Az úgy volt, hogy...

Sziasztok,

Ezúttal egy olyan regényt hozok Nektek, amiben Ti dönthettek a főszereplő helyet. Danwert ugyanis a falu boszorkányának a fia, aki habár a varázslás minden fortélyát tökéletesen elsajátította, mégis lazábban veszi a dolgokat és szíve szerint fordítana több időt másra, mint például az udvarlásra. Ezen felbuzdulva meglepetéssel készült Glendának, csakhogy a varázslat balul sült el és ezzel nem csak a saját, de az egész falu életét veszélybe sodorta. És hogy kiderül e, hogy ő volt, azt már Ti döntitek el.

Az óriási, vastag törzsű fákon aprócska faházak csüngnek, a legtöbb csak egymagában, de egyre több akad, ahol hárman-négyen is osztoznak egy fán. Egyeseknél terasz díszíti a ház elejét vagy spirális lépcsők kanyarognak körbe a fatörzse körül, míg másokat függőhidak kötnek össze, az egyszerűbb közlekedés miatt. 

Az egyik ilyen, elkorhadt hidat javítja most a legtöbb férfi és a fiatal, már munkára érett fiú. Az egyszerű, kőből pattintott szerszámok a megtermett férfiak kezében rutinosan, erőteljesen dolgoznak, míg a még vézna, pelyhedző állú fiúk legtöbbször csak ügyetlenkednek. Mégis mindenki siet. A szerszámok hangos koppanásai és a beszélgetések alapzajai elűzik a környéken lévő állokat, ezért egyetlen nap alatt kell elvégezni a munkát.

-                  Mehet fel, Danwert. –  kiáltja Dural, aki egy pillanatra ledobja a megviselt szerszámát a már lehántol fatörzsre, hogy a bőrnadrágja magasított derekáról csüngő rongyok közül az egyikbe bele törölje izzadt kezét és csatakos szőrös mellkasát.

Felpakolom a nyers fákat a kötélből csomózott hálóra, majd erősen összekötözöm a tetején és húzni kezdem felfelé. A félig lebontott híd, és a rajta dolgozó férfiak elég magasan vannak ahhoz, hogy a vállamra vessem a kötelet és a sarkaimat a földbe nyomva teljes testtel neki feszüljek. Nem először veszek részt az építkezéseken, mégis midnél többször húzom fel a csomagot, annál nagyobb erőfeszítésbe kerül.

Már épp vicsorogva nyögnék, amikor lágy, dallamos női hangokat hallok meg a hátam mögül közeledni. Összeszorítom a szám, mielőtt felkapom és a hangok irányába fordítanám a fejem. Egy nagyobb csoport nő és néhány lány gyűlt össze, hogy gyűjtögetni menjenek az egyik, már jól bejáratott helyre, nem messze a falutól. A fiatalabbak a bogyóktól foltos kötényt csavarták a derekuk köré, ami eltakarja a zsákszerű szoknyájukat, míg felül, lecserélve a kényelmes különböző bőrökből összevarrt tunikájukat, ujjatlan, durva szövésű mellényre cserélték. A nőkön azonban puha bőrből készült top van, amit a nyakukon és a hátukon kötnek össze vékony indákkal, míg a szoknyájuk szőrmékből készültek, amik egyeseknél csupán csak az állatok szőréből levagdosott széles sávokat jelent, amit a vaskos öv szorít a derekukhoz, míg másoknál az egész állatot a fejével, lábaival és farkával együtt. Fonott kosaraikat szorongató karjaikon és a fekete, dús hajukban fából készült gyöngyök és apró állatok csontjai lógnak.

Lábujjhegyre állok, hátha megtalálom közöttük Glenda derékig érő sötét loknijait, a bőrből készült, vastag madzaggal megvarrt, szoros mellényét és az egyenleten szélű hosszú szoknyáját, amit mindig felvesz ha gyűjtögetni mennek.

Szinte azonnal meg is találom: épp valamiről elmélyülten beszélget a mellette sétáló két, nála jóval alacsonyabb és gizdább lánnyal, akiken még itt is látszik, mennyire izgatottak. Ahogy azonban összeakad a tekintetünk, megakad a mondandójában. Szégyenlősen elmosolyodik, integet, aztán újból beszélgetni kezd a többi lánnyal.

Érzem, hogy bárgyú, idétlen vigyorra húzódik a szám, és lángra kap az arcom. Egy holdtölte óta már hogy oda mentem hozzá segíteni a nehéz kosarak cipelésével, mégis mind máig elbűvöl az a mosoly.

-                  Hogy a tűz hangya csípne meg. – töri meg a csendet egy heves káromkodás. – Mit csinálsz már odalent? – Ordít le a magasból Warrin, aki a fa oldalában kapaszkodva igyekszik a hosszú, nyurga karjaival elérni a félig-meddig felhúzott csomagot. Bozontos szakálla mögött rejtőző arca már most vörös a méregtől. Észre sem vettem, hogy abba hagytam mindent.

-                  Jah, hát csak megpihentem. – válaszolom, mintha direkt csináltam volna. – Gondoltam neked se ártana.

-                  Ne gondolkozz, hanem csináld. – okít a dühtől még mindig zihálva, miközben lehúz a robusztus vállain átvetett indákból egyet, hogy azzal rögzítse a fákat. - Nem akarok itt rostokolni estig.

-                  Pedig onnan szép a kilátás – ugratom, de válaszul nekem hajít egy elkorhadt léc darabot.

Napnyugta előtt nem sokkal végezünk a híd felújításával. Ugyanolyan mint eddig volt, nem változtattunk rajta, de aki naponta használja, mint a felső két anyja -lánya lakó, azok észre veszik a különbséget

Ekkor nyikorogva nyílik mögöttem egy ajtó. Hátra fordulok: A föld fölött pár méterrel a fa vastag törzsébe kapaszkodó keskeny faházunk ajtajában ott áll a boszorkány, Almerik, széles vállú, megtermett alakja, amit csak még inkább kihangsúlyoz a dús rasztás hajába tűzött görbe agancsú őz koponya és pár darab, az ég felé meredő madár toll.

Fogást vált a megtömött súlyos zsákon, majd a világ minden nyugodtságával elindul lefelé a lépcsőn. Ahogy közeledik kirajzolódik a bal melle körül körkörösen végig ívelő fekete tetoválása, a kopottas nadrágja derékövére aggatott szíjak és kis bőr zacskók. Amikor megáll a lépcső alján, jelentőségteljesen rám mered, majd elindul az erdő sűrűjébe.

Gondterhelten megvakarom a fejem búbját, ahol a hosszúra hagyott hajamat egy madár koponyája és minden bordacsontja fogja össze, aztán utána sietek.

৩৩৩

Messze magunk mögött hagyjuk a faluból szerteszét ágazó kitaposott ösvényeinket, míg csak a vadcsapások alig észre vehető örvényeit követjük. A fák ilyen mélyen már jóval sűrűbben és magasra nőnek, versenyezve egymással a vékonyan beszűrődő napsugarak kegyeiért. Görbe gyökereik feltörnek a vastag levéltől és moháktól puha avarból, amik hűvösen érnek a meztelen talpunkhoz.

Lassan haladunk, amit még inkább csak hátráltat apám szöszmötölése, ahogy többször körbenéz és  megvizsgálja a beáramló napfényt. Nyúzottan leeresztem a vállaimat, aztán pár gyors lépéssel kiválasztom azt a helyet, ahol szerintem a legnagyobb fény és tér van.

Percekig toporzékolok egy helyben, mire Almerik is megérkezik mellém. Óvatosan leteszi a nehéz zsákot, megtámasztva az egyik fa kiálló gyökerével miközben én elkotrom a lábammal az avart és a száraz faágakat, hogy aztán egy kicsi gödröt kikaparjak a földbe. Mire végzek, apám már a kezében tartja az egyik, zsákból kivett, mellig érő facsemetét. Rutinos mozdulatokkal beleülteti a gödörbe, én viszont megkerülve őt felkapom a zsákot és indulnék tovább.

-                  Nem csak elültetni kell a fákat, fiam. – szól rám halk, de határozott hangon. Megállok, egy pillanatra összeszorítom a szám. Ő szigorúan engem bámul. Mintha csak tükörbe néznék: ugyanazokkal a zöld szemeket, hegyes orrot és vékony állat látom. Egyedül csak a szikár testalkatom különbözik az övétől. - Biztosra kell mennünk, hogy az erdő befogadja a cserjéket, máskülönben nem vehetünk el egyetlen fát sem a házainkhoz.

Visszafordulok és szembe állok a fával. Amlerik szorosan mellém áll, hogy a vállunk összeérjen.  Egyszerre kezdünk el dúdolni, ugyanabban a lassú, megfontolt ütemben, csak más hangszínben. Ekkor apám belenyúl a zsebébe, és elővesz egy maroknyi világos színű porszerű főzetet – amit még nem ismerek, és egy egyszerű mozdulattal a levegőbe szórja. Az apró porszemcsék magasan a levegőbe repülnek, ahonnan kékes-ezüstös csillogósan hullanak le és telepszenek rá és ivódnak bele a fal leveleibe.

Apám elégedetten felsóhajt, és nézegetni kezdi a munkánk gyümölcsét, én viszont elindulok tovább, mert több fát kell még elültetni és vissza akarok vacsorára érni.

-                  Több komolyságot, és türelmet, Danwert! – Folytatja ugyanazon a suttogás szerű nyugodt hangján az okítást, miközben utánam ered. Mikor mellém ér, rám néz, aztán megállapodik a tekintete a tetoválásomon, ami egy, az alsó ajkamtól lefelé futó vonal, ami végig halad az államon egészen a le nyakamig. Ez jelképezi ugyanis, hogy a boszorkányok következő generációja vagyok.

-                  Összetett és bonyolult folyamatok ezek, amiknek nagy súlya van. -  figyelmeztet továbbra is engem figyelve, miközben megérkezünk a következő helyre.  – Hiába tudsz már számos varázslatot és az alkímiát, ez nem elegendő ahhoz, hogy átvedd majd a helyemet.

Nem nézek rá, mert csak forgatnám a szemeimet. Mindig elmondja, és egyedül azzal nem értek egyet, hogy miért nem lehet a dolgokat leegyszerűsíteni?

-                  Azért, fiam, mert a mágia olyan dolog, aminek a boszorkány csontjáig kell hatolnia, hogy ösztönből jöjjön és teljesen átjárjon, amikor használod. Különben nem lesz hatékony. – válaszolja meg bölcsen a kérdést, amit ezek szerint hangosan is kimondtam. Nem válaszolok és a feladatok többi részét is csendben csináljuk végig.

Későn érünk vissza a faluba. A nap már rég lement, az emberek már elvonultak a faházukba, és már csak a falu közepén lévő tűzrakóban ropog a maradék tűz, lusta, álmos hangulatot képezve a tücskök ciripelésével. 

Elkéstünk, sóhajtok fel csüggedten. Bele túrok a rövid hajamba miközben a tekintetemmel megkeresem Glanda házát, ami két idősebb faház fölött kapaszkodik a fa vaskos törzsébe a házakat összekötő lépcsőkbe. Sehol nem ég egyetlen gyertya sem.

Ekkor valaki félénken megkocogtatja a vállamat. hátra fordulok: Glenda az.

-                  Gondolom, éhes vagy már. – Nyújtja felém a sült hússal megrakott kis fatálkát, miközben felpillant rám az egyenetlenül levágott frufruja mögül. Barna szemeiben még így este is feltűnik az a forró ragyogás, ami mindig fellobban, amikor rám néz. Fülig pirul. Én viszont szólásra nyitom a szám, de a gyomrom hangosan megkordul. Zavaromban a hasamra teszem a kezem, mire Glenda felkuncog.

-                  Meglehet – vigyorodok el kínomban, és inkább gyorsan a tűz felé intek.

Leülök a földre, kibogozom a kézzel sodort madzagokat, amik a bő nadrágszáramra erősített nyúlszőrmét tartják a helyén, és a lehető legközelebb teszem a tűzhöz a sok gyaloglástól sajgó lábaimat.

-                  Milyen zsenge a húsa.  – jegyzem meg, miután letépek egy kisebb adagot és a számba tömöm.

-                  Fiatal vaddisznó volt. Még az agyarai sem jöttek ki rendesen. – újságolja lelkesen Glenda, miközben leül mellém a földre, és maga alá húzza a lábait. – Koa fogta, amikor a patakhoz tettek kitérőt – folytatja, mintha ő is ott lett volna és fogta volna a kezeit, mint amikor a nyilak készítését mutatta meg neki.

-                  Az első zsákmánya? – kérdezem, mert nem emlékszem a pufók, kiálló fogú kis fiúra, és arra hogy fogott e eddig bármit is. Oda nyújtom Glendának a tálkát, hogy ő is csípjen belőle.

-                  Bizony, az első. – válaszolja büszkén, miközben a tálért nyúl. Ahogy azonban letép egy darab húst az ujjaink összeérnek a kicsi tányér peremén. Glenda elkapja a kezét és zavarában az ölébe teszi. Elvigyorodom, ahogy a szemeit a derékövével babráló kicsiny kezére szegezi és nem mer rám nézni. Én viszont képtelen vagyok levenni róla a szemem: arról, ahogy a parázs maradéka huncut árnyékokat vet a kerek arcán, a fogai közé beszívott ajkain és a keskeny vállain és mellkasán, amiket nem takar ruha. Nagyot nyelek, bármennyire is van kiszáradva a szám, és a szájához emelem a falatot. Glenda kíváncsian rám néz, majd a kezemre. Aztán mintha csak természetes lenne bekapja a kis adag húst. Átölelem a vállait, aztán még egy darabig bámuljuk az egyre kihunyó parazsat.

৩৩৩

Másnap reggel a nappal együtt kellene kelnem, de olyan kellemesen süti az arcom, hogy inkább átfordulok a másik oldalamra. Épp kényelmesen elhelyezkedem, amikor meghallom az apám neszezését a konyhában, ahogy az üvegekkel csörömpöl, aztán véletlen leejt valami nehezet is.

Morgok egyet, mielőtt kikelek a száraz fűvel és fenyőágakkal kitömött ágyból, oda lépek a kis szoba egyetlen ormótlan szekrényéhez, amit még apám apja faragott régen és kiveszek belőle egy bővebb, zsák szövésű nadrágot. Kevés ruhám van, épp csak annyi, hogy minden évszakra legyen, viszont sem mellényt sem tunikát nem találok benne. Megfordulok, körbe nézek, így észre veszem az egyik bőr mellényem a földön, az a pár polc alatt, ami a szobát díszíti. A polcokon kopott könyvek és pergamenek hevernek, de akadnak köztük félig vagy teljesen leégett gyertyák, amiknek a többségét már egybe kellett volna olvasztani új gyertya gyanánt és pár fagyantába tett rovar, amit még kis gyerekként csináltunk apámmal, hogy megtanuljam hogy ezek a legmérgezőbb állatok, amikkel gyakran összefogok futni.

Magamra rántom a mellényt, majd kilépek a konyhába. Ez a faház legtágasabb helyisége, ennek ellenére minden kis szegletét polcok és szekrények foglalják el. A szekrényekben régi könyvek, pergamenek, pár váza és fadobozok nyomorognak, míg a polcokon több tucat tégely sorakozik. Vannak közöttük olyan porosak, hogy alig látni a benne lévő főzetet, de akad rengeteg olyan, ami majdnem kiürült már.

Két vaskos asztal kuporog csak félénken a szekrények tengere között, amiken mint mindig most is ott hevernek az előzőleg használt fatálak és üvegcsék, és a növények megmaradt szárai.

A helyiséget összesen három ablak igyekszik világossá tenni, megküzdve a föléjük függesztett, száradó gyógynövény csokrokkal.

Almerik az egyik asztalnál áll, kezében egy görbe, pattintott szélű késsel, miközben letép a feje fölött lógó erdei szamócákból egy maroknyit és elkezdi óvatosan apróra vágni.

Én a másik asztalhoz megyek, hogy a mellette lévő sziklából rakott tűzrakóhelyen tüzet gyújtsak. Épp csak felhalmozok egy marék száraz faágat a közepére, amikor meghallom a kinti zajokat, ahogy a férfiak vadászni igyekeznek, a nők összegyűlnek és a gyerekek szaladgálnak. Felveszem a tűzrakó szélén lévő két követ mintha szikrát akarnék csiholni, ezzel álcázva a leskelődésemet.

A kis ablakon át csak az egyik kitaposott kis teret látom, ahol öt-hat férfi a friss állatszőröket készítik elő, feszítik ki a fából tákolt keretre, hogy később ruhát lehessen belőle készíteni, míg a háttérben csupán egy-egy fiatalabb fiú tűnik fel a vastag fatörzsek között, ahogy tüzelőt gyűjtenek.

Elhúzom a szám és kissé előrébb dőlök. Ekkor látom meg őt: Tarnival, a kopottas szőrme permelint viselő, viseltes lánnyal, egy gyerekekből álló csoport szélén ülnek a földön. Előttük két-három kosár, amikben különböző magok vannak. Glenda épp lelkesen magyaráz valamit, végig mutatva egyesével a kosarakon, mire szinte mindenki egyszerre kezd kérdezősködni és oda csődülni a kosarakhoz.  Gondolom, nem megy könnyen megtanítani nekik, hogy melyik magot hová szoktuk kitenni az állatoknak, jegyzem meg már most fáradtan, pedig nem is én ülök ott. Tarni megrázza a fejét, míg Glenda szeretetteljesen felkacag. Elmosolyodom végtelen türelmén és a lelkesedésén, ahogy a gyerekek tanítása iránt viseltetik.

-                  Szükségem van a borostyán levelekre. – szakítja félbe a leskelődésemet az apám. Elhúzom a szám, de azért meggyújtom a tüzet és odalépek az asztalon kupacba halmozott borostyánlevelekhez. Letépek annyit, amennyire szükség van ahhoz a szamócalevél mennyiséghez, amit letépett apám, aztán odaviszem neki.  

Miközben ő azokat is elkezdi gyors mozdulatokkal, aprólékosan felaprítani, addig felpakolom az asztalra a hosszúkás, alulról felfelé keskenyedő üvegcséket. Ekkor Almerik felnéz rám. Bólintok. Össze keveri a két barnás zöldes péppé hasogatott kupacot. Gyorsan mozog a keze, aztán ugyanilyen gyorsan elkezdi beleadagolni az üvegekbe. Ahogy betölt egyet én azonnal lezárom a tetejét és hurkolok rá egy erős csomót a piros és zöld madzaggal, amivel a gyulladáscsökkentő főzeteket jelöljük. Épp csak arrébb teszem az üveget, hevesen remegni kezd, ahogy erjedésnek indul a tartalma, olyan hangot kiadva magából mintha korhadt fán kopogtatnának.

Mire az utolsó üveget is lezárom folyik rólam a verejték és elzsibbadtak az ujjaim. Kicsit lerázom a kezeimet, de egyből neki is állok az egyik fiókból kiszedni a tölgyfa kérgeket és a makkokat, hogy mással is haladjunk.

A makkokat bőséges vízbe teszem áztatni, míg a kérgeket összébb töröm, aztán többször is az asztal lapjához csapom. Csend támad a konyhában és érzem apám szúrós tekintetén magamon, ahogy minden mozdulatomat figyeli. Nem foglalkozok vele: így gyorsabb elkészíteni, minthogy napokig puhítsam és gyúrjam, arról nem beszélve, hogy a hatóanyagok erősebbé vállnak ezzel. Erre akkor jöttem rá, amikor pattintott kőfegyvereket csinálva, lecsúszott a kezem az éles felületről és mélyen felvágtam az alkarom.

Neki állok meggyúrni a kiszálkásodott kérgeket, miközben belekezdek a varázsige éneklésébe. A hangom mélyen, reszelősen tör fel a torkom mélyéből, aminek az üteméhez a lábam egy-egy dobbantása is csatlakozik. A kéreg minden dobbanással egyre csak puhul és porlad, miközben az eső utáni jellegzetes illat száll fel az ujjaim közül, teljesen betöltve az orrom.

Szinte érzem a bőrömön a párát és a csupasz lábfejemen és lábujjaim között a nyirkos avar hűvös érintését. Mélyet sóhajtok. Jobb ez a változtatás, mint ha apám receptjét követve kisebb vihart okoznék a konyha kellős közepén, amiben bőrig ázok és ellepi az egész helyiséget a víz. Elkezdem beleszórni a porszerű anyagot a lapos, ovális tégelyekbe, aztán utolsó mozdulatként átkötöm sötét barna madzaggal, amivel a vérzés csillapítókat szoktuk jelölni.

Elégedetten megtörlöm a kezem, de ahogy felnézek apám vizslató tekintetével találom szembe magam. Nem szólt, és nem is tudom eldönteni, hogy a magasra felvont szemöldöke jót vagy rosszat jelent. Ledobom a rongyot az asztalra, mielőtt ismét kinéznék az ablakon, hogy legalább így lássam Glendát, de már nincsenek ott, csupán pár gyerek játszik a földön.

Felsóhajtok és bosszúmat a préselő kövön töltöm ki, amit a kelleténél jóval erősebben nyomkodok a vízben ázó makkokra. A víz fröcsögve folyik ki az edény oldalára fúrt lyukból.

A figyelmemet azonban apám vonja magára, ahogy a tűz mellett állva a lángok fölé emel egy csokor csalánt: a csalán azonnal megfonnyad, miközben sárga szikrák pattannak a levegőbe, megszínezve a környező tárgyakat és Almerik arcát, rothadó fű szagot hagyva maga után. Én fintorgok egyet, míg apám arca sem rezzen, inkább dúdolásba kezd mély reszelős hangon, két rövid ütemet váltogatva, mintha lüktetne a dallam. Újabb csokrot vesz a kezébe, újabb szikrák lepik el a bűztől tömény levegőt. Oda állok mellé, és a már megpörkölt leveket a mozsárba téve elkezdem kisebb-nagyobb darabokra törni majd adagokra osztani. Mire csak a gyógyfüvek elrakása marad, már én is apámmal együtt dúdolok, felvéve a monoton ütemet, kissé magasabb tónusban. Ezúttal egészen addig éneklünk, míg a kerek kövér üvegcséket le nem zárjuk kopott szürke madzagokkal, ami a bőrfertőzések csúfos színe.

Ránk esteledik mire mindennel végezünk, és csak annyira marad erőm, hogy befeküdjek az ágyba.

৩৩৩

Másnap reggel, mire felkelek apám már nincs a házban. A szokásos útján van, hogy felkeresse a beteg növényeket és állatokat. Én itthon maradtam, még nem vitt el egyszer sem erre a körútra. És ezek szerint most sem fog. Ásítok egyet, de hirtelen rájövök, hogy pár órát egyedül vagyok itthon. Kipattanok az ágyból, felkapom a tegnapi nadrágomat, és kisietek a konyhában. Ez a tökéletes idő arra, hogy elkészítsem az ajándékot Glendának. Mivel előző nap csak az ablakból láttam, biztosan örülni fog egy kis apróságnak.

Oda állok az egyik könyves polc elé, és a könyvek közé túrva keresni kezdem az időjárásról szólót. Lelökök egy vázát a könyökömmel és szétszóródnak a pergamenek, mire megtalálom a régi rongyos könyvet, elején különböző jelekkel. Átpörgetem, így szinte azonnal megtalálom a köd több, egymás alatt lévő reszketeg vonalait, amik mintha egymásba akarnának olvadni a papíron.

Kapkodva felteszek a tűzre egy kübli vizet melegíteni. Amíg az fel nem melegszik, kitámasztom a könyvet egy üres tálkával, hogy jól lássam minden sorát. A víz épp csak elkezd gőzölögni, mikor izgatottan oda állok elé és elkezdtem suttogva énekelni a mantrát a könyvből. Az ujjaim szinte azonnal bizseregni kezdenek, ezért belenyúlok a felszálló gőzbe. A gőz meleg és csikizi a kezemet, de hiába markolok bele, semmit nem tudok megfogni.

Gyerünk, ment már máskor is az olyan kis varázslat, biztatom magam. Elveszem a kezem, hogy megtöröljem a nadrágomban, majd újra kezdem az egészet, lenyelve az izgatottságomat. A hangom ezúttal halk, mint a fenyők suhogása erős szél idején. A kezemet lassan beledugom az egyre szaporábban felszálló gőzbe. A forró gőz ezúttal körbe fonódik az ujjaim között, rácsavarodik a csuklómra. Behajlítom az ujjaimat és óvatosan kihúzom a kezem. Meglepetésemre a gőz az ujjaim között táncol. Nagy levegőt veszek és tovább folytatom az éneklést, miközben leguggolok, hogy legyem a kezem a földre. A hideg miatt a gőz sűrűsödni kezd. Ekkor átváltok át a saját varázsigémre, amit magas fejhangon dúdolok, ugyanazt az ütemet, egymást után egyre gyorsabban és gyorsabban.

A sűrű gőz, felvéve a ritmusomat, gomolyogni kezd, köddé formálódik és addig mocorog, míg végül felveszi egy nyúl formáját.

A Köd Nyúl nyújtózkodik és ásít egyet, mielőtt vígan körbe futna engem kipróbálva a lábait, aztán mint aki utasítás nélkül is tudja a dolgát kiszökken az ablakon, célba véve Glenda házát.

A Nyúl már félúton tart, amikor lassulni kezd. Az öklömbe harapok. Az állat sétába vált, amikor hirtelen megbotlik a lábaiban, és ahogy zuhanni kezd a földre kipukkad. A nyúl megsemmisül, de a benne áramló sűrű tejköd kiszabadul és beteríti az egész falut.

Meghökkenve kisietek az ajtón. Alig egy karnyújtásnyira látok csak el, de hallom a mosni igyekvő nők sikoltásait, egy-egy gyerek felsírását, és a vadászni összegyűlő férfiak tanácstalan mormogásait.

Nem semmi, vigyorodok el, engedve az elégedettségemnek. Ekkor azonban valaki teljes erőből nekem ütközik. A földre zuhanunk. Beverem a könyököm, és a belém ütköző lány térde élesen az oldalamba fúródik.

-                  Danwert? – kérdezi Glenda nyögve, ahogy négykézlábra próbál tápászkodik.

-                  Én vagyok – válaszolom, és megfogom a könyökét, hogy ne veszítsem szem elől és hogy betereljem a házunkba.

-                  Mi a nyári zivatar történik, Dany? – kérdezi Glenda, amint beérünk a házba. A lány idegesen járkálni kezd, miközben karjaival ölelgeti magát. – Kint vannak az emberek, még csak a házukba se találnak be.  – folytatja hadarva, meg sem várva a válaszomat. Kezd eluralkodni rajta a pánik: egyre gyorsabban járkál, neki ütközik a bútoroknak, és reszketnek a karjai.  - És a gyerekek? Kimentek már játszani...

-                  Nyugodj meg, Glenda. – Odasétálok hozzá, gyengéden megfogom a vállait, majd a székek felé terelem. Az asztalról elveszek egy, már elkészült kis zsákot, amiben citromfű levelek vannak, és oda nyújtom a lánynak. Glenda kiveszi a kezemből és mélyeket lélegez belőle, hogy lecsillapodjon.

Füllentek inkább és kihasználom a nyugodt pillanatot

Elmondom az igazat a ködről Elmondom az igazat a ködről

                                       

Share:

Tovább olvasom

Lexa - A feláldozhatók

Sziasztok, 

Hosszú idő óta újból köszöntelek titeket a Talking Blogs világában. Nem csak azért volt ekkora hallgatás, mert közbe szólt az Élet, hanem azért is, mert megfordult a fejemben, hogy érdemes e ezzel továbbra is foglalkozni. És hogy ezt miért mondom? Mert elég népszerűek lettek az interjúztatások a világhálón mostanában. Igaz, ez a műsor talk show és nem a kérdezz-felelek stílusra gyúr, de már zavaró, hogy „még a csapból is ez folyik/folyott”. Aludtam rá jó párat és arra jutottam, hogy mivel szeretem ezt csinálni és hiányzott a show légköre, akkor adok neki még egy esélyt.

Idei év első vendégünk A feláldozhatók nevű blog írója, Lexa, akinek a története habár komoly Bibliai vonatkozású témát érint, szórakoztató és izgalmas, szerethető szereplőkkel. Ráadásul folyamatosan jönnek az újabb és újabb fejezetek, mert nincs még befejezve a történet.

Szia Lexa, köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást és, hogy eljöttél. Meg is kérlek, hogy mutatkozz be nekünk.

− Sziasztok, Lexa vagyok, becsületes nevemen Alexandra Lia Smith, néha csak A.L.Smithnek rövidítem magamat. Tizenhat éves vagyok, lassan négy éve írok és publikálok. Kezdetben egy shipről – Larry – írtam, de már két éve saját karakterekkel dolgozom, bár előfordul nálam egy-két ship novella. Nagyon szeretem a mitológiás/fantasy könyveket – pl PJ könyvek –, de még az enyhébb romantikát is elviselem – pl Ari és Dante története. Hm, elég szarkasztikus vagyok, ami az írásomon is meglátszik, néha szerencsétlenkedek, de alapjáraton nagyon jó vitapartner vagyok, szeretek beszélni és vitatkozni, viszonylag tág látókörű vagyok. Azt hiszem ennyi elég is belőlem…

Hadd tegyem fel azt a kérdést, ami  az első fejezet óta foglalkoztat: honnan ered a témakör vagy maga a regény ötlete? Ez nem egy könnyed témakör.

– Hm. Hasonló történet már két éve bennem lappangott, de még nem volt ilyen komoly, mint A feláldozható. Azt hiszem, jobban a Percy Jackson könyvek és a Lucifer című sorozat ihletett meg, de valahol ott volt Dante pokla is a dologban. Bár megsúgom, Matthew Thomson karaktere már lassan három éve minden történetemben megjelent, de még nem volt teljesen kész a jelleme.

Igen, ezeket én is ismerem, és meg is értem, hogy hatással voltak rád és úgymond általuk megszületett Matthew.

Viszont mivel tág a témakör, az érdekelne, hogy a vonatkozó irodalomnak vagy háttérinfóknak utána néztél e vagy a fantázia irámánya? Fontosnak tartod e az utána nézést amúgy? Miért?

– Utánanéztem rengeteg dolognak, természetesen, de leginkább a saját fantáziámra támaszkodok. Sokkal könnyebben el tudok mélyülni a saját kis világomban. Példának okáért, a fordított Biblia=a Pokol története saját ötlet volt, nem tudom honnan jött. Főként városoknak vagy kultúráknak nézek utána, angyalok és démonok neve után. Én fontosnak tartom az informálódást, bár azt mondom egy fantasy könyvben/történetben nem feltétlen szükséges, elvégre az a te világod. Onnantól rajtad áll, hogy mennyire teszed élethűvé és elfogadhatóvá.

Egyetértek, hogy ajánlott utána nézni a dolgoknak, amikor belefogunk egy témába. Hitelesebbé teszi a történetet, hiába fantasy, fan fic...stb.  Nálam mondjuk, mivel a realitás talaján mozgok inkább 60%-40% az arány a valóság és a fantasy eloszlását nézve.

No de, vegyünk csak górcső alá Mattat. a főhősünket. Ő tulajdonképpen egyik napról a másikra belecsöppen egy olyan világba, amire eddig nem is gondolt. Miért pont Ő? Milyen tulajdonságai miatt került ilyen helyzetbe?

– Nem akartam egy tipic „szende szűz, jó ember” karaktert beledobni a mélyvízbe, így aztán alakítottam egy picit rajta, de ez már spoiler lenne. De főként a hétköznapisága, a befásultsága és a félelmei miatt került ilyen helyzetbe. Hogy bár régen látott érdekes, sőt, egészen para lényeket, de mégsem akarta észrevenni, mert más sem látta. Ez a valóéletre is kivetíthető: mersz-e más lenni, fel mered-e vállalni azt, hogy más vagy? Más a véleményed, máshogy szemléled a dolgokat? Veszélyes másnak lenni? Ez a fordulat megtanítja Mattnek, hogy néha nehéz döntések elé állítja az élet, és néha igenis kell egy kis „fantasy világ” az életünkbe, amit tudnunk kell beépítenünk a saját, igazi, kicsit unalmas életünkbe.

,,A Biblia felé pillantottam. Ez az új világ…új dolgokat hoz. Új jót és új rosszat, de vajon elbírom-e ennek a titoknak a terhét? Louis azt mondta, nem én vagyok az egyetlen Látó, tehát több százan látjuk őket, és akik nem? Élnek, mint hal a vízben? Ez azért nem egészen így van. Ha nem foglalkoznék a Pokollal, akkor is lenne elég bajom, például itt van az egyetem. Fárasztó és nehéz, ráadásul már egyáltanán nem vagyok magamban biztos, hogy ezt akarom-e. Eltelt két és fél év és ahelyett, hogy a pozitívumát érezném a jövőmnek, csak a negatívumát érzem. Monoton az életem, a hétköznapjaim szürkék, unalmasak. Én magam is ez szerencsétlen idióta vagyok.”

Tetszik, hogy példát hoztál a regényből. 😊

Jól sikerült a karakter, egyébként, és számítottam is rá, hogy nyomós okkal lett Ő a kulcsfigura. De tudod, mi foglalkoztat? Hogy milyen érzés lehet rádöbbenni, úgy érezni mintha két világban élnél egyszerre?

– Hááát, nem lehet könnyű, ez egyszer biztos. De izgalmas. A fenti idézet is igazolja.

De ez talán jobban szemlélteti az érzelmeit.

,,Elvesztem azokban a szemekben. Ismét láttam bennük az egész múltam. De most olyan részleteket, amiknek eddig nem tulajdonítottam túl nagy figyelmet; villás nyelvű eladónéni, pikkelyes arcú nők, macskaszemű emberek, kéken füstölgő kezek, lebegő tárgyak, háromfejű kölyökkutyák. Amiket csak én láttam, és mindig úgy tűnt, a szüleimnek vagy az öcsémnek fel sem tűnnek, csak mentek az úton tovább. Így említeni sem mertem, úgy hittem a fantáziám játszik velem, de most valami azt súgta, hogy nem képzelegtem. Nem akartam beismerni magamnak, de így volt. Burokban éltem, a világ ennél jóval tágasabb.

− Wow… − sóhajtottam, miután vége lett a látomásnak.

− Érted már? Zárt a világod, de az én világom nem. Szorosabb kapcsolat van köztünk, mint azt egy ember el tudja képzelni.”

Én biztosan pánikrohamot kaptnék ha ez velem történne meg. Az élet amúgy is rövid és sokszor vagyunk hajlamosak nem élvezni életet, csak rohunk és kapkodunk. Erre meg kiderül, hogy elég aprócska vagy egy hatalmas sakktáblán.

Te hogy reagálnád le a dolgot? Örülnél neki? Elmondanád bárkinek is?

– Megmondom őszintén: nem tudom. Mattben van némi jellem belőlem is, de nem tudom, én tudnék-e olyan bátran szembenézni a dolgokkal, mint Matty drága. Valószínűleg őrültnek hinném magam, és mindenféle rábeszélés nélkül vonulnék be a sárga házba.

És akkor el is érkeztünk egy másik fontos karakterhez Louis-hoz. Már nem azért, mert a sárga házban ő ott a Valaki, hanem azért mert „mókásan” találkozik Mattel. Najó, konkrétan kirabolja a főhősünket. Miért csapott le Mattre? Véletlen volna vagy ez még csak az előszele a terveinek?

– Hehe. Természetesen volt oka arra a rablásra. Louis… érdekes karakter, néha gyerekes, máskor meg egészen bölcs, kicsit talán skizofrénnek, vagy inkább bizonytalannak hat, de ennek a tettének kifejezetten volt oka.

,,(…)– Mikor kizsebeltelek és a szemedbe néztem, láttad a múltad. Azt ellenőriztem, elvett-e valami emléket tőled az a nyanya. Éppen, hogy meg tudta birizgálni az elmédet, semmi nem történt. Innen tudjuk, hogy te vagy a feláldozható. Különleges vagy.

− Nos, jelen helyzetben inkább lennék átlagos.

− Ugyan – legyintett. – Mi értelme az életnek izgalmak nélkül? – Valószínűleg enélkül az izgalom nélkül is boldog életem lett volna. Biztosan meglettem volna a tudat nélkül, hogy egyszer öngyilkos leszek egy csomó démoni lény miatt. – Sajnálom, hogy így alakult az életünk. Illetve nem azt, hogy megismertelek, hanem azt, hogy így ér véget majd mindkettőnknek az élete.”

Ez az utolsó mondat egyébként végig benne csengett a fülemben, miután elhangzott. Elég baljós. Főleg azért, mert Lou mondhatjuk, hogy halhatatlan. Szerencsére útközben Matt is felteszi neki a kérdést, de azért én is megkérdem: milyen szinte halhatatlannak lenni? Kihasználnád és csinálnál olyat, amit amúgy nem? Vagy ugyanúgy élnél tovább, mint előtte?

– Erre Lou is nehezen ad választ, elvégre egyszerre tizenkilenc és százötven éves, van egy lánya, de közben fiatal is maradna. Néha unja az öröklétet, elvégre világ életében egymaga volt, most is csak Matt és a lánya színesíti az életét. De képzeljünk csak bele, ha Louis-nak lehetne gyereke, családja, mi értelme volna családot alapítania, ha mindenki más meghal, csak ő marad életben? Felesleges fájdalom volna, plusz van egy kis bökkenő: a természetfeletti lényeknek csak egy igaz szerelem adatik meg…

„− Milyen érzés ilyen idősnek lenni? – Bár kitágultak a szemei a kérdésemre, nagyon jól tudta, mit értek ez alatt. Az a helyzet, hogy egészen fiatal korom óta imádtam a történelmet és mindig fontosnak tartottam, egy alapnak, amire ez a világ épült. Most már tudom, a három világ összefolyik, de akkor is kíváncsi voltam, miket élt meg. Háborúkat? Szerelmeket? Milyen volt először elveszteni egy szerettét és most visszagondolnia rá?

− Nyomasztó – volt kurta válasza. – Egyszerre érzed azt, hogy mindent tudsz és közben semmit sem. Egyszerre vagyok tizenkilenc és százötven éves. Szörnyű…dolgokon vagyok túl, és tudom, hogy téged ezek érdekelnek. Hogy tudok százötven éve úgy élni, hogy végignézem, ahogy mások meghalnak? Igazából, alig ötven éve követem igazán az emberek világát, addig démonok között éltem, ahol elég kevesen pusztulnak el vagy öregszenek meg. Az első és legfájdalmasabb veszteségem…anyám volt, bár már akkor legalább harminc éve nem láttam, mikor eltemették csak álltam a sírja fölött és sírtam, a bocsánatáért esedeztem. Isaac azt mondta, az első a legnehezebb… A második is ugyanúgy fájt. A harmadik is. Aztán a századik is. Mind-mind szétmart belülről, és mindig kitépett valamit a lelkemből.(…)”

Ez a vallomása egyébként szívhez szóló. Bele sem gondoltam, hogy az örök életnek inkább több a negatív oldala mint a pozitiv.

Ami viszont engem foglalkoztat még ennél is jobban: Matt rémálmai. Ezek azért vannak, mert Lou-val „két test, egy lélek”? Milyen szerepet tölt be a továbbiakban? És ha esetleg az egyik meghal akkor a másik is?

– Igen, így van. Ha az egyik meghal, akkor a másik is vele hal, ami nagyban nehezíti Lou döntéseit. Nos, talán maga Lou is akarja, hogy lásson dolgokat. Bár ez ritka, nem mindig érzékeli, ha Matt látja őt, bár kicsit érdekes a szitu, mert nem Lou szemeivel lát; külsőszemlélő, de érzi Louis érzéseit és hallja a gondolatait – de csak álmában.

Elég nagy szerepe lesz, két ilyen erős jellem közötti kötés elég nagy erőket mozgat meg, ami a főgonoszunknak jól is jön. De ahogy Louis is mondta; ez a kötés nem mindig jó, elég sok veszélyt rejt magában.

,,– A kötődés kettőnk között egy mágia, amit csak egy magas rangú, tapasztalt démon hozhat létre. Vagy egy tündér. Elvetemült kis dögök – sóhajtotta. – Ez a kapcsolat huszonkét éves, valaki a születésed pillanatában összekapcsolt minket.

– De miért? – Szerintem a világ leghülyébb kérdését tettem fel. Szerencsére nem nézett rám úgy, mint egy idiótára, mert egyértelmű volt, hogy az vagyok.

– Nem tudom – vont vállat. – Ez az összekapcsolás sok mindenben előnyt ad, de sok mindenben hátráltat. Előny, hogy lassabban öregszünk és egészségesebbek vagyunk, de hátrány, mert egymás erejéből táplálkozunk. Tehát, ha az egyikünk meghal, vele hal a másik is.(…)”

Örülök, hogy akkor ez egy jó tipp volt. Csavar a történeten egyet szerintem. És az nem gond mondjuk, hogy Matt, mint kiderül útközben meleg? Ennek milyen jelentősége van vagy lesz a történet szemszögéből? Ha van egyáltalán persze. Milyen olyan karakterrel „dolgozni”, aki az azonos neműekhez vonzódik?

– Nem először dolgozom meleg vagy biszex karakterrel, sőt, ha őszinte akarok lenni, jobban kedvelem a meleg történeteket, mint a heteró párosról szólókat, lassan már kimerülnek ilyen téren, nekem nem tudnak újat mutatni, ezért gondoltam, bemutatom egy fiú szemszögéből a dolgokat. Éppen ezért Matt identitásának hatalmas szerepe lesz a továbbiakban; megtapasztalja, mennyivel másabb a világ, mint Lou fiatalkorában; az apjának is fel kell nyitnia a szemét, hogy ne a Mattben rejlő kitűnő orvost lássa, hanem a Mattben rejlő kisfiát, aki mindig az ő pici gyereke lesz, akivel nevetve építettek bunkert; Maxnek is sok erőt ad a másság elfogadásához, bár Max alapjáraton nem meleg és nem is biszex, de vannak/lesznek olyan barátai, akik igen.

,,– Láttam a fájdalmat az arcodon, láttam a könnyeid, ahogy remegve felrohansz az emeletre és a könnyeidtől alig látva botladozol majd magadra zárod az ajtót. És most mégis ápolod a részeg apánkat… Nem…békéltem még meg a dologgal, de nem foglak többé bántani.(…)”

Számomra teljesen új keletű a regények írása terén ez a témakör. Maradi vagyok, vagy inkább klasszikus romantikus, így sem nem olvasok sem nem írok ebben a témában, azért is kíváncsiskodom. :D

Kiváncsi vagyok, hogy mennyire folyásolják majd be Max-et az említett leendő barátai.

És hamár a mellékszereplők is képbe jöttek, a történetben van három karakter is, akik már ugyan felbukkantak, de van olyan sanda gyanúm, hogy ez még csak a kezdet a számukra.

Kezdjük Lolával. Ugye az utóbbi fejezetben bukkan csak fel Matt álmában. Fogunk-e még találkozni vele? Akár az álomban akár személyesen?

– Igen-igen. Ami nem feltétlenül lesz pozitív esemény, sőt, ha őszinte akarok lenni, Lola még elég nagy gondot okoz majd nem csak Lou-nak, de főként Mattnek. 

Már most szimpatikus a lány. És mi a helyzet Isaac-el? Többször esik szó róla, annak ellenére, hogy csak az elején tűnik fel. Ő milyen szerepet tölt be Lou életében – amelett ugye, hogy a szárnyai alá vette Lou-t.

– A bátyja, vagyis csak féltestvérek. Isaac egy érdekes karakter, eddig akárhányszor felbukkant, mindig démont idézett, ez egy rituálé gyakorlás, mindig fejleszti magát, erősebbnél-erősebb démonokat idéz, a végső célja maga Lucifer. De ez nem megy neki egyedül, amikor nem bír el egy-egy démonnal, Lou-t kéri segítségül. Plusz, az utolsó – publikus – fejezetben felajánlja Lolának a segítségét, ami már rosszat sejt.

Veszélyes párost fognak alkotni, ha jól sejtem. És biztos, hogy Matt a fogát fogja szívni miattuk.

Max-ről, a tesójáról, se feledkezzünk azért meg. Neki lesz egyébként szerepe a továbbiakban? Hamár szoros a kötelékük. Vagy azért annyira őt sem avatja be annyira a történtekbe?

– Hojoj. Valamiért mindenki azt hiszi, csak egy egyszerű mellékszereplő, egy plusz Matt életében, holott sokkal nagyobb szerepe lesz a történet végén – talán nagyobb, mint Matté. Ezt az álmai is sejtetik velünk.

,,(…)– Aztán…pár hete rémálmok gyötörnek, azt álmodom, hogy meghalok. Mindig máshogy; megölnek vagy én végzek magammal, csak úgy összeesek az út közepén és meghalok. De te mindig ott vagy és az öledben tartasz, de sosem tudsz megmenteni. Ebből tudom, hogy az én életem hamarosan véget ér, míg a tiéd csak most kezdődik.”

Én azért gondoltam, hogy egyszerű szereplő, mert az eddigi fejezetekből ez jön le. Hiába van szoros testvéri kötelék közöttük és jönnek jobban ki egymással, mint a tulajdon szüleikkel. A kérdés a fent mutatott idézet miatt fogant meg bennem, hogy akkor hoppá, rá is kell majd figyleni.

Hogyan lesz tovább a folytatás? Ugye folyamatosan publikálod az új fejezeteket. Milyen sorsot tervezel főhősünknek?

– Khm, először is az apjával kéne rendbehoznia a dolgokat, közben elkezdődnek a különös „pillangó repkedések a gyomorban”, Max állapota javul, de mégsem. Csak egy dologban tudnak előrébb haladni, de ahhoz késleltetni kell a másikat. A kérdés az; mennyi idejük van még a világvége előtt? És mennyi idejük van rendbehozni a kapcsolatokat? Van egyáltalán még idejük?

Végezetül még hadd kérdezzem meg, milyen terveid vannak még? 

– Írom a sztorit, ha egyszer kész leszek TALÁN még a kiadó is szóba jöhet, ha igen, ha nem, akkor is megírom a trilógiámat, nem hagyom annyiban!  De van még egy fontos sztori az életemben, a Mindenki megérdemel egy esélyt, ami nem fantasy, de hasonló a stílusa. Középpontjában egy árva, tizenhat éves fiú, aki Los Angeles egyik legnagyobb bandavezére. Szembekerül a szeretettel, ami, mint érzés, számára nem létező dolog, de megtapasztalja, és emiatt elrontja az esélyeit. Az a kérdés, ha már neki nincs esélye, másnak tud-e adni?

Emellett az Utcagyerekek „novellakötetem” is elég nagy szerepet kap az életemben, bár az koránt sem olyan fontos, mint a másik kettő.

Ízelítő:

,, Mindenki megérdemel egy esélyt?

Én nem éltem vele, eldobtam magamtól minden lehetőséget.

De vajon én tudok-e adni másnak esélyt?

Az életem nem hétköznapi. Az érzelmeim kuszák. A gondolataim kifürkészhetetlenek. Mindenkit ellöktem magamtól, aztán megjelent Ő az életemben, és arra kényszerített, hogy nyissak a világ felé. De miután hibázott, magára hagytam. Ő is megérdemelt volna egy esélyt, nem?

Talán mindkettőnkön segít majd, ha esélyt adunk egymásnak.”

Lexa, kívánom, hogy elérd a célokat, és ne adj Isten még a kiadóhoz is eljuss. Élveztem a beszélgetést és izgalmas volt a regényedet olvasni.

Akik pedig kedvet kaptak az olvasáshoz, ITT és ITT nézzetek be Lexához.   

Üdv, 

Brukú

Share:

Tovább olvasom