A nyári szünetek, de főként a nyári táborok még gyerek vagy kamasz fejjel voltak az év csúcspontjai. Végre távol otthontól, az iskolától és új helyen és új emberekkel lehet találkozni, eltölteni néhány hetet. Micsoda bizsergés, micsoda vibe. De valójában meddig marad ez meg? Egészen a táborozás végéig? Vagy az utolsó napok már inkább a szomorkodásról szólnak? Másokon is láttam, magamon is tapasztaltam így vissza gondolva, hogy nagyon eltudja rontani a kedvet az a piszok kis érzés, hogy itt a vége. És ez a bejegyzés erről szól. A hozzáállásról és arról, hogy mennyi mindent befolyásol. Jah, és hogy ne hagyjuk letörni a jó kedvet.
A kamasz Bess és Oswald a parton ülnek egy padon, napsütötte arcukon bárgyú vigyorral. Bess vidáman a lábát lóbálja, miközben a fiút hallgatja.
- ... És akkor megtámadtak a sirályok. Eldobtam a kekszet és elcsúszkáltam a jégen. – meséli a tavalyi emlékét folytatva az ismerkedést. Most találkoztak a nyári táborban, mikor mindkettejük csoportja együtt ment ebédelni három hete.
- Én tuti elestem volna, még korcsolyázni sem tudok. – vallja be a lány szégyenlősen lesütve a szemeit a rojtos nadrágjára. – De már voltam a vízi akadálypályán.
- Akkor azért ugrottál be egyik este olyan ügyesen az ablakomon. – vigyorodik el Oswald olyan szélesen, hogy a folyton kiharapdált szája a füléig ér. Akkor is ugyan ilyen fejet vágott a fiú, mikor séta közben megfogta Oswald kezét. Bess bátornak és vidámnak érzi magát Oswald mellett, mintha kicserélték volna. Arról nem is beszélve, hogy a tábor csak néhány hetes, és hogy a fiú minden percét Bessel akarja tölteni.
- Hát én nem esek el a saját lábamban – hecceli a lány, mire Oswald gyengéden meghúzza a lány szőke haját.
- Kellett buzdítanod arra, hogy lopjam el valaki vacsoráját tegnapelőtt. – jegyzi meg a fiú, miközben rápillant a sebes könyökére. – De a titkos piknik naplementekor szuper volt, nem?
- Naná – válszolja a lány ismét fülig vörösödve, aztán közelebb ül a fiúhoz, hogy összeérjen a válluk és a lábuk. Oswald zavarba jön és megvakarja a tarkóját. – Te hordod? – Lepődik meg a lány a kézzel készített karkötőn, amit akkor adott a fiúnak, miután túlságosan bátran hívta ki kosarazni Oswaldot és vesztett. A fiú ugyanis rendszersen kosarazik, ellentétben a lánnyal.
- Persze. Mindenkinek tudnia kell, hogy levertelek kosárban. - Meglöki a könyökével Besst. A lány ártatlanul megvonja a vállát, ám a tekintetét képtelen levenni a fiú ragyogó zöld szemeiről. Tetszik, ahogy ránéz, mintha ő lenne a legfontosabb a strandon, hiába van tökéletes idő, napozó hattyúk és a lágyan hullámzó víz. Bess nagyot nyel, aztán megpuszilja a fiú arcát. Most Oswald pirul el.
- … És akkor a sirályok…. – Hallgatja Oswald nosztalgiázását Bess, ám megint elkalandoznak a gondolatai. Holnap vége a tábornak és többet nem látják egymást. Még csak nem is ugyanabban a városban laknak. Bess felsóhajt.
- Biztos izgalmas volt – válaszolja lehangoltan, mikor a fiú a mondat végére ér.
- Nem volt. Leszarták a vállam! – feleli Oswald megmutatva a vállán a helyet, de Bess nem válaszol. Még csak nem is viccelődik mint korábban. A fiú felé fordul. Bess a homokot nézni szomorúan, lefelé görbülő szájjal.
- Nem szeretem a madarakat. Vagy megcsípnek vagy lekakálnak. – Mondja végül csendesen, amivel a maradék jó kedvet is tönkre teszi. Pedig az utóbbi napokat leszámítva jó volt a tábor: Oswald kicsalta éjszakai sétára, nem is egyszer, aztán lopott pudingot a konyháról, hogy a naplementében ehessék meg, sőt még kosarazni is hívta, bár Bess csúnyán kikapott.
- Akkor azért nem jöttél a vízbe tegnap? – kérdezi a fiú megkönnyebbülten. Felcsillanak a szemei és küzelebb hajol Besshez. Talán nem vele van baja a lánynak. Talán más oka lehet és ők jól megvannak.
- Nem akarok holnap haza menni – mondaná legszívesebben és a fiú nyakába vetné magát, hogy örökre itt maradjanak. – Aha – péreseli ki magából a választ, és egy pillanatra felnéz a homok rúgdosásából.
- És a ma reggeli séta? Miért nem jöttél ki? – bátorodik fel kedvesen elmosolyodva, mielőtt esetlenül megfogná Bess kezét. A lány meglepődve néz vissza rá, aztán fülig vörösödik, majd könnybe lábad a szeme. Oswald értetlenül elveszi a kezét.
- Én… - dadogja Bess, de aztán nem találja a szavakat. - Elkezdtem összecsomagolni – vallja be végül nagy nehezen és már most utálja az egész helyzetet főleg Oswald csalódott arcát látva. Most megbántotta. De hát mi mást kellett volna csinálnia? Itt a vége. Talán megismerkedni is kár volt. - Induljunk vissza – mondja végül Bess a sírás határán egyensúlyozva, miközben feláll és megkerülve a padot elindul visszafelé.
Üdv:
