Megváltoztak a dolgok

Sziasztok, 

A poszt kicsit megcsúszott, ezt aláírom. A regény ugyanis először teljesen másnak indult. Mivel új évre - február környékére -  terveztem, ezért az újévi fogadalom témája köré akartam építeni a regényt. Aztán ahogy elkészültek a vázlatok és alakot öltöttek a szereplők, valami nem hagyott nyugodni. Mintha a szereplők önálló életre keltek volna és teljesen másik irányba indultak volna. És nekik volt igazuk, ugyanis egy újabb történetet láttam meg a vázlatokban. Elfelejtve az első terveket, újra írtam, és így lett belőle egy romantikus dráma:

Nestor úgy érzi, hogy a sors szerencsés fordulata, hogy azon a napon Tabitha bejött a bontóba. A lánynak azonban ennél mélyebb szándékai vannak a fiúval. Egy dologgal nem számolt egyedül: hogy a fiú nem csak egy monoton mindennapjait elő valaki, hanem a nagy Ő.

Figyelem, a regény felnőtt tartalommal bír. 

Nap vége van már, a műhely sötét és üres, mindenki más, akik az autóbontó hátsó terciájára hozzák be a roncsokat vagy a javítandó autókat, elmentek már, így csak a szétszedett motor, az elkorhadt alkatrészek és a fémpolcokon sorakozó olajos dobozok, különféle szerszámok kavalkádja hever, ezért a hírek hangosan visszhangoznak.

.... Újabb gőzmozdony kerül forgalomba idén. Az új modellben akár már negyven utas is utazhat, kényelmesebbek az ülések, és tágasabbak is. Sebessége azonban nem haladja meg a 60 mérföld/ órát....

Miután alaposan lemostam a kezemről az olajmaradványokat egy levendula illatú szappannal, megtörlöm a kezem, majd az összecsűrt kéztörlő papírt belehajítom a megtelt kukába. Épp venném le az olajfoltos vékony kabátomat, amikor bevágódik mögöttem a hátsó ajtó. Kiáltva ejtem le a kabátot a földre.

-                  Igazán leszokhatnál erről, Nestor. – jegyzi meg Osgood, a telep tulajdonosa, az ajtóban ácsorogva. Magas, testes ember, teljesen kitölti a fém ajtót. – Előbb utóbb vagy megsüketülsz vagy szívrohamot kapsz, – folytatja ingatva kecskeszakállas, kerek fejét, miközben ledobja a kulcsokat az asztalra – hacsak nem lőnek le előtte.

-                  Ugyanis nem vennéd észre még azt sem. – magyarázza meg, miután csak értetlenül pislogok rá. Lekapcsolja a fából készült, réz gombos kocka forma rádiót, aztán fáradtan felveszi a mellényét és a hozzá illő sötét zöld, kis karimájú kalapját.

-                  Ugyan ki jönne ide? – kérdezem fásultan - Ezen a helyen a rothadó fémeken kívül semmi nincs. Legalább a rádió feldob kicsit.

Osgood nem válaszol, csak int egyet búcsúzóul, aztán elindul haza.

Visszaakasztom a kabátomat, felveszem a kapalomat, erősen becsapom a fém szekrény ajtaját, aztán lekapcsolva minden fényt, én is elindok.

Az autóm a patka szélén várakozik, a műhely zömök, magas, ívelt ablakos tégla épülete előtt.  A négy vékony keréken ülő gőzmotor a jármű nagy részét elfoglalja, köré rugók, szelepek és réz csövek szorultak, amik a két személyes ülés alá bújtak. Vas ráccsal ellátott lámpái kerekek, amik mézsárga színt köpve a macskaköves útra, ahogy beszállok és elindítom a motort. A gázra lépek és sűrű füstöt pöfögve elindulok a széles utcán az egyik felhőkarcoló felé, aminek lapos teteje kilátóként szolgál.

A város zajos a távoli vonat füttytől, a pöfékelő autóktól és a kocsmákból és bárokból zenegépek recsegő hangja harsog megpróbálva becsalogatni az úton, kisebb-nagyobb csoportban sétáló embereket.

Megérkezek a néhány saroknyira lévő épülethez, aminek felrohanok a tetejére. A látvány lélegzet elállító: a város hatalmas, karcsú épületei mintha a lábam előtt hevernének, egyáltalán nem tűnnek nagyoknak, a füst és a szmog kevésbé látszanak innen, csak épp annyira, hogy a magasan ívelő vashídakat eltakarja és a város színesen vibráló fényeit a homályba tasítsa.

Leülök az egyik padra, amit az idelátogatóknak tettek ki, előkapom az articsókás pitémet és megkeresem a szememmel az épületek között lomhán repülő zeppelineket. Harapok egy nagy falatot, aztán szemügyre veszem a távolban lévő félszigetet is, ahogy a sötét sziluettje az egyre apadó óceán után kapaszkodik.

Ekkor azonban lépteket hallok a hátam mögül, amit egy alacsony, karcsú lány követ.

-                  Helló – köszön könnyedén, aztán anélkül hogy zavartatná magát, rákönyököl a párkányra. Világos színű blúz van rajta, amit bőr fűző fog össze a derekán, szoknyája a földet súrolja, hiába van felkötve egy-egy helyen. Nincs rajta sem kalap, sem kendő, így látni a hosszú nyakát, és a feje tetejére kissé kócosan felfogott dús, göndör haját.  Hosszú percekig nem szól semmit, de aztán hangosan kifújja a levegőt.

-                  Azt hittem, hogy itt eszembe jut bármi is – mondja panaszosan, aztán csontos álla alá téve a kezét rám sandít. A sötétben a hosszúkás arcán reszketve táncolnak a város fényei, elbújva egy percre hegyes orra mögött, vékony ajkai zugaiban, kerek sötét szemei körül, amikkel kiváncsian végig vizslat, majd megállapodnak a kalapomon, aminek széles karimáján egy koponya és kisebb tucat fogaskerék díszeleg, amiket minden eddigi masinából, ami csak a kezem alá került, vettem ki.

-                  Én pont ezért járok fel ide, hogy semmi ne jusson az eszembe – válaszolom, bízva abban, hogy nem folytatja, bármin is akar agyalni.

-                  Nos, engem viszont nem hagy nyugodni, hogyan tudnék összekötni két kart, hogy azt manuálisan mozgatni tudjam.  – Mutogat a levegőben mintha tényleg a kezében fogná a szerkezet, amiről mesél, figyelmen kívül hagyva, amit mondtam.

Nem válaszolok. Csak ráérősen lenyelem a falatot. Meglep, hogy ezt hallom egy lánytól, de eszem ágában sincs még itt is a munkáról beszélni. Ismét rám sandít, aztán felsóhajtok és válaszolok.

-                  Csinálj rá egy forgás pontot, amivel a másik kettőt tudod mozgatni. Hasonló képpen, ahogy az autóban a kormány mozgatja a kerekeket.
-          De azt a burkolaton kívülre kell vezetnem - gondolkodik hangosan, miközben az állát kocogtatja rövid körmeivel. -  Azért kösz – mosolyodik el végül, majd rám kacsint. Végig néz mégegyszer a városon, aztán elmegy. Zavartan utána nézek, aztán ahogy ismét magamra maradok, folytatom a vacsorázást.

....

Másnap reggel percekkel az ébresztő óra előtt kelek fel. Sóhajtozva kiülök az ágy szélére és a megszokáshoz híven előbb nyújtózkodok egyet, kiropogtatva minden izületemet, feldobálom a bőr fejtámla elé a földre leszórt kisebb tucat dísz párnát, és csak ezek után fordulok a az éjjeli szekrényként funkcionáló utazó ládán az óra felé, ami ebben a pillanatban szólal meg. Számlapja üvegből van, így látni a fogaskerekeit, ahogy megmoccannak és a szerkezet tetején lévő csengőt mozgásba indítják. Lecsapom a csengőt, mielőtt felállok és elhúzom a földig érő zöld függönyöket, így az osztott üveges, magas ablakokon beáramlik a fény, megvilágítva a feketére festett vascsövekből hegesztett könyves polcot, a sarokba állított gúla akalú kandallót és a mellette rostokoló fa ruhásszekrényt.

Odacsoszogok a szekrényhez, lehúzok az egyik vállfáról egy lila, vállánál és könyénél bőrrel megerősített inget, egy bőrmellényt és hozzá illő bőrnadrágot, aztán átsétálok a konyhába. A bútorok itt is sötét színűek, amik határozottan eltérnek a tégla falak terrakotta színétől. A kontrasztot a tágas és szellős elrendezés, és a kevés elöl hagyott kiegészítő is hangsúlyozza. Csak az üveg fűszertertók, a tűzhely mellett egy mágnesen a különböző formájú kések és a hosszú üvegpolcon sorakozó boros és koktélos poharak vannak szem előtt. Számba tömök egy sós kiflit, amit még tegnap csináltam, miközben feveszem a bakancsomat és a kalapomat, majd elindulok dolgozni.

Ahogy a szokásos időben érek be a bontóba, az egyik könyökömmel fellököm a villanykapcsolókat míg a másikkal beindítom a gépeket és bekapcsolom a rádiót.

... Ismét borús napra ébredt Lughold városa. Csapadék nem várható, ahogyan nap sütés sem. Forgalmi dugó viszont annál inkább. A Vernon főúton ugyanis lerobbant egy gőzmotoros autó....

Megcsóválom a fejem, miközben felveszem az olajfoltos kabátomat és kevés lelkesedéssel a munka asztalomhoz lépek, hogy neki kezdjek egy autómotor szétszerelésének. Csak az olaj szivattyúra és a dugattyúkra lesz szükségem, amit még ma elszállíttatok. Magam elé húzom a fém rekeszeket, amikbe típus szerint szoktam gyűjteni az alkatrészeket és egy nagy sóhajjal nekilátok.

Épp csak leszedem a koszos olajteknőt a blokk aljáról, amikor valaki belép a műhelybe.

Tabitha

Amikor belépek a bontó ajtaján az asztálnál egyből meg is pillantom a tegnap esti fiút. Épp egy olajteknőt távolít egy rutinosan a helyéről. Feje tetejére kontyolt hajából kiszabult, olajos tincsek vékony csíkokat festettek kiálló arccsontjára, a lila ingjére felhúzott vékony, elöl pattentos kabáton tenyér és ujj lenyomatok hemzsegnek, amitől kissé komikusan fest.

 Amikor felpillant azonnal eltűnik befásult, unott arckifejezése, és helyébe a teljes meglepődés ül ki.

-                  Kicsi a világ – mondom mosolyogva mintha kellemes meglepetés lenne, pedig követtem őt az előző este óta. Hasznos volt, amit mondott, úgyhogy biztos kitudok belőle húzni még néhány információt.

-                  Ezek szerint, – vigyorodik el hamiskásan, amitől feltűnik az állán lévő husszúkás gödröcske, aztán leteszi a kezében lévő szerszámokat - de mit keresel itt?

-                  Szükségem lenne néhány alkatrészre, amiket egy másik boltban nem tudtam beszerezni – mondom szakszerűen, és máris elő bújik belőlem a kereskedő, holott nem voltam másik boltan.

-                  Akkor halljam, mikre gondoltál. – Nyeli le a meglepetését, miután diszkréten végig mér.

-                  Ez mennyit ér? – Teszem az asztalra a becserélendő gőzmozdony fékhengert.

-                  Nem sokat, nálunk legalábbis sok ilyen van. A jó állapota esetleg dob rajta kicsit -  válaszolja, ahogy alaposan megvizsgálja. Hanjga továbbra is halk, de határozott. Kicsit aggaszt, hogy ilyen halvérű, lehet, hogy mégsem volt jó döntés őt kiszemelni.

-                   Belefér két kocsi ajtó és egy motorháztető? – csapok bele a közepébe, lesz-ami-lesz alapon. A legrosszabb, ami történhet, hogy csak alkatérszeket veszek.

-                  Kizárt, laprugókat estleg. – Rázza meg a fejét, miután rágóizmai többször is megf

eszülnek a markáns állkapcsán. Nem lepődik meg az alkudozás miatt, valószínüleg sűrűn előfordul itt az ilyen, főleg, hogy az alkatrészek ára egyre inkább feljebb megy.

-                  Két pár laprugót, első lámpákkal és a kocsi ajtókkal. - Könyökölök szórakozottan a pultra, így a blúzom felső gombai többet engednek láttatni, mint kéne. A fiú közelülő, barna szemei elkerekednek és teljesen elsötétülnek.

-                  Laprugók, első lámpákkal és örülj, hogy nem kell még ráfizetned. – Megköszörüli a torkát, jelezve hogy nem ad alább, és inkább a gőmozdony alkatrészére bámul ismét.

-              Ráfizetek, mert mindegyik kell, plusz öt méter vascső. – Adom továbbra is alá a lovat. Mégiscsak megéri a pénzét ez a fiú.

-                  Ráfizetsz és a lakcímed is bedobod – válaszoja kihívóan kis szünet után.

-              Ügyes próbálkozás, – féloldalas mosolyra húzom a szám és közelebb tolom hozzá az alkatrészt. – majd legközelebb.

Ígéretnek véve a kijelentésemet, párszor felvonja az egyik szemöldökét, aztán előveszi a rongyos papír tömböt, hogy felvegye az adatokat. Miután görbe apró betűkkel kitöltötte, én is aláírom és elveszem az egyik példányt

-                  Köszönöm, Nestor – olvasom le a nevét, majd a vállamra véve az alkatrészekkel teli táskát kisétálok a bontóból.

Nestor

A következő egy hét minden egyes reggele, olyan mintha egymás másolatai lennék: felkelek, kávézok és munkába állok, a műhelyben pedig sötét és hideg van, a rádióban ismét ugyanaz a szivartól karcos férfi hang beszél, hosszú szüneteket tartva a mondatok között.

... Június elejéhez képest napsütéses időre van kilátásunk. Élvezzék ki, mert holnap ismét beborítják a várost a zivataroktól nehéz esőfelhők. További híreink: a réz kilós árát megemelték...

Bólogatva nyugtázom, miközben előhúzom a fekete, kemény fedeles könyvet, hogy megkezdjem a leltárazást, ami ebben a hónapban az én feladatom. Feljegyzem és számba veszek minden Osgood által beszállított roncsot, aztán átnyálazok minden számlát, de közben egyre inkább azon agyalok, hogy ha elő is túrom Tabitha címét, mit mondhatnék neki. 

Délutánra előállok egy sablonos szöveggel, de ekkor Osgood és egy vevő egyszerre lépnek a bontóba. A férfi az asztalhoz jön, miközben Osgood a fekete leltáras könyvért nyúl, hogy megcsinálja a könyvelést, aztán megkerülve az asztalt hangtalanul kimegy az öltöző szekrények és a kopott szerszámos szekrény között bújkáló hátsó ajtón.

A vörös kecskeszakállas férfi a széles karimájú kalapját kissé feljebb tolja, hogy ráncoktól barázdált barna szemeit összehúzva végig kémlelje a boltot.

-                  Készlet izzójuk van? – kérdezi tömören. Én pedig kis keresgélés után előhúzom a pult alól, amit kért. A férfi biccent, így vissza csúszik a kalapja a homlokába. – Mind a kettőt kérem – jelenti ki, és ezzel máris a méreg zöld mellénye belső zsebébe nyúl a tárcájáért. Ezüsttel kivert gombjai csak úgy csillognak a lámpa fényben. Elfordítom a fejem. Ekkor tűnik fel a férfi széles vállai mögött az egyik ívelt ablakban Tabitha. Integet, aztán mutogatásba kezd, hogy este nála találkozzunk, majd beülünk inni valahova. Kalimpálása és heves karmozdulatai az arra járók figyelmét szinte azonnal felkeltik, de ő egyáltalán nem foglalkozik vele.  

Az ismeretlen férfi türelmetlen krákogása ránt vssza a jelenbe. Én pedig elvarázsoltan kiállítom a nyugtát és átadom neki az árut.

Ezek után a maradék idő úgy elszalad, mintha nem is lett volna. 

...

Kissé idegesen érkezek meg a lány előzőleg papírra lediktált címére. A nap még a horizonton piheg, lustán megvilágítva a száradt tengerparton hosszan benyúló félszigetet és a hátán tüskékként nyomorgó vékony, magas házakat, az ormótlan vashidat, ami átível a durva homkban ácsorgó, szedett-vetett cölöp házak fölött.

Felmászok a vékony, hosszú létrán és bekopogok a lepattogzott festéktől foltos faajtón. Tabitha pár perccel később jelenik meg az ajtóban. Egyik kezével az ajtót fogja, míg a másikkal a félkész haját, aminek a fele lágyan omlik hamvas arcára és keskeny vállára, eltakarva a fekete-piros csíkos blúza kemény gallérját és fekete hózentrógere vaskos szárát, ami végig futva kerek mellein, eltűnik a rövid szoknyája magas derekában.

-                  Mindjárt kész vagyok – motyogja a pirosra festett szájában egy maroknyi hajtűvel, és elindul a fürdőbe. – A konyhában le tudsz ülni addig.

Az egyszintes, téglalap alakú házban, egylégtérben van minden helyiség, falai sötét kékek, szürke függönyökkel. Egyetlen, befejettlennek tűnő téglafal van csak, ahol plafonig érő polcrendszer ácsorog, tele könyvekkel és minden féle régiségekkel - első búvár sisakkal, lekopott kék festékű vihar lámpával, egy kalauz sapkájával, és sok mással, amit még csak nem is ismerek fel.

Beljebb sétálva viszont már egy műhelyre hasonlít a lakás: hiába a barna bőrfotelek és faragott bútorok, kopott fémszekrények sorakoznak a falak mentén, képek helyett lyukacsos fémtáblán szerszámok lógnak a falról, a csillár mellett csörlő lóg lefelé, aminek a lánca a dohányzó asztalon lévő gyertya – és könyv kupacot nyaldossa. A fekete hajópadlón szőnyeg helyett azonban alkatrészek és fém hulladékok hevernek.

-                  Akkor ezért alkudozol olyan ügyesen? – vonom le a következtetést, miközben nehezen eljutok a kicsi, nyitott konyháig, ahol csokoládészínű, réz fogantyúkkal díszített bútorok ácsorognak.

-                  Eltaláltad. – Kiáltja a lakás másik feléből - Kerekedő vagyok, adok-veszek alapon forgatom az alkatrészeket.
-                  De honnan jött ez a munka egyáltalán? – teszem fel a kérdést, mert nem hagy nyugodni, hogy egy csinos lány, miért ilyen szakmát választott. Közben arrébb tolok két, csavarokkal teli műanyag dobozt, és egy kicsi kopott satut, hogy a konyha asztalon legyen egy kevés hely.
-                  Mindig is érdekelt, hogy egy burkolat alatt mik bújkálnak és, hogy azok hogyan mozognak. – Meséli lelkesen, miközben nyikorogva nyitódik, csukódik egy ajtó. - Aztán rájöttem, hogy ebben még üzlet is van.
-                  De kemény világ ez egy lánynak, olyan vevők és eladók vannak, akik még az égről a csillagokat is lealkudnák, ráadásul a pénz nem mindig biztos forrás. – Végre sikerül leülnöm az egyik bárszékre és rákönyökölnöm a rendetlen konyha asztalra. Ekkor veszem csak észre, hogy az asztalon egy kis, kerek lámpából drótóg lógnak ki és igyekeznek rákapaszkodni valami hajlított fém lemezre.
-                  Jah, – hallom meztelen lábának csattogását a kemény fapadlón, ahogy közeledik - de ez jelenti a kihívást, így mindegyik nap más és más.
-                  Érdekes, hogy így látod. A bontóban szinte összefolynak a napok, hiába a különböző alkatrészek vagy a vad vásárlók.... – ismerem be kelletlenül, miközben hátra fordulok, hogy ránézzek, de alakad a szavam, ahogy meglátom, hogy vékony, formás lábaira húzza fel a fekete harisnyát, ami úgy tapad a bőrére, hogy alig bírom elfordítani a fejem.
-                  Mégis hogy kerültél oda? – kérdezi teljes nyugalomban, miközben elrendezi a szoknyáját és bejön a konyhába.
-                  Zeppelinekkel akartam dolgozni, tervező mérnükként, de nem sikerült bejutnom sehová, és a bontás – mivel hasonló- jelentkeztem ide. De ott is ragadtam – vallom be az igazságot keserűen, amit el is felejtettem már annyira monoton minden egyes nap.
-                  De ott is ragadtál – mondja velem egyszerre mindenttudó mosollyal a kerek kis arcán.  – Nem értem, akkor miért nem hagyod ott az egészet? -  kérdezi őszintén összezavarodva, mintha olyan könnyű lenne egyik napról a másikra ekkora döntéseket hozni.

Szólásra nyitom a szám, de látva a reakcióját inább becsukom: ezek szerint neki könnyen megy bármit is meglépni.
-               Szóval, mi lesz ebből? – kérdem inkább a könyökömnél heverő alkatrész kupacra mutatva. Tabitha megáll a mozdulatban, miközben felveszi a magassarkúját.

-                  Az? – kérdezi kifújva a levegőt, mintha csak megkönnyebbülne, hogy rátaláltam a masinára. -  Kiszedtem egy kocsi első lámpáját, hogy megnézzem, hogyan kell bekötni, de folyton elcseszem.
-                  Nem csodálom. Fordítva kötöttél be mindent – jelentem ki, lenyelve a meglepődésemet, hogy ez is foglalkoztatja, nem csak az eladás. Erre ártatlanul megvonja a vállát.

Feltűröm az ingujjam és neki állok kijavítani a hibákat, miközben Tabitha fölém hajol, és árgus szemekkel figyeli minden mozdulatomat, mintha múlva ezen valami.

-                  Kössz – jegyzi meg vidáman, aztán felegyenesedik és az ajtóhoz indul.

A kiszemelt bár a város egyik legrégebbi italozója, amit az érintetlenül hagyott tégla falak, oszlopok és gerendák már a piros bejárati ajtóban is ezt reklámozzák. Egyedül a fából megépített, csillogóra lakkozott bár tűnik újszerűnek, aminek a poharaktól és italoktól nehéz polcai zöld neon fényben úsznak. Így fel sem tűnnek a falon és a plafonon tekergőző réz-és fűtőcsövek. A bár méretéhez képest rengeteg asztal és hozzá tartozó bőrszék foglal helyet, látszólag rendezetlenül. Mind fölött egy-egy csupasz villanykörte lóg, ami akkor világít csak ha már ülnek az asztalnál. A legtöbb fényt azonban a helyiség közepén lévő hatalmas, különböző vastagságú, egymásba fonódó rézcsövekből áll, ami engem egy kiszáradt fa görbe, átláthatatlan ágaira emlékeztet.

Tabitha elindul az egyik fal menti asztalhoz, én pedig a bárhoz megyek, hogy rendeljek két koktélt. Leteszem az asztalra, és kissé kijjebb húzva a széket, hogy a mögöttem, egyenes derékkal ülő, sétapálcájába kapszkodó idős ember elférjen, leülök az asztalunkhoz

-               Nem kedveled a koktélokat? – kérdem ijedten, ahogy észreveszem, hogy a lány csak szemügyre veszi a citromkarikákkal és zöld szívószállal kicicomázott, borostyánszínű italt.
-            Fogalmam sincs, – vallja be könnyedén, miközben kényelmesen hátra dől a székben és megszagolja az italt. – nem iszok sokat. -  Mégis kiváncsian felemeli a poharat, hogy koccintsunk, aztán mindketten beleiszunk.
-                  Lughold-nak kéne hívni ezt a koktélt. – Ráncolja össze a homlokát és vesz egy nagy levegőt, hogy ne égesse annyira a torkát az erős alkohol.
-                  Miért is? – kérdezem, és már várom a fura teoríáját, amivel mindig előáll, addig beledobom a citromkarikát a pohárba, hogy a koktél fűszeres íze átvegye a citromét.
-                  Mert először azt hiszed, hogy ismered, de aztán pofoncsapásként ér, hogy tévedtél – vallja be, de nem vagyok benne biztos, hogy értem, mire céloz.
-                  Történt valami? – felpillantok, így találkozik a tekintetünk. Barna, kerek szemeivel engem figyel, mintha tanulmányozna vagy legalábbis fontolgatna valamit.
-                  Úgyis mondhatjuk. – válaszolja óvatosan. -  Ide költöztem egy éve, hátha a kereskedelem itt jobban megy. És eddig megy is, de megismerve az itteni világot, szerintem nem fog sokáig tartani.
-                  Biztos kitalálsz valamit, ha úgy adódna. – bíztatom, de még saját magamnak is kínos a kijelentés. Gyorsan felemerem a poharam, hogy erre igyunk. Tabitha szemei felcsillanak, féloldalas mosolyra húzza a koktéltól nyirkos ajkait, koccintunk és felhajtjuk a maradékot.
-                  Én itt születtem, úgyhogy semmi újat nem tartogat már. Évente kétszer viszont elmegyek a messzi hegyekbe pár hétre. Azok a faházak, kényelmesebbek mint gondolnád, és a levegő is sokkal frissebb, mint itt. – Mesélem túlkiabálva az egyre hangosabb alapzajt, ahogy elkezdenek szállingózni az emberek a bárba. Tabitha félre döntött fejjel, bárgyú vigyorral az arcán hallgatja, amit mondok, miközben az üres pohárral babrál.
-                   Legközelebb veled megyek... – csúszik ki a száján, aztán zavartan megrázza a fejét, mintha magán is meglepődött volna, és inkább feláll.  - Hozok egy új kört. – jelenti ki, aztán kissé támolyogva elindul a bár felé. Nem bírom ki és utána nézek: Tabitha ügyesen szlalomozik az egyre zsúfoltabb asztalok között, miközben oda int egy-egy ismeretlen embernek, akik mellett elhalad, a pultost meg egyesen az ujjai köré csavarja.

Mikor visszaér, kezében egy nagy zacskó sós mogyoró és két, magas falú pohár van, ami tele van jégkockákkal, fluoreszkáló szívószállal és lime karikákkal. Felé nyúlok, hogy segítsek neki, de észre sem véve a kezemet, durván leteszi a poharakat, amik ezzel ki is löttyennek az asztalra és az ölembe. Felkapok egy szalvétát és felitatom vele a nadrágomról az italt, mire azonban végzek, a szomszéd asztalnál ülő, magas, zorkó férfi mérgesen engem bámul.

-                  Nem férsz el? – tolja ki a székét, én meg hirtelen szólni sem tudok. Tabitha vigyorogva közénk áll.
-                 És? Kevés itt a hely. – kacsint hamiskásan, amiből egyből tudom, hogy ő lökte meg a férfit. Összeszorítom a szám és ijedten megrázom a fejem, de nem foglalkozik a figyelmeztetésemmel.
-                  Van messzebb másik asztal – jegyzi meg gúnyosan a férfi. Kitágulnak az orrlyukai, miközben feltűri apró kockás ingét és leteszi a szivarját az asztalra.

-                  Hozok egy másik sört és átülünk... – kezdem az alkudozást, megnézve az asztalán heverő üres sörös korsókat.

-                  Inkább dartsozzátok le. – kiált fel a lány a magasba emelve egyik karját. Én megrökönyödök, az idegen viszont diatal ittalasan felröhög.

-                  Dehogy fogjuk. – tiltakozok hevesen, de máris a kezembe nyomja a kék színű darts nyilakat Tabitha. – Nem tudok játszani. – ragadom meg a csuklóját.

-                  Próbáltad már egyáltalán?  – vihog izgatottan.  – Gondoltam. 

A kihívó széles terpeszben megkezdi az első kört. Vaskos, szőrős alkarja gyorsan és precízen mozog, a nyíl pedig sikítva szeli át a levegőt, és beleáll a tábla jobb felső, kicsi szegletébe. A rézből és fémből, szeletenként összehegesztett tábla megreccsen, aztán zörögve kivágódik az egyik oldalán egy kisebb tábla, mutatva az elért pontszámot. A férfi gyors egymásutánba eldobja a többi nyilat is. Mind talál. A körülöttünk lévő asztaloknál ülők füttyentve megtapsolják.

Én viszont idegesen állok a tábla elé. Eldobom az első nyilat, de a vonalon kívülre esik. A férfi felnevet, Tavitha ujjongva szurkol mögöttem. Kifújom a levegőt, hogy megnyugodjak, aztán eldobom a következő nyilat is. Beletalál, de alacsony pontot szerzek. Az utolsó találja el a legnagyobb pontszámot. Páran tapsolnak csak meg, közöttük Tabitha is.

A férfi a következő kört már lassabban dobja. Mindegyik alkalommal ugyanazt a mezőt célozva, kettő bele is megy. Hősiesen a levegőbe boxol, amit éjjenzés és kurjantás követ. Nincs veszteni valóm, én is megpróbálom ugyanezt, de egy nyíl megy csak bele a mezőbe, a többi alig szerez pontot. Többen sugdolóznak és okoskodnak, Tabitha viszont tovább bíztat.

Az utolsó körben a férfi hibázik, és kiesik az egyik nyila, így csak a többi, kevés pontú marad a táblában. Mindenki felszisszen, Tabithát kivéve, akik pityókásan tapsikolni kezd, mint valami pompomlány.  Kihasználom az alkamat és a legnagyobbat érő mezőt célzom megint. Telitalálat. Én nyerek. 

Az idegen férfi elismerőn bólint, aztán kényszeredetten kezet rázunk. Leül az asztalához, mintha mi sem történt volna. Én viszont az adrenalintól zakatoló szívvel állok mozdulatlanul. Sosem éreztem még ilyen frissítő és bódító érzést végig dübörögni az ereimben.

-                  Méghogy nem tudsz jártszani - Tabitha vihogva oda támolyog elém és a mellkasomba fúrja a mutató ujját. A szívem ismét zakatolni kezd az érintése alatt, ám ezúttal ez még részegítőbb, mint az adrenalin hatása.

-                  Kezdők szerencséje... – mondom nehezen, reszelős hangon, mire a széttárja az ujjait és megsimogatja a mellkasomat. A mámortól elég bátornak érzem magam, hogy közelebb hajoljak hozzá, a kezére tegyem a kezém és megcsókoljam. A lány csókja meglepően kemény, akartos és szinte bele zsibbad a szám, de aztán hirtelen elhúzódik tőlem.

-                  Ideje lezárni az estét, holnap korán kelek.  - szól lágy, fátyolos hangon.

....

Másnapra szabadságot veszek ki, mert vacsorával készülök. Kora reggel megveszek minden hiányzó hozzávalót és rendbe vágom, az amúgy sem annyira rendetlen lakást. Épp a mosogatással végzek, amikor csengetnek. Tabhita az, aki még az ajtóban igyekszik a ruháját rendbe tenni, az arcát lecsekkolni hogy koszos e még.

-                  Ugye nem késtem sokat? Az utolsó vevő vissza akart táncolni, pedig nehéz volt beszereznem neki az alkatrészeket, amiket kért... – mentegetőzik, ami kedves és egyszerre szokatlan gesztus tőle.

-                  Nem gond - teszem vissza a víztől foltos konyharuhát az egyik derék övembe, hogy leplezzem, mennyire izgulok. Beinvitálom, ő pedig egy gyors szájpuszit követően könnyedén belép a konyhába, ahol még jó néhány edény és lábos szerte-szét van, az elkoszolódott honyharuhák meg a fekete konyhapulton hevernek.

-                  Nem üres a lakásod egy kicsit? – kérdi, ahogy végig néz a minimalista berendezésen.

-                  A lakásomat igyekszem lakásként használni, műhely helyett – cukkolom, mielőtt megfordulnék hogy megterítsek. A konyha szekrény csillogó felületén azonban észreveszem, hogy a lány kifiguráz. Nevetve megcsóválom a fejem.

-                  Viszont a kilátás az erkélyedről elég pazar. – mutat a fotelra és a kocsávoltvas korláton lévő kis tálcára, amikkel berendeztem a kicsi erkélyt, hogy kényelmesen bámulhassam a város éjszakai, nyüzsgő fényeit, a gőzmozdonyokat, ahogy átzakatolnak a magas, testes épületek közt és bepöfékelik a levegőt.

Lábujjhegyre áll, hogy még jobban kilásson, aztán ahogy meghallja a tányérok csörömpölését leül az asztalhoz. Az álla alá teszi a kezét, mint mindig ha valamin gondolkodk, majd végig néz a grillezett csirkén.

-                  Mi van ha én nem eszem húst? – böki ki végül, én meg majdnem elejetem a késeket a kezemből. - Látnod kellett volna az arcod... – szakad ki belőle a nevetés, és miközben a hasát fogja, nekem dől és gyengéden belém karol. – Lazíts kicsit, Nessi.

A kaját elég gyorsan megesszük. Úgy tűnik Tabithának sem volt sok ideje az evésre. Viszont én még mindig hiányolok valamit.

-                  Mit szólnál egy gyors desszerthez? – kérdem, magam is meglepve. Nem szoktam rögtönözni, és ezen a lány is meglepődik. Felállok, előveszem azt a pár hozzávalót, aztán az asztalra teszem őket, és Tabitha elé teszem az üres tálakat. A lány feláll és kiváncsian várja, mit csináljon.

Elétolom a tojásokat és a cukrot, ő pedig belekezd az alapanyagok összekeverésébe. Kissé ügyetlen, sok minden mellé megy, de kitartó. Visszafojtom a nevetést, és inkább leszitálom a lisztet és megolvasztom az étcsolokádét. Mire végzek Tabitha még mindig ugyanazt csinálja. Mellé állok, elkérem tőle a habverőt, hogy megmutassam a mozdulatot, de ahogy össze ér a kezünk, hirtelen már nem a desszert a fontos. Csak az ő vékony, hosszú ujjai és az enyémek. Egy pillanatra mindketten megállunk. Tabitha élesen beszívja a levegőt, én viszont bent tartom, ahogy megérzem a boros-fűszeres illatatát, fehér bőre izzását és észreveszem a nyakán az egyre sebesebben lüktető eret. Megcsókolom a nyakát, mire kiesik a habverő a kezéből. 

Kapkodva felveszi, de mikor felegyenesedik, egymással szemben találjuk magunkat: szája elnyílik, szemei elsötétülnek, ahogy végig néz az arcomon. Zihálni kezd, amire a fűzője fölött a mellei lágy ringással válaszolnak. Végig húzom rajta az ujjaimat, aztán a kulcscsontján, majd letolom a válláról a puha bő blúzt. Kibuggyan kerek, hetyke melle, amit lágyan a tenyerembe veszek. Tökéletesen illik a tenyerembe. A lány reszelősen felsóhajt és megtámaszkodik az asztalban. Közelebb lépek hozzá és megcsókolom. 

A csók ezúttal érzéki, vággyal teli. Nem akaratos vagy gyors, inkább lassú, hogy kiélvezze minden pillanatot. Nekem dörzsöli a csípőjét, és belenyög a számba, ahogy megérzi egyre keményedő ágyékomat. A tarkómról hirtelen az övemért nyúl, hogy kicsatolja, aztán mohón bedugja a kezét. Megsimogatja a fenekemet, aztán előre húzza apró kezét és megmarkolja a kemény férfiasságom. Felnyögök, ahogy a forró ujjai körém csavarodnak, megszorítanak, aztán elengednek. A kezéhez kapok és határozottan kihúzom a nadrágomból, hogy aztán egy gyors, könnyed mozdulattal felrakjam őt az asztalra és az egyiklábát a derekam köré fonjam. Tabitha vadul magához húz, de a többrétegű szoknyája útban van. Felmordul és sietve elkezdi feltűrni a rétegeket, ezzel leverve a cukros-tojásos tálat, ami a földön landolva hangosan széttörik. Alig hallom meg a csörömpölést: csak őt látom, a kipurult arcát, a csóktól duzzadt ajkait, a mesztelen mellét és az előbukkanó vékony lábait. Kettőnk közé nyúlok és félrekotorva a csipkés bugyiját, beléhatalok. 

A lány felnyög és belekarmol a vállamba, míg én morogva ismét megcsókolom és mozogni kezdek. Lassan, óvatosan, miközben Tabitha aprókat mozgat a csípőjén. A tarkójára csúsztatom a kezem és kissé hátrébb húzom a fejét, hogy az ajkam az ajkaira tudjam tapasztani. Gyorsabb tempóra váltok. A csípőnk minden találkozásnál keményen ütközik. Az asztal nyikorog, a poharak feldőlnek, és a forró megolvasztott csokoládé szétterül az asztalon, beterítve a lány szoknyáját és az egyik kezét, amivel megtámaszkodott. Belekarolok a térdhajatába és megdöntöm a csípőjét, mire hangosan és szaporán nyögni kezd. A könyököm után nyúl, de lecsúszik róla a csokis keze. Hátra könyököl inkább, behunyja a szemét, és masszírozni kezdi a mesztelen mellét, ahogy a csúcshoz közeledik. Megremegnek a lábai és szinte felsikolt, ahogy átadja magát az orgazmusnak. Annyira izgató látni a gyönyrtől vonagló testét, a derekamat vadul szorító lábait és ahogy jobb kezét és ruháját csokoládé borítja, hogy torok hangon hörögve én is elélvezek.

Tabitha 

Korán reggel ébredek fel, puha és fűszeres illatű, mint amilyen a gazdája, aki a hasán fekszik, arcát a párnák közé fúrva, a takaró tarkóig húzva. Elvigyorodom, kiszállok az ágyból, felöltözök, majd csinálok szendvicset magamnak és egyet Nestornak is, amibe beletűzök két fogpiszkálót és ráhúzok két piros retkek, mintha azok volnának a szemei, aztán egy cédulára ráírom, hogy Egyél meg, és odatámasztom mellé, aztán eltűnök.

Boldogan fütyörészve érek haza és állok neki bejefezni a konyha asztalon keverő masinát: fekete szilikont ragasztok a lábaira, amiket aztán felcsavarozok a helyükre. Miután a vékony üvegvágók is az ujjai helyére kerülnek, a lámpáért és a szerteszét álló drótjaiért nyúlok, hogy úgy kössem be, ahogy Nestor mutatta, de megáll a kezem a mozdulatban és elbizonytalanodom. Valahogy megváltoztak a dolgok. Már nem érzem annyira fontosnak a régóta dédelgetett terveimet. Hátra dőlök a széken, végig nézek a lakáson, ami rútúl kiáltja az arcomba a kudarcaimat, hogy egyetlen egysem sem sikerült olyan eszközt csinálnom, ami teljesen kiiktatja a gőzmotort. Elfog a düh, és ismét neki állok a munkának. Milliókat kaszálhatnék ha lemásolhatnék egy ilyen szerkezetet, és akkor nem kéne napról napra élni és a vevők után futkosni. És most, hogy Nestor ennyit segített az alkatrészekkel és a szereléssel, már a célegyenesben lehetek.

Egy fél órán belül az All-parts-in bolt lapos, sárgára festett épületével szemezek. Minden csendes és mozdulatan. Körbenézek és felosonok a főbejárat előtt lévő kis lépcsőkön. Lehúzom az ujjamról a gyűrűnek látszó, apró lábakból és szárnyakból álló sáska robotot, hogy hegyes lábait a zárba téve feltörjem azt. Megtorpanok.  A hang, ami napok óta a fejemben csilingel, hogy talán van más megoldás is, most erősebb mint valaha. A számba harapok és benézek a keskeny szögletes kirakati ablakokon: az éjszakai fény halványan ég, félénken megvilágítva az üvegpultot, ahol bársony párnán fekszenek a különböző alkatrészek, valamennyivel hátrébb viszont az új masinák és prototípus robotok vannak elzárva, amiknek halvány sziluettjük hívogatóan sejlenek.

Valahol a távolban kocsi duda harsan fel, ami visszaránt a jelenbe és észbe kapok, hogy már túl régóta ácsorgok itt. Kapkodva felhúzom a sáskát, mint egy órát, mélyebbre dugom a zárba, így a két lába ahogy mozgásba lendül feltöri a zárat. 

Előveszem a táskámból a követvező masinát. A térdig érő, tojásdad testű robot – miután felkapcsoltam a mellkasán lévő kerek lápmát - halkan elindul a vastag rugokból álló, kipárnázott lábain. Csendesen mozog, egyedül a testében lévő gőzmotor kattog és puffogva hányja ki a szögletes feje két oldalán lévő rácsokon a füstöt. Ahogy a pult elé ér, felemelei hegyes karmokban végződő kezeit, precízen kivágja az üveget és kiveszi a masinát, amiért jöttem.

A füst viszont bepöfögi az egész üzletet, amitől bekapcsol a riasztó. Kihívom a robotot, felkapom és elrohanok a zsákmánnyal együt, néhány háztömb után azonban sírva fakadok és hátamat neki téve a falnak lerogyok a földre –nem érezek megkönnyebbülést vagy lelkesedést, csak döbbent megbánást. Mi történik velem?, Fogom a zsákot, behajítom a konténerbe és hazamegyek összecsomagolni.

Nestor

...Az éjszaka folyamán kirabolták a helyi All-parts-in boltot és elloptak egy értékes masinát. Az elkövető feltörte a zárat és megrongálta az üveget, de egyenlőre a kilétéről semmit nem tudni....

Fogom be a fülem a kiabáló rádió miatt, hogy jobban halljam a telefont,  de az ismét csak magányosan kicsöng, aztán sípol és elhallgat. Déletőtt sem vette már fel, aggódom, miközben visszateszem a telefont az asztalra, felkapom a kalapom és a bőr kabátomat, kiteszem az Ebédelni mentem táblát és beülök a kocsiba, hogy elsőként a tetőn nézzem meg Tabithát, ahol először találkoztunk. Nincs fent senki. Sarkon fordulok és a lakására megyek egyenesen. Ám hiába kopogok, nem válaszol. Újból és újból kopogok, de semmi haszna. Elindulok vissza a bontóba.

-                  Nestor? – kérdezi a hátam mögött Tabitha. Hangja halk, erőtlen. Megfordulok, de egy pillanatra megfagy a vér az ereimben, ahogy meglátom a karikás, megduzzadt szemeit, sebesre száradt száját, és a kócos haját.

-                  Mi történt?  - követelem aggódva, magam is meglepve ezzel.

-                  Én.... csak nem érzem jól magam, ennyi. – suttogja, de kerüli a tekintetem. Összeszorítom a szám, megfogom a könyökét és elindulunk a parton, a félsziget betonos széle mellett. Egészen addig nem állunk meg, míg a víz habos, barna hullámai nyaldossák a kiszáradt homokot, neki csapódva a félszigetet a város többi felével összekötő vashíd tuskó lábait.

-                  Úgy nézel ki, mint aki nem aludt semmit. – töröm meg a csendet türelmetlenül. – Az egyik vevő csinált valamit? Nem sikerült eladnod valamit?

-                  Nem, ők nem csináltak semmit, én voltam, aki...  - elhallgat, ahogy rendőr autók száguldanak el a fölöttünk lévő hídon. Tabitha felnéz, aztán egy szó nélkül elrohan.

 

Tabitha

A szakadó esőben megcsúszok a macskaköves járdán, ahogy a végig rohanok a főúton. Muszáj volt eljönnöm otthonról a környéken ólálkodó rendőrök miatt, és muszáj Nestorhoz értem, mielőtt megtalálnak.

Ahogy megkerülöm az utolsó háztömböt, feltűnik Nestor lakása is, ahol szinte az összes ablakban ég még a villany. Rákapcsolok a tempóra, és meg sem állok az ajtajáig. Dörömbölni kezdek.

Hosszú percekkel később kattan a zár és megjelenik az ajtóban Nestor. Fáradt, megviselt arcán teljes döbbenet ül ki, ahogy meglát. Szürke inge félig már kigombolva, hózentrógere a derekán lóg. Nem érdekel, hol volt, vagy mit csinált, a nyakába vetem magam és olyan hevesen csókolom meg, mintha nem lenne holnap. Ő pedig nem tiltakozik, szorosan magához ölel, berúgja az ajtót mögöttünk, és a derekamnál fogva úgy emel fel, mintha megpróbálna magába préselni.

A hátterben felszólaló szirénák vetnek véget a csóknak, jelezve, hogy nincs túl sok időm.

-                  Elcsesztem, Nestor... – kezdek bele sietve, még mindig a nyakába kapaszkodva – Elrontottam mindent...

-                  Üljünk le egy percre. – Gyengéden lehánt magáról, és a székekre mutat, de hangjában ott cseng a rémület – Én is csak most értem haza Osgoodéktól...

-                  Nem – tiltakozok sikoltva, ő pedig zavartan néz rám – Nincs időnk....

-                  Nem kellett volna ezt tennem, ki kellett volna találnom valami mást, – hadarom tovább, miközben Nestor a hajába túr keresve a szavakat – de kellett az a rohadt masina, hogy nyugodt életem legyen, és felhagyjak ezzel a szarral. – A fiú szólásra nyitja a száját, én viszont egy gyos karmozdulattal beléfojtom.

-                  Megváltoztattál, Nestor. – esdeklek könnybe lábadt szemmel - Megmutattad, hogy az élet szép is lehet, hogy milyen ha van melletted valaki, aki törődik veled és mindig ott van egy karnyújtásnyira.

-                  Nem értelek, Tabitha – kezd kétségbe esni és a remegő kezemért nyúl – Mi folyik itt?

Hangját azonban a háztömben támadt zavargás nyomja el.

-                  Szeretlek Nestor, - megcsókolom mégegyszer - a világnál mindennél jobban.

Ekkor betörik az ajtót a rendőrök, kétoldalról megragadnak és hátra csavarják a kezeimet.

-                  Bocsáss meg – sikítom könyörögve, miközben rám szorítják a bilincset és kivonszolnak a lakásból. Rúgkapálok, de nem megyek vele semmire, ezért hátra nézek a vállam felett, de Nestor összetört, remény vesztett arcát látom csak, hogy sírásra görül a szája, majd térdre rogy.

Epilógus 

Hónapokkal később

A börtön ocsmány, viharvert, szürke épülete előtt állok, kezemben egy csokor vörös rózsával. Többször is elhatároztam, hogy eljövök meglátogatni Tabithát és megbeszélni vele a történteket, hiába tudtam meg, hogy mi is történt valójában. De képtelen vagyok akár egy lépést is beljebb lépni. Végig nézek a rácsos, apró ablakokon, aztán felkiáltok és dühödten a kerítésnek vágom a csokrot. A selyempapír hevesen szikrázik a kerítésbe vezetett áramtól mielőtt füstölögve leesne a földre. Sarkon fordulok, hogy a saját cégem  - Tweak - minimalista stílusban virító betűivel felcimkézett autómba beszálljak, és nagy gázt adva elhajtok innen.





Üdv:

Share: