Füllentek inkább és kihasználom a nyugodt pillanatot:

Füllentek inkább és kihasználom a nyugodt pillanatot:

-                  Jobb? – kérdezem, mire a lány továbbra is kis zsákot szimatolja. – Ez csak egy egyszerű köd, teljesen ártalmatlan. – füllentek kissé, miközben gyengéden megsimogatom a vállát. – Attól, hogy sűrű, még mindenki tudja, hogy mit kell ilyenkor csinálni.

-                  Remélem, igazad van. – szippant még egyet, aztán félénken felpillant a zsák mögül.

Összeakad a tekintetünk. Kerek szemeiben a pánik eltűnik, és helyette rakoncátlan tűz lobban, ahogy végig járatja a szemeit az arcomon. Érzem, hogy a forróság szétárad bennem és megszűnik körülöttünk a világ, a tejköd és a pánik, mígnem csak ő és én maradunk. Felemelem a kezem és végig simítok az arcán, mire Glenda enyhén neki dől a tenyeremnek, a szempillái megremegnek és felsóhajt.  Közelebb hajolok hozzá, ő nem húzódik el. Megcsókolom. Puhán, óvatosan. Az ajkai forróak és édesebbek, mint a legérettebb vadmálnák. Elhúzódok tőle, hogy időt adjak neki, mire Glenda a nyakamba teszi a kezeit és közelebb von magához. Most ő csókol meg, ezúttal határozottabban, miközben utat tör magának a nyelve és egybefonódva az enyémmel vad táncba kezdenek.

Zihálva húzódunk el egymástól. Glenda a kezemre teszi a kezét, amivel még mindig az arcát simogatom aztán az ölébe húzza és átkulcsolja az ujjainkat. Pár percig csendben ülünk.

Ekkor a lány hirtelen felkapja a fejét, mint akinek eszébe jutott valami.

-        - A mágia. Te is boszorkány vagy. – mondja izgatottan – Biztosan tudsz valamit csinálni.

Megköszörülöm a torkom, hogy leplezzem a meglepődésemet. De látva a lelkesedését, felállok és besétálok a konyhába. Lassan ütök fel pár könyvet, hogy letudjam nyugtati a zakatoló szívemet, de semmit nem találok benne. Épp előhuzakodnék valami kifogással, amikor megérzem Glenda kíváncsi, kutakodó tekintetét a hátamon.

Köd. Mitől tűnik el reggelente?, motyogom magamban erősen dörgölve a homlokomat. A szél, villan be a megoldás. Leveszek egy régebbi, rojtos szélű pergament az egyik polcról, és a hozzá kellő öblös tégelyt is, amiket az egyik asztalhoz viszek. A pergamentet szét hajtom és a két tégellyel támasztom ki, hogy össze ne csukódjon. Átfutom a szöveget rajta, aztán kiveszek az egyik tégelyből egy adagot. A szürkés márványos főzet nyirkos és pépes, a meleg bőrömmel érintkezve pedig még hidegnek is tűnik. Dúdolni kezdek. A hangom lüktetés szerűen erősödik és halkul el, miközben a másik kezemmel széles, körkörös mozdulatokat teszek meg-megérintve a másik kezemet. Először csak kiráz a hideg, de ahogy folytatom egyre jobban vacogok. A kezeim reszketni kezdenek, aztán mintha önálló életre kelnének az asztalra tenyerelek és rajzolni kezdek. Egyre bonyolultabb és bonyolultabb mintákat kennek az asztal lapjára. Érzem, hogy elveszítem a testem felett az irányítást. A hátam ívbe hajlik, a térdeim megrogynak és zihálva az asztalra rogyok.

Félig jut csak el a tudatomig, hogy Glenda aprót sikoltva közeledik felém, de ekkor a házban végig söpör a szél, feldöntve minden szekrényt, széket, összeborzolva a száradó gyógynövényeket aztán kivágja az ajtót, hogy az erdőben folytassa tovább.

Glenda mellém lép és óvón a hátamra teszi a kezét.

-                  Megcsináltad – biztat kedvesen, de így is kihallom az izgatottságát a hangján. – Eltűnt, Dany. Felnézek, hogy én is kilessek az ablakon. A köd tényleg feloszlóban van, és a napsugarak is egyre inkább látható válnak, mint ahogy az udvaron, a földön kuporgó gyerekek és néhány nő. Glenda nem bírja vissza fogni magát és örömében ugrándozni kezd. Ragályos a vigyora. Vele együtt nevetek. Átkarolom a vállát, hogy megpusziljam a feje búbját, aztán én is kinézek az ablakon.