2019. február 21., csütörtök

, , ,

Az úgy volt, hogy...

Sziasztok,

Ezúttal egy olyan regényt hozok Nektek, amiben Ti dönthettek a főszereplő helyet. Danwert ugyanis a falu boszorkányának a fia, aki habár a varázslás minden fortélyát tökéletesen elsajátította, mégis lazábban veszi a dolgokat és szíve szerint fordítana több időt másra, mint például az udvarlásra. Ezen felbuzdulva meglepetéssel készült Glendának, csakhogy a varázslat balul sült el és ezzel nem csak a saját, de az egész falu életét veszélybe sodorta. És hogy kiderül e, hogy ő volt, azt már Ti döntitek el.




Az óriási, vastag törzsű fákon aprócska faházak csünggnek, a legtöbb csak egymagában, de egyre több akad, ahol hárman-négyen is osztoznak egy fán. Egyeseknél terasz díszíti a ház elejét vagy spriális lépcsők kanyarognak körbe a fatörzse körül, míg másokat függőhidak kötnek össze, az egyszerűbb közlekedés miatt. 
Az egyik ilyen, elkorhadt hidat javítja most a legtöbb férfi és a fiatal, már munkára érett fiú. Az egyszerű, kőből pattintott szerszámok a megtermett férfiak kezében rutinosan, erőteljesen dolgoznak, míg a még vézna, pelyhedző állú fiúk legtöbbször csak ügyetlenkednek. Mégis mindenki siet. A szerszámok hangos koppanásai és a beszélgetések alapzajai elűzik a környéken lévő állokat, ezért egyetlen nap alatt kell elvégezni a munkát.
-                  Mehet fel, Danwert. –  kiáltja Dural, aki egy pillanatra ledobja a megvislet szerszámát a már lehántol fatörzsre, hogy a bőrnadrága magasított derekáról csüngő rongyok közül az egyikbe bele törölje izzadt kezét és csatakos szőrős mellkasát.

Felstócolom a nyers fákat a kötéből csomózott hálóra, majd erősen összekötözöm a tetején és húzni kezdem felfelé. A félig lebontott híd, és a rajta dolgozó férfiak elég magasan vannak ahhoz, hogy a vállamra vessem a kötelet és a sarkaimat a földbe nyomva teljes testtel neki feszüljek. Nem először veszek részt az építkezéseken, mégis mindél többször húzom fel a csomagot, annál nagyobb erőfeszítésbe kerül.
Már épp vicsorogva nyögnék, amikor lágy, dallamos női hangokat hallok meg a hátam mögül közeledni. Összeszorítom a szám, mielőtt felkapom és a hangok irányába fordítanám a fejem. Egy nagyobb csoport nő és néhány lány gyűlt össze, hogy gyűjtögetni menjenek az egyik, már jól bejáratott helyre, nem messze a falutól. A fiatalabbak a bogyóktól foltos kötényt csavarták a derekuk köré, ami eltakarja a zsákszerű szoknyájukat, míg felül, lecserélve a kényelmes különböző bőrökből összevart tunikájukat, ujjatlan, durva szörvésű mellényre cserélték. A nőkön azonban puha bőrből készült top van, amit a nyakukon és a hátukon kötnek össze vékony indkákkal, míg a szoknyájuk szőrmékből készültek, amik egyeseknél csupán csak az állatok szőréből levagdosott széles sávokat jelent, amit a vaskos öv szorít a derekukhoz, míg másoknál az egész állatot a fejével, lábaival és farkával együtt. Fonott kosaraikat szorongató karjaikon és a fekete, dús hajukban fából készült gyöngyök és apró állatok csontjai lógnak.

Lábujjhegyre állok, hátha megtalálom közöttük Glenda derékigérő sötét loknijait, a bőrből készült, vastag madzaggal megvarrt, szoros mellényét és az egyenelten szélű hosszú szoknyáját, amit mindig felvesz ha gyűjtögetni mennek.
Szinte azonnal meg is találom: épp valamiről elmélyülten beszélget a mellette sétáló két, nála jóval alacsonyabb és gizdább lánnyal, akiken még itt is látszik, mennyire izgatottak. Ahogy azonban összeakad a tekintetünk, magakad a mondandójában. Szégyenlősen elmoslyodik, integet, aztán újból beszélgetni kezd a többi lánnyal.
Érzem, hogy bárgyú, idétlen vigyorra húzódik a szám, és lángra kap az arcom. Egy hold tölte óta már hogy oda mentem hozzá segíteni a nehéz kosarak cipelésével, mégis mind máig elbűvül az a mosoly.
-                  Hogy a tűz hangya csípne meg. – töri meg a csendet egy heves káromkodás. – Mit csinálsz már odalent? – Ordít le a magasból Warrin, aki a fa oldalában kapaszkodva igyekszik a hosszú, nyurga karjaival elérni a félig-meddig felhúzott csomagot. Bozontos szakálla mögött rejtőző arca már most vörös a méregtől. Észre sem vettem, hogy abba hagytam mindent.
-                  Jah, hát csak megpihentem. – válaszolom, mintha direkt csináltam volna. – Gondoltam neked se ártana.
-                  Ne gondolkozz, hanem csináld. – okít a dühtől még mindig zihálva, miközben lehúz a robosztus vállain átvetett indákból egyet, hogy azzal rögzítse a fákat. - Nem akarok itt rostokolni estig.
-                  Pedig onnan szép a kilátás – ugratom, de válaszul nekem hajít egy elkorhadt léc darabot.

Napnyugta előtt nem sokkal végezünk a híd felújításával. Ugyanolyan mint eddig volt, nem változtattunk rajta, de aki naponta használja, mint a felső két anyja -lánya lakó, azok észre veszik a különbséget
Ekkor nyikorogva nyílik mögöttem egy ajtó. Hátra fordulok: A föld fölött pár méterrel a fa vastag törzsébe kapaszkodó keskeny faházunk ajtajában ott áll a boszorkány, Almerik, széles vállú, megtermett alakja, amit csak méginkább kihangsúlyoz a dús rasztás hajába tűzött görbe agancsú őz koponya és pár darab, az ég felé meredő madár toll.
Fogást vált a megtömött súlyos zsákon, majd a világ minden nyugodtságával elindul lefelé a lépcsőn. Ahogy közeledik kirajzolódik a bal melle körül körkörösen végig ívelő fekete tetoválása, a kopottas nadrágja derékövére aggatott szíjak és kis bőr zacskók. Amikor megáll a lépcső alján, jelentőségteljesen rám mered, majd elindul az erdő sűrűlyébe.
Gondterhelten megvakarom a fejem búbját, ahol a hosszúra hagyott hajamat egy madár koponyája és minden bordacsontja fogja össze, aztán utána sietek.

৩৩৩

Messze magunk mögött hagyjuk a faluból szerteszét ágazó kitaposott ösvényeinket, míg csak a vadcsapások alig észre vehető övényeit követjük. A fák ilyen mélyen már jóval sűrűbben és magasra nőnek, versenyezve egymással a vékonyan beszűrődő napsugarak kegyeiért. Görbe gyökereik feltörnek a vastag levéltől és moháktól puha avarból, amik hűvösen érnek a mesztelen talpunkhoz.
Lassan haladunk, amit méginkább csak hátráltat apám szöszmötölése, ahogy többször körbenéz és  megvizsgálja a beáramló napfényt. Nyúzottan leeresztem a vállaimat, aztán pár gyors lépéssel kiválasztom azt a helyet, ahol szerintem a legnagyobb fény és tér van.
Percekig toporzékolok egyhelyben, mire Almerik is megérkezik mellém. Óvatosan leteszi a nehéz zsákot, megtámasztva az egyik fa kiálló gyökerével miközben én elkotrom a lábammal az avart és a száraz faágakat, hogy aztán egy kicsi gödröt kikaparjak a földbe. Mire végzek, apám már a kezében tartja az egyik, zsákból kivett, mellig érő facsemetét. Ritunos mozdulatokkal beleülteti a gödörbe, én viszont megkerülve őt felkapom a zsákot és indulnék tovább.
-                  Nem csak elültetni kell a fákat, fiam. – szól rám halk, de határozott hangon. Megállok, egy pillanatra összeszorítom a szám. Ő szigorúan engem bámul. Mintha csak tükörbe néznék: ugyanazokkal a zöld szemeket, hegyes orrot és vékony állat látom. Egyedül csak a szikár testalkatom különbözik az övétől. - Biztosra kell mennünk, hogy az erdő befogadja a cserjéket, máskülönben nem vehetünk el egyetlen fát sem a házainkhoz.

Visszafordulok és szembe állok a fával. Amlerik szorosan mellém áll, hogy a vállunk összeérjen.  Egyszerre kezdünk el dúdolni, ugyanabban a lassú, megfontolt ütemben, csak más hangszínben. Ekkor apám belenyúl a zsebébe, és elővesz egy maroknyi világos színű porszerű főzetet – amit még nem ismerek, és egy egyszerű mozdulattal a levegőbe szórja. Az apró porszemcsék magasan a levegőbe repülnek, ahonnan kékes-ezüstös csillogássan hullanak le és telepszenek rá és ivódnak bele a fal leveleibe.
Apám elégedetten felsóhajt, és nézegetni kezdi a munkánk gyümölcsét, én viszont elindulok tovább, mert több fát kell még elültetni és vissza akarok vacsorára érni.
-                  Több komolyságot, és türelmet, Danwert! – Folytatja ugyanazon a suttogás szerű nyugodt hangján az okítást, miközben utánam ered. Mikor mellém ér, rám néz, aztán megállapodik a tekintete a tetoválásomon, ami egy, az alsó ajkamtól lefelé futó vonal, ami végig halad az államon

egészen a le nyakamig. Ez jelképezi ugyanis, hogy a boszorkányok következő generációja vagyok.
-                  Összetett és bonyolult folyamatok ezek, amiknek nagy súlya van. -  figyelmeztet továbbra is engem figyelve, miközben megérkezünk a következő helyre.  – Hiába tudsz már számos varázslatot és az alkímiát, ez nem elegendő ahhoz, hogy átvedd majd a helyemet.

Nem nézek rá, mert csak forgatnám a szemeimet. Mindig elmondja, és egyedül azzal nem értek egyet, hogy miért nem lehet a dolgokat leegyszerűsíteni?

-                  Azért, fiam, mert a mágia olyan dolog, aminek a boszorkány csontjáig kell hatolnia, hogy ösztönből jöjjön és teljesen átjárjon, amikor használod. Különben nem lesz hatékony. – válszolja meg bölcsen a kérdést, amit ezekszerint hangosan is kimondtam. Nem válaszolok és a feladatok többi részét is csendben csináljuk végig.

Későn érünk vissza a faluba. A nap már rég lement, az emberek már elvonultak a faházukba, és már csak a falu közepén lévő tűrakóban ropog a maradék tűz, lusta, álmos egyelet képezve a tücskök ciripelésével. 

Elkéstünk, sóhajtok fel csüggedten. Bele túrok a rövid hajamba miközben a tekintetemmel megkeresem Glanda házát, ami két idősebb faház fölött kapaszkodik a fa vaskos törzsébe a házakat összekötő lépcsőkbe. Sehol nem ég egyetlen gyertya sem.
Ekkor valaki félénken megkocogtatja a vállamat. hátra fodulok: Glenda az.
-                  Gondolom, éhes vagy már. – nyújta felém a sült hússal megrakott kis fatálkát, miközben felpillant rám az egyenetlenül levágott frufruja mögül. Barna szemeiben még így este is feltűnik az a forró ragyoság, ami mindig fellobban, amikor rám néz. Fülig pirul. Én viszont szólásra nyitom a szám, de a gyomrom hangosan megkordul. Zavaromban a hasamra teszem a kezem, mire Glenda felkuncog.
-                  Meglehet – vigyorodok el kínomban, és inkább gyorsan a tűz felé intek.
Leülök a földre, kibogózom a kézzel sodort madzagokat, amik a bő nadrágszáramra erősített nyúlszörmét tartják a helyén, és a lehető legközelebb teszem a tűzhöz a sok gyaloklástól sajgó lábaimat.
-                  Milyen zsenge a húsa.  – jegyzem meg, miután letépek egy kisebb adagot és a számba tömöm.
-                  Fiatal vaddisznó volt. Még az agyarai sem jöttek ki rendesen. – újságolja lelkesen Glenda, miközben leül mellém a földre, és maga alá húzza a lábait. – Koa fogta, amikor a patakhoz tettek kitérőt – folytatja, mintha ő is ott lett volna és fogta volna a kezeit, mint amikor a nyilak készítését mutatta meg neki.
-                  Az első zsákmánya? – kérdezem, mert nem emlékszem a pufók, kiálló fogú kis fiúra, és arra hogy fogott e eddig bármit is. Oda nyújtom Glendának a tálkát, hogy ő is csípjen belőle.
-                  Bizony, az első. – válaszolja büszkén, miközben a tálért nyúl. Ahogy azonban letép egy darab húst az ujjaink összeérnek a kicsi tányér peremén. Glenda elkapja a kezét és zavarában az ölébe teszi. Elvigyorodom, ahogy a szemeit a derékövével babráló kicsiny kezére szegezi és nem mer rám nézni. Én viszont képtelen vagyok levenni róla a szemem: arról, ahogy a parázs maradéka huncut árnyékokat vet a kerek arcán, a fogai közé beszívott ajkain és a keskeny vállain és mellkasán, amiket nem takar ruha. Nagyot nyelek, bármennyire is van kiszáradva a szám, és a szájához emelem a falatot. Glenda kiváncsian rám néz, majd a kezemre. Aztán mintha csak természetes lenne bekapja a kis adag húst. Átölelem a vállait, aztán még egy darabig bámuljuk az egyre kihúnyó parázst.

৩৩৩

Másnap reggel a nappal együtt kellene kelnem, de olyan kellemesen süti az arcom, hogy inkább átfordulok a másik oldalamra. Épp kényelmesen elhelyezkedem, amikor meghallom az apám neszezését a konyhában, ahogy az üvegekkel csörömpöl, aztán véletlen leejt valami nehezet is.
Morgok egyet, mielőtt kikelek a száraz fűvel és fenyőágakkal kitömött ágyból, oda lépek a kis szoba egyetlen ormótlan szekrényéhez, amit még apám apja faragott régen és kiveszek belőle egy bővebb, zsák szövésű nadrágot. Kevés ruhám van, épp csak annyi, hogy minden évszakra legyen, viszont sem mellényt sem tunikát nem találok benne. Megfordulok, körbe nézek, így észre veszem az egyik bőr mellényem a földön, az a pár polc alatt, ami a szobát dísziti. A polcokon kopott könyvek és pergamenek hevernek, de akadnak köztük félig vagy teljesen leégett gyertyák, amiknek a többségét már egybe kellett volna ovlasztani új gyertya gyanánt és pár fagyantába tett rovar, amit még kis gyerekként csináltunk apámmal, hogy megtanuljam hogy ezek a legmérgezőbb állatok, amikkel gyakran összefogok futni.
Magamra rántom a mellényt, majd kilépek a konyhába. Ez a faház legtágasabb helyisége, ennek ellenére minden kis szegletét polcok és szekrények foglalják el. A szekrényekben régi könyvek, pergamenek, pár váza és fadobozok nyomorognak, míg a polcokon több tucat tégely sorakozik. Vannak közöttük olyan porosak, hogy alig látni a benne lévő főzetet, de akad rengeteg olyan, ami majdnem kiürült már.
Két vaskos asztal kuporog csak félénken a szekrények tengere között, amiken mint mindig most is ott hevernek az előzőleg használt fatálak és üvegcsék, és a növények megmaradt szárai.
A helyiséget összesen három ablak igyekszik világossá tenni, megküzdve a föléjük függesztett, száradó gyógynövény csokrokkal.
Almerik az egyik asztalnál áll, kezében egy görbe, pattintott szélű késsel, miközben letép a feje fölött lógó erdei szamócákból egy maroknyit és elkezdi óvatosan apróra vágni.
Én a másik asztalhoz megyek, hogy a mellette lévő sziklából rakott tűzrakóhelyen tüzet gyújtsak. Épp csak felhalmozok egy marék száraz faágat a közepére, amikor meghallom a kinti zajokat, ahogy a férfiak vadászni igyekeznek, a nők összegyűlnek és a gyerekek szaladgálnak. Felveszem a tűzrakó szélén lévő két követ mintha szikrát akarnék csiholni, ezzel álcázva a leskelődésemet.
A kis ablakon át csak az egyik kitaposott kis teret látom, ahol öt-hat férfi a friss állatszőröket készítik elő, feszítik ki a fából tákolt keretre, hogy később ruhát lehessen belőle készíteni, míg a háttérben csupán egy-egy fiatalabb fiú tűnik fel a vastag fatörzsek között, ahogy tüzelőt gyűjtenek.
Elhúzom a szám és kissé előrébb dőlök. Ekkor látom meg őt: Tarnival, a kopottas szőrme permelint viselő, viseltes lánnyal, egy gyerekekből álló csoport szélén ülnek a földön. Előttük két-három kosár, amikben különböző magok vannak. Glenda épp lelkesen magyaráz valamit, végig mutatva egyesével a kosarakon, mire szinte mindenki egyszerre kezd kérdezőskődni és oda csődülni a kosarakhoz.  Gondolom, nem megy könnyen megtanítani nekik, hogy melyik magot hová szoktuk kitenni az állatoknak, jegyzem meg már most fáradtan, pedig nem is én ülök ott. Tarni megrázza a fejét, míg Glenda szeretetteljesen felkacag. Elmosolyodom végtelen türelmén és a lelkesedésén, ahogy a gyerekek tanítása iránt viseltetik.
-                  Szükségem van a borostyán levelekre. – szakítja félbe a leskelődésemet az apám. Elhúzom a szám, de azért meggyújtom a tüzet és odalépek az asztalon kupacba halmozott borostyánlevelekhez. Letépek annyit, amennyire szükség van ahhoz a szamócalevél mennyiséghez, amit letépett apám, aztán odaviszem neki.  
Miközben ő azokat is elkezdi gyors mozdulatokkal, aprólékosan felaprítani, addig felpakolom az asztalra a hosszúkás, alulról felfelé keskenyedő üvegcséket. Ekkor Almerik felnéz rám. Bólintok. Össze keveri a két barnás zöldes péppé hasogatott kupacot. Gyorsan mozog a keze, aztán ugyanilyen gyorsan elkezdi beleadagolni az üvegekbe. Ahogy betölt egyet én azonnal lezárom a tetejét és hurkolok rá egy erős csomót a piros és zöld madzaggal, amivel a gyulladáscsökkentő főzeteket jelöljük. Épp csak arébb teszem az üveget, hevesen remegni kezd, ahogy erjedésnek indul a tartalama, olyan hangot kiadva magából mintha korhadt fán kopogtatnának.
Mire az utolsó üveget is lezárom folyik rólam a verejék és elzsibbadtak az ujjaim. Kicsit lerázom a kezeimet, de egyből neki is állok az egyik fiókból kiszedni a tölgyfa kérgeket és a makkokkat, hogy mással is haladjunk.

A makokat bőséges vízbe teszem áztatni, míg a kérgeket összébb töröm, aztán többször is az asztal lapjához csapom. Csend támad a konyhában és érzem apám szúrós tekintetén magamon, ahogy minden mozdulatomat figyeli. Nem foglalkozok vele: így gyorsabb elkészíteni, minthogy napokig puhítsam és gyúrjam, arról nem beszélve, hogy a hatóanyagok erősebbé vállnak ezzel. Erre akkor jöttem rá, amikor pattintott kőfegyvereket csinálva, lecsúszott a kezem az éles felületről és mélyen felvágtam az alkarom.

Neki állok meggyúrni a kiszálkásodott kérgeket, miközben belekezdek a varázsige éneklésébe. A hangom mélyen, reszelősen tör fel a torkom mélyéből, aminek az üteméhez a lábam egy-egy dobbantása is csatlakozik. A kéreg minden dobbanással egyre csak puhul és porlad, miközben az eső utáni jellegzetes illat száll fel az ujjaim közül, teljesen betöltve az orrom.

Szinte érzem a bőrömön a párát és a mesztelen lábfejemen és lábujjaim között a nyirkos avar hűvös érintését. Mélyet sóhajtok. Jobb ez a változtatás, mint ha apám recepjét követve kisebb vihart okoznék a konyha kellős közepén, amiben bőrig ázok és ellepi az egész helyiséget a víz. Elkezdem beleszórni a porszerű anyagot a lapos, ovális tégelyekbe, aztán utolsó mozdulatként átkötöm sötét barna madzaggal, amivel a vérzés csillapítókat szoktuk jelölni.
Elégedetten megtörlöm a kezem, de ahogy felnézek apám vizslató tekintetével találom szembe magam. Nem szólt, és nem is tudom eldönteni, hogy a magasra felvont szemöldöke jót vagy rosszat jelent. Ledobom a rongyot az asztalra, mielőtt ismét kinéznék az ablakon, hogy legalább így lássam Glendát, de már nincsenek ott, csupán pár gyerek játszik a földön.

Felsóhajtok és bosszúmat a préselő kövön töltöm ki, amit a kelleténél jóval erősebben nyomkodok a vízben ázó makkokra. A víz fröcösgve folyik ki az edény oldalára fúrt lyukból.

A figyelmemet azonban apám vonja magára, ahogy a tűz mellett állva a lángok fölé emel egy csokor csalánt: a csalán azonnal megfonnyad, miközben sárga szikrák pattannak a levegőbe, megszínezve a környező tárgyakat és Almerik arcát, rothadó fű szagot hagyva maga után. Én fintorgok egyet, míg apám arca sem rezzen, inkább dúdolásba kezd mély reszelős hangon, két rövid ütemet váltogatva, mintha lüktetne a dallam. Újabb csokrot vesz a kezébe, újabb szikrák lepik el a bűztől tömény levegőt. Oda állok mellé, és a már megpörkölt leveket a mozsárba téve elkezdem kisebb-nagyobb darabokra törni majd adagokra osztani. Mire csak a gyógyfüvek elrakása marad, már én is apámmal együtt dúdolok, felvéve a monoton ütemet, kissé magasabb tónusban. Ezúttal egészen addig éneklünk, míg a kerek kövér üvegcséket le nem zárjuk kopott szürke madzagokkal, ami a bőrfertőzések csúfos színe.

Ránk esteledik mire mindennel végezünk, és csak annyira marad erőm, hogy befeküdjek az ágyba.

৩৩৩

Másnap reggel, mire felkelek apám már nincs a házban. A szokásos útján van, hogy felkeresse a beteg növényeket és állatokat. Én itthon maradtam, még nem vitt el egyszersem erre a körútra. És ezek szerint most sem fog. Ásítok egyet, de hirtelen rájövök, hogy pár órát egyedül vagyok itthon. Kipattanok az ágyból, felkapom a tegnapi nadrágomat, és kisietek a konyhában. Ez a tökéletes idő arra, hogy elkészítsem az ajándékot Glendának. Mivel előző nap csak az ablakból láttam, biztosan örülni fog egy kis apróságnak.
Oda állok az egyik könyves polc elé, és a könyvek közé túrva keresni kezdem az időjárásról szólót. Lelökök egy vázát a könyökömmel és szétszóródnak a pergamenek, mire megtalálom a régi rongyos könyvet, elején különböző jelekkel. Átpörgetem, így szinte azonnal megtalálom a köd több, egymás alatt lévő reszketeg vonalait, amik mintha egymásba akarnának olvadni a papíron.
Kapkodva felteszek a tűzre egy kübli vizet melegíteni. Amig az fel nem melegszik, kitámasztom a könyvet egy üres tálkával, hogy jól lássam minden sorát. A víz épp csak elkezd gőzölögni, mikor izgatottan oda állok elé és elkezdtem suttogva énekelni a mantrát a könyvől. Az ujjaim szinte azonnal bizseregni kezdenek, ezért belenyúlok a felszálló gőzbe. A gőz meleg és csikizi a kezemet, de hiába markolok bele, semmit nem tudok megfogni.
Gyerünk, ment már máskor is az olyen kis varázslat, bíztatom magam. Elveszem a kezem, hogy megtörljem a nadrágomban, majd újra kezdem az egészet, lenyelve az izgatottságomat. A hangom ezúttal halk, mint a fenyők suhogása erős szél idején. A kezemet lassan beledugom az egyre szaporábban felszálló gőzbe. A forró gőz ezúttal körbe fonódik az ujjaim között, rácsavarodik a csuklómra. Behajlítom az ujjaimat és óvatosan kihúzom a kezem. Meglepetésemre a gőz az ujjaim között táncol. Nagy levegőt veszek és tovább folytatom az éneklést, miközben leguggolok, hogy legyem a kezem a földre. A hideg miatt a gőz sűrűsüdni kezd. Ekkor átváltok át a saját varázsigémre, amit magas fejhangon dúdolok, ugyanazt az ütemet, egymást után egyre gyorsabban és gyorsabban.
A sűrű gőz felvéve a rimtusom gomolyogni kezd, köddé formálódik és addig mocorog, míg végül felveszi egy nyúl formáját.
A Köd Nyúl nyújtízókodik és ásít egyet, mielőtt vígan körbe futna engem kipróbálva a lábait, aztán mint aki utasítás nélkül is tudja a dolgát kiszökken az ablakon, célba véve Glenda házát.
A Nyúl már félúton tart, amikor lassulni kezd. Az öklömbe harapok. Az állat sétába vált, amikor egyszercsak megbotlik a lábaiban, és ahogy zuhanni kezd a földre kipukkad. A nyúl megsemmisül, de a benne áramló sűrű tejköd kiszabadul és beteríti az egész falut.
Meghökkenve kisietek az ajtón. Alig egy karnyújtásnyira látok csak el, de hallom a mosni igyekvő nők sikoltásait, egy-egy gyerek felsírását, és a vadászni összegyűlő férfiak tanácstalan mormogásait.
Nem semmi, vigyordok el, engedve az elégedettségemnek. Ekkor azonban valaki teljes erőből nekem ütközik. A fölre zuhanunk. Beverem a könyököm, és a belém ütköző lány térde élesen az oldalamba fúródik.
-                  Danwert? – kérdezi Glenda nyögve, ahogy négykézlábra próbál tápászkodik.
-                  Én vagyok – válaszolom, és megfogom a könyökét, hogy ne veszítsem szem elől és hogy betereljem a házunkba.
-                  Mi a nyári zivatar történik, Dany? – kérdezi Glenda, amint beérünk a házba. A lány idegesen járkálni kezd, miközben karjaival ölelgeti magát. – Kint vannak az emberek, még csak a házukba se találnak be.  – folytatja hadarva, meg sem várva a válaszomat. Kezd eluralkodni rajta a pánik: egyre gyorsabban járkál, neki ütközik a bútoroknak, és reszketnek a karjai.  - És a gyerekek? Kimentek már játszani...
-                  Nyugodj meg, Glenda. – Odasétálok hozzá, gyengéden megfogom a vállait, majd a székek felé terelem. Az asztalról elveszek egy, már elkészült kis zsákot, amiben citromfű levelek vannak, és oda nyújtom a lánynak. Glenda kiveszi a kezemből és mélyeket lélegez belőle, hogy lecsillapodjon.




                                       




Share:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése