Megígértem

Választott zene, amire készült: Tastement of Youth

A hűvös szél lomhán összeborzolja, s szemébe kergeti Kate gondosan kontyba rendezett haját. Kesztyűs kezével gyorsan helyére tűri majd összébb húzza szövetkabátját egyre kerekedő hasán. Türelmetlenül újból az állomás régi órájára pillant. Kettő perc sem múlott még el. – veszi észre idegesen. A mellé érkező nő is hatalmasat sóhajt látva az időt. Együttérzőn egymásra pillantanak majd végig néznek az összegyűlt tömegen.  Az asszonyok kapkodva ingatják fejüket az üres peronok között toporzékoló gyermekeiket türelemre csitítva.

-          JÖNNEK!- kiált fel egy vékony reszketeg hang. – Ott jönnek... – sír fel örömében.

A vonat közeledő érces dudálása öröm hírként zengi be az állomás összes várótermét. Fekete gőzben zakatolva érkezik  majd áll meg élesen csikorogva. Ajtajai valósággal felpattannak, amikből rengeteg zöld egyenruhás férfi száll le meggyötörten, és aggódva keresve családját. Szinte azonnal öröm újdongások, sikolyok és boldog zokogások zaja zengi be az eddig feszült csendbe burkolózott öreg helyet. A lány körül mindenki ölelkezni, kurjantani kezd , de akadnak olyanok is, akik még táncra is perdülnek.

                 Még sem tud örülni velük együtt, mert csak ő áll egymagában a kezében szorongatott kabátszélével. Reszkető lábakkal lábujjhegyre áll, s nyakát nyújtogatva megpróbál a tömeg fölé nézni abban a reményben, hátha Ő száll le utoljára és csak azért nem találkoztak még, mert elnyeli Kate alacsony termetét a tömeg. De csak azt látja, ahogy a vonat becsukja üveges ajtajait, és zajosan tovább indul. A könnyek mardosni kezdik szemeit, amint félelme a vonat hűlt helyével megvalósulni látszik. Ólom súlyként telepszik mellkasára a felismerés, hogy soha többet nem fogja már látni férjét, de még leendő fia sem fogja megismerni őt.  Zokogva megfordul tengelye körül és kezeit idegesen tördelve kérdezősködni kezd, ám a jelenlévő katonák egytől-egyig sajnálkozva csóválják kopaszra nyírt fejüket. Katenak több sem kell ahhoz, hogy fuldokolva sírni kezdjen. Az egyik mögötte álló kisfiú szoknyáját megráncigálva kezébe nyomja saját zsebkendőjét majd vissza fut édesapjához.Letörli vele könnyektől hideg arcát majd elvánszorog a legközelebbi padhoz még mielőtt összeesne a sokktól. Lehajtott fejjel csüggedten bámul maga elé miközben a magány éles érzése rohamosan gyűri maga alá. Elképzelése sincs, hogy most mit csináljon férje nélkül, főleg ha a tökéletes életükre gondol, ami most a szeme előtt hullik darabjaira.

-          Istenem... –súgja keserűen két lehulló könnycsepp között.

Ügyetlenül megsimogatja pocakját zsibbadó kezeivel, de csak ennyit tud kipréselni lefelé ívelő ajkai közül:

-              Sajnálom, Sam.

-              Sam? Fiam lesz? – kérdezi egy halk férfi hang csodálkozva.

                 A lány döbbenten felnéz rá, de kell pár perc neki, hogy felfogja fáradt szemeivel kit is lát valójában. Aztán felpattan és férje nyakába veti magát. A férfi hatalmas puffanással eldobja poggyászát, hogy közelebb húzza magához őt. Halk szaggatott légzését hálás sóhajok kísérik, s egyre csak szorít ölelésén. Mintha ez lenne az utolsó esélye kifejezni szeretetét. A lány ebben az ölelésben jön rá, hogy mennyire elveszettnek érezte magát nélküle és, hogy jobban hiányolta, mint valaha is gondolta volna. Mohón közelebb lép hozzá, így testük minden porcikái egymáshoz simulnak.

-              Azt hittem... – zokogja bele jelvényes vállába. –Hogy...

-              Ssss- csitítja most már ő is sírva. – Megígértem, hogy visszajövök.

Share: