Ha úgy nem, hát emígy

Sziasztok, 

Ezt a regény egy cím azaz tárgy ihlette. Nyár közepe tájékán járunk és a szabadságunkat töltjük, amibe beleszoktunk préselni egy kis kertészkedést is. Szerintem mind ismerjük ezt és a kemény munkát, ami végül ízletes zöldségeket eredményez. Ez motivál a munkák során, és szinte már a szánkban érezzük a finom ízeket. Mi van akkor ha ez nem csak bennünk ötlik fel, hanem másban is, aki inkább csak elvinné a terméseket?


Madárijesztő

A kora reggeli nap első sugarai már felbukkantak a horizonton és lágyan melegítik a veteményesben helyet foglaló zöldségek harmatos leveit. A friss csendben csak egy kakas próbálgatja álomittasan a hangját, ami néhány próbálkozás után szintén elhallgat. Én viszont ennek ellenére már a kedvenc fonott kosarammal a hónom alatt nyitom is ki a derékig érő fa kaput, és lépek a hátsó kertjébe. Alig teszek meg azonban pár lépést megakad a szemem a sáros lábnyomokon, amik a fejes salátákhoz vezetnek.

- Hogy csapna beléje a villám... – harsanok fel rekedtes tájszólással, ahogy meglátom a feltúrt földet és a hiányzó zöldségeket. Ordítva földhöz csapom a kosarat, ami darabokra törik, aztán még bele is rúgok párat. Hogy lehet, hogy ismét velem történik ez meg? Erősen bele markolok az őszülő hajamba aztán mérgesen fújtatva szét nézek a kerten: a bal oldalán lévő, széles négyzet alakú ágyásra, ahonnan egy egész kosárnyi sárga répa tűnt el pár napja, mögötte nem sokkal a vékonyka tégla lap alakú emelt ágyásra, ahonnan majdnem az összes céklának nyoma veszett alig egy hete, a terebélyes fólia sátorra a sor végén, amit nem csak hogy megrongáltak, de még az összes vastag húsú paradicsomot és paprikát elvitték. Hangosan felsóhajtok, ahogy a jobb oldalon elhelyezett takaros tyúkólra téved a szemem, ahonnan a legfiatalabb tojók nagy részét lopták el kicsivel több, mint egy hete, aztán a szorosan a sarkában ácsorgó fészerre, ahol több kézi szerszámnak is a hűlt helyét találta.

– Miér’? – szakad ki belőlem a kérdés. Pipától érdes hangomra felijednek a tyúkok és őrült kotkodálásba kezdenek. – Mit köllene tennem? A villanypásztoron keresztül, az őrködésen át mindent megpróbáltam... mégis itt tartunk. – nem jön válasz, pedig most mindennél jobban vártam. Ha így folytatja ez a mocskos kis tolvaj, nem lesz mit eladnom a nyár végén, és nem lesz pénzem sem, hogy etetni tudom a családom. Ökölbe szorított kezekkel sarkon fordulok, és sarkaimat a puha földbe vágva elindulok vissza a ház mellett parkoló furgonhoz, amikor megpillantom a távoli szomszéd kertjében a kukorica zöldes leveleivel táncoló madárijesztőt. Messze kitűnik a citromsárga kalapja, a sötétbarna zsákos arca, az élénk piros pulóvere és az ormótlanul nagy söprű kezei, amin a színes zacskó csíkok hangosan zörögve csapkólódnak a szélben. Gonoszan elmosolyodom aztán irányt változtatva elindulok a fészer felé.

...

A nappali kánikula miatt ez az este is fülledt, és nyomott. Épphogy hallani a tücskök megszokott ciripelését vagy a távoli szomszéd kecskéinek rekedt mekegését. Egyedül a forró szél fújja kitartóan a kukoricák leveleit, amitől azok élesen zörögve hajolnak el előbb egyik aztán a másik irányba. Hatalmas levegőt veszek, így nem csak a fejemen lévő zsák keserű szagát érzem, de a friss oxigénét is. Megmozgatom a kitárt karjaimat, a létrát taposó lábaimat, amik egyre jobban kezdenek zsibbadni a pulóverem és a farmerom alá vastagon betömködött szalma súlya alatt. Tisztában vagyok vele, hogy ennél őrültebb ötletem még nem volt, de mást már nem tudok kitalálni, ráadásul a rendőrök is csak akkor segítenek, ha tetten érem a tolvajt.

Ahogy a lámpafények kialszanak a kétszintes kis faházban, és válik minden - a fészer, az előtte parkoló a traktor, a tyúkól, a fólia sátor, és a téglalap alakú ágyások- a sötétség martalékává, úgy mozdul meg valami a traktor mögött.

Egy nyurga árnyék az, ami fürgén előugrik a fedezéke mögül aztán sebes léptekkel elindul a kitaposott ösvényen. Alig csap zajt olyan óvatos, miközben céltudatosan hagyja maga mögött az egyik ágyást a másik után.

- Meg vagy, gazfickó. – morgom némán. Ahogy rászegezem a tekintetemet és megnézem magamnak a gizda alakját és görbe hátát egyre jobban elfog a méreg. Egy az, hogy meg lop, másik az, hogy úgy járkál itt, mintha az övé volna a tercia. Feszülten átmozgatom a nyakam miközben szitkozódva követem a szememmel.  A tolvaj, mintha csak meghallotta volna néma szavaimat hirtelen megáll, és alaposan körbe kémleli a kertet. Kisebb nézelődés után azonban villámgyors tempóban indul meg a fólia sátor irányába, átugorva az egyik nagyobb mélyedést a földben, amit pár napja egy kövér vakond csinált. Meglepetésemre azonban nem bújik be a sátorba, hanem elhalad mellette, és olyan sebes tempóban, hogy szemel alig tudom nyomon követni, máris a krumplik tömött sorai és a csemege kukoricák kövér szárai előtt terem. Csupán néhány méterre tőlem.

Az idegen férfi egy magas csontos alak, akin egy lyukas póló és egy térdeiben szakadt nadrág lóg. Cipőt azonban nem visel. Ismételten körbe néz aztán előkapja a hóna alatt szorongatott zsákot és neki áll véletlenszerűen kihuzigálni a krumplik zsenge töveit miközben a benn maradottakat szét tapossa.

Minden erőmre szükségem van, hogy ne ugorjak le innen és essek neki. Ökölbe szorítom a kezeimet, és hagyom, hogy a körmeim mélyen belevájjanak a tenyerembe. Fogalma sincs ennek az istenverte teremtésnek, mennyi munkám van azokban a zöldségekben, amiket most pillanatok alatt tesz a földdé egyenlővé. És a családom mégis mit eszik majd? Eleget láttam. – ezzel megpróbálok a lehető leghalkabban lemászni a létráról. Előbb az egyik lábam, aztán a másik miközben a kezemmel óvatosan eltartom magam elől a kukorica leveleit. Épp a földre lépek le, amikor a talpam alatt szétmorzsolódik egy lehullott, kiszáradt levél. Felkapom a fejem. A tolvaj figyel. Nem merek mozdulni: mi van ha most szedi a sátorfáját és elmenekül? De a betolakodó csupán csak pár lépéssel megy messzebb. Ezúttal idegesen kémleli a környéket, és úgy reszket, akár a nyárfa levél. Több krumplit is kiejt a kezéből, sőt mellé teszi a félig üres zsáknak. 

Megvárom míg teljesen hátat fordít, akkor lépek ki a kukoricák sorai közül. A szívem azonnal őrült zakatolásba kezd, s vele együtt a légzésem is felgyorsul, ahogy rájövök, csupán két méter választ el tőle. Legszívesebben rávetném magam és ketté tépném, nem szórakoznék itt beöltözéssel és ijesztgetéssel. De okosabbnak kell lennem nála, mert meg fogja keseríteni az életem. Lábujjhegyen el kezdek közelebb lopakodni hozzá. Átlépem a magas bakhátakat, így a vele azonos sorba kerülök. Hat lépés van hátra. Ő pedig továbbra is ügyetlenkedik idegességében. Átlépek egy kupac kitépett tövet. Elkezdi bezárni a megviselt zsák száját. Négy lépés és kartávolságon belül vagyok. Megállok, mire az idegen is félbe hagyja a mozdulatot és dermedten kihúzza magát. Szimatolni kezd. Megérezte a szalma markáns szúrós szagát. Magamban szentségelek miközben elhatározom, hogy történjék bármi, nem hagyom kicsúszni a kezeim közül. A tolvaj hallhatóan nagyot nyel, ahogy rájön, nincsen egyedül, és épp csak annyira meri hátra fordítani a fejét, hogy a szeme sarkából a háta mögé lásson.

Amikor meglát úgy hőköl hátra mintha szívlapáttal ütöttem volna kupán. Sovány arcára kiül a rettenet, ahogy lassan végig futtatja rajtam az egymáshoz közel ülő gombszemeit. Szája elé kapja ízületes ujjait, de még így is hallani, ahogy összekoccannak a fogai, annyira reszket. Közelebb lépek hozzá, de már úgy fújtatok a bennem kavargó indulatoktól, mint egy megbokrosodott ló. Felsikolt és futásnak ered.

Zajosan csörtet a kitaposott úton, maga után ráncigálva a félig teli zsákot. Be nem áll a szája, egyszerre jajveszékel és káromkodik miközben el-el akad az ágyásokba leszúrt karókban és a kifeszített hálókban. Futok, ahogy a nehéz hacuka csak engedi. Nem törődöm a viszketéssel, sem a nyirkosra izzadt ruháimmal. Gyorsan utol érem. Már éppen nyújtanám a kezem, hogy megmarkoljam a koszos pólóját, amikor a tolvaj szitkozódva eldobja a zsákot és anélkül menekül tovább. A kezem a levegőt markolja csak meg.

- NEM! – ordítok fel tehetetlenül.

- Futás, futás, futás! – nyivákolja a tolvaj, miközben behúzza a nyakát és a feje fölé emeli óvón hosszú karjait. Hátra néz, merre vagyok, de ekkor megbotlik és a földre zuhan.

Két ugrással ott termek. Keményen bele taposom a bokáját a földbe, satuként oda szegezve őt. Felnyüszít és könyörögni kezd, akár egy rémült leány. Nem hat meg, sőt csak még jobban felbőszít. Bele nyúlok a nadrág zsebembe, hogy a elő kotorjam a bála madzagot és megkötözzem vele, de ekkor olyan vadul kezd el vonaglani és rúg-kapálózni a férfi, hogy azt embertől még sosem láttam. Minden erőmet bevetve igyekszem fogva tartani a bokáját, így nem figyelek a másik lábára, ami egyenesen a térdemet találja el. Az éles fájdalomtól megugrok, ő kiszabadul és zokogva csúszva-mászva elmenekül.

- Vissza ne gyere, kölyök! – motyogom miközben lefejtem a fejemről a kényelmetlen zsákot és megsimogatom a fájó térdemet. Egy kis ideig még figyelem a betolakodó tova tűnő sziluettjét aztán lassan sántikálva elindulok a házamba, hogy hosszú idő után először nyugodtan aludjak egyet.

Üdv:

Brukú

Share: