2016. július 30., szombat

Indulás II.



A magas hegyekkel szegélyezett, sárgás fűvel borított völgy csendjét egy pillanat alatt elűzi a fegyverek és páncélok káoszba torkolló zaja. Mindenki a saját gondolataiba mélyedve menetel előre, nem törődve a szabályos formával vagy az egyszerre lépéssel. A hosszú sor közepén állok. A nálam jóval magasabb és testesebb férfiak szorosan közre fognak, s csak a bőrből és acélból álló öltözetüket látom, meg a szürke égbe magasodó hegyek tetejét. A sisakom alig korlátoz a látásban, viszont az acél hűvösen ragad a bőrömhöz miközben minden lélegzetvételemet hangos zihálássá teszi. A kardom még mindig a tokjában van, ahogy a pajzsom a hátamon. Attól tartok ha már most előveszem elfárad a kezem a súlyától. Ha persze nem ejtem el az izzadt tenyerem miatt. A szemem sarjából meglátom, ahogy a mellettem álló fiú elővesz a zsebéből valamit és azt kezdi el nézegetni miközben véresre harapdált szája alig észre vehető mozgásba kezd. A sisak nagy rá, hosszú göndör haja összeállt tincsekben lóg ki alóla, páncélja és kardja láthatóan fájdalmasan nyomja a vállait. De egy szót sem szól. Lehet, hogy jobban tenném ha én is kegyelemért kezdenék el fohászkodni míg van idő rá.

Az ima azonban nem jön a számra. Egyre jobban elnyomja a páni félelem, ami a halál és romlottság gondolatait hozza magával. Hirtelen jön a felismerés, hogy meg kell ölnöm másokat és, hogy a barátaim sőt még saját magam is meghallhatok. Keserű szájízzel megtorpanok azonban a tömeg rendíthetetlenül sodor magával. Küzdve a könnyekkel és a torkomban növekvő gombóccal felnézek a sötét égre. Reszketve kifújom a levegőt miközben hagyom, hogy a kövér esőcseppek eláztassák forró arcom. Nem fogok sírni.
Felharsan majd duplájára erősödve visszahangzik fel az „állj” parancs. Azonnal megáll mindenki, így keményen neki ütközök az előttem lévő férfinek. Miért álltunk meg? Fél napi járásra van a falu és alig pár órája vagyunk csak úton. - kérdezem félhangosan. Lábujjhegyre állok, de nem látok ki. Valami baj van. Hideg rázkódás fut végig a hátamon és feláll tőle az összes szőröm. Felharsan egy másik, mélyebb kiáltás, de nem hallom, mit mond. Aztán szemvillanás alatt földre terül vagy elfut körülöttem mindenki míg végül már csak az éles fájdalmat érzem a vállamban. A nyílvessző erőszakosan tépi át a páncélom felső részét majd mar ki egy darabot belőlem. Felordítok a fájdalomtól miközben a lendülete a földre taszít. Pillanatnyi sokk után jut csak el az agyamig, mi történt. Felüvöltök ismét, és hitetlenkedve bámulni kezdem a vessző piros tollait, amik lágyan ringanak a szélben.

Ekkor térden csúszva megáll mellettem egy fiú. Az, amelyik az imént imádkozott, és megpróbál segíteni rajtam. Falfehér arccal és reszkető kézzel azonban első mozdulattal bele töri a hegyet a vállamba. Újból felordítok a maró fájdalomtól mire ő szentségelve bele kapaszkodik a ruhámba, hogy  elráncigáljon az egyik hegy lábához.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése