Világdarabok - Egy - A csatát megnyerheted, de a háborút nem.

Sziasztok, 

Ez a bejegyzés rövid, de annál velősebb. Egy játékra alkottam, aminek a címe: Világdarabok.

Ahogy a címe is mutatja, a világok megalkotására fókuszál. Glatime Dewra pedig mindig más feltételekkel adj meg újabb és újabb címeket, amikre bárki, aki jelentkezik a játékra alkothat.

A részletek és feltételek pedig EZEN A LINKEN elérhetőek. 

A nehéz vaskapu lassan nyitódik ki előttünk, beengedve a hajnal első álmos sugarait a kapu aljba és a vár udvar egy kisebb részébe. Mindegyikünk álmosan ül a lován, talpig felöltve a keresztes lovagok súlyos láncvértjét, szoros sisakját, kétkezes karját, és bámuljuk, ahogy a vizes és ételes kocsikon kicsapódott pára meg-meg csillan a fényben. A legelöl álló füttyent egyet, amitől megindul a több, mint húsz embert számláló csoportunk, és elindulunk a szokásos utunkon, hogy a zarándok helyeken felállított pihenőket feltöltsük.

A sort zárva lovagolok át a kapun, ami lassan elkezd visszacsukódni mögöttem. Friss, harmatos levegő üti meg az orrom, ahogy a bozótossal tarkított pusztára lépek. Érezni még az éjszaka hidegét, de már észre venni a nap perzselő melegét is a hátunkon. Csend van. Alig néhány tücsök ciripel félénken, amit szinte azonnal el is nyom a szekerek zötykölődése a kavicsos talajon, a lovak patáinak puffanásai és a fegyverek halk zörgései. Bódító a még fáradt agyra, mert hamar monotonná és egyszersmind álmosítóvá válik.

Ekkor erős, súgó hanggal átszeli valami a levegőt, ami aztán egy erőteljes puffanással megáll előttem valahol. Felkapom a fejem, de túl későn veszem észre az előttem lovagoló katona ernyedt testét és a mellkasából kiálló kést.

- Megtámadtak minket! – ordítom gondolkodás nélkül. A szíven egyből hevesen kalapálni kezd, amitől az adrenalin valósággal felrobban az ereimben és szétveti az izmaimat energiával. Minden figyelmem a tájra összpontosul, miközben előrántom a kardom. Mozdulatomat épp csak követi mindenki, amikor egy nagyobb csapat arab kitör a bokrok fedezéke mögül és nekünk támadnak. Minden irányból barna, bő tunikát, és a koszos arcuk nagy részét elfedő csadort hordó férfiak lepik el a tisztást.

Eluralkodik a káosz. A gyalogosok szét szóródva rontanak nekünk, akik a rakomány körül haladunk. A lovakat veszik célba elsőként és igyekeznek ledöfni vagy elmetszeni a lábaikat. A szürke jószág megfeszül alattam a félelemtől, de még mielőtt megbokrosodna, megrántom a kantárt, hogy két lábra emelkedjen és rugdosni kezdjen a mellső patáival. Szerencsére eltalálja az egyik ellenséget halálos sebet ejtve a halántékán. Még a földre sem rogy, egy másik arab ugrik a helyébe és azonnal döf a szablyájával. Hárítom egy jól irányzott csapással, amire újabb és újabb döfés a válasz. Kivédem a csapásait, de nem hagy időt viszont támadni. Hátrébb araszolok a lóval, kisebb teret nyerve ezzel közöttünk. Kiveszem a lábam a kengyelből és amint közelebb lép, bele rúgok. Megszédül, kiesik a kezéből a fegyver, én pedig lehajolok és egy gyors mozdulattal elmetszem a torkát.

- A szekerekhez! - halljuk a sietős utasítást. Ekkor nézek fel először azóta, hogy ránt támadtak:

Az egyhangú tisztást immáron elszórtan emberek és lovak ernyedt, szét kaszabolt hullái borítják, amik között a vér lustán csörgedez, és betölti az egyre forróbb levegőt a jellegzetes fanyar szagával. A varjak is megjelentek a fátyol felhős égen, hogy lassú, türelmes köröket leírva figyeljék, az életben maradt lovagok elszánt küzdelmét, ahogy szembe szállnak a többségben lévő arabokkal, akik képesek ledönteni lovastól egy lovagot és lerohamozni, képesek puszta kézzel rá ugrani az ellenségre és a földre vinni, vagy a vizes hordókra mászni és ész nélkül kilyuggatni azt csak azért, hogy elpusztítsák a rakományt szállító szekereket, bármi áron.

Egyszerre mozdulunk: több emberrel a szekerek körül csoportosulunk, míg a többi, még életben maradt keresztes lovag elénk sorakozik fel. A rakományt nehezen szedtük össze azokból a kevés adományokból, amikből mi is gazdálkodunk, az ellenség pedig látszólag tisztában van ezzel.

Az arabok nem foglalkoznak azzal, hogy taktikát váltottunk, ismét teljes erővel nekünk rontanak. Ki a szablyáját hajítja felénk, ki megpróbál oldalról megtámadni, míg akad olyan is, aki a lovat próbálja kiszedni a másik alól és elbitorolni. Ezzel a csata a mérleg rossz nyelvére billen: kevesen maradtunk csak életben, teljesen kimerültünk a harcban, minden porcikánk lángol a fájdalomtól és a kemény nyeregtől alig bírjuk megülni a lovainkat.

Ekkor azonban, mintha néma imáink válaszra találtak volna, kivágódik a vár ajtaja és a várban tartózkodó összes lovag ki özönlik rajta. Hiába nézzük végig fellélegezve, ahogy a még élő arabokat letarolják tudjuk, hogy az arabok nem ok nélkül támadnak meglepetés szerűen és ennyire nyíltan ennyi emberrel. Itt valami hatalmas dolog van készülőben.  

Szeretettel:
Brukú

Share: