Láthatatlan betolakodó

Kategória: Egypercesek 

A lovak patái hangosan cuppognak a kavicsos sárban, ahogy Nelli és Kyle kényelmes tempóban ügetnek. Hűvös, ködös idő miatt, több réteg ruhát kellett páncéljuk alá felvenniük, sőt lovaikat is le kellett takarni pokróccal, ami csak mégjobban lassítja őket az erdő átfésülésében. Már a harmadik napot töltik az erdőben anélkül, hogy rá bukkantak volnak a két suhanc tolvajra, akik meglopták a királyt a születésnapjára rendezett mulatságon. Halál jár a a korona ékszerek ellopása és a legnemesebb lovak istállójának felgyújtása miatt. Senki sem tudja, hogyan sikerülhetett nekik a szigorú katonai részvétel mellett ezt megtenniük, bár ahogy reményvesztetten kutatják őket, anélkül, hogy akár egyetlen nyomot is találtak volna utánuk, egyre bizonyosabbá válik, hogy nem egy egyszerű tolvajokról van szó. Egyikük sem mondta még ki ezt hangosan, mégis köztük lebeg.

Az erdőt viszonylag kopár, egyenes törzsű fák alkotják, amik között könnyedén átlátni  tiszta időben. Egyetlen domb, se hasadék sem pedig víz nincsen erre, ennek ellenére viszont hatalmas területen nyújtózik el a város mögött.

- Nem értem, miért nem megyünk végre vissza – szól elnyűtt hangon Kyle, aki a kantár szárát csavargatja unalmában. Robosztus, magas termete lágyan ring a feldíszített nyeregben, ami pont olyan pompásan fest, mint a selymes szőrű, mogyoróbarna színű lova. Sötét vörös haját fejére nyomta a sisakja, amit most hóna alatt szorongat, barna szemei alatt lila karikák terülnek el a kimerültségtől. – Csak vaddisznó és szarvas nyomokat találtunk eddig, hacsak nem változtak át valamelyik állattá, akkor nincs mit keresgéni.

- Fiatal kölyköket keresünk, annyi az egész, hogy fürgék és ügyesek. Nincs itt szó semmilyen varázslatról vagy megtévesztésről. – válaszol Nelli, de hangjában a kétség apró csírája cseng. Megfáradtan kifújja a levegőt, majd megdörzsöli a fáradtságtól égő szemeit. – Menjük még pár métert aztán vissza fordulunk.

Újból csendbe burkolóznak, amikor a messzeségben lassan kirajzolódni látsznak egy ház romjai. Percek alatt átszelik a távot. Leugranak a lóról majd kivont karddal körbe néznek. A mohás leveles maradványoknak a nagy része már nem áll, töredékek, alapok és egy tömör falszakasz maradt csak meg, amik a pusztulás ellenére is jól látható négyzetet alkotnak. A sárban gyermek lábnyomok látszanak, de az nem, honnan jöttek vagy merre mentek tovább. Nelli Klyra néz, hogy fejével biccentsen neki. A fiú bólint majd a ház körül kezd el körül nézni, míg társa óvatos léptekkel belép a romok közé. Semmi különöset nem talál, egyetlen egy sarkot leszámítva.

A legtávolabbi zugban egy kupac gyertya van bele szurkálva a földbe, körülötte őszülő hajszálak és gombostűk hevernek. Erősebben markolja a kard markoltát. Sosem látott még ilyet, mégis feláll tőle az összes szőr a tarkóján, és rossz előérzet kezdi hatalmába keríteni. Lenéz a lábnyomokra, amik ezen a helyen a legsűrűbbek. Össze vissza kanyarognak, és elsőre úgy tűnik sehova nem vezetnek. Ahogy leguggol, hogy közelebbről is megvizsgálja a szeme sarkából sárgáscsillogást vesz észre. El sem kell fordítania a fejét ahhoz, hogy tudja a királyi észkerek azok. Feláll, vissza csúsztatja a tokjába kardját, s csak ezután szeli át pár lépéssel a kevéske távot. Épphogy csak lehoj, és felmarkolja az aranyozott, drága kövekkel kirakott gömböt, az úgy megégeti a tenyerét, hogy majdnem eldobja.

- Hogy az a.... – kezdene bele a szentségelésbe, de hirtelen felbukkanó társa félbe szakítja.

- Mondtam, hogy boszorkák. – hallatszik Kyle döbbent hangja a háta mögül. Nelli megfordul, így láthatja a fiú elkerekedett szemét, tátott száját, és egyre sápadtabb arcát. – Vudu. –motyogja a földön heverő tárgyakra meredve.

- Tessék? – értetlenkedik Nelli miközben igyekszik bele tömködni tarisznyájába a meglelt ékszekeret.

- Ezek megkarják babonázni a ... – hadoválja egyre rémültebben. – a... a királyt.

- TESSÉK? – kérdezi még értetlenebbül Nelli, aki már nyúlna is Kyle felé, hogy megrázza a vállait, de az kitér a mozdulata elől.

- Szólnunk kell neki. – ezzel egy szó nélkül sarkon fordul, felpattan a lovára, s vágtázni kezd. Nelli zavartan bámulja a kapkodva rohanó lovat és lovasát. Alig hall a füleinek. Hogy  lehetséges ez? Mégis kik ezek a suhancok? Sietősen felül a fekete szörű lovára majd társa után vágtat.

Napnyugtára érik el a vízzel körbe vett, robosztus várkaput. A híd le van engedve szerencsére, így csak a rácsok állnak az útjukba. Lassítanak, hogy mire oda érnek, felhúzzák azt. A száraz, poros földön könnyen átvágtatnak a kopár udvaron, s a macskaköves kis téren mire az istállókhoz érnek. Sok katona és alattvaló felfigyel rájuk, van aki kitér az útból, de vannak akik össze súgnak. A vastag faajtókkal felszerelt istállóknál egy-egy inas szorgoskodik a lovak és a legégett pajta körül. Alig, hogy megérkeznek, leugranak a lóról, és máris nyújtják az egyik fiatal, koszos arcú inasnak a kantárokat.

            - Mi az ott a kezeden? – kérdezi rémülten elcsukló hagon Kyle, s hátrál egy lépést. Nelli a kezére pillant: sérült csuklóján egy kék paca terebélyeskedik, ami enyhén fluoreszkál. Közelebb húzza a szeméhez, hogy jobban megnézze, mire a folt hullámzásba kezd, mint a tenger vihar idején. Felkiált. Pánikszerűen eldezni bele törölni a nadrágjába. Először csak egyszer, aztán mégegyszer s számtalanszor ismétli a mozdulatot miután látja, hogy semmi haszna. Újból bele kezd a mozdulatba, amikor a fájdalom villámcsapásként hasít a kezébe. A paca nőni kezd, s úgy szűrkálja a kezét, hogy attól fél leszakad. Ijedten felnéz Kylera, aki a szájára tett kézzel bámul rá vissza.

- Hol a francba szedted ezt össze,Nelli? – motyogja reszkető ujjai közül, s tesz még jó pár lépést hátra felé.

- Nem... Nem tudom. Eddig észre sem vettem, hogy rajtam van.  – hebegi miközben messzire tartja magától a kezét.

        - Azonnal menjünk a királyhoz. – próbálja határozottan kijelenteni, de a félelem kihallatszik hangjából. – Ha az a hely ezt tette veled, akkor a mindenki más élete is veszélyben van!

Share: