Csak bohóckodom!

                 A busz hangos szisszenéssel becsukja az ajtaját és tovább indul. Ahogy elhagyja a kis utcát a jármű, felaggatom a ruháktól, cérnáktól és tűktől nehéz textil táskákat a vállaimra majd átsétálok az úton. Péntek van, és a nap is lemenőben van már. Alig járja már az utcákat valaki, így a csend is kézzel tapintható. Amint fellépek a járdára megérkezik Kumiko is. Mint mindig sárga tunika és szürke leggings van rajta és úgy integet a karkötőkkel tele aggatott kezével, hogy messziről észre lehet venni.

           - Bocs, hogy késtem, - ölel át üdvözlésképp - még elbúcsúztam anyáéktól, mielőtt elindultak kirándulni.

- Nem három napja mentek el? - kérdezem meglepődve miközben elindulunk a szemközti kis utcába, ahol Kumiko lakik. Mindig is kedveltem ezt a helyet, mert nyugodt, családias a hangulata, távol van a belvárostól és mivel gyerek korunk óta össze járunk, úgy jövök ide, mintha csak haza mennék.

- Óh, ja igen, elnapolták mára. - magyarázza sietve, aztán elveszi az egyik szatyrot tőlem. - Még egyszer köszi, hogy segítesz a Halloween jelmezemmel. Nem gondoltam volna, hogy Grootnak beöltözni ilyen nehéz.

- Mondtam neked, hogy valami egyszerűbbet válassz. - emlékeztetem miközben megkerülve az út szélén parkoló magas terepjárót kisétálunk az üres útra. Két nap múlva Halloween, és Kumiko szinte alig haladt vele az érettségi miatt. - Miért nem volt jó pompon lánynak öltözni? Akkor még Trevisnél is bevágódnál.

- Hát persze, Joyce. Melindától ne kérjem kölcsön az uniformisát? - csattan fel fülig vörösödve. - Folyton csorgatja a nyálát Trevisre az a vörös hajú nádszálkisasszony, és biztos lehetsz benne, hogy rájönne, miért akarok pompon lánynak beöltözni.

- Szerintem megérne egy próbát. - bátorítom kedvesen közben felkapok egy aprócska követ a padkáról és elhajítom az egyik, a kerítés előtt húzódó bokrok közé. A dús lombokból erre recsegés tör elő. -  Úgyis mindig kiszúr magának a tömegben az a fiú. - folytatom rácsodálkozva a mozgásra.

- Tényleg? - kapja fel a fejét egyből, észre sem véve, hogy valószínűleg egy macskát találtam el. - Szerinted eljön cukorkát gyűjteni?

                - Már miért ne jönne...? - teszem fel a kérdést értetlenül. Elhaladunk a bokrok előtt, én pedig igyekszem megjegyezni a ház számot, hogy később hozzak kis konzervet szegény párának, bocsánat kérés gyanánt, amikor a növényzetből újabb, már jóval határozottabb neszezés tör elő.

- Nem láttad, hogy a tegnapi meccsen mekkorát esett? - magyaráz tovább aggódva a lány anélkül, hogy feltűnne neki bármi is.

- Nem...  - húzódók kicsit közelebb hozzá továbbra is a növényeket bámulva - Bealudtam a töri tételek fölött.

- Tételek, pfff... Élő adásban ficamodott ki a bokája, és....  - egyszerre figyelünk fel a halk, hamis fütyülésre. Mindketten azonnal elnémulunk és lassítunk lépteinken. Kumiko rám néz, mire megrázom a fejem, hogy nem én voltam.

                - Akkor? - tátogja elkerekedett szemekkel. Szólásra nyitom a szám, csakhogy beszéd helyett sikításra telik csak, amint meglátok egy bohóc fejet a sűrű lombok között felbukkanni. Kumiko ijedtében mögém ugrik és teljes erejével a vállaimba markol. A bohóc nem mozdul, csak bámul minket oldalra döntött fejjel. Vörös haja kócos, az arcára kent fehér festék elmaszatolódott és a piros orra is el van csúszva kicsit. Lassan hátrálni kezdünk, mire a bohóc elneveti magát és kiront a bokrok takarásából. Futásnak eredünk.

                Az utca nyugodt némaságát azonnal felveri a cipőink tompa csattogása, ahogy teljes erővel megindulunk a legutolsó ház felé nyomunkban a jelmezes idegennel. Gyorsan haladunk. Egyik családi ház hagyja el a másikat, a bokrok, sövények pedig  összefüggő zöld masszává válnak.

                A bohóc fütyülni kezd ismét. Nem ismerem fel a dallamot, viszont a környék kutyáit felveri, amik vonyítani  és ugatni kezdenek.

- Vaú! - kiált fel a bohóc is. Ezúttal jóval közelebbről. Aztán elneveti magát mintha csak vicc lenne az egész.

- Ez jön utánunk... - hüledezik Kumiko hátra-hátra pillantva. Próbál rá kapcsolni, de egyre inkább fogja az oldalát és kapkod levegőért.

- Menj előre. - veszem ki a kezéből a szatyrot és hajítom el az egyik, nagy családi ház előtt díszelgő virágos kertbe. A lány hálásan rám néz mielőtt minden erejét össze szedve felgyorsít.

                Percekkel később már rohanok is keresztül az utcában lévő egyetlen egyszintes ház sűrű gyepén és ugrok fel a teraszra az ajtóban toporgó Kumiko mellé. Levegő után kapkodva megtámaszkodom a térdeimen, és igyekszem mély levegőt venni, hogy csillapítsam a fájdalomtól lángoló tüdőmet.

- Nem találom a kulcsot, nem találom a kulcsot. - motyogja pánikszerűn a lány, aki reszkető kézzel forgatja át isten tudja hányadszor a vastag kulcscsomóját.

- Nyugi, előnyben vagyunk.. - nyugtatom meg el-elakadó lélegzettel, amikor kilép az egyik autó mögül a bohóc. Három háznyira csupán tőlünk. - Basszus... Inkább siess!

- Szerinted mit csinálok? - fortyogja idegesen. Kapkodni kezd aztán le ejti a kezéből kulcsokat. Elkáromkodja magát mielőtt újból neki állna. A bohóc fütyülésről még hamisabb dúdolásba kezd miközben egyre közelebb ér. Hátrálok, mígnem teljesen a falnak ütközök.

                -  Egy autónyira van... - dadogom pánikszerűen, amikor felharsan a zár hangos kattanása. Úgy rontunk be az ajtón, hogy majdnem hasra esünk a lábtörlőben. Egyszerre nyúlunk a villany kapcsolóért. Az energia takarékos villany a szokásosnál is lassabban izzik fel és világítja be a takaros kis házat: a makulátlan fehér falak előtt gondosan elrendezve bambuszból és cseresznyefából készült, karcsú bútorok és könyves polcok díszelegnek, egy - egy terebélyes olajfestmény társaságában. A velünk szemben lévő, dupla ajtós francia ablakon nincs teljesen le engedve a bambusz roló, így a nappali leglátványosabb és számomra is a legkedveltebb eleme most egy fekete lyukra hasonlít inkább, ami még jobban rám hozza a frászt.

               

Kumiko idegesen csettint egyet a nyelvével aztán a saját anyanyelvén motyogva valamit beveti magát az ablak előtt kényelmesen elnyújtózó szürke kanapé mögé. Én pedig, jobb ötlet híján, az ajtó melletti gardróbba bújok.

                - Aki bújt, aki nem, jövök. - kiált fel az álarcos férfi éles hangon, hosszan elnyújtva az utolsó szót. Bicegve besétál a nappaliba, ahol aztán a sáros cipőjével megáll a krém színű szőnyegen és ráérősen körbe néz. Hosszú percekkel később felsóhajt aztán dúdolászva célba veszi a konyha és a hálószobák felé vezető, rövid folyosót. Ahogy befordul az egyik szobába és eltűnik a képből, Kumiko kidugja a fejét a kanapé támlája mögül. Sápadt arca szinte elveszik a hófehér falak között, egyedül kócos fekete haja feltűnő. Aprót biccent a konyha felé, majd eltátogja a telefon és a megyek érte szót. Megrökönyödve arrébb húzom az ajtót, hogy ellenezzem a tervét. Mégis mióta ilyen tökös ez a lány? Még a létra legtetejére is alig mer felmászni.

                Mire észbe kapok a barátnőm máris a konyha felé oldalaz. Kényszerítem magam, hogy ne szóljak rá, helyette inkább lélegzet visszafogva nézem, ahogy ügyesen, mint egy macska, elhalad a szoba ajtó mellett és befordul a konyhába. Már épp megkönnyebbülve felsóhajtanék, amikor a bohóc kifordulva a hálószobából megpillantja a barátnőm árnyékát. Izgatottan össze dörgöli a kezeit majd utána indul.

Felnyögök, s a lamellás szekrény ajtót markolászó kezem lecsúszik a kilincsről. A szívem eddig sosem látott tempóba kapcsol, nem figyelve a ritmusra vagy a szabályosságra. Megszédülök. A testem remegni kezd a félelemtől, és egyszerre akarok sikítani, sírni és csipkedni a karom, hogy ébredjek fel ebből a rossz álomból.

Sokkos kábulatból a taposót csikorogva karmolászó székek, majd egy kis szünet után tányér csörömpölés térít magamhoz. Felszívom magam, felmarkolok egy bakancsot majd kimászok a keskeny szekrényből.

Az a pár méter, ami elválaszt a konyhától most szinte végtelennek tűnik, aminek a megtételét lehetetlennek érzem. Gyerünk, menni fog, motyogom magamnak miközben a kocsonyává vált lábaimat egymás után pakolom előre. Teljesen kifáradok mire az ajtóhoz érek. Neki támasztom a fejem a hideg falnak és mély lélegzetet veszek. Ekkor azonban Kumiko felsikolt, egy tőle eddig teljesen idegen, éles, gurgulázó hangon, amitől a lábaim futásnak erednek egyenesen a konyhába.

                A hófehér konyhában az összes villany és spotlámpa ég, így a márvány pulton és az üveggel lefedett cseresznye fa asztalon élénken tükröződik a sárgás fényük. Az újság címlapjára illő rendben azonban azonnal szemet szúrnak a feldöntött faszékek, a földet mindenhol beterítő zöld tányér szilánkok és a bárpulton heverő, feldöntött váza. Teszek egy bátortalan lépést, ám mielőtt a fejem fölé emelném a bakancsot, észre veszem Kumikót a földön heverni. A bárpult másik oldalán hever mozdulatlanul a földön. Ész nélkül oda rohanok hozzá, de amit ott látok, az még az eddig történteknél is jobban megráz: Kumiko épségben van és éppen a könyökén támaszkodva szegezi nekem a kamerát, mögötte pedig Trevis guggol, egyik kezében a telefonja másikban a bohóc rémítő maszkja.

- Csokit vagy csalunk! - kiáltják gyerekesen egyszerre.

- Mi..? - dadogom értetlenül. Kiesik a kezemből a bakancs, és térdre rogyok a lány mellett. Egyszerre fakadok sírva és kap el a nevetés, ahogy hatalmába kerít a megkönnyebbülés, az öröm és a düh. - Olyan hülyék vagytok! - lököm meg a lány lábait erősen - ilyet többet ne csináljatok!

                Kumiko erre szégyenlősen Tervis felé pillant, aki sármosan rá kacsint. Felkapom a bakancsot és oldalba dobom a fiút, Kumikora pedig ki öltöm a nyelvem, aki mosolyogva oda mászik mellém és átölel.

Share: