2016. július 27., szerda

Az utolsó felderítő út I.

Válaszott kép: Harmadik – Delerict Manor
Választott eszköz: Megszemélyesítés

            A folyosó szinte visszhangzik a tompa puffanástól, ahogy Camilla minden erejét bele adva megpróbálja betörni a folyosón található legelső fa ajtót. Újból és újból neki ront a makacs felületnek. Hol az egyik, hol a másik vállával csapódik keményen neki egyetlen pihenés nélkül. A romos folyosó egy egyenes fa lépcsőbe torkollik, amit már csak felszakadozott, vakolattól mocskos, piros szőnyeg fed. Nem látni le a nappaliba viszont igenis jól felhallatszanak a léptek zajai, a törött üvegek recsegései és a vérszomjas morgások. 
-                     Mi lesz már? – könyörög az ajtó bonyolult mintáinak. - Gyerünk!- Újabb sikertelen próbálkozás után a lábával mér erős ütést a régi zárra, ami morcosan megroppan, de nem nyílik ki. A tompa nesz baljósan szalad végig az egész helyen, amit jó pár hörgés követ.
-                     Francba. – súgja rémülettől letaglózva. Nincs már más hely ebben a házban, amit ne leptek volna el ez ezek a bűzlő korcsok, ha pedig tovább próbálkozik akkor biztosan fel hívja magára a figyelmet. Egy mély hörgés hasít bele a levegőbe igencsak közelről majd fájdalmasan megreccsen az egyik lépcsőfok. Camilla gondolkodás nélkül bele rúg az ajtóba, hiába fáj már a lába is. Újabb reccsenés. Majd még egy és még egy. A pániktól kapkodni kezd, a kapkodástól pedig hangosan zihálni. Megpróbálja benn tartani a levegőt, hogy lefojtsa legalább az egyik zajt, de ezen cseppet sem segít a fal tövében kirajzolódó árnyék. A zár vontatottan megadja magát, és a lány nehéz táskáit behajítva bemenekül a szobába. Sietősen magára csukja az ajtót, és máris szét néz egyedül van e. Sosem lehet az ember elég biztos a dolgában. Ezek a dögök mindenhol ott vannak már.
A szoba egy egész futballoz pályának megfelelő méretű könyvtár, ahol széles tölgyfa szekrények roskadoznak az eddig soha nem látott mennyiségű összegyűjtött könyvektől. Mint mindenhol itt is fel van forgatva minden egyes polc, de még a székek is. Egyedül a vaskos kis kerek asztal nincsen. Megkönnyebbülten állapítja meg, hogy egyedül van.
- Nehezéket kell találni. – sürgeti magát. A szekrények messziről is túl nehéznek tűnnek a mozgatáshoz, viszont az asztal már sokkal könnyebbnek. Camilla óvatosan rázárja az ajtót majd az asztalhoz szalad. Erősen megmarkolja a poros széleit, és húzni kezdi könyvestől, vakolatostól együtt. Erőfeszítései azonban egyből zátonyra futnak. Lehajol, hogy elrugdossa a könyveket a földről, amik eddig a lecövekelt asztal lábakat takargatták.
 - Ki az, aki leszögez egy asztalt? - kérdezi dühösen majd belerúg egyet. Csoszogás töri meg a csendet. A düh egyből rettegésbe csap át, amitől a lány a hozzá két legközelebbi nehéz széket könnyű szerrel felkapja, hogy oda cipelje az ajtóhoz. Annyi szerencséje legalább van, hogy az ajtó befelé nyílik, így kitámasztva megtudja erősíteni a rozsdás zárat. Lélegzet visszafojtva figyeli, ahogy a zaj elidőzik az ajtó körül majd vontatottan tovább indul. Camilla fáradtan kifújja a levegőt majd reszkető kezével letörli a koszos homlokát átszelő verejtékét. Ez meredek volt. Már megint...

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése