- Süss sütit, én hozok altatót! –
ront be ingerülten Dan a lakásukba, megijesztve ezzel a konyhában kávézó
feleségét.
- Tessék? - pillantok fel az esti
gyümölcs shake-ből.
- Ezzel a pasival nem lehet semmit
megbeszélni. Mindig elő rukkol valami más, az életünket megkeserítő dilivel, és
egyszerűen képtelen vagyok vele egy értelmes
szót váltani.
...
- Már vihetjük
is. – jelentem ki a lisztes kezemet bele törölve egy piros pöttyös konyha
ruhába. A kisebb forma tálcán már ott sorakoznak a csokis –altatós –
teasütemények, amik alatt citromsárga szalvéta díszeleg. Egy óra alatt
elkészültem vele, bár nem gondoltam volna, hogy az első itt töltött szombatunk
azzal fog telni, hogy kiüssük a szembe szomszédot. A használt edényeket és
evőeszközöket feltornyozom a mosogatóba, majd előveszem a legkedvesebb
mosolyomat azután elindulok a szomszédba.
Mikor oda érek
megköszörülöm a torkom és azon gondolkodom, mit is mondthatnék. Elvégre már
kétszer is megkíséreltünk bemutatkozni neki. Hátra fordulok, Dant nem látom
sehol. Most meg hová tűnt? Igazán le
szokhatna erről...
Bekopogok.
Megköszörülöm a torkom ismét, bár tudom, hogy semmi haszna. Az ajtó nem nyílik
ki azonnal, én pedig egyre idegesebb vagyok, ami utat enged a kétségeknek: Mi
lesz ha nem sikerül lekenyerezni? Ha hozza a formáját és elrontja az egész
házavatót? Vagy mi lesz ha még rá tesz egy laptállal és olyat csinál...
Félbeszakít az óvatosan kinyíló
ajtó recsegése.
- Helló... – kezdem meglepődve. –
Megan vagyok, már találkoztunk párszor.
Mr. Füge csak bámul rám gyanúsan
azokkal az apró szemeivel, rágja a kicserepesedett száját belülről, de egy szót
sem szól. Így hát folytatom:
- Bemutatkozásnak hoztam egy kis
sütit. – nyújtom át a tálca illatozó ajándékot. – Gondoltam kellemes
meglepetés. – vigyorodom el kényszeredetten. Mr.Füge hümmög egyet, kitárja az
ajtaját, hogy jobban bele tudjon szagolni a levegőbe. Egy zöld póló van rajta,
aminek a hónaljában izzadság foltok terpeszkednek hold alakban. A kék rövid nadrágaja
az egyetlen, ami újnak vagy legalább is tisztának tűnik.
- Miért csak én kapok? – kérdezi
tömören. A kérdés meglep. Hát ezt meg
honnan tudja? Leskelődik? Aztán egyből eszembe jut az este, amikor bámult a
sötét folyósón. Remek... ez nehezebb lesz, mint gondoltam..
- Ők is kapnak – kezdem a
rögtönzött hazugságot. – Csak ... ők... ők ugye glutén érzékenyek, és ahhoz
sokmindent máshogy kell csinálni. - folytatom, de érzem, ahogy a homlokom
nyírkos a verejtéktől miközben ráz a hideg is.
- Régebb óta vagyok itt, és tudom
hogy senki nem az ezen a szinten – ráncolja össze a homlokát, amitől az
összenőtt szemöldöke egymásba szalad, mint két autó frontális ütközéskor.
- Ma még nem is láttam őket –
próbálkozom tovább. A szalvéta már átázott az izzadó tenyereim alatt. – Úgyhogy
biztos nincsenek is otthon. – ki sem mondom az ajtó mögül felharsog egy
panaszos gyerek sírás. Ez nem lehet igaz. - Megszívom a fogam
boszzúsan.
- Ők is egyenek! – jelenti ki
vádló hangon.
- Ez csak egy kis süti... –
méltatlankodom.– Jól van...megmutatom én... - dünnyögöm az orrom alatt érthetetlenül
miközben lassan elindulok a szomszéd ajtó irányába. Erősen bizom benne, hogy
kitalálok valamit közben. Még csak nem is
találkoztam velük, erre beállítok egy tálca altatóval? Mégis mit mondjak nekik,
hogy ne vegyenek belőle? Hogy az újszomszéd vagyok, aki hozott egy kis sütit, annak
ellenére, hogy nem tud sütni... Jó éjszakát ne kívánjak hozzá?! Jesszusom,
jöhet még ennél rosszabb? Ekkor azonban kivágódik egy ajtó a hátam mögött,
amit súlyos trappolás követ. Hátra fordulok, és akkor mintha minden lassítva
történne:
Dan rohan a
folyósón Füge felé, aki továbbra is engem tart szemmel. Dan elrugaszkodik a
földről és úgy csapódik a férfin mint a labda a falon. Nagyot koppannak a
koszos padlón. A férjem leteríti, leszorítja a földre a szomszédot, aki kövér
testével is megküzdve úgy csapkolódik Dan alatt, mint a Michelin baba, amiből
éppen kiszökik a levegő.
- Megan... –hallom messziről a hangját
– Most, most, MOST!
A kiáltása
pillanatok alatt magamhoz térít a kínos sokkból, és anélkül, hogy tudnám mit is
csinálok, a lábaim sietve megindulnak feléjük, miközben a kezeim kitúrnak egy
maroknyi sütit a csomagolás alól. Mikor odaérek Dan satuként megmarkolja a
férfi szakállas állát és kényszeríti, hogy ránk nézzen. Én pedig azonnal bele
tömök a szájába annyi sütit, amennyit csak magamhoz tudtam venni.
- R-Á-G-J, F-Ü-G-E! – kiált rá a
még mindig mocorgó férfira. Az behunyja a szemét, és megrázza a fejét. A sütik
kiesnek a szájából. Dan arcon csapja, Füge felkiált, én pedig egy újabb adag
sütit tömök a szájába. Az eredmény fuldoklás és morzsa köpködés. Ahogy
meggyőződünk arról, hogy lenyelte, szép lassan felállunk, és hátrálva
elsétálunk a lakásunkba, mintha mi sem történt volna.
...
Este hat órára
már a rokonok, ismerősők zöme már megérkezett és helyet foglalt a tágas
nappaliban, vagy a sült pulykával, salátával és különböző feltétekkel gazdagon
megrakott hosszúkás asztalnál. Halk duruzsolás és nevetés zengi be a házat, így
lekapcsolom a halkan duruzsoló rádiót.
- Pezsgőt valaki? – harsan fel
Dan vidám hangja, amit nagy egyetértés követ. Már épp indulnék a pezsgős
poharakért, amikor ismét csengetnek.
- Most jöttek meg a növéremék.
Töltesz nekik is? – kérdezem a dugóval hadakozó férjem majd elindulok az
ajtóhoz.
- Nem vesztünk ám el. – ölelget meg szorosan a nálam
fél fejjel magasabb Elisabeth, amint kinyitom nekik az ajtót. Mint mindig, most
ők a legutolsók a kicsi Leila miatt. A tejfölszőke, kék szemű totyogós apukája
karján ül, és egy kék mackót szorongat a kezében, aminek az egyik bolyhos lábát
éppen az apja ing gallérja alá igyekszik betuszkolni. Roland kedvesen leteszi a
lányt a földre, aztán kézen fogva besétálnak a lakásba. Elisabeth pedig vidáman
utánuk. Amikor már mindenki bement, veszem csak észre a folyosón felállított
világok előtt nevetgélő Fügét. Kócoc fejét ide oda ingatva dúdolászik valamit a
piros muskátliknak miközben örömében 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése