Elmúlunk a nyárral

Sziasztok, 

A nyári szünetek, de főként a nyári táborok még gyerek vagy kamasz fejjel voltak az év csúcspontjai. Végre távol otthontól, az iskolától és új helyen és új emberekkel lehet találkozni, eltölteni néhány hetet. Micsoda bizsergés, micsoda vibe. De valójában meddig marad ez meg? Egészen a táborozás végéig? Vagy az utolsó napok már inkább a szomorkodásról szólnak? Másokon is láttam, magamon is tapasztaltam így vissza gondolva, hogy nagyon eltudja rontani a kedvet az a piszok kis érzés, hogy itt a vége. És ez a bejegyzés erről szól. A hozzáállásról és arról, hogy mennyi mindent befolyásol. Jah, és hogy ne hagyjuk letörni a jó kedvet.

 

 A kamasz Bess és Oswald a parton ülnek egy padon, napsütötte arcukon bárgyú vigyorral. Bess vidáman a lábát lóbálja, miközben a fiút hallgatja.

- ... És akkor megtámadtak a sirályok. Eldobtam a kekszet és elcsúszkáltam a jégen. – meséli a tavalyi emlékét folytatva az ismerkedést. Most találkoztak a nyári táborban, mikor mindkettejük csoportja együtt ment ebédelni három hete.

- Én tuti elestem volna, még korcsolyázni sem tudok. – vallja be a lány szégyenlősen lesütve a szemeit a rojtos nadrágjára. – De már voltam a vízi akadálypályán.

- Akkor azért ugrottál be egyik este olyan ügyesen az ablakomon. – vigyorodik el Oswald olyan szélesen, hogy a folyton kiharapdált szája a füléig ér. Akkor is ugyan ilyen fejet vágott a fiú, mikor séta közben megfogta Oswald kezét. Bess bátornak és vidámnak érzi magát Oswald mellett, mintha kicserélték volna. Arról nem is beszélve, hogy a tábor csak néhány hetes, és hogy a fiú minden percét Bessel akarja tölteni.

- Hát én nem esek el a saját lábamban – hecceli a lány, mire Oswald gyengéden meghúzza a lány szőke haját.

- Kellett buzdítanod arra, hogy lopjam el valaki vacsoráját tegnapelőtt. – jegyzi meg a fiú, miközben rápillant a sebes könyökére. – De a titkos piknik naplementekor szuper volt, nem?

- Naná – válszolja a lány ismét fülig vörösödve, aztán közelebb ül a fiúhoz, hogy összeérjen a válluk és a lábuk. Oswald zavarba jön és megvakarja a tarkóját. – Te hordod? – Lepődik meg a lány a kézzel készített karkötőn, amit akkor adott a fiúnak, miután túlságosan bátran hívta ki kosarazni Oswaldot és vesztett. A fiú ugyanis rendszersen kosarazik, ellentétben a lánnyal.

- Persze. Mindenkinek tudnia kell, hogy levertelek kosárban. - Meglöki a könyökével Besst. A lány ártatlanul megvonja a vállát, ám a tekintetét képtelen levenni a fiú ragyogó zöld szemeiről. Tetszik, ahogy ránéz, mintha ő lenne a legfontosabb a strandon, hiába van tökéletes idő, napozó hattyúk és a lágyan hullámzó víz. Bess nagyot nyel, aztán megpuszilja a fiú arcát. Most Oswald pirul el.

 

 

- … És akkor a sirályok…. – Hallgatja Oswald nosztalgiázását Bess, ám megint elkalandoznak a gondolatai. Holnap vége a tábornak és többet nem látják egymást. Még csak nem is ugyanabban a városban laknak. Bess felsóhajt.

- Biztos izgalmas volt – válaszolja lehangoltan, mikor a fiú a mondat végére ér.

- Nem volt. Leszarták a vállam! – feleli Oswald megmutatva a vállán a helyet, de Bess nem válaszol. Még csak nem is viccelődik mint korábban. A fiú felé fordul. Bess a homokot nézni szomorúan, lefelé görbülő szájjal.

- Nem szeretem a madarakat. Vagy megcsípnek vagy lekakálnak. – Mondja végül csendesen, amivel a maradék jó kedvet is tönkre teszi.  Pedig az utóbbi napokat leszámítva jó volt a tábor: Oswald kicsalta éjszakai sétára, nem is egyszer, aztán lopott pudingot a konyháról, hogy a naplementében ehessék meg, sőt még kosarazni is hívta, bár Bess csúnyán kikapott.

- Akkor azért nem jöttél a vízbe tegnap? – kérdezi a fiú megkönnyebbülten. Felcsillanak a szemei és küzelebb hajol  Besshez. Talán nem vele van baja a lánynak. Talán más oka lehet és ők jól megvannak.

- Nem akarok holnap haza menni – mondaná legszívesebben és a fiú nyakába vetné magát, hogy örökre itt maradjanak. – Aha – péreseli ki magából a választ, és egy pillanatra felnéz a homok rúgdosásából.

- És a ma reggeli séta? Miért nem jöttél ki? – bátorodik fel kedvesen elmosolyodva, mielőtt esetlenül megfogná Bess kezét. A lány meglepődve néz vissza rá, aztán fülig vörösödik, majd könnybe lábad a szeme. Oswald értetlenül elveszi a kezét.

- Én… - dadogja Bess, de aztán nem találja a szavakat. - Elkezdtem összecsomagolni – vallja be végül nagy nehezen és már most utálja az egész helyzetet főleg Oswald csalódott arcát látva. Most megbántotta. De hát mi mást kellett volna csinálnia? Itt a vége. Talán megismerkedni is kár volt. - Induljunk vissza – mondja végül Bess a sírás határán egyensúlyozva, miközben feláll és megkerülve a padot elindul visszafelé.

 

 

 

 

 Üdv:

 

 

 

Share:

Tovább olvasom

A legbecsesebb kincsem

 Sziasztok, 

A mai téma a csokoládé. Ki ne szeretné?! Részemről szinte minden formában jöhet, nem mondok nemet rá, viszont a mogyorós csokik a leginkább kedveltek. Nem vagyok édesszájú, de néha azért elfogyasztok filmezés közben egy-két darabot. Utóbbi időben pedig akkor is, amikor rossz napom vagy rossz kedvem volt. És ebből indult ki a mai háromszázas regényke is. Ugyanis ha nekem segít kicsit, akkor másnak is. És ha szavak nélkül is, de oda nyújtom a másiknak a kedvenc csokimat, az sokat elárul.

A tizenkét éves Alva a rózsaszín biciklijét a földön hagyva ücsörög a játszótéri padon, az egyik fa árnyékában. Vörös, kócos haja már rég kiszabadult a fonatból, szürke nyári ruhácskája kissé szokos az egész délelőttös labdázástól, pont ugyanúgy, ahogy a térdei is koszosak és ürött-kopottak. A lábaira néz és gyűlölködve lerúgja a citromsárga tornacipőit. Utálja őket. Mindig lecsúszik a zoknia benne és a nap végére feltöri a sarkát. Hiányzik a csillogós szandálja. Miért kellett elszakadnia reggel? Holnap mivel fog dicsekedni az osztályban? Bánatosan felsóhajt, aztán előveszi a megolvadt, összenyomódott mogyorós csokit a zsebéből és óvatosan kicsomagolja. Hónapok óta kapta ezt a csokit a névnapjára, és úgy őrizgeti, mint egy kincset. Minden csokival ezt csinálja, és csak akkor, de csak is akkor eszik belőle, ha valami bántja. Valahogy mindig jobb kedre derült tőle. Be is kapja az első falatot. Az édesség egyből elolvad a fogszabályzós szájában, Alva pedig a kényelmetlen padnak dől kissé megkönnyebbülve.

Ekkor egy fiú sántikálva és halkan sírva előbújik a magasabbnál-magasabb mászókák közül és a lány melletti padra ül. Reginald az. Eperszőke, göndör haját messziről megismerni. Az alacsony fiú, rövid kezeivel a felhorzsolt, és sebes térdeit és lábszárát kezdi simogatni, miközben hangosan szipog. Alva meg sem mozdul, csak eszik egy újabb értékes falatot. Nem különösen kedveli a fiút, mert tavaly állandóan huzogatta a haját meg a szoknyáját és volt, hogy hazáig kergette. De most valahogy aprónak tűnik a fiú. Piros szemeivel a játszóteret figyeli, miközben poros arcát vastag könnycsíkok áztatják. Senki nem megy oda hozzá. Talán ő is egyedül jött ki ide, mint Alva. Reginald hüppög egyet. Alva felsóhajt, aztán feláll és a fiúhoz sétál. Reginald meglepetten néz fel rá a könnyei közül.

- Ettől jobban leszel. – Nyújtja át neki gyengéden a félig megevett csokit. Reginald egy pillanatig nézi az édességet, aztán letörli a könnyeit és arrébb ül a padon, hogy a lány is elférjen mellette.

 

 

 

 Üdv:

 

 

 

Share:

Tovább olvasom

Ezt nem gondoltam volna rólad

Sziasztok,

Vegyünk két embert, akik nem jöttek ki annyira jól az elmúlt években és zárjuk össze őket néhány órára. Vajon vágni lehet majd a feszültséget közöttük? Vagy összevesznek? És mi van ha két olyan embert zárunk össze, akik jó barátok, viszont hosszú évek óta nem találkoztak. Számítanak az elmúlt évek? Vagy ott folytatják, ahol x éve abba hagyták?

 

Az ég hirtelen sötétedik be, a gomolyfelhőkből egy pillanat alatt sötét viharfelhők alakulnak. Az eső elered, sűrűn és hangosan kopog a lakóautó szélvédőjén, aminek a lapátjai egyre kevébé bírják az iramot. Deryn, a huszonkét éves, kissé alacsony, madár csontozatú nő, akinek egyetlen terve volt a hétvégére: kiszabadulni a fullasztó városból, és a stúdió csupasz téglafalai közül, elégedetlenül megszívja a kicsit kuszán nőtt fogát majd lassít, mielőtt rátérne a városszéli kampinghez vezető földes útra. A lakókocsi rücskös kereke azonban a friss sárban azonnal elakad.

-        – Jajj ne már! – Csap a kissé kopott kormányra Deryn, aztán lekapcsolja a recsegve éneklő rádiót, kioldja a biztonsági övét, felveszi az anyósülésen lévő gyampjú kalapját a bevásárló szaktyrok közül, amiket még indulás előtt vett, hogy legyen elég étel három napra. Kinyitja a nehéz, autóstérképektől, elemlámpától és távcsőtől nehéz ajtót és kiszáll. Az ég ekkor dörög egy nagyot. Behúzza a nyakát, de azért felméri a helyzetet.

Ruby, a lakóautó magas és széles is, apró kerek ablakokkal, ami a szélrózsa minden irányába néznek. Elől szorgosan pöfékel a gőzmotor, ami mögött a hatszögletű vezetőfülke és az ablakokon lelógó apró szuvenírek láthatók. A trapéz alakú lakótér, ami vörösrészből és vörösfenyőből készült és ami általában poros és sáros, most rubint vörösen csillog az esőben. Tetején néhány csomag és az összecsukott, legyezőszerűen kinyitható ponyva ázik. Oldalán pedig egy keskeny létrával, egy-egy viharlámpával szegélyezve és számtalan csővel a víznek, az elhasznált víznek és a drótoknak.

Deryn leguggol a bal első kerékhez és ásni kezd. Az agyagos föld hüvös és tapadós, minden mozdulattal egyre több és több ragad a nő rövid körmei alá és az ujjaira.

-        – El sem hiszem, hogy találok itt valakit – könnyebbül meg egy női hang Deryn háta mögül hirtelen, akit a heves eső miatt nem hallott közeledni. Hátra pillant. A nő teljesen átázott: a világos nadrágja a karcsú lábaira tapad, mintha nem is lenne rajta csak a térdig érő csizmája. A szürke blúza szintén, aminek a csipkés dekoltázsa elengedte a tartását és úgy lóg rajta, mintha megtépték volna. A sötétbarna haja a sminktől elázott, és igen csak ismerős, kerek arcára tapad, amin már rég elkenődött a festék. Senki nem képes kocogni menni kiöltözve, csak is Matilda.

Deryn ledermed. Három éve nem látta, erre most csak úgy felbukkan a lehető legrosszabb helyzetben. Mégis mennyi volt erre az esély? Élesen beszívja a levegőt, aztán visszafordul a kerékhez és minden erejét beveti, hogy kijusson innen. Lehetőleg Matilda nélkül.

-     – Hadd segítsek. – Ajánlkozik fel könnyedén, mintha régi ismerősök lennének, akik jóban voltak a középiskola alatt. De nem voltak. Az utolsó évben végig szivatta: nem csak rágót tett a hajába, hanem még otthon is zaklatta és a szomszédok előtt leégette. Sőt még a könyöke is miatta tört el, amikor heccből lelökte a lépcsőn.

-        – Nem kell! – Utasítja el Deryn ellentmondást nem tűrő hangon. Hevesen megrázza a fejét, hogy a kalapja ívelt karimáján felgyűlt víz eltűnjön és ne a nyakába folyjon.

-        – De hát így mind a ketten elázunk… – panaszkodja széttárvja a kezét, nyomatékosítva a kijelentését.

-        – Ahhoz már késő, nem gondolod? – kérdez vissza irónikusan Deryn, majd feláll félrelökve a másik kezét, hogy az út szélén lévő két, ökölnyi méretű sziklát felmarkolja és bevágja a kerék elé. Aztán kikerülve az egyre inkább reszkető Matildát beszáll a kocsiba és hintáztatni kezdi. Martilda neki feszül a járműnek, hogy segítsen. Nem segít ez a módszer sem. Matilda felnyög és tehetetlenül bele üt a kocsiba, de ezzel meghúzza a csuklóját. Felkiált és a mellkasához szorítja.

-      – Baszki…. – szentségel az orra alatt Deryn. – Szállj be. – Hívja be kelletlenül a lakóautóba, aztán hátra megy, hogy kinyissa a fémszegekkel kivert faajtót.

Ahogy belép Matilda a lakótérbe, szinte azonnal beveri a könyükét a keskeny fürdőkabinba, ami habár használt és megkopott lambériával van burkolva, hogy ne legyen annyira feltűnő, mégis ormótlanul nagy. A nő felszisszen és egyből arrébb araszol, be egyenesen a konyhába, ahol csupán két, tömörfából és vörösrézből készült szekrény, egy csöppnyi hűtő és számtalan apró polc van - rogyásig pakolva fűszerekkel, konzervekkel és tésztákkal. Apró egy konyha, egyetlen személynek tervezve, most viszont túlzsúfolt és szűkös lett, hogy ketten vannak. Matilda lehúzza a fejét és még beljebb megy, egyenesen a lakóautó legvégében lévő, sovány, bevetetlen ágy előtt lévő, utazóládáig, amin egy agyonhasznált díszpárna hever. Kelletlenül leül rá, miközben mindkét kezét a mellkasához húzza.

-        – Tessék – vesz ki egy kis adag fagyasztott epret a mélyhűtőből Deryn, és oda adja a másiknak, hogy tegye a csuklójára. Aztán benyúl a fürdőkabinba és elővesz két törölközőt. Egyiket oda adja Matildának, aki szó nélkül nézelődik. Mindent megnéz magának, miközben apró mozdulatokkal fel-felhúzza az orrát, főleg akkor amikor a szekrényre ragasztott, különböző kempingeken készült polaroid képekre téved a szeme.

-        – Itt laksz?! – kérdezi végül kétkedve, mint aki nem érti, miért jó egy ennyire kicsi helyen élni.

-      – Csak időnként. Van rendes lakásom, nem vagyok csöves – szögezi le anélkül, hogy ránézne a másikra. Inkább bedobja a zuhanytálcába a kalpját és nagy gonddal törölgetni kezdi a hosszú szőke haját.

-        – Egy kicsit szűkös itt nem? – szárogatja meg a kezeit apró, ritmusos mozdulatokkal, de ismét üti a kezét a falba.

-    – Nem. – válaszolja röviden, aztán lehajítja az asztalra a már vizes törölközőt és leveszi a vékony, rézgombokkal díszített kabátkáját és a mézsárga szoknyája felső részét, hogy csak egy blúzban és alsó szoknyánban legyen. Matilda amúgy is a lakókocsival van elfoglalva, ő pedig kezd fázni.

Kínos csend áll be. Az eső hangosan kopog, a szél kissé rángatja a lakóautót, és valahol messzebb morajlik az ég. Deryn kinéz az ablakon: a város fölött összegyűlt, vastag, sötét felhők nem tágítanak, sőt mintha tovább gyülekeznének, amikből olyan sűrűn zuhog az eső, hogy a magas, kúpos tetejű gyárak és tornyos épületek fekete karmoknak tűnnek, apró ablakaik pedig, mint a világító szemek, amik pilsogás nélkül merednek vissza Derynre gúnyolódva vele, mert ilyen helyzetbe került.

Megszívva a fogát neki áll főzni valamit – mint mindig ha ideges. Előveszi az apró hűtőből a hagymát, a gombát és tojást.

-     – Régen nem is mondtad, hogy ilyen is érdekel – próbálkozik Matilda megint, megtörve az egyre elviselhetetlenebb csendet.

-       – Mert régen nem beszélgettünk… – veti oda Deryn utákozva – Azzal voltál elfoglalva, hogy megkeserítsd az életemet. Még jó hogy nem dumcsiztunk. – Bukik ki belőle, miközben a hagymát valósággal meggyilkolja. Hányszor elképzelte már, hogy beolvas neki? Hogy elmondja mennyire gyűlöli őt ezért? Hogy a legszívesebben felpofozná? De azt is megfogadta, hogy nem teszi meg, mert ezzel csak beismeri, mennyire szenvedett. Erre most meg kibukik belőle az egész. Szép volt, Deryn.

-      – Felültettél. Azt mondtad, hogy beszélsz a bátyjáddal, hogy elkísérjen az Őszi Utolsó Évesek Lettünk Bulira. – tér vissza azonnal az a fölényeskedő hangnem, amit mindig is utált benne Deryn.

  – Én beszéltem vele. Napokig győzködtem. Sőt még fizettem is neki, hogy menjen. – Emeli meg a hangját, miközben olyan hevesen fordul hátra, hogy a késéről a hagyma darabkái lerepülnek. Zihál és legszívesebben ordítana. Hogy nézheti ennyire szemétnek őt? Főleg azok után, hogy harmadikban Deryn ápolta őt, Matilda egyik túl jól sikerült házibuliján.

Matilda azonban leesett állal bámul vissza rá. Az arcán sok érzelem suhan át, de egyikből sem lehet kiolvasni hogy mi. Talán döbbenet, kétely, bűntudat és sajnálat. Pislog párat, aztán szólásra nyitja a száját és végül be is csukja. Deryn ennek ellenére megkönnyebbül. Mégis csak jól tette, hogy hangosan is kimondta ezeket. Felsóhajt. Valahogy kezd elszállni a dühe, főleg a másik arcát elnézve.

-     – Én… én nem tudtam. – dadogja döbbenten, lesütve a szemét.  – Sajnálom, Deryn. – Kér őszintén bocsánatot. Deryn bólint, aztán vissza tér a főzéshez. Ismét csend telepszik rájuk, de ezúttal már nem nyomsztja őket.

Matilda, Deryn meglepetésére, oda áll mellé és besegít. Habár beveri a térdét és leveri az egyik cserepes fűszernövényt a pultról, gyakorlott mozdulatokkal szeletelei fel a gombákat egyformára, és készíti elő a tojásokat is.

-        – Mióta tudsz főzni? – pislog meglepetten rá Deryn. Amilyen pipiskedő és divat mániás volt Matilda, sosem hitte volna, hogy képes bepiszkolni a kezét.

-        – Egy éve vagyok Kukta az egyik négy csillagos étteremben. – válaszolja büszkén. – Egy nap majd az én éttermem lesz. – folytatja, de a legkülönösebb az, ahogy mondja. Nem hencegve, nem is lenézően és nem is gyűlölködve. Csak barátságosan.

-        – Ezt nem gondoltam volna rólad – vallja be Deryn óvatosan, hiába nem sértésnek szánja.

-        – Én sem azt rólad, hogy tetszik ez a puritán életmód. – pillant fel kedvesen mosolygva, de aztán már gyújt is alá a zománcos serpenyőnek. – De nem tűnik olyan rossznak. Egész békés. – kijelentésére azonban hatalmasat dörög az ég, hogy megremeg az két fém pohár és két tányér, ami a polcon kuporog. Felnevetnek.

-     – Várjunk csak. Én ismerem ezt a nevetést. – fordul felé hirtelen Matilda. Összehúzott szemekkel néz, mélyen elgondolkodva. Aztán kirobban belőle a megoldás, ahogy eszébe jut. – Ez a Tenley Staples című filmből van. Amikor Tenley pofára esik az utcán, magára öntve a festéket és kineveti magát.

-        – Igen, én szinkronizálom azt a főszereplőt. – terül el széles vigyor az arcán. Mindig jó érzéssel tölti el, ha valaki felismeri a hangját. És ez most sincs másként, hiába Matildáról van szó.  Összemosolyognak, most először. Rendkívül fura érzés, hogy a főzés és a vígjátékok közös pont bennük. Fura, de kellemes.

A kaja sisteregni kezd, Deryn megterít a vékonyka asztalon, és mire kinyitja a barna sört, elkészül a rántotta. Ők pedig most először jókedéllyel leülnek enni.  

Másnap reggel tudnak csak elindulni.

….

 

Deryn épp kihajtana a városból, a város széli kemping felé, amikor bőrönddel a kezében meglátja legjobb barátnőjét, Nicolát, ácsorogni az üvegbúrás léghajó állomás előtt. Azonnal dudál neki, és mellé parkol, hogy felvegye. Nicola bájos, mindig piros pozsgás baba arca azonnal felragyog, ugyrik néhányat örömében, amitől a fehér blúza hatalmas rojtaji pattogni kezdenek a dekoltázsán és az ujjain. Szabad kezével megmarkolja a fekete szoknyája fodros szélét, aztán oda siet a lakókocsihoz és bepattan az anyósülésre. Derynnek alig van ideje elvenni az oda pakolt bevásárló szatyrokat. Egymás nyakába borulnak és szorosan összeölelkeznek. Ezek után indulnak csak a kemping felé.

-        – Ezer éve nem láttalak  - mondja Nicola kislányos vigyorral az arcán, aztán kihajol az ülésből, hogy körbe nézzen a lakókocsiban. Az apró fülkéhez egy szerény lakótér tartozik, ami mérete ellenére első ránézésre is otthonosnak tűnik: ott a kicsi zuhanyfülke, amibe, ha fogadnia kellene, minimum egy pár sáros bakancs és talán még kabát is van, ismerve Derynt. Mellette az egyszemélyes konyha, aminek kopottas színű bútorain fényképek lógnak, a hihetelenül kicsi mosogató tálca, amiben mosatlanok vannak, és végül a lakókocsi legvégén bújkáló bevetetlen ágy, és Deryn örök kedvecei; az utazóládák. Ki más dobna rá párnát, hogy ülni is lehessen rajta?

-        – Mi ez a mozgó ház? És mióta tudsz vezetni? Ez a hobbid? És mi a munkád? – zúdítja rá a kérdéseit egy szusszal, miközben vissza szuszakolja magát az anyósülésbe.

-        – Nekem is hiányoztál. Az a három év soknak tűnik. – válaszolja mosolyogva. – Érettségi után nem sokkal álltam neki vezetni tanulni, de csak egy éve van meg a lakókocsi. Azóta kb minden hétvégén elmegyek a városoból és felkeserem az összes csendes helyet, amik csak akadnak.

-        – Vajon miért nem vagyok meglepve? – dörzsöli meg a hegyes állát színpadiasan. Deryn mindig is független típus volt, az aki magának való és aki semmi mást nem akar, csak egy pici nyugalmat. Deryn szégyenlősen megvonja a vállát.

-        – És te? – érdeklődik

-        – Ó, hát én csak átutazóban vagyok. A szomszéd városba, Zaferba, tartanék csak hát lemondták a léghajó járatokat a közelgő vihar miatt.  – biggyeszti le az ajkát, ám erre mind a ketten kinéznek a szélvédőn. A sötét viharfelhők szinte a semmiből bukkantak elő – hisz induláskor még sütött a nap -  és olyan roham tempóban gyülekeznek, hogy a mögöttük lévő várost egyre inkább elsötétíti, akárcsak egy vastag függöny, ami mögött a gyertyákként pislákoló kúpos tetejű gyárak és tornyos épületek egyre kevésbé kivehetőek.

Deryn rátapos a gázra, hogy minél előbb elérjék a mellékutat. Perceken belül rá is térnek a földesútra, ám az ég ekkor szakad le. Olyan hevesen esik, hogy a nő alig lát ki a szélvédőn, hiába dolgoznak száz százalékban a szélvédő lapátok. Le lassítja a kocsit, de az így is elakad. Próbálkozik hintáztatva a kocsit, de az nem mozdul.

-        – Francba - üt bele a kormányba.

-        – Még jó hogy ez egy lakókocsi – veregeti meg a másik vállát Nicola vígasztalóan, aztán feláll és átmegy a lakótérbe. Deryn felsóhajt, aztán utána megy. Egyenesen a hűtőnek veszi az irányt, hogy elővegyen egy doboz barna sört maguknak.

-        – Szóval utazgatsz? – tér vissza az előző témához, miközben kitölti a fém poharakba az italt és átnyújta az egyiket Nikocának, aki máris kényelembe helyezte magát az egyik utazóládán.

-        – Egy darabig úgy volt, igen. Végig jártam a szomszédos összes várost és szinte mindent kipróbáltam. – feleli miután hatalmasat ivott a sörből.

-        – Akkor gondolom, láttad a havas hegyeket abból a drága szállodából és az óriás kereket, amit már érettségi előtt nézegettünk Zafer városában. – emlékszik vissza a barátnője régi terveire.

-        – Igen, az volt az első, hogy ezeket megnézzem, hamár ilyen közel van Zafer. – húzza ki magát elégedetten.

-      – Nekem inkább a csendes, nyugodt helyek a célpontjaim. Itt sokkal jobban ki tudom pihenni magam. – válaszolja Deryn, majd felhajtja a maradék sört, és újabb dobozzal vesz elő.

-        – Azóta sem vágysz a társaságra látom – mosolyog és ezúttal ő nyitja ki a dobozt és önt kettejüknek.

-       – Van, ami nem változik. – koccintanak és Deryn is hátra dől az utazóládán így épp látja a villámokat az egyik ablakból, ketté szelni a sötét eget.

-      – Pedig kéne. Ha látnád Bergen izmos vállait és széles hátát, meggondolnád magad. – jegyzi meg kaján vigyorral, és máris fülig pirul bele.

-        – Ki az a Bergen?  – huzogatja fel a szemöldökét többször egymás után a szaftos témára.

-        – A férjem.  – jelenti ki és fel is mutatja a zafír köves gyűrűjét. Ám erre a kijelentésre döbbent csend lesz.

-        – Gratulálok – mondja végül  Deryn, de a mosolya már korántsem őszinte. Nem csak Nicola álmaira, nagyra törő terveire emlékszik, hanem arra is, megfogadták, hogy egymás tanui lesznek majd.

-        – Kösz. – méri végig lenézően Derynt a pohara pereme mögül. - Kár, hogy te nem örülsz neki.

-        – Örülök neki, ne érts félre, de úgy volt, hogy a tanud leszek – válaszolja szomorúan. Mindig is tudták, hogy kettejük közül Nicola fog először férjhez menni, ezért olyan luxus esküvőket terveztek, ahol nem csak Matilda, de Deryn álom esküvőjét is megvalósítja. Hajón megtartani az eskövőt, vagy drága hintóval érkezni, amit hófehér lovak hajtanak, vagy felbérelni azokat a felszolgáló robotokat, amiket ma már minden étterem alkalmaz.

-        – Hirtelen ötlet volt. Meg amúgy sem beszéltünk már egy jó ideje. – védekezik feltartott kezekkel.

-        – Talán jó ürügy lett volna rá, hogy felhívj. De már az gáz, hogy ürügy kell hozzá... – jegyzi meg csípősen. Nem ritka, hogy összeszólalkoznak, vagy hajba kapnak valamin. Régen is előfordult többször is, de később megtudták beszélni. Ám ez most valahogy más. Valahogy komolyabb. Talán azért, mert már felnőttek és megváltoztak. Talán mert a szíve mélyén tudta Deryn, mikor nem hívta vissza, hogy ez lesz a vége, csak nem vett róla tudomást, mert nem akarta, hogy ez velük megtörténjen.

-        – Mert te aztán annyit hívtál… - vág vissza sértődötten karba fonva a kezét. Ekkor a fejük fölött villámlik egy nagyot majd mennydörög.

-        – De hívtalak, és üzeneteket is írtam. De egyre ha válaszáltál. – vágja a másik fejéhez felemelve a hangját. Na nem, kizárt, hogy ezt lenyelje.  Ezúttal nem hagyja, hogy Nicoláé legyen az utolsó szó.

-       – Nekem van életem, és nem egy kocsiban csövezek. – jegyzi meg nagyképűen, felhúzva egy pillanatra a felső ajkát. Ezt sosem gondolta volna Nicoláról. Visszataszító és felháborító és ettől csak még inkább fel megy Derynben a pumpa.

-       – Az, hogy nem bárokban riszálok és puccos éttermekben jópofizok is lehet életnek nevezni. – tajtékzik ráütve egy nagyot dühében az asztalra, amitől feldől az üres pohara.

-        – Honnan tudod, hová járok? – köpi oda neki, mintha egyáltalán nem tartozna rá a magánélete. Erre Deryn feláll, oda trappol az ágyához, hogy felvegye a kicsiny tabletet és a másikhoz vágja.

-    – Internetről, Nicola, hamár le se szarod a fejem. – most már fújtat és ki is melegedett a dühtől, de Nicolának még most is van mit hozzá fűznie, csakhogy az övé legyen az utolsó szó, mint mindig.

-        – És annyi eszed meg nem volt, hogy te is közzé tedd a dolgaidat?

-        – Na ezért nincs szükségem társaságra! – zárja le a vitát, aztán átmegy a vezető fülkébe.

Többet nem szólnak egymáshoz. Másnap reggel a vihar már elvonult, csak párás fullasztó levegőt hagyott maga után. Deryn a kormányra dőlve alszik még, mikor Nicola összeszedi a bőröndjét és köszönés nélkül elhagyja a lakóautót.

 

 

 

    Üdv:

 

 

 

 

 

Share:

Tovább olvasom