Ezt a háromszázas kihívást egy film rövid jelenete ihlette, amiben egy nyolcéves forma kisfiú ment az öregek otthonába a nagypapájához látogatóba. A nagypapa örült neki, bármennyire is volt szenilis és beteges, és ez fogott meg igazán a dologban.
Választott hét: 37. Jól vagyunk
A poros
könyvekkel, családi képekkel és régi, tömzsi fabútorokkal telezsúfolt nappali
túlsó sarkában felharsan a telefon krákogó hangja. Hosszú percek telnek el a fájó
lábaim és a derekam miatt mire feltornázom magam a kemény karosszékből és oda
csoszogok.
- Hogy
vagytok ma, Anyuka? Kell segíteni valamiben? - szólal meg egyből Howard a vonal
másik oldalán, ahogy felveszem a kopott kagylót. A munkagépek éles háttérzaja
mellett alig hallom a rekedtes, halk és meggyötört hangját. Elszorul a szívem.
Még le sem telt abban a kocsmában a napja, már a gyárban gürcöl. Nem tudom, a
lakáshitelből ki fog e egyáltalán valaha is kászálódni. Tönkre fogja tenni
magát, és a gyerekek még csak segíteni sem tudnak neki, mert annyira picik. Bár elfogadta volna azt a kevés kis pénzt,
amit az ápolónőre fizettünk ki sóhajtok, főleg, hogy az az átkozott nőszemély nem is jár rendszeresen. Példát
vehetne Howardról, ő még akkor is ránk telefonál, ha nincs sok ideje.
Szólásra
nyitom a számat épp, amikor Apus felnyög. Előrébb hajolok, hogy belássak a
nappaliból nyíló apró hálószobára: a férjem a párnákkal és vastag takarókkal
megrakott franciaágyról próbál meg feltápászkodni, hogy ő is a telefonhoz
jusson. Többszöri próbálkozásra sem sikerül neki, hiába támaszkodik a
járókeretre vagy kapaszkodik meg az ágy mellett lévő testes faszekrény szélébe.
Fújtat egyet, aztán bosszúsan leveri az egyik párnát a földre. Fél éve még oda
tudtam volna totyogni hozzá, hogy felsegítsem, de mára már annyira
elhatalmasodott a görcs és a fájdalom az ízületeimben, hogy a telefont is
reszketve markolászom. Becsukom a számat, neki dőlök a barna és bézs csíkos
tapétával kidíszített falak, és kényszerítem magam, hogy ki ne csússzon a számon a
panaszáradat és megint segítséget kérjek tőle.
- Jól
vagyunk, - próbálok normális hangnemet megütni, de még a fülemnek is feltűnik,
hogy hazudok. Legalább Hawardnak emiatt ne fájjon a feje - ne aggódj.
Ti is voltatok már úgy, hogy valamilyen apróság ezerszer többet ért bárminél?
Üdv,
Brukú
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése