmiért, akkor miért nem húztál el már jóval korábban onnan? Úgyis ott volt a menedék.

Megfordulok, hogy bemenjek, de annyira szédülök, hogy meg kell kapaszkodnom az ajtó félfában. Ninian a tüzet piszkálva elmélkedik, ami nem megy olyan gyorsan, mint Zadocknak szokott, aki most kíváncsian néz ránk. Látszik rajta, hogy tudja, lemaradt valamiről. Niniannal ellentétben ő nem szól közbe azonnal, inkább csak figyel, próbálva leplezni az undorát, mert részeg vagyok.

-    -     A menedéket akkor találtam, amikor előszőr láttam a statisztikákat – válaszolom fátyolos, távoli hangon miközben neki vetem a hátam a falnak, hogy még stabilabban álljak. – De senki nem hitt nekem. Az időjárás, már akkor annyira szeszélyes volt, megjózs… megjósolh… - elakadok, ahogy beletörik a nyelvem a szóba. Legyintek aztán folytatom inkább. – Meg amúgy sem megy a költözés csak úgy.

-     -       Miért? -  kérdezi Ninian kíváncsian felvont szemöldökkel.

-     -     Ti sem vágtátok rá egyből, hogy jöttök. – mondom nagy nehezen vissza emlékezve az órákig tartó csendere és össze-összepillantásokra kettejük között.

-     -      Azért, mert az összes, eddig összegyűjtött tartalékunk forgott kockán, amiért megküzdöttünk. És itt nincsen bolt, hogy megvegyük. Téged viszont le se szartak, úgyhogy nem volt veszteni valód, nem? – kérdezi, ám most nem gúnyosan, inkább fejtegetve a történteket. Zadoch azonban csak pislog rá, továbbra sem értve, hogy mi folyik itt.

-    -    De hogy… - kezdem de félbeszakít egy sor csuklás – Hogy hagyhattam volna magam mögött a barátaimat, a kedvenc helyeimet és a kocsimat, hogy vakon bele vágjak az ismeretlenbe?

-     -          Akkor azért írtál egy levelet magadnak ahelyett hogy oda is mentél volna rögtön – teszi fel a kérdést Ninian, most már kis gúnnyal a hangjában.

-      -          Na,na, na – emelem fel figyelmeztetőleg a mutató ujjam. Meglepődök, milyen könnyen megy, hogy rászóljak végre. Erre mind a ketten meglepődbe rám merednek. Kit érdekel?!- Úgy terveztem, hogy ha minden kötél szakad akkor megyek csak, addig viszont felhalmozok kaját, pár cuccot szereléshez és vizet. Elvégre öt-hat év volt a kalkulált idő.

-      -      Ezért titkosítottad le?! – kérdezi rekedt hangon most Zadoch, akinek az arca még mindig holtsápadt. Kicsit feljebb húzza magán a penészes függönyöket, ahogy kirázza a hideg.

-      -        Igen – büszkén kihúzom magam, aztán szívok pár slukkot a szivarból. – Ötletes nemde?

-      -        Az, biztos nehéz volt kitalálni… – motyogja Ninian ironikusan.

-    -        Nem, inkább egyszerű és nyilvánvaló, mint bonyolult – böfögök egy nagyot, aztán lecsúszok a földre, Akx és az ajtófélfa közé, kellemesen elmerülve a kábaságban.

 

....

 

Másnap reggel már meleg és párás az idő, a nap még csak a házak mögött lapul, narancssárgára festve a világos eget, és a tenger haragos hullámainak taraját, amik vadul csapódnak neki a házak hínáros falainak.

Ninian  csendesen, akár egy egér vissza pakolja holmikat a táskájába, míg Zadoch igyekszik felállni és járni kicsit. Én kimegyek az erkélyre friss levegőt szívni. A fejem kótyagos és a gyomrom is liftezik, de jól vagyok. Előveszem a táskámból az utolsó csomag szárított húst és apránként enni kezdem.Addig a szürke, fémesen csillogó csomagolását felfűzöm az ajtófélfa fölé, hogy ráessen a fény, ha már teljesen felkelt a nap. Hátha valaki észre veszi.

Csónakra szállok.

 


6.

Zadoch

 

A csónak hevesen rángatózik a vizen, meg-megugorva a nagyobb hullámokon, én pedig minden ugrással egyre kevésbé tudok kapaszkodni. A kezem nem bírja tovább, lecsúszik, amitől elvesztem az egyensúlyom és neki esek Ninian hátának. A fivérem habár liheg az erőfeszítéstől, ahogy egymaga küzd az árral, azonnal hátra néz. Vizslató szemekkel aggódva néz, aztán bólint, anélkül, hogy bármit is mondana.Elkanyarodunk jobbra, a hullámok ismét megdobják a csónakot, amitől Franklin elokádja magát.

Egy olyan lakást választ Ninian, ami magas és karcsú, tűhegyes tornyokkal megtűzdelve, közepén egy vastag terasszal, ami annyira kinyúlik a levegőbe, mint egy szikla szirt. Magasabban van, mint a vízszint, így a fivéremnek fel kell kapaszkodni rá. Miután felért, elveszi a táskámat, majd a kezét nyújtja, hogy felhúzzon.

A terasz magasan van, szinte bele szédülők, ahogy a hullámok alatta habosan verdesnek, vízpermetet fröcskölve az arcomba. Elfordulok még mielőtt én is kiadom a taccsot, aztán elindulok a rozsdától megbarnult, kétszárnyas ajtó felé. Egyből a ház tágas nappalija fogad, amit még inkább megnyújt a magas plafon és az onnét láncokon lecsüngő csillárok, a kör alakú, vaskos réz keretes ablakok,amik minden egyes fából készült, rézzel kivert bútor mellett felbukkan, amik sorban a falhoz vannak állítva. Sok fényt enged be - azonnal megmutatva a fapadlón keverő leeresztett lufikat, az elszakadt papírdíszeket és a színes csomagolópapírokat - és sok mindent láttatni enged a hanyatló város épületeiből.

A teljes ellentéte azoknak a házaknak, amikben portyázni szoktunk és a mi menedékünknek is: a szűkös térben kevés bútor fért csak el, mind rossz állapotú, máshonnan lopott, az ablakok kis méretűek voltak és nagy részüket bedeszkázták, hogy minél kevesebb fény vagy mozgás szűrődjön ki rajta. Szokatlan és idegen a tágas, világos tér látványa. Nem vagyok ahhoz hozzá szokva, hogy ennyi fölösleges cuccom legyen, egy akkora térben, amiben akár el is tudnék veszni. Miért kellett az embereknek ekkora hely egyáltalán?, megdörgölöm az arcom, aztán elindulok a rézcsövekből bonyolultan formált székhez, ami az a kormos családi fotókkal tele pakolt rakott kandalló mellett ácsorog, és úgy zuhanok bele, mintha magábra akarna szippantani. Végre stabil a talaj és nem kell az összes izmomat megfeszítenem, hogy ne zuhanjak a jéghideg, mély vízbe. Ninian eközben elkezdi átkutatni a fa szekrényeket, a polcokat és fiókokat, kihagyva azokat a bútorokat, amiknek az ajtaja tárva-nyitva van. Franklin azonban elrugdossa a lomokat a sarokban lévő függőágy alól és bele fekszik.

-      -     Attól nem lesz kevésbé szakadt és büdös a nadrágod, ha csak ott ülsz – jegyzem meg, de a hangom halk és távoli a fáradtságtól. Frank kisvártatva rám bámul olyan sértődött arccal, mint egy kisgyerek, de aztán átvizsgálva a nadrágját leesik az álla, amikor észre veszi azt a nagy szakadást a combján.Csettint a szoba közepén ácsorgó Akx-nek, aki kis késéssel ugyan, de veszi az adást, és elindul a helyiség végében lévő zárt ajtók felé. Percekkel és hangos csörömpöléssel később tér vissza, fémkarjaiban egy nagy kupac ruhát tartva.

Amikor ledobja a szoba közepére a zsákmányt, megcsóválom a fejem, Ninian pedig elhajítja a penészes dobozos csokoládét és oda megy turkálni. Franklin leszáll az ágyból és csatlakozik.

Csupán a kupac tetejéről vesz pár ruhadarabot, ám amikor a második nadrágot is, ami a khaki alapon piros mintás nadrágot fogja, ami a lábszárközépig ér csak, vissza dobja egy undorral az arcán.

-      -     Mennyivel könnyebb volt boltba járni ruhákért: ki volt rakva minden a polcokra, amit csak akartál, szín és méret szerint. – Ábrándozik ismét, ami elég gyakori mióta a városba érkeztünk, miközben a levegőben mutogat, imitálva hogy le vesz valamit egy polcról. – Akkor még a divat is számított és nem az volt, hogy ellopod a másik akármilyen ruháját, csakhogy lecseréld azt, ami épp le akar foszlani rólad.

-    -   Én is jártam boltban – csatlakozik a témához Ninian, miközben egy világoskék farmer ingről leszaggatja az ujjait, majd oda dobja nekem. Franklin meglepetten felvonja a szemöldökét a hallottakra. – De nem tetszett: lehet a patkányok miatt, vagy a bűzlő róka tetem miatt, ami be volt szorulva a felborogatott fémszekrények alá. Lehet, akkor rossz boltba mentem be?

-      -     Bunkó – válaszolja sértődötten Franklin, hogy gúnyolódik vele, aztán rám néz, de kitör belőlem a nevetés. Felpattan aztán vissza fekszik a függőágyba, háttal nekünk. Ninian is kuncog a saját humorán, de aztán feláll, leveszi a hosszú nadrágját és felvesz egy hosszában csíkos térdig érő nadrágot. Utána kimegy az erkélyre egy zsinórral és egy törött szék lábbal pecázni. Engem pedig elnyom az álom.

 

 

7.

Franklin

 

Most aludtam a legkényelmesebben. Nem fáj sem a vállam, sem a nyakam annak ellenére, hogy éjszaka többször is felkeltem kisebb zajokra és víz csobogására. Nagyot nyújtózkodok. Látom, hogy Ninian is ásítozik, Zadoch pedig fél álomban a repedt plafont bámulja, míg Akx a szoba közepén áll, mint egy biztonsági őr.

Kiszállok a függőágyból és kimegyek az erkélyre. A levegő fülledt és párás, az a fajta, amikor megreked a levegő és semmit nem mozog. Ezért pedig az éppen delelő nap a felelős: olyan magasan jár, hogy a környező húsz-harminc emeletes házak csúcsos tetejét sem éri el. A napsugarak pedig mindent felforrósítanak: a koszos ablakokat, a magas vasutakat, a vízből kiálló roncsokat. Minden bizsereg. Emiatt először fel sem tűnik, hogy három-négy háztömbbel arrébb füst száll felfelé. Egyre sötétebb és vastagabb. Egy égő épületé. Nem rég gyújthatták fel. Vajon kik lehettek azok? Mit kerestek ott? Vagy talán csak banda háború dúl ott?

Ekkor azonban Ninian lép mellém, kiszabadítva a gondolataimból. Anyaszült meztelen. Azonnal elkapom a fejem, így csak a csobbanást hallom, ahogy bele ugrik a vízbe. Újabb csobbanás, ahogy Zadoch is csatlakozik hozzá.

Inkább előveszek még egy szivart, és pöfékelve a környező házakat nézem.Azonnal a korai reggelek jutnak eszembe, amikor a felkelő napot néztem az erkélyemen ácsorogva, a kedvenc köntösömben, tudván hogy csak órák múlva kell elindulnom a város szívében lévő munkahelyemre. Aztán eszembe jutnak a kellemes, éttermi ebédek is, a miután nyugodt szívvel gyújthattam rá, mert volt nálam mindig egy dobozzal, majd a késő délutánok és azoknak a masinák szerelésével, amikkel megbíztak. Szerettem, hogy volt egy megszokott rutin, hogy mindennek meg volt a maga helye és ideje.

Karikát fújok a füstből, és nézem, ahogy semmivé foszlik a levegőben. Csak hogy ekkor valami megmozdul az egyik ház tetején. Túl messze van, és túl gyorsan eltűnik. Lehetett egy madár is, vagy csak egy levél. Nem látom többé, hiába meresztgetem a szemem.

-       A hideg víz előbb felfrissít, mint egy szivar – jegyzi meg Ninian percekkel később, ahogy befejezte a fürdést.

-      -     Majd ha fel tudom melegíteni akkor esetleg… - válaszolom és ösztönösen felé fordulok, ám félbe hagyom a mondatot: annyira meglep, hogy ilyen tiszta, hogy rá sem ismerek. A karjai és lábai, amik nem lógtak ki a ruha alól fehérek, és számtalan heg, seb és zúzódás borítja. Még a térdén lévő véraláfutások is meglátszanak, amiket az a monstrum okozott a hídnál. Megérkezik Zadoch is, akit játszi könnyedséggel húz fel Ninian a korláthoz. Ő most valahogy fiatalabbnak tűnik, mint eddig, a haja aranyszínűen csillog. A nyakán azonban van egy nagy szabálytalan formájú, tenyérnyi anyajegy, amit eddig nem is vettem észre a kosztól.

-        -     Ha bűzleni kezdesz, szó nélkül belöklek a vízbe – jelenti ki Ninian komolyan, mielőtt elhaladva mellett belép a házba. Zadoch egy szót sem szól, csak somolyog az orra alatt, de ő is elindul összepakolni.

Miután mindenki útra készen áll és már csak csónakra kell szállni, Zadoch előveszi a térképet és ellenőrzi az út vonalat. Azaz ellenőrizné, ha nem tértünk volna le róla. Nekem is feltűnt: nem csak azért, mert a házak itt már egyre sűrűbben nyomakodnak egymás mellett, hanem a jóval magasabban lévő – harmadik emeli ablakokat nyaldosó- víz szint miatt. Ninian is a térképet mustrálja, miközben az állát vakargatja elgondolkodva. A nap pont úgy süt, hogy nagyjából lássam a térkép mintáit a papír hátoldalán, így látom, hogy hol is vagyunk pontosan, és hogy mire mutat Ninian. A város szélére vezető egyenes utat, ami után kisebb utcákra oszlik fel kifelé menet a városból. Eltűnve mindenki szeme elől.

-      -      Mi lenne ha arra mennénk? – teszem fel a kérdést és egyenesen előre mutatok, az égő ház melletti utcákra. Talán azok, akik gyújtogattak, az a banda, akibe bele botlottam. Hátha még a közelben vannak és összetalálkozunk megint. Én pedig hátha megtudok lógni és magam mögött hagyni mindenkit.

A két fiú meglepődötten bámul vissza rám: Ninian összeszorítja a száját és kissé elfordítja a térképet, hogy ne lássam, míg Zadoch csak elgondolkodva bámul maga elé.

-        -     Rossz döntés, az lenne. – szólal meg hosszas mérlegelés után – Nem portyázni akarunk menni, hogy a sűrűjét válasszuk.

-     -     De hát arra tisztábbnak tűnik az út. –  erősködök és hunyorogva az útra nézek, amin nem úszik törmelék és nincs út akadály sem.

-    -        De hát arra ég egy ház – mondja gúnyolódva Ninian, akinek a halántékán egyre dudorodó ér jelzi, hogy nincs türelme vitatkozni. – Ennyi erővel ordibálhatnál is, hogy itt vagyunk, az sem lenne kevésbé feltűnő. – folytatja éles szemekkel bámulva rám. – Azt hittem, mostanra már tanultál tőlünk valamit, de te meg a túlélés…

-      -          Pedig pont azt teszem. Túlélek. Vagy így vagy úgy... – vágnám az arcába legszívesebben, de aztán az ujjaimba maró fájdalom, ahogy ökölbe szorítom a kezem, észhez térít és nem mondom ki hangosan. Már lassan kiérünk a városból. Most nem ronthatom el.

-     -          Te meg idegbajos vagy – sziszegem a fogaim közül és inkább kikerülve őket a szirt széléhez lépek és lemászok a csónakra. A fenébe is. Beszállok a csónakba és karba fonva a kezem fortyogok némán tovább.

 

….

 

Nem sokkal később már egy keskeny utcában haladunk, ahol a felhőkarcolók helyét egyre inkább átveszik a lepukkadt nyolc szintes lakóházak, és a tömzsi, csúnya vasúti hidak, amik olyan alacsonyra épültek, mintha keresztül akarnák döfni az épületeket. Itt már nincsenek díszes kandeláberek, sem feltűnő hirdetőtáblák, sőt autók sem. Csak rengeteg szemét: a bedeszkázott ablakok sarkaiban, az épületek előtt, és vastag rétegben a víz felszínén. Lelassítja a csónakot, ami hol fenn akad, hol alá merül az uszadékoknak.

Ha eddig álmodoztam is a régi életemről, most ez a keserves látvány teljesen eloszlatja. A rút valóság. A megállíthatatlan pusztulás, ahonnét nincs visszaút. Közelebb araszolok Akx-hoz, hogy emlékeztessem magam, van ami állandó.

Ekkor valami megnyikordul a közelben. Valami karcos, fém hang, ami halkan visszhangzik a hanyatló házak falain, majd jut el a fülünkbe, teljes pánikot keltve.A két fiú rögtön megáll az evezésben, hogy a fegyvereikért nyújtanak, miközben hagyják a csónakot még tovább siklani. Ám ahogy kiérünk a mellettünk lévő, egyre inkább málladozó ház takarásából, egy olyan látvány tárul elénk, amitől mindenki ledöbben: A hídon, ami fölénk és a roskadozó házak fölé magasodva takarja el a napot, egy gőzmozdony rostokol. Koszos, megkopott vagonjai a peremen kapaszkodnak, megpróbálva visszatartani a mozdonyt, hogy átbukva a híd szélén a mélybe vesse magát.

A vagon kisvártatva ismét felsikolt, megrángatva a második kocsit, ami továbbra is kitartóan kapaszkodik belé. Nyüszítve nyomok el egy kiáltást, és legszívesebben bebújnék Akx széles háta mögé, de a sokktól képtelen vagyok megmozdulni.

-        -      Na baszki – csúszik ki Ninian száján döbbenten, ami mindenkit észhez térit. A két fiú evezőt ragad és tempózni kezdnek, én pedig a kezemmel igyekszek evezni. Senki sem csinálja egyszerre, így hol az egyik hol a másik oldala jut előre a csónaknak.

-      -       Ott egy ház – kiáltok fel abban a reményben, hogy a szemközti lakótömb menedéket fog nyújtani nekünk, ha leszakad a vonat. Mélyebbre dugom a kezem a vízben és erőnek erejével megfeszítem az izmaimat. A csónak egyenesbe áll, megcélozva a házat.

 

 

8.

Ninian

 

Féltávon vagyunk. A törmelékek lelassítanak, és ingataggá teszik a csónakot. Mindenki dolgozik, még az ijedtségtől elszürkült Franklin is. Csakhogy a gőzmozdony ebben a pillanatban adja fel és egy éles morajlás közepette lezuhan a vízbe, magával rántva a többi kocsit.

Franklin felsikolt.

-    -    Tempó, tempó, tempó – ordítom túl a hangzavart, és kapkodva folytatnom az evezést, de alig haladunk.– Mindenki, a rohadt életbe. – fordulok Akx felé teljesen bepánikolva, aki lassan, ráérősen felém fordul, aztán újabb gondolkodás után elmélázva evezni kezd.

De a hullám, amit a lezuhanó roncs okozott így is több emeletnyi és mi nem értük el a szomszédos háztömböt…

Azonnal maga alá temet a hullám.

A törmelékektől zavaros víz mélyére kerülök és úgy vagdalózok magatehetetlenül közöttük, hogy hirtelen azt sem tudom merre van a fent. Kapálózni, úszni kezdek felváltva, de újabb hullám jön, ami erőszakosan tovább lök, neki taszítva az egyik ház sarkának. Éles fájdalom hasít az oldalamba. Megnyikkanok, kierseztve egy marék levegőt. A tüdőm azonnal égni kezd tiltakozásul. Kinyújtom a kezem, hogy fogást találjak az érdes falon, megküzdve az áramlással. Mire megbírok kapaszkodni a falban teljesen elfogy a levegőm.

Sípoló tüdővel török át a zavaros víz felszínen. Kapkodom a levegőt, megküzdve a légszomjjal és  a hullámok fröcskölte víz permettel. Rám tör a köhögés. Ekkor bukkannak fel Zadoch hevesen kapálódzó kezei ahogy szüntelen próbál fogódzkodót keresni, de csak a törött fadarabokra talál, miközben a hullámok az arcába csapnak. Nincs messze tőlem, és a sodrás útjában vagyok. Kinyújtom a lábam, amit Zadoch azonnal észre vesz és utána kap. Felhúzom magam mellé. Az ablakpárkány kicsi és omlik, de legalább kint vagyunk a szárazon.

Nagy a pusztítás. A hullám betörte az útjába kerülő ablakokat, még azokat is, amik el voltak torlaszolva, az épületeket megrongálta, az erkélyeket letörte és meghajlította a félszegen az épület oldalában kapaszkodó tűzlétrákat is. A csónakunkat azonban nem látom. Valószínűleg egyik lehet annak a rengeteg törmeléknek, amik a vízen úsznak.

-      -       Ott van Akx – mutat a hörögve ziháló Zadoch, a szomszédos lakás ablaka alá, ahol kékesen csillog valami. Ha ő ott van, akkor Franklinnek is ott kell lennie. Mászni kezdek az ablakpárkányokon, megkapaszkodva a fal kiszögellésein és lyukain, megcélozva a közöttünk lévő, egy autóra ráhullott törmelékkupacot, ahol megrekedtek az uszadék fák, egy kisebb szigetet alkotva.

Mire nagy nehezen oda érek, Akx már derékig kint van a vízből. Mindenhol hínár borítja, a mellkasát horpadás csúfítja, és a fejét végig lekaristolta valami. Ránk néz, de azonnal feltűnik neki Franklin hiánya. Valami kattan benne, mire ő toporogni kezd a törmelék szigeten, miközben a fejét gyorsan kapkodva végig járatja a környezetén.

-      -          Franklin – kiáltja Zadoch, aki szinte azonnal kiszúrja a vízben csapkodó férfit. Akx azonnal beméri, miközben én kihúzok egy nagyobb bútor darabot – egy két ajtós szekrény egyik ajtaját - a lábunk alatt összegyűjt kupacból és oda dobom a férfinak. Ő bele kapaszkodik és felhúzza magát. Teljesen kifulladt, a kezei reszketnek és hangosan zihál. Ekkor Akx lejjebb lépdel a vízbe, hogy közelebb legyen az áramláshoz, ami felénk sodorja a férfit. Ahogy egy újabb hullám hátán Frank sikítva megindul, Akx kilövi a kezét, megragadva Franklint és felénk kezdi húzni.

Amint közelebb ér, megragadom a férfi karját és felhúzom közénk, ám Zadoch nem mozdul. Rámeredek, de megrémít az arca, ami látványosan elfehéredik, miközben a világos szemei úgy kikerekednek, hogy látom az egyre inkább kitáguló pupilláját. Egyetlen pontra fókuszál: Akx hónaljában egy kosznak tűnő foltra. Egy félbe hagyott mintára. A kulcs.

Ekkor azonban Akx nyaka köré szorul egy lasszó és rángatni kezdi a másik irányba, egyenesen a szomszédos ház megroggyant tűzlépcsője felé. Kést rántok, de senkit nem látok a kötél túl oldalán. De akkor újabb kötél repül a masina felé, így megpillantom a ház sötét ablakában rejtőzködő alakot: nyurga, rongyos ruhába bújt, megviselt farkas álarcot hordó alak.

Ebben a pillanatban Franklin vizet köhögve veti rá magát a robotját fojtogató kötélre, amitől hirtelen a sötét lyukakban és törmelékek mögül több tucat fej bukkan fel, mind más állatot ábrázoló maszkban, és szakadt, rojtos ruhákban, mint valami vademberek. Koszos kezükben kötelek és a végükön kiélesítt botokkal.

Épp csak a hevesen vagdalózó Franklin felé kapok, hogy leállítsam, amikor valaki térdhajlaton rúg. Felkiáltok és a földre rogyok. Újabb rúgás. Az oldalamba bele mar a fájdalom, ami leteper a földre. Felnyögök, és azonnal próbálok megküzdeni a szemem elé bekúszó sötétséggel, miközben ügyetlenül a késemért nyúlok, és talpra kecmergek. Ekkor látom csak meg, a nyurga, fiatal fiút, rongyos szövet ruhákban, és egy sebhelyes rókát ábrázoló álarcban, ami az egész arcát takarja.Vicsorogva kitörök előre, megcélozva a mellkasát, de a támadóm kitér a döfés elől és kiveri a kezemből a fegyvert. Megtántorodom, de a fiú ezt kihasználva egy jobb horoggal támad. Idejében sikerül kitérni az ökle elől. Felhörög, és máris ütne a másik kezével, csakhogy én kigáncsolom aztán rávetem magam. Ütni kezdem őt ahogy csak az erőmből futja. Próbálja blokkolni az ütéseimet, de olyan gyors és heves vagyok, hogy képtelen rá. Még párszor megpróbálja elkapni a kezem, de aztán eszméletét veszti.


Feltápászkodok. Erőteljesen zihálok, zsibbad az öklöm és sajog az oldalam is. Már épp letépném a törött álarcot a saját vérétől mocskos fiúról, amikor Zadoch felordít mögöttem. Megpördülök a tengelyem körül. Ekkor látom, hogy a fivéremet az ablakból kinyúló bagoly maszkos fiú fojtogatja. Oda botladozom hozzá, átlépve a földön ájultan heverő nyestnek öltözött lányt, akit nem rég győzött le Zadoch - és gondolkodás nélkül ütni kezdem a támadóját. Nem számít, hogy a szilánkok bele vágnak a kezembe vagy hogy többször is eltalálom az ablak keretét. Addig ütöm, míg Zadochot elengedi. A fivérem köhög, és vérzik a válla, ahol az üvegszilánkok felhasították, de jól van.

    -  Segítség! – kiáltja Franklin rémülten, akit, akár a robotját, meglasszózták és lábánál fogva berángatták a vízbe. Kapkod a törmelékek után és nyeldekeli a vizet, miközben próbál ismét segítségért kiáltani. Felkapom a földre esett késem és elindulok felé, csakhogy a fölöttem lévő erkélyről elém ugrik egy kövér, nagydarab fiú, valami madár maszkban, és feslett barna ruhában. Kezében egy lángoló piás üveget tart, amit szemrebbenés nélkül a lábaim elé hajít.

A tűz hirtelen a magasba csap és elvakít. Nem látom az ellenséget, aki úgy lép át a tűz falon, mintha csak a reggeli köd volna. Megragadja a grabancom és felemel a földről. Ütésre emeli húsos öklét, amikor Zadoch a hátára ugrik és verni kezdi a másik fejét egy törött téglával. A támadó felhörög fájdalmában, és vonaglani kezd megpróbálva lerázni magáról a fivéremet. Azonnal elenged és a földre esek az égő törmelékek közé. Forró és megégeti az egész karom. Gondolkodás nélkül felszedem a tűzben égő szék maradékát és mellkason szúrom vele a fiút. Az felhörög aztán a székre bámul. A ruhája lángra kap. Felhörög, mielőtt összeesne és végleg elnémulna.

-          A robotot akarom – mennydörög a másik oldalról egy követelőző hang. A vezér az. Szarvas álarcot visel,aminek az agancsai a szélrózsa minden irányba mutat.Felsőteste csupasz, csak  a csontokból, lemezekből és mindenféle csillogó vacakból összerakott nyaklácát látni,míg a nadrágja rojtos és egy számmal kisebb rá. Fogva tartja Franklint, akinek a torkához kést szegez. – Ezér’ a féregér’ cseribe.

-          A robot az enyém - szól vissza a férfi remegő hangon,mire a Vezér megböki a kés hegyével a férfi nyakát ahonnan azonnal kiserken a vér – Figyelj, a táskában van konzerv, kötszer és talán még egy fél fácán is, mi lenne ha…

-         Jó’ van, akkor a táska és a robot is az enyim. – szólít fel vadul csillogó szemekkel. Nem mozdulunk. – Különben meghal – ordítja és a hangja visszhangzik, mire ismét felbukkannak az emberei mögöttünk, ezúttal teljesen körbe véve minket.

Összerezdülök. Lehet a kijelentésétől, ami kétségtelenül fenyegető és végleges, lehet, hogy a patthelyzettől, amiből jelenleg semmi esélyünk menekülni. Lassan megmozdulok, kényszerítve magam, hogy levegyem a táskámat -hálát adva annak, hogy az enyémben van a kevesebb élelem - és oda hajítsam neki.

Ő mohón rátapos a táskára, hogy az ne csússzon a vízbe, majd előrébb hajol, hogy megnézze magának. Ekkor megcsillan a szemétből gyúrt nyaklánca. Fémesen csillog. Mint egy darab papír. Egy csomagolásé. Franklin szárított kajái.

-          Ide csalogatta őket, aztán beugrik, hogy az égő épület felé akart menni, és ezek meg majdnem felgyújtottak minket. Így akart megszabadulni tőlünk? Az undor, az elárultság érzése, a harag, mind utat talál magának és teljesen önkívületbe taszít, a hangom messziről jön, ami teljesen idegen a számomra.

-      -                 Előbb a robotot add aztá’ sírdogálj a vesztesigtő’ – fröcsögi gyűlölködve a másik, fel sem fogva a helyzet súlyát.

-         -          Megkapod a másik táskát is, de a robot a miénk – jelentem ki minden erőmet összeszedve, hogy keménynek tűnjek, hiába ordítanék és vernék szét mindent dühömben. Zadoch végre valahára rám néz az égő hulláról.Teljesen sokkos állapotban van az amúgy mindig össze szedett, kész tervekkel előálló fiú. Felé fordulok, és mielőtt elveszem tőle a táskát a nyakamhoz nyúlok, felhívva a figyelmét a Vezér nyakában lévő csomagolásra. Kis késéssel, de felfogja az üzenetet, amitől azonnal elsápad, kikerekednek a szemei és egy pillanatra levegőt is elfelejt venni.

Gyorsan elfordulok tőle, hogy ne legyen feltűnő, és átdobom a táskát. A Vezér mohón azt is megnézi magának. Hümmög és motyog magában valamit, aztán elhallgat és mélyen a gondolataiba merül. Hosszú, végtelenségnek tűnő, kínkeserves percekkel később csettint párat, mire az egyik csicskája, aki eddig mögötte ácsorgott félszegen, és akinek mocskos fehér ruhája és patkány maszkja van, átnézze a táskát. Bizonytalanul mozog, aztán teljes izgalomba jön, ahogy meglátja a megmaradt szárított bogyókat, a pár darab konzervet és kötszereket.

A Vezért azonnal félre löki a lányt és elmarja előle a táskát, hogy a hóna alá gyűrje. Aztán bólint, ő pedig magával hurcolva Franklint távozni készül.

-       -            Ezt nem tehetitek – ordítja a válla felett a férfi, miközben olyan hevesen rángatják be az épület szűk ablakán, hogy bevágja a fejét.

A csend hirtelen telepszik ránk. Mindenki olyan gyorsan tűnt el, ahogy megjelentek. A víz már rég lecsillapodott, a törmelékek lustán ringatóznak a nyugodt hullámokon. Zadoch felnyög, aztán elokádja magát, nekem pedig le kell ülnöm a törmelékekre, mert annyira remegnek a lábaim.

-        -          Indulás, Akx – utasítom a robotot hosszú, dermedt percekkel később, aki a tanácstalanul a férfi után bámul, aztán meg rám, látszólag nem tudja eldönteni, végre hajtsa e a parancsot. – Indulás!- kiáltom, mire megmozdul és kimászik a vízből, lehámozva magáról a köteleket. Majd elindul mögöttünk ő is.



Folytatása következik.


Üdv:




Share:

Az írás számomra:

Az írás számomra:
"Írás közben nincs ítélkezés, se szégyen, csakis szabadság. Amint a toll a papírhoz ér, egy pillanatra szabad vagyok." Jessica Sorensen

Fordító

Chat

Írós és történetes blogok hirdetései