2016. július 27., szerda

Indulás I.

Kategória: Egy percesek



A vékony fa tetőn hangosan kopog az eső. Lehűlt a levegő és elhallgatott minden állat. Csak a súgást lehet hallani, ahogy liter számra zúdul le az égből a langyos víz. A nyitott ajtóban állok és bámulom a pocsolyában keletkező buborékokat. Egyszerűen nem tudok megmozdulni pedig páncélom ólom súlyként nyom bele a kopottra járt küszöbbe és késként vágja a nyakamat. Kardom faragott markolatára teszem a kezem, amitől vállvértjeim hozzá érnek izzadó arcomhoz. Reszketve fújom ki a levegőt.
         - Hát tényleg igaz. – vallom be elkeseredetten. Atyám meséiben a férfiak mindig hősként viselkedtek, akiknek sosem remegett meg a kezük. Azt hittem, én is ilyen rendíthetetlen leszek, amint kardot fogok a kezembe. Tegnap óta tudom, hogy ez egy gyerekes ábránd.
            Naplementekor érkezett az üzenet, miszerint Anter Völgy népe hadat üzent nekünk. Azóta nem alszok és azóta kezd egyre jobban elhatalmasodni felettem a pánik. Hiába az évtizede húzódó viszály és nézeteltérések, hiába a kiképzés csak arra tudok gondolni, hogy nem volt elég a tizenhat év felkészülés.
            Anyám zokogva ugrik a nyakamba, amit a páncél hangosan zörögve ellenez. Annyira szorít, hogy már attól tartok eltöri apró kezeit. Megfordulok és magamhoz szorítom.
         - Anyám..... – túrom az arcom vörös göndör hajába, de a vezér ordítása félbe szakít. Karddal kivonva, a sárban bátran lépdelve hív hadba mindenkit a szőke szakállas, termetes férfi. Teljes harci díszben pompázik és büszkén ki is húzza magát. Az eső keményen ütközik neki cirádás mintákkal díszített páncéljának és sisakjának. Csodálatomra a szeme sem rezzen, ahogy végig siet a szűkös föld úton.
           -    Itt az idő bebizonyítani, hogy milyen fából faragtak benneteket, uraim! Nem vagyunk puhányok, hogy hagyjuk elnyomni magunkat egy-két röhejes feltétel végett.... – hal el a hangja, ahogy a köztér felé menetel.Egyből kiszárad a szám, a szívem heves zakatolásba kezd, agyam pedig tompultan próbál felkészülni minden eshetőségre.
Vállait óvatosan megfogva eltolom magamtól anyám, aki riadtan néz fel rám. Sírástól duzzadt szemeiben a határtalan fájdalom szikrái lobognak újabb krokodil könnyeket hullajtva, miközben a fejét rázza.Nem szívesen hagyom itt, de ha nem megyek nagyobb esély van arra, hogy mindenkit megölnek...
- Minden rendben lesz.megakarom nyugtatni, de nem tudom kimondani.
Bújj el! – préselem ki helyette cserepesre száradt ajkaim közül.Hisztérikus tiltakozása  
 Hisztérikus tiltakozása élesen hasít a levegőbe, túlszárnyalva a fegyverek és páncél ritmikus zaját. Ahogy elfordulok felteszem a sisakomat a fejemre.
Lassan kilépek az esőre, és beállok a sorba miközben újra, meg újra felcseng a fülemben anyám sikolya.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése