Mi lett volna ha...

  Sziasztok, 

Elgondolkoztatok már azon, hogy vajon, hogyan alakult volna az életetek, ha máshogy döntenétek? Ha a másik utat választanátok? Egy kicsit eljátszadoztam a gondolattal, hogy a már jól ismert Hófehérke és a hét törpe története, hogyan alakulna ha a Hófehérke sosem találkozik a herceggel? Ha nem harap bele az almába vagy ha tényleg megkísérli megölni őt a vadász? 

                    
                      " Vajon mi vár rám abban az irányban, amerre nem megyek?" - Jack Kerouac

 

                  Rohanok. Kapkodó lépteimet hangos recsegés-ropogás követi, ahogy a lehullott levelek és az ágak ketté törtnek a súlyom alatt. Némán szitkozódok. Elment a hangom és kiszáradt a szám a heves zihálástól. Mit tudtam én, hogy a Boszorkánynak jól képzett vadásza is van, átkozom azt a zsarnoki nőt és magam is, hogy jobban is felkészülhettem volna, mielőtt ellopom tőle a halál ellenszerét. Hátra nézek. A vadászt ugyan nem látom, de hallom a súlyos lépteit és a puskájának pattogó hangját, ahogy az ágakat tolja el maga elől. Nem finomkodik. Tudja, és én is tudom, hogy utol fog érni. Marokra fogom az egyre koszosabb és szakadt szoknyám aztán egy éles jobb kanyarral be vetem  magam az erdő sűrűjébe. Az alacsonyan növő ágak szinte egyből a karomba és az arcomba marnak, megragadják a szoknyám és vissza rántanak. Megbotlok, ám a lendülettől nem tudom megtartani magam és a földre esek.

                Nagyot puffanok, de szerencsére a puha avar felfogja a becsapódást, s csupán a levelek röppennek riadtan szerte szét. Nem foglalkozok a nyirkos földdel, sem az orrom előtt rémülten átszaladó kövér bogárral, feltérdelek megvetem a lábaimat, de ahelyett hogy elrugaszkodnék, ismét a földre zúgok. Riadtan hátra nézek: a szoknyám sáros és szétfeslett széle úgy kapaszkodik az egyik csipke bokorba, mintha az élete múlna rajta. Megrángatom, de az makacsul ellenáll. Káromkodni kezdek amikoris a vékony hangomat elnyomja a közelről érkező éles reccsenés. Riadtan felkapom a fejem azonban az élénk zöld, fákkal gazdagon benőtt erdő helyett, a szürkületbe burkolózó, nyúlánk árnyékokat látok csak, amik egyre jobban magasodnak körém, még jobban rám hozva a frászt. Talpra ugrok, de ugyan ebben a pillanatban durva, kérges kezek ragadnak meg, és emelnek centikre fel a földről. A vadász az.

                Kopott, zöld sapkája simlédere alól haragos szemekkel bámul rám. Több napos borostája alatt megbúvó, vékony szája kegyetlen vicsorra húzódik miközben durván megráz és közelebb húz magához. Ő is zihál, érzem a forró leheletét a kiizzadt arcomon. Cseppet sincs kimerülve, még a szakadt ruhámat markoló kezei sem remegnek a fáradtságtól. Megragadja másik kezével a sörétes puskáját és szem rebbenés nélkül rám szegezi. Felsikoltok és az arcom elé kapom a kezeimet, mintha bármit is számítana a golyók ellen. Hosszú, gondterhes csend telepszik ránk. Erőnek erejével vissza nyelem a sírás keserű gombócát. Nem fogok sírni, bármennyire is megvagyok rémülve. A férfi újból végig mér, de aztán felhördül és tehetetlenül le engedi a fegyvert majd engem is. Döbbentem hátra lépek párat, hogy ne érjen el hátha csak véletlen engedett el, de a vadász csak megdörgöli a borostáját aztán a hátára veti a puskát.

- Nem fogok ártatlanokat ölni, - motyogta magában, mintha önmagát győzködné. - főleg nem gyerekeket. Hány éves vagy egyáltalán? - emeli föl hirtelen a karcos hangját, amitől csak még jobban megijedek.
- Tíz...tizennyolc. - válaszolom nehézkesen.

- Ez vicc... - megcsóválja a fejét, de nem néz rám, a környezetét figyeli inkább, mintha bárki is megláthatna minket itt. - Nem tudom, mit tettél vagy miért küldött rád a királyné, de... - lassan kihúzza a kést az övéből és oda nyújtja nekem. Hezitálok. Most ez is egy csel vagy tényleg csak segíteni akar?  Percekkel később veszem csak el a kést, mire végre rám néz. Vadul csillogó szemeiben azonban kétségek, harag és tehetetlenség örvénylik. Vajon eszébe jutott valaki, vagy a boszorka ártott neki?  - Majd kitalálok valamit. Te meg fuss. - hangja határozott és acélos. Szólásra nyitom a szám, de a vadász rám kiált: - Fuss már, te lány. Menekülj innen. Megszeppenek, taszít egyet rajtam, ami kellő löketet ad,hogy az ijedtségtől dermedt lábaim futásnak eredjenek.

                Addig futok, míg a lábaim a végkimerültségtől össze nem csuklanak, és el nem esek a nyirkos avarban. Zokogni kezdek. Tudtam, hogy mindent, a még el nem kobzott bútorokat, vagyonomat, büszkeségemet és életemet, kockára teszek, amikor a Királyné ruhás szekrényébe gondosan elrejtett fiolát elloptam. Mint mindig, most is segítenem kellett a cselédeknek felöltöztetni a Királynét a fényűző ruhájába és besütni a haját, így elég volt csak egy-két pengőt adni a személyzetnek, hogy hadd én válasszak a szekrényből ruhát. Két gyors kéz mozdulat. Erre a két mozdulatra vártam hosszú ideje és ezt, a szinte pár percig tartó mutatványt, terveztem hónapokon át, mielőtt eljött volna apám szülinapja, amit hajnalig elhúzódó mulatság követ. Idén több bort kérettem, hogy biztosan mindenki kábult legyen, mire elindulok a várból. Minden működött... egészen addig, míg a Királyné rá nem jött a cselre.

                A porózus földbe vájom a körmeimet, és ahogy össze görnyedek, megnyomja a mellkasomat a fiola. Ettől a tompa fájdalomtól azonban új erőre kapok. Olyan erőre, amit a bosszú táplál. Dacosan letörlöm az arcomról a könnycseppeket, s a sarkomra ülök. Majd én véget vetek az évtizede tomboló zsarnokoskodásnak és igazságtalanságnak, amit ez a nőszemély hozott az országra, a várra, az otthonomra is, megkeserítve az életünket. Felállok, s határozott léptekkel tovább indulok.

                Teljesen rám sötétedik, amikor találok egy kicsi fa házat, mélyen elbújva az öreg tölgyfák törzsei között. A moha tetős, fa gerendás ház, olyan alacsony és apró, mintha egy makett volna. Az a néhány, kerek ablaka, ami van, is poros, az udvarát pedig ellepte az avar. Lábujjhegyen oda oson és körbe nézek. Nem találok sem kint, sem bent senkit, ezért benyitok a gerendákból össze állított ajtón. Egyből a konyhába jutok. Mint mindenhol, itt is fából készült minden bútor, amiken a por ellenére is látszik, hogy gondos kezek faragták. Középen egy hosszú, keskeny asztal terpeszkedik, rajta tálak, korsók és kenyér maradékok. Mellette a mosogatóban meg még ennél is több koszos edény. Érintetlennek tűnik, de azért előhúzom a vadásztól kapott kést a zsebemből és azzal együtt keresek egy ágyat vagy kanapét.  Mivel kicsi a ház, rögtön a következő helyiség a hálószoba. Üres, díszítetlen, csak apró, gyerek ágyak vannak benne. Össze tolok jó néhányat aztán kimerülten bele fekszek.

                Léptek zajára ébredek, aztán megcsapja az orrom a föld és a moha erős illata. Magam elé kapva a kést azonnal felülök. Azonban azzal, amivel szemben találom magam, semmi nem tud felkészíteni. Felsikoltok és teljesen a falig hátrálok, magam alá csavarva a szúrós takarót. Hét, az ágy cirádás támlájánál alig magasabb ember vesz körbe és bámul vissza rám ugyanolyan megilletődöttséggel.  Kivétel nélkül mindegyikük koszos, mintha egész nap dolgoztak volna, arcukon a kiülő fáradtság és megterhelés sötét karikákat és szarkalábat vont a szemük alá. Egyedül a szakálluk, hajuk hossza és színe különbözteti meg egymástól őket. Nem ijednek meg, helyette inkább suttogni kezdnek, aminek a hangja a fenyőerdőt erősen fújó szél, súgására emlékeztet.

                - Mit csinálsz te itt? - szólal meg végül kíváncsi, de határozott hangon a legidősebb törpe, akinek olyan dús és élénk vörös szakálla van, amit még sosem láttam. Egy kicsit most előrébb lép, hogy jobban szemügyre vegyen miközben feljebb tolja a krumpli orrán egyensúlyozó kerek kis szemüveget.

- A Királyné elől bujdosok. - válaszolok hosszas megfontolás után. Tömör kijelentésemre döbbenten egymásra néznek.

- Miért higgyünk neked? - kérdezi felvont szemöldökkel, karba tett kezekkel egy másik törpe. Mindközül ő tűnik a legellenségesebbnek.

- Mert a mostoha anyám, és jobban tudom bárkinél, hogy milyen önző és zsarnoki. Napról napra nem csak az én életemet keseríti meg hanem másokét is a városban, és olyan feladatokat ad, amiket ember nem képes elvégezni. - magyarázom, gondosan kihagyva az ellopott fiola tényét.

Ismét suttogni kezdenek, ám most mintha lenne egy kis együttérzés is a hangjukban.

- Hát ezt ismerjük... - mondja álmatagon egy harmadik törpe. Megdörgöli a szemeit, aztán nyújtózik egyet, amitől le esik a sapkája a földre. Nem foglalkozik vele, sem a szélrózsa minden irányába álló szőke hajával. A suttogás erre abba marad, mindenki a törpére bámul meglepetten.

- Hogyan? - kíváncsiskodok, nem törődve a megdöbbent arcukon, hogy az egyik társuk elkotyogta magát. Szabadnak tűnnek főleg, hogy ilyen messze laknak a vártól.

- Szerinted nyaralni vagyunk itt? - morogja ellenségesen a szobor módjára ácsorgó, pesszimista törpe.

- Még ilyen messzire is elér a Királyné keze.  - hadarja gyorsan egy fekete hajú, dús bajszú törpe, fintorogva össze húzva az orrát, mint aki mindjárt tüsszenteni fog. - Az erdőben nekünk kell a fát, a követ és a gyógynövényeket kitermelnünk.

- De - értetlenkedem, miközben lassan lejjebb eresztem a kést szorongató kezem  - csak heten vagytok. Kik segítenek nektek ebben?

- Már csak mi vagyunk erdei törpék... - válaszol halk, szinte suttogás szerű hangon az ágy egyik karfáját idegesen szorongató törpe, akinek a méz színű haja még befonva is majdnem a földet súrolja. Félénken néz rám, de amint találkozik a tekintetünk elnéz a mellette csendesen ácsorgó társára, aki a rá egy számmal nagyobb kabát ujjat húzza rá zömök, kérges kezére miközben némán, elhúzott szájjal bólogat. - A többiek hol a bányában, hol a fa vágás közben haltak meg.

- Sajnálom... - annyira megdöbbenek, hogy alig jutok szóhoz. Kínos csend telepszik ránk: én a kést szorongató kezemet bámulom, a törpék pedig hol egymást, hol a fapadlót.

- Maradhatsz... - kezdi hirtelen és olyan vidáman a hozzám legközelebb álló, kibolyhosodott lila sapkát és inget hordó törpe, de aztán megakad és abba hagyja a sarkán való egyensúlyozást, amint rájön, nem tudja a nevem.

- Hófehérke. - válaszolom visszafogottan. Alig bírom le leplezni a megkönnyebbülést, hogy legalább ma éjszakára megvan a helyem.

- Csak egyenlőre, Hófehérke. - morogja indulatosan a morcos törpe. Aztán szinte egyszerre megindulnak kifelé. Ám még mielőtt rám csuknák az ajtót még elkapok egy-egy mondatot: remélem főzni azért tud, vagy mosni, vagy  hogy nem hazudik és hozzá ránk a bajt...

Másnap reggel nagy hanggal, zajjal elmennek a törpék letudni a kötelességüket. Megvárom, hogy teljesen elcsendesedjen a ház, s csak azután túrom fel a szekrényt a legnagyobbnak tűnő ingekért és megyek a konyhába valami enni valót keresni. A kamra polcai ugyan nem roskadoznak a felhalmozott ételektől, de bőségesen találok gyümölcsöket, gombát, magvakat és cipót is. Az utóbbiból török egy kisebb darabot majd leülök vele a hosszú, keskeny asztalhoz. Átveszem az egyik inget majd majszolgatva a kenyeret elkezdem befoltozni a szakadt blúzomat, a talált, durva anyagú inggel.

                Alig foltozok be pár szakadást, kopogtatnak az ajtón.

- Helló. - kopogtatnak újból, amitől kissé elhalkul az öreg és reszketeg női hang. - Meghoztam a friss gyümölcsöket.

Gyümölcsöket? kihúzom magam, és óvatosan leteszem a ruhát az asztalra, nincs szükség után pótlásra, pillantok a kamra nyitva hagyott ajtajára. Akkor ki lehet az? halkan fel állok, és az ajtóhoz osonok, a törpék azt mondták, hogy egyedül vannak. Már épp kilesnék a kicsi ablakon, amikor kivágódik az ajtó, erőteljesen az oldalamnak csapódva. Összegörnyedek a fájdalomtól, de sikerül nem felnyögnöm. Kényszerítem magam, hogy kilessek az ajtó görbe gerendái között: a küszöbön egy idős nő áll. Fekete tunikát visel, ami hiába bő, jól látszik a görnyedt háta és a gyümölcsöktől roskadozó kosarat markolászó, reszkető kezei. Egyből oda csoszog a koszos edényektől zsúfolt pulthoz, hogy aztán aprót nyögve ledobja rá a kosarat. Lerázza, kiropogtatja ízületes ujjait aztán az idősekre nem jellemző módón elkezdi lendületesen átkutatni, feltúrni az egész házat. Ritkás ősz haja csak úgy száll a levegőben, miközben minden egyes fiókot, polcot és szekrényt átvizsgál. A ráncoktól mélyen barázdált csontos arcát pedig láthatóan egyre jobban önti el a düh, ahogy rájön, nem találja, amit keres. Felordít ám még mielőtt felrúgná a hozzá legközelebb eső széket, mélyen ülő, éjfekete szemei megakadnak az asztalon hagyott ruhámon.

                - Lám, lám, lám. - cöccög kárörvendően - Ki hitte volna, hogy képes vagy ilyen messze eljönni. - fordul meg és tesz egy széles karmozdulatot.  - Azt áruld már el, hogy mivel tudtad rá venni a vadászt, hogy egy őzet öljön meg és nem téged.

Itt valami nem stimmel. Honnan tud egyáltalán róla...? - teszem fel magamnak a kérdést miközben gyanakodva újból megnézem magamnak a nőt: hegyes orr, fekete, mélyen ülő szemek, fakó ajkak, és ékköves gyűrűk az ujjon. Pont mint a királynénak.  Épp idejében préselem össze az ajkaimat, hogy ne nyögjek fel a döbbenettől.

- Végül is, mindegy. - folytatja mivel nem válaszolok. - Nem kell többet az erdőt járnia. Pedig kedveltem Olivért - színpadiasan felsóhajt - A családja is biztosan megfogja érteni, hogy egy fiatal csitri miatt kellett meghalnia. - játszik rá. Mindig ezt csinálja, ha sakkban akarja tartani a másik embert. É s mindig működik. Még erősebben szorítom össze a szám, hogy már kezd begörcsölni. Ne figyelj oda rá, ne figyelj oda rá!

- És most szépen elmondod, hogy hová tetted azt az átkozott fiolát! -  utasít megemelve a hangját miközben elkezdi méregetni a szék szakadt, félig megvarrt blúzt.

- A fiola! - kapok a blúzom mell zsebéhez, csakhogy az üres. Mindenemet át tapogatom, mire rájövök, hogy másik felső van rajtam. - Ne, ne, ne, ne... - robban bombaként szét bennem a pánik. Érzem, ahogy reszketni kezdenek a lábaim, le ver a víz és az agyam teljesen eltompul.  A boszorkány teljesen szét hajtogatja a blúzt és a fény felé tartja. Én pedig anélkül, hogy gondolkodnék, szembe szállva a mostoha anyám iránt érzett félelmeimmel, lendítem a kezem és becsapom az ajtót.

                A nő azonnal megpördül és eldobja a ruhát. Szólásra nyitom a szám, mire közelebb lép hozzám fenyegetőn felemelve a kezeit.

 - A FIOLÁT AKAROM! - kiáltja agresszívan, aztán meglendíti az egyik kezét, amitől két szét is felém repül.  Épp hogy csak sikerül időben elhajolnom előlük és a szét robbanó szék darabok elől. Felsikolt. Újból meglendíti a kezét, amitől a levegőbe emelkedem majd egyenesen neki vágódok a konyha pultnak. A fájdalomtól kiszalad a tüdőmből az összes levegő és egy percre elsötétül a világ.

- Kinek képzeled te magad, hah? - dobbant egyet a lábával, mire a konyha asztal nekem ütközik oda szorítva a pulthoz. A lendülettől az összes alma a földre zuhan, és az asztalon lévő poharak, tányérok és étel maradékok szerte szét gurulnak. A boszorkány tajtékozva elindul felém, felrúgva, szét taposva a földre került tárgyakat. Amint közelebb ér azonban meg fagy ereimbe a vér: a dühtől az álcája lassan kezd lefoszlani róla: a ráncai eltűntek, de a kiszáradt, cserepes szája és megbarnult fogai nem, ritkás ősz hajába, vastag, göndör fekete tincsek keverednek, amitől úgy néz ki, mintha villám csapott volna bele, és a királynőre jellemző peckes tartás megjelenik, viszont a csoszogása megmarad.

                - Megjöttünk... - köszön vidáman az egyik törpe, de el is akad a szava, amint meglátja a feldúlt házat, a boszorkát és engem. Egy perc döbbenet után azonban egyszerre vetik rá magukat a nőre, ütve, csípve, rúgva ahogy csak érik. A nő felsikolt és igyekszik védekezni, de szinte tehetetlen a hét törpe ellen. Kiszabadítom magam, és egy serpenyővel erősen fejbe vágom. Az ájult nő a padlóra esik, mi pedig azonnal az egyik székhez ráncigáljuk és gondosan oda kötözzük.

- Még sosem járt itt a Királyné.. össze tört a tálkám...és most hogyan tovább? mit csináljuk vele? és Hófehérkével...? - hallom a halk sugdolózást a hátam mögül, miközben neki állunk össze pakolni. Először én is elkezdem fel állogatni a székeket, be csukni a szekrény ajtókat és fiókokat, de aztán kihasználva, hogy nem figyelnek rám, oda sietek a felborított asztalhoz, hogy kihúzzam az alá beszorult ruhámat. Végig tapogatva azonban nem találom meg a fiolát.

- Ne, ne, ne.. - motyogom idegesen miközben le térdelek, hogy a szekrény alatt és annak környékét is átkutassam.

- Ezt keresed? - mutatja fel az üvegcsét a történtek ellenére is fáradtnak tűnő törpe. - Ezért jött ide a banya, igaz? - megrázza, amitől a halvány lila folyadékban szürke csíkok jelennek meg és füst módjára gomolyognak, mígnem az egész egy sötét színű masszává nem válik, amiben a fény is eltűnik.

Idegesen megdörzsölöm az orrnyergem. Körbe nézek a félig felbolygatott házon, a törpéken, akik hol csalódott hol mérges arccal bámulnak vissza rám, várva a választ. Miattam kerültek ebbe a slamasztikába....

                - Az a halál ellenszere... -  vallom be kénytelenül. - A Királyné annyira megszállottja a fiatalságának, hogy kifejlesztett egy olyan szérumot, amivel megállíthatja az öregedést.

Döbbent csend. Még a háttérben az almákat rendezgető törpe is fel figyel rám, s bele harapva az egyik almába közelebb jön, hogy mindent halljon.

- Hát nem értitek? Ha ezt megissza, akkor halhatatlan lesz. - nincs válasz - Azt akarjátok, hogy örökké fölöttünk zsarnokoskodjon? Fölöttünk, a gyermekeinken és az unokáinkon is? Ezzel megállíthatjuk...

Köhögés szakít félbe. Mindenki a hátul álló törpére néz, aki a torkát markolászva gurgulázva köhög.

- Mi... mi az? - veregeti meg a hátát a morcos törpe, de barátja térdre zuhan, arca egyre jobban ellilul, a szemei fenn akadnak végül rángatózva elterül a földön.

- Szende...? - kérdezi halkan valaki - ne hülyéskedj...

                - Aligha tudná megjátszani magát! - szólal meg vidáman a magához tért boszorkány.  - Az alma ugyanis mérgezett volt. - krákogva felnevet mire egy varjú teljes erejéből neki repül az egyik koszos kis ablaknak majd a párkányon toporogva megpróbál átjutni az üvegen. Mindannyian összerezzenünk. - A barátocskátok alszik, - fészkelődik vigyorogva - olyan mélyen, hogy még azt sem veszi észre, hogy napról napra egyre öregebb és öregebb lesz. És ti pedig végig nézitek. - hátra veti a fejét és elkezd éles, krákogó hangon nevetni, amitől előbb egy, majd még egy aztán egy tucat madár repül be a nyitva hagyott ajtón, hogy aztán megtébolyultan repkedjenek össze-vissza a szűk konyhában, felborogatva a polcok tartalmát, a kisebb szekrényeket. A földre vetem magam, a többi törpe pedig a szekrények és az asztal mögé menekül. A madarak ekkora már annyian vannak, hogy egy összefüggő folyamként mozognak, mintha csak a tenger hullámozna. Rikácsolnak, vijjognak, nem törődve a kihulló tollaikkal. Aztán örvényleni kezdnek, mintha ők lennének a víz, a bejárati ajtó pedig a lefolyó. Pillanatok alatt eltűnnek rajta.

                - Ez meg mi volt....? - motyogom döbbenten miközben óvatosan feltérdelek. A hirtelen keletkezett csend azonban mindent elárul: a királyné megszökött. Gondterhelten bele túrok az össze kócolódott, fonatokból szétcsúszott fekete hajamba.

- A baj, amit ránk hoztál. - a mérges hangtól azonnal megfordulok a tengelyem körül. A pesszimista törpe épp elő bújuk a fedezékéből arrébb rúgva egy földön heverő fa korsót miközben haragos szemeit rám szegezi.

- Én...én nem így terveztem. Azt hittem, hogy... - nézek körbe teljes döbbenettel, s csak azután szólalok meg, de így is a szavamba vág.

- Mit? Hogy nem jön utánad majd azért, amit elloptál tőle? - jön még közelebb hozzám, egyik karját lendületesen a levegőbe emelve.

- Hogy ha legyőzni nem is, de sakkban tudom tartani. - folytatom az igazamat határozottan - Mindenkinek vannak gyengéi.

- Gyengéi...? Mint ahogy a királynénak a "fiatalság"? - veszi át a szót ingerülten a szemüveges törpe, aki épp a földről húzza fel a néma társát. - Marhaságokat beszélsz. A halál ellen nincsen orvosság.

- Fiatalság... - motyogom miközben a gondolataim szél sebesen száguldozni kezdenek. - Méreg -  fiatalság - öregedés. - kell össze függésnek lennie.

- Nem hallottad mit mondott az a banya? - most már minden oldalról közre fognak a törpék. - A szemünk láttára fog megöregedni Szende.

                - Tudom, mit kell tenni!  - jelentem be határozottan és a mindig álmosnak tűnő törpe kezében szorongatott fiolára nézek. - Azt mondta a Királyné, hogy öregedni fog Szende, nem?  -  láthatóan össze zavarom a társaságot, de ennek ellenére is folytatom. - És mi ellen harcol maga a királyné is? Az öregedés ellen!

                A kijelentésemre a fele társaság értetlenül megdöbben, a másik fele pedig reménykedve a fiolára bámul. Ekkor veszem rossz száj ízzel tudomásul, hogy fel kell áldozni a fiolát, azt, amiért eddig eljöttem és harcoltam, és lehet, hogy több esélyem már nem is lesz... De nekem szánta a boszorka a mérget, aminek végül más itta meg a levét.

                A törpék heves motyogásba kezdenek egymás között: látszik rajtuk az apró arcukon átsuhanó kétely, a remény és a düh is, ami végül hirtelen csendbe burkolózik. Szinte farkas szemet néznek egymással aztán egyszer csak, egy emberként úgy mozdítják, helyezik Szendét, hogy kényelmesen meg tudják itatni vele a folyadékot.

                A törpe először nem reagál, de alig pár perc elteltével kapkodva a levegő után felriad. Zihál, izzad és reszket, mint akit a láz gyötör. Azonban a méreg kiszívta hajából és szakállából az összes színt és mély ráncokat festett a fal fehér arcára. Mindenki felkiált örömébe, ugrándozni és kurjongatni kezdenek. Én pedig csendesen fogom a holmimat és félig sírva, félig nevetve magukra hagyom őket.


Szeretettel:
Brukú

Share: