A rét kellemesen tömény illata

Sziasztok,

Kedves volt számomra ez a regény, és örültem, hogy második helyezést ért el a szavazáson. Ugyan nem sűrűn szoktam felemlegetni a gyerekkoromat, most mégis öröm volt ezt a regényt megírni. Lehet azért, mert már régen volt, lehet azért, mert saját családom van már, és másképp, felnőttként, látom a dolgokat. Jó érzés vissza gondolni a titokban megevett süteményekre, a közös fára mászásra és az első medencés nyaralásra...stb.

"A gyermekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyerekkori játékokat, de sohasem vesznek el végleg." (Neil Gaiman)

      A mohás tetejű, megrogyott, régi kutyaól mellett ácsorgok és mozdulatlanul bámulom az elhanyagolt, gazos kertet. Minden ugyanúgy van, ahogy gyerekkoromban volt: a magas bokrok, a téglából kirakott kis ösvény, ami végig kanyarog az egész telken, a katona sorban ácsorgó gyümölcsfák, és a kerítést befedő nád. Mindig is szerettem ezt a nagy kertet: ha nem éppen a fákra másztunk fel, akkor traktor kerekekkel körbe rakott homokozóban játszottunk vagy kosaraztunk az udvar első részében. Még arra is emlékszem, amikor először állítottunk fel medencét és ujjongva ugráltunk bele vagy arra, amikor nagy hó esett és korcsilyázni tanultunk a lejtős kocsi bejárón. Nagyot sóhajtok, hátha elpárolog ez a nyomasztó érzés a mellkasomban.

       - Sütit? – dugja az orrom alá a kezében szorongatott csokoládés sütiket Ruth.

- Hogy vagy képes ennyi év után is kicsenni a dobozból? – nézek fel rá meglepetten. Alig látszik a bályos vigyora a hatalmas szalmakalapja miatt, ami a kerek arcának nagy részét eltakarja. Még jó, hogy egy fél fejjel magasabb nálam, így elég csak felemelni a fejem, hogy lássam a barna szemeit.

– Ha még csak ez lenne a legnagyobb problémánk... – lehervad a mosolya – Nem hiszem el, hogy eladják a házat. – vág bele egyből a szokásához híven aztán elfordul, hogy ő is megnézze magának a kertet. Nem válaszolok azonnal, mert attól tartok ha kinyitom a szám, elsírom magam. Hetek óta tudtunk erről, mégis nehéz most itt állni és búcsút venni mindentől. Számba tömök kettő sütit is, és a lehető leghosszabban rágom.

- Hidd el, le akartam beszélni őket a panellakásokról. – Hosszú percekkel később tudok csak megszólalni.

- Én is próbáltam, de be kell látnunk, hogy nem mai csirkék, Lexi, - jelenti ki a ki nem mondott igazságot, olyan hangsúllyal, amit anyánk szokott elővenni ha felvilágosításba kezd - és ez a telek a házzal együtt nekik túl nagy.

- Aaronra számítottam, hogy ide költözik, úgyis annyit mondogatta – dörzsölöm meg a tarkómat gondterhelten – erre kiment külföldre.

- Az öcsénk keresi még a helyét.  – replikázza Ruth rám pillantva, de nem gondolja komolyan. Mindig is csapongott a kis testvérünk, sosem tudott hosszabb ideig kitartani valami mellett, hiába vágott az esze úgy mint a borotva.

        - Vajon az az ajtó még mindig nyikorog? – Bólintok a fejemmel a kert végében álló, rozsdás kerítésre, hogy tereljem a témát.

- Fogadjunk! – kacsint rám Ruth aztán komótosan sétálva célba vesszük a telek végét.

A rácsos kapun egy hatalmas lakat lóg, amiről a rozsda épp olyan szorgalmasan pereg le, mint a zöld festék magáról az ajtóról. Mivel ugyanaz a lakat van rajta, mint régen is volt, elég csak egy pontos ütést mérni a tetejére, aztán erősen megcsavarni, hogy kinyíljon. Óvatosan nyitom ki, de a hangja rettentően karcos és éles a korhadástól. Felnevetünk. Hogy tud egy ilyen borzalmas hang ennyire jól esni?

        A kapun túl a kis patak most is úgy kanyarog, átszelve a telkek végét, mint régen. Körülötte a sás és nádas vadul elburjánzott már, így alig lehet látni a kiapadt, poros medrét, és a keskeny fa hidat, amit apa épített. Ahogy áthaladunk az öreg hídon egyből egy dús nyírfa erdő fogad. Mikor utoljára jártam itt még vézna kis csemeték voltak ezek a fák és látni lehetett az erdő többi részét is.

- Emlékszel, amikor itt bújócskáztunk, és ipiapacsot játszottunk? – kérdezi a nővérem a fák fehér foltos törzsére mutatva.

- Milyen vadnak éreztük magunkat, hogy felnőtt felügyelet nélkül voltunk itt kint – válaszolok nevetve. 

- Én inkább a szabad szót használnám – javít ki felvont szemöldökkel – nem kellett házit írni, rendet rakni a házban vagy segíteni a kertben. Csak mi voltunk...

    - És a rét. – Folytatom a mondatot miközben megérkezünk a nyírfák kusza halmaza mögé. A tisztást nagyobbnál nagyobb fák fogják közre, ám ennek ellenére is hatalmas a mérete. Teljes felületét belepik a térdig érő, aranyszínű fű félék, és az erős lila színben pompázó virágok, amik a kellemes nyári szélben lágyan ringatóznak. Veszek egy nagy levegőt, hogy még utoljára érezzem a rétnek ezt a kellemesen tömény illatát.

- Nézd, még mindig itt van a monogramunk! – Hallom a hátam mögül a növérem izgatott hangját. Az egyik távoli szilva fánál áll, végig simítva a fába vésett két kezdőbetűn és az azokat körbe ölelő szívecskén. – Az meg van még, hogy egy teljes napig tartott ezt bele vésni?

- Megvan, - mélázok el azon a svájci bicskán, amit apa szerszámos ládájából vettünk kölcsön és azon, hogy felváltva próbáltunk megküzdeni a fa durva, kérges törzsével – és arra is, hogy nem akartál fára mászni utána, mert hirtelen „tériszonyod” támadt. – Mutatom az idézőjelet a levegőbe, cukkolva ezzel őt. Ezt a szót akkor hallottuk először a tévében, és abban a pár napban mindenre ezt mondtuk, csak hogy ne kelljen valamit megcsinálni. Csak egy pillanatra fordul felém, de az arcán így is látványos a sértődöttség.
– Mássz fel! – jelentem ki, mire ő ingatva a fejét végig néz a szoknyáján.  – Gyerünk, mire vársz?  - folytatom miközben a lábai elé dobok egy kisebb méretű kavicsot. Mikor kicsik voltunk mindig bejött ez a trükk, ha rá akartam venni valamire. Mindig is benne volt a verseny szellem, a bizonyítási vágy, amit könnyű volt elő csalogatni. Ezúttal sem csalódok: már dobja is el a kalapján, és tűri fel az élénk piros szoknyáját. Kurjantok egyet, mire egy határozott ugrással felkapaszkodik a fa egyik vastag ágára, majd lábát könnyedén átvetve rajta, lovagló ülésbe helyezkedik.

- Úgy tűnik a majom ösztön még mindig meg van. – Nevetek, mire letép egy nagyobb darab szilvát a fáról és hozzám vágja. A gyümölcs nem üt nagyot, de szétkenődik a felkaromon, össze kenve a halvány sárga pólómat.

- Bocsi. – kiáltja miközben egy kicsit feljebb mászik. Felkapok egy marék kavicsot a földről, hogy aztán egyesével megdobáljam vele a fatörzset és a lábait támasztó faágakat. Ez a fa régen is remek alapot adott a játékhoz, a dús lombkoronája és a vastag, vízszintesen növő ágai miatt, mi pedig előszeretettel jöttünk ide és találtunk ki filmekbe illő jeleneteket, mint a toronyból kimenteni a bajbajutottat vagy katonaként figyelni a felbukkanó vadnyulakat és rókákat. Sosem mentünk ki a környék játszótereire, mint a korunkbeli többi gyerekek. Senkinek nem mondtuk el, miért így csak a miénk volt. Ezért is véstük bele a nevünket a fába.

Ahogy elfogytak a kövek, vigyorogva lehuppanok a fűbe. Fejem alá teszem a kezeimet, a lábaimat pedig elmélázva kinyújtom.

      - Az ott egy macska. – Mutatok a kék égen átúszó gomoly felhők közül az egyikre, amikor mellém fekszik Ruth.

- Egész hasonlít rá – feleli elgondolkodva aztán átteszi az egyik lábát a bal lábamon, ahogy esténként szokta mese olvasás közben. – Hiányozni fog ez a hely... – hangja halk, bágyadt, nyoma sincs az előbbi vidámságnak.

- Nekem is – súgom remegő hangon. Előveszem a farmerzsebemből a telefonomat, és készítek vele egy tucat selfiet. Órákkal később indulunk csak vissza, győzködve magunkat, hogy ez nem a vég, mégis nehéz szívvel zárjuk vissza a régi lakatot és sétálunk végig utoljára a tágas udvaron.

Titeket melyik illattól önt el a nosztalgia?

Üdv, 
Brukú

Share: