Hogyan kezdődne egy posztapokaliptikus történet?

Kategória: Egypercesek


Hangosan zihálva teszem meg a rádió állomás utolsó lépcső fokait. Amint felérek neki dőlök a piros-fehér sávos korlátnak, hogy kifújjam magam. A szél itt fenn erősen fúj, szét zilálja az összefont hajamat, és a széthúzott bőrkabátomat is csattogva dobálja a levegőbe. Össze húzom a kabátot aztán ellököm magam a korláttól, hogy aztán egészen a torony széléig kisétáljak.
A város magas házai most egészen apró, színes gyufás skatuják, amik szabályos vonalakban követik egymást. Közöttük a forgalmas utcák pedig hajszál vékony csíkban kanyarognak, hátukon a siető autók lámpáinak cikázó fényeivel. Lenyűgözve hümmögök. Sosem gondoltam volna, hogy a forgalomtól és emberektől zsúfolt város szép is lehet. És nyugodt. Főleg nyugodt. Senki nem lát és nem is tudja, hol vagyok. Egy kicsit most bánom, hogy még sosem szakítottam időt arra, hogy feljöjjek ide, hogy megszabaduljak egy rövid időre a számlák és táblázatok kusza halmazától, a folyton csengő telefontól és a munkahely-az iskola-és azt otthon közötti rohanás végtelenített körforgásától. Mikor is voltam utoljára egyedül? - kérdezem magamtól egy hatalmas sóhaj kíséretében.
Kiülök a szélére, kilógatom a lábam és előhalászom farmer zsebemből a majdnem üres cigis dobozt. Az erős szél miatt többször kell próbálkoznom, mire meggyullad az öngyújtó, de kitartó vagyok. Az égő végű szálat beszorítom a vörösre festett ajtaim közé. Mélyen bele szívok, így az ismerős kesernyés íz megtölti a számat és a tüdőmet. Lassan fújom ki a szürke füstöt így az lomhán karikát formál, amit aztán a szél gyorsan szerteszét fúj. Elkezdem lóbálni a lábam miközben újból mélyet szívok, s a nem messze tőlem felbukkanó sas madarat bámulom. Robosztus termete ellenére könnyedén lavírozik az erős légáramlatok között miközben fejével a tájat pásztázza szüntelen. Anélkül, hogy hosszú szárnyait megmozdítaná tovább siklik, majd fehér végű farktollait megmozdítva irányt vált, s úgy eltűnik, mintha itt sem lett volna. Elnyomom a csikket, bele ékelem a korlát egyik repedésébe, s hátra dőlök.
A gomokfelhők a kék égen őrültek módjára szaladnak tova miközben hol el takarják a délutáni napot, hol teret hagynak neki. Tarkóm alá teszem a kezemet, hogy még kénylmesebb legyen a kemény fémen, amikor a távolban egy helikopter húz el sebesen. Sötét kék felületén csak úgy csillog a nap fénye, hangja idáig is tisztán elhallatszik. Szinte naponta látni rendőrségi helikoptereket átrepülni az égen. Sokszor gyakorlatoznak vagy ellenőrzik a várost. Megrándítom a válam, majd a másik kezem is a tarkóm alá teszem. Behunyom a szemem és igyekszem kiélvezni a nyugalmat, amikor egy sziréna halk visszhangja zengi be a csendet, amit aztán egyre több és több követ. Felpattannak a szemeim és, ahogy felülök egyből megfagy ereimben a vér.
A horizonton vékony füst száll fel, ami köré gyűlnek a kéken és pirosan villódzó fények.

- Az iskola... – pattanok fel hirtelen, amint leesik hová is tart a hatóság. Kapkodva elkezdek lemászni a magas toronyból. A felfelé jövet jó tíz percig tartott, ezért megpróbálom kettesével szedni a fokokat. Ekkor újabb helikopterek súgnak el az égen hangos robajjal.

Te hogyan képzeled el?


Share:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Az írás számomra:

Az írás számomra:
"Írás közben nincs ítélkezés, se szégyen, csakis szabadság. Amint a toll a papírhoz ér, egy pillanatra szabad vagyok." Jessica Sorensen

Tartalomjegyzék

Fordító

Chat

Írós és történetes blogok hirdetései