A magas hegyekkel szegélyezett,
sárgás fűvel borított völgy csendjét egy pillanat alatt elűzi a fegyverek és
páncélok káoszba torkolló zaja. Mindenki a saját gondolataiba mélyedve menetel
előre, nem törődve a szabályos formával vagy az egyszerre lépéssel. A hosszú
sor közepén állok. A nálam jóval magasabb és testesebb férfiak szorosan közre
fognak, s csak a bőrből és acélból álló öltözetüket látom, meg a szürke égbe
magasodó hegyek tetejét. A sisakom alig korlátoz a látásban, viszont az acél
hűvösen ragad a bőrömhöz miközben minden lélegzetvételemet hangos zihálássá teszi.
A kardom még mindig a tokjában van, ahogy a pajzsom a hátamon. Attól tartok ha
már most előveszem elfárad a kezem a súlyától. Ha persze nem ejtem el az izzadt
tenyerem miatt. A szemem sarjából meglátom, ahogy a mellettem álló fiú elővesz
a zsebéből valamit és azt kezdi el nézegetni miközben véresre harapdált szája
alig észre vehető mozgásba kezd. A sisak nagy rá, hosszú göndör haja összeállt
tincsekben lóg ki alóla, páncélja és kardja láthatóan fájdalmasan nyomja a vállait.
De egy szót sem szól. Lehet, hogy jobban tenném ha én is kegyelemért kezdenék
el fohászkodni míg van idő rá.
Az ima azonban nem jön a számra.
Egyre jobban elnyomja a páni félelem, ami a halál és romlottság gondolatait
hozza magával. Hirtelen jön a felismerés, hogy meg kell ölnöm másokat és, hogy
a barátaim sőt még saját magam is meghallhatok. Keserű szájízzel megtorpanok azonban
a tömeg rendíthetetlenül sodor magával. Küzdve a könnyekkel és a torkomban
növekvő gombóccal felnézek a sötét égre. Reszketve kifújom a levegőt miközben
hagyom, hogy a kövér esőcseppek eláztassák forró arcom. Nem fogok sírni.
Felharsan
majd duplájára erősödve visszahangzik fel az „állj” parancs. Azonnal megáll
mindenki, így keményen neki ütközök az előttem lévő férfinek. Miért álltunk
meg? Fél napi járásra van a falu és alig pár órája vagyunk csak úton. - kérdezem
félhangosan. Lábujjhegyre állok, de nem látok ki. Valami baj van. Hideg
rázkódás fut végig a hátamon és feláll tőle az összes szőröm. Felharsan egy
másik, mélyebb kiáltás, de nem hallom, mit mond. Aztán szemvillanás alatt
földre terül vagy elfut körülöttem mindenki míg végül már csak az éles
fájdalmat érzem a vállamban. A nyílvessző erőszakosan tépi át a páncélom felső
részét majd mar ki egy darabot belőlem. Felordítok a fájdalomtól miközben a
lendülete a földre taszít. Pillanatnyi sokk után jut csak el az agyamig, mi
történt. Felüvöltök ismét, és hitetlenkedve bámulni kezdem a vessző piros
tollait, amik lágyan ringanak a szélben.
Ekkor térden csúszva megáll mellettem egy fiú. Az,
amelyik az imént imádkozott, és megpróbál segíteni rajtam. Falfehér arccal és
reszkető kézzel azonban első mozdulattal bele töri a hegyet a vállamba. Újból
felordítok a maró fájdalomtól mire ő szentségelve bele kapaszkodik a ruhámba, hogy
elráncigáljon az egyik hegy lábához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése