Választott eszköz:
Megszemélyesítés
A folyosó szinte visszhangzik a tompa puffanástól, ahogy Camilla minden erejét
bele adva megpróbálja betörni a folyosón található legelső fa ajtót. Újból és
újból neki ront a makacs felületnek. Hol az egyik, hol a másik vállával
csapódik keményen neki egyetlen pihenés nélkül. A romos folyosó egy egyenes fa
lépcsőbe torkollik, amit már csak felszakadozott, vakolattól mocskos, piros
szőnyeg fed. Nem látni le a nappaliba viszont igenis jól felhallatszanak a
léptek zajai, a törött üvegek recsegései és a vérszomjas morgások.
-
Mi lesz már? – könyörög az ajtó bonyolult
mintáinak. - Gyerünk!- Újabb sikertelen próbálkozás után a lábával mér erős
ütést a régi zárra, ami morcosan megroppan, de nem nyílik ki. A tompa nesz baljósan
szalad végig az egész helyen, amit jó pár hörgés követ.
-
Francba. – súgja rémülettől letaglózva. Nincs
már más hely ebben a házban, amit ne leptek volna el ez ezek a bűzlő korcsok, ha
pedig tovább próbálkozik akkor biztosan fel hívja magára a figyelmet. Egy mély
hörgés hasít bele a levegőbe igencsak közelről majd fájdalmasan megreccsen az
egyik lépcsőfok. Camilla gondolkodás nélkül bele rúg az ajtóba, hiába fáj már a
lába is. Újabb reccsenés. Majd még egy és még egy. A pániktól kapkodni kezd, a
kapkodástól pedig hangosan zihálni. Megpróbálja benn tartani a levegőt, hogy
lefojtsa legalább az egyik zajt, de ezen cseppet sem segít a fal tövében
kirajzolódó árnyék. A zár vontatottan megadja magát, és a lány nehéz táskáit
behajítva bemenekül a szobába. Sietősen magára csukja az ajtót, és máris szét
néz egyedül van e. Sosem lehet az ember elég biztos a dolgában. Ezek a dögök
mindenhol ott vannak már.
A szoba egy egész futballoz pályának megfelelő méretű könyvtár, ahol széles tölgyfa szekrények
roskadoznak az eddig soha nem látott mennyiségű összegyűjtött könyvektől. Mint
mindenhol itt is fel van forgatva minden egyes polc, de még a székek is.
Egyedül a vaskos kis kerek asztal nincsen. Megkönnyebbülten állapítja meg, hogy
egyedül van.
- Nehezéket kell találni. – sürgeti
magát. A szekrények messziről is túl nehéznek tűnnek a mozgatáshoz, viszont az
asztal már sokkal könnyebbnek. Camilla óvatosan rázárja az ajtót majd az
asztalhoz szalad. Erősen megmarkolja a poros széleit, és húzni kezdi
könyvestől, vakolatostól együtt. Erőfeszítései azonban egyből zátonyra futnak.
Lehajol, hogy elrugdossa a könyveket a földről, amik eddig a lecövekelt asztal
lábakat takargatták.
- Ki az, aki leszögez egy asztalt? - kérdezi
dühösen majd belerúg egyet. Csoszogás töri meg a csendet. A düh egyből rettegésbe
csap át, amitől a lány a hozzá két legközelebbi nehéz széket könnyű szerrel
felkapja, hogy oda cipelje az ajtóhoz. Annyi szerencséje legalább van, hogy az
ajtó befelé nyílik, így kitámasztva megtudja erősíteni a rozsdás zárat.
Lélegzet visszafojtva figyeli, ahogy a zaj elidőzik az ajtó körül majd
vontatottan tovább indul. Camilla fáradtan kifújja a levegőt majd reszkető
kezével letörli a koszos homlokát átszelő verejtékét. Ez meredek volt. Már
megint...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése