Kategória: Egypercesek
Hangosan
zihálva teszem meg a rádió állomás utolsó lépcső fokait. Amint felérek neki
dőlök a piros-fehér sávos korlátnak, hogy kifújjam magam. A szél itt fenn erősen
fúj, szét zilálja az összefont hajamat, és a széthúzott bőrkabátomat is
csattogva dobálja a levegőbe. Össze húzom a kabátot aztán ellököm magam a
korláttól, hogy aztán egészen a torony széléig kisétáljak.
A város magas
házai most egészen apró, színes gyufás skatuják, amik szabályos vonalakban
követik egymást. Közöttük a forgalmas utcák pedig hajszál vékony csíkban
kanyarognak, hátukon a siető autók lámpáinak cikázó fényeivel. Lenyűgözve
hümmögök. Sosem gondoltam volna, hogy a forgalomtól és emberektől zsúfolt város
szép is lehet. És nyugodt. Főleg nyugodt. Senki nem lát és nem is tudja, hol
vagyok. Egy kicsit most bánom, hogy még sosem szakítottam időt arra, hogy
feljöjjek ide, hogy megszabaduljak egy rövid
időre a számlák és táblázatok kusza halmazától, a folyton csengő telefontól és
a munkahely-az iskola-és azt otthon közötti rohanás végtelenített körforgásától.
Mikor is voltam utoljára egyedül? - kérdezem
magamtól egy hatalmas sóhaj kíséretében.
Kiülök a
szélére, kilógatom a lábam és előhalászom farmer zsebemből a majdnem üres cigis
dobozt. Az erős szél miatt többször kell próbálkoznom, mire meggyullad az
öngyújtó, de kitartó vagyok. Az égő végű szálat beszorítom a vörösre festett
ajtaim közé. Mélyen bele szívok, így az ismerős kesernyés íz megtölti a számat
és a tüdőmet. Lassan fújom ki a szürke füstöt így az lomhán karikát formál,
amit aztán a szél gyorsan szerteszét fúj. Elkezdem lóbálni a lábam miközben újból
mélyet szívok, s a nem messze tőlem felbukkanó sas madarat bámulom. Robosztus
termete ellenére könnyedén lavírozik az erős légáramlatok között miközben
fejével a tájat pásztázza szüntelen. Anélkül, hogy hosszú szárnyait
megmozdítaná tovább siklik, majd fehér végű farktollait megmozdítva irányt
vált, s úgy eltűnik, mintha itt sem lett volna. Elnyomom a csikket, bele ékelem
a korlát egyik repedésébe, s hátra dőlök.
A gomokfelhők
a kék égen őrültek módjára szaladnak tova miközben hol el takarják a délutáni napot, hol teret hagynak neki.
Tarkóm alá teszem a kezemet, hogy még kénylmesebb legyen a kemény fémen, amikor
a távolban egy helikopter húz el sebesen. Sötét kék felületén csak úgy csillog
a nap fénye, hangja idáig is tisztán elhallatszik. Szinte naponta látni
rendőrségi helikoptereket átrepülni az égen. Sokszor gyakorlatoznak vagy
ellenőrzik a várost. Megrándítom a válam, majd a másik kezem is a tarkóm alá
teszem. Behunyom a szemem és igyekszem kiélvezni a nyugalmat, amikor egy
sziréna halk visszhangja zengi be a csendet, amit aztán egyre több és több
követ. Felpattannak a szemeim és, ahogy felülök egyből megfagy ereimben a vér.
A horizonton
vékony füst száll fel, ami köré gyűlnek a kéken és pirosan villódzó fények.
- Az iskola... – pattanok fel hirtelen, amint leesik hová is tart a hatóság.
Kapkodva elkezdek lemászni a magas toronyból. A felfelé jövet jó tíz percig
tartott, ezért megpróbálom kettesével szedni a fokokat. Ekkor újabb
helikopterek súgnak el az égen hangos robajjal.
Te hogyan képzeled el?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése