Halkan suhog a térdemig érő fű, ahogy
ugrándozva végig szaladok a hatalmas réten. Minden édes, friss illatot és a
száraz szalmára emlékeztető keserkés szagot áraszt. Leengedem a kezem, hogy
bele túrjak a virágok apró, puha bimbói közé. Hasonló virágok díszelegnek a
szoknyámon is, amit a nyári szél lágyan ringat a combjaim körül. Melegen tűz a
nap, csiklandozva a futástól kimelegedett bőröm. Felnevetek az érzéstől. Megpillantok
egy magas vakondtúrást nem messze tőlem, oda szaladok, hogy páros lábbal
átugorjam. Olyan magasra szökkenek, hogy már - már azt hiszem, repülök. Máris keresem a következőt, hogy átugorjam.
- Vanda .... – szólongatnak. –
Vanda, kérlek... – a lágy hang gyorsan változik erős, kétségbe esett férfi
hanggá, ami azonnal vissza ránt a valóságba. Mr. Canter kezeit mellkasa elé
emelve áll velem szemben, egy szürke falhoz szorítva. Fekete öltönye félig van
csak kigombolva kerek hasán, nyakkendője hanyagul lóg fehér ingnyaka körül,
barna akta táskája pedig a földön hever a fekete luxus autója mellett.A
parkolóban uralkodó félhomály mély árnyékokat fest aggódó arcára. A ráncok még
hosszabbnak tűnnek homlokán és összevont bozontos szemöldöke körül, szemei
karikásabbnak tűnnek, fogai közé beszívott ajkai szinte cirádásnak a bele mélyedő
fogai miatt.- Tedd azt le. – mutat óvatosan a kezemben tarott pisztolyra. –
Bármi is bánt, megtudjuk beszélni. Fiatal vagy még, nem lehet ilyen súlyos a gond...-
folytatja a győzködést, miután nem felelek. Lejjebb eresztem a pisztolyt, így
csillogó ezüst felülete mögött meglátom a tolószékben ernyedten lógó, sovány
lábaimat. Hiába a sportosabb változatú szék, a legdivatosabb nadrág... csak azt
látom, hogy milyen soványak, és hasznavehetetlenek.Miatta. Vicsorogva újból
felemelem a pisztolyt, ám ezúttal a szívére célzok vele miközben próbálom
kipislogni a feltörő, gyötrő emlékeket.
Felhős nyári délután a lila háromkerekű
biciklimen gurulok egyik széles járdán. A madarak hangosan rikoltoznak a
kanyargós utcát ellepő dús lombkoronákon. Erős szél fúj, ami bele-bele kap
hosszú barna hajamba és a kormányon lógó csillogó szalagokba. Egy zöld, óriási kuka
elé tekerek, ami jócskán kilóg a járdára. Nagy ívben elkezdem kikerülni, ám egy
éles csattanás a földre terít. Büdös benzin szag csapódik az arcomba, amit
kerekek csikorgó hangja követ. Hirtelen maradok magamra a lábaimba maró
fájdalommal. Bele kapaszkodok a feldöntött kukába, hogy felálljak, de a lábaim
meg sem moccannak. Felsírok...
 |
| 4. Kép |
- A felfordulás, a kiabálás... – szólal
meg percekkel később. –Istenem, nem láttalak a kukától. – kezd szabadkozni, de a
földet kezdi el bámulni, s ezzel elárulja, hogy nem gondolja komolyan. – Ha
tudtam volna... én esküszöm... – folytatja, de ahogy kiélesítem a pisztolyt
elhallgat. Szinte egyszerre kulcsolja imára ujjait és szorítja össze szemeit. Csak
ront a színjátékával a helyzeten: meghúzom a ravaszt.
Egy pillanatra mintha minden lelassulna: A pisztoly
dörrenése elnyújtott torz hanggá olvad, amit a szinte üres parkoló többszörösen
utánozva ver vissza. A férfi, akár egy elejtett rongybaba, lerogy a földre.
Fájdalmas ordítása térít magamhoz, ahogy a csípőjét szorongató kezét egyre
jobban eláztatja a feltörő vére. Lenéz maga alá szorult, élettelen lábára. Eltorzult
arccal ismét felkiált, ami elnyomja a közeledő cipők kopogását. Ölembe ejtem a
pisztolyt, hogy mindkét kezemmel tudjam hajtani a kerekeket a kijárat felé.Kellemes
borzongás fut végig rajtam. Most vagyunk kvittek. Találkozunk a rehabilitáción.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése