2018. október 8., hétfő

, ,

Bárcsak ismernélek

Sziasztok,


Ez a regény egy olyan kisfiúról szól, aki a nagymamájánál lakik, mert az apja nem tudja eltartani. A nagymamának azonban rajta kívül még három unokája van, akik nyáron oda költöznek hozzá, hogy segítsenek a gazdasággal. Idilli kép.... lenne, de nem az. És minden egyes nappal Martin egyre inkább elkeseredik....

A feladat az volt, hogy előbb két oldalban, ami nekem kicsit több lett, majd fél oldalban végül pedig csak három mondatban kell leírni a történetet. Ennél a pontnál voltam úgy, hogy elgondolkodtam, a feladat ezen része vagy inkább a tartalma volt nehezebb. Részben azért, mert van személyes vonatkozása is, részben pedig azért, mert a végére már sajnáltam szegény főhősünket.



Szorosan a meleg házfalnak lapulva osonok a veranda és a főbejárat felé. Habár a vöröstéglás farmház csendes, senki nem zajong vagy kiáltozik, de még a kerti gépek sem zúgnak a távolban, mégis idegesen lépek ki a ház takarásából, és közelítem meg a verandát.
Direkt tovább maradtál a suliban, hogy húzd az időt, nyugtatom magam, mindenki a kertben van már...

Ekkor azonban Ben előugrik a korlátokra terített színes pokrócok mögül, és kövér lábait megvetve a padlón dobálni kezd rohadt paradicsomokkal. Szerencsére nincs rajta a tintakék szemüvege a kerek fején, ezért nem hogy nem talál el, még azt is alig veszi észre, hogy felrohanok mellette a lépcsőn és besietek a házba.

Mérgelődve azon, hogy a hétvégére ő is itt lesz Doris öreganyánknál, célba veszem a kicsi, lambériás előszobából nyíló lépcsősort és kettesével véve a fokokat sietek fel rajta. Feléig sem jutok el azonban, amikor megreccsen mögöttem a hajópadló. Megdermedek.
-                  Hoppá, nézd már, a kis csavargónk haza tért. – Töri meg a csendet Ray pösze hangja. Doris  legidősebb unokája, aki tavasztól őszig lakik itt, az öccsével Bobbyval együtt. Felé pillantok a vállal felem. Épp a kék munkás ingét gombolja össze, vékony, langaléta testén, miközben arcára kiül az a gyűlölet, amit az első pillanattól kezdve váltok ki belőle. Nem válaszolok, csak lassan lépek még egy fokot felfelé.
-                  Csak nem büntit kaptál? – kérdezi érdeklődve Bobby, ahogy ő is feltűnik. Fel sem néz, annyira lefoglalja  a munkáskesztyűivel való babrálás. Ugyanolyan barna rövidre vágott haja és kerek szemei vannak, mint a bátyjának. Annyi a különbség közöttük, hogy jóval alacsonyabb, és csak akkor nagy a szája ha a testvére is itt van.
-                  Lehet, hogy kiloptam az egyik gyerek táskájából a tízóraiját – szólok vissza, átgondolva a szellemnek-tettetem-magam taktikát, hátha a túlerő ellen ez hatásos lesz.
- Ugyan, nézz már magadra: annyira elvagy anyátlanodva, hogy a ruhád is mocskos. – köpi oda Ray, túllőve ezzel a célon. Bobby megdöbbenve néz fel a kesztyűiről, miközben én fájdalmasan felnyögök. 
Hogy mered..., szorul ökölbe a kezem, ahogy a gyerekkoromban meghalt anyámat veszi elő. Megvetem a lábam a lépcsőfokon, de még mielőtt rávetném magam, megjelenik az ajtóban Doris öreganyánk. 

Széles csipőjét és keskeny vállait kötény takarja, aminek a zsemeiben ott vannak a kerti szerszámok. Ősz, kusza fonatba fogott haja szerteszét áll, amiben akad pár zöldséglevél is, de még ez sem takarja el megnyúlt, hosszú fülcimpáit.
-                  Mi a fészkes fenéért kell másodszor is feljönnöm szólni, hogy jöjjetek végre? - Beesett halvány kék szemei csak úgy szórják a szikrát. – Martin, – sziszegi rám mélyen ráncolt, színtelen ajkai közül – képtelen vagy átöltözni vagy mi van? - lendül hosszú, csontos keze, amit fenyegetően meglóbál a levegőben.
 – A KERTBE! - ordít a másik két fiúra hirtelen, miután nem mozdul senki a parancsára.  Mindeki egy pillanat alatt szétszéled, én meg felrohanok a szobámba.

A tetőtéri szoba kicsi, egyik fala ferdén kapaszkodik a tetőte, mintha csak egy sátor oldala lenne. Nincs sok bútor benne, csak a kényelmes rácsos fej-és lábtámlás ágy az ablak mellett, a két ajtós, kissé kopott szekrény, és a sarokba betolva egy fiókos asztal a hozzá tartozó székkel. Amitől mégis zsúfoltnak tűnik az a derékig érő lambéria és az apró virágmintás tapéta. 

Sietve leveszem az iskolai egyenruhát – fehér ing és fekete nadrág -, felveszem a koszos farmert és a szürke inget, majd benyúlok a szekrény zoknis fiókjába és addig matatok benne míg a gondosan elrejtett fagyantát meg nem találom. A tenyereim ugyanis napok óta hólyagosak a sok kerti munkától, hiába van kesztyűm nekem is. Nagyjából bekenem vele a kezeim, aztán sietek ki a kertbe.

A verandáról lelépve alig pár métert kell csak sétálni hogy elérjem az első ágyásokat, amit egyre több és több követ egészen a horizontig, ahol hatalmas búzatábla terebélyesedik.
Már mindenki a feladatát végzi: Ben gazol, Ray és Bobby egy másik ágyásban kapál, míg Dorris kicsit messzebb a locsoló csöveket fekteti le. Meglátja, hogy megérkeztem, csettint párat, majd a kezével a kapára, a káposztákra és krumplikra mutat. Elhúzom a szám, de nekiállok a feladatoknak.

Órákkal később már a krumplis ágyás felénél járok. A kezeim sajognak és nem tudok másra gondolni csak egy pohár hideg vízre.
-                  Hamár késni mer Doris feladati elől, legalább siethetne. -  súgja oda félhangosan Ben Bobbynak. Eddig fel sem tűnt, hogy nem beszélgettek, sőt hozzám sem szóltak.
-                  Rossz a technikád is. – kiáltja Bobby félig szekálásnak szánva, félig jó tanácsnak. – Erősebben húzd azt a kapát, mert lemegy a nap mire végzel.
-                  Mert addig nem kapunk kaját míg nincs befejezve? – hebegi Ben döbbenten. Én pedig gyorsabb tempóra váltok, és reménykedek benne, hogy ezzel minden piszkálódást letudok. Tévedtem.

Ben pár lépéssel mögöttem terem és, mint Doris szokta, a nyakamba liheg, hogy siettesen. Összeszorítom a fogaimat és arrébb lépek, de erre ő megragajda a könyökömet és megráncigál. Ahogy megérzem az erős ujjait belemélyedni a húsomban, a türelmem megszűnik létezni.
-                  ELÉG! – kiáltom hirtelen, ezúttal nem csak neki szól, mindenkinek, hogy nem fair mindenért engem okolni. Ben annyira meglepődik, hogy hátra hőköl, amire rásegít az is, hogy kirántom a kezemet a szorításából. Beesik az ágyásba, és két - három tő krumplit tönkre vág.
Doris, habár jóval messzebb van tőlünk, felkapja a kiáltásra a fejét. Amint meglátja, mi történt úgy bemérgesedik, hogy hallani ahogy a sarkait a földbe vájva elindul felénk.
-                  Hogy lehettek ennyire ökrök? - ordítja torkaszadtából, miközben megindul felénk. Olyan hevesen vagdossa a sarkait a földbe, hogy dübörög minden lépte. – Kifizettetem veletek a kárt. – folytatja fröcsögő nyállal, mi pedig földbe gyökerezett lábbal állunk és nézzük, ahogy egyre közeledik.
Aztán egyszercsak a fejemnek repül az egyik faklumpája. Felnyögni sincs időm, mert ahogy előttünk terem, a másikkal kezd el verni. Esélyem sincs ellene, sem pedig a fejembe hasító éles fájdalom ellen. Aztán már csak arra emlékszem, hogy futok és visszanézek a többiekre, akikkel folytatja.

Hirtelen a ház szűkös, poros régi bútorokkal és fűrészporos zsákokkal telezsúfolt padlásán találom magam. Ráfekszek a már gondosan összehúzott zsákokra, hogy a tető gerendáin lévő repedéseket kezdjem el számolgatni. Miután végeztem, rituálisan előveszek egy, a zsákok közé elrejtett fényképet: kopott, gyűrött a hajtogatások mentén, de látni a magas, szikár testalkatú férfit, oldalra fésült kicsit hosszúra hagyott hajjal, frissen borotválkozva, élére vasalt ruhával. Épp egy régi furgon mellett áll mosolyogva, mintha az övé lenne.
-                  Szia Apa. – Köszönök, de elhallgatok, mert nem tudom hol kezdjem. Mindenről beszámolnék neki, amik csak történtek velem mostanában... ekkor lecsurog a vér a halántékomról.
-                  Doris volt... – mondom panaszosan, mintha csak személyesen lenne itt – Ben miatt. Mindig piszkálnak, és kiközösítenek, mert anya meghalt és te messze jársz. Doris meg mindenkit semmibe vesz, csak a kertje fontos neki.... de nem vert még meg. – Teljesen elfekszek a zsákokon, aztán magzatpózba gömbölyödök. –  Nem akarok itt lenni. Nem tudom, milyen a normális, de ez biztos, nem az... – Megcsuklik a hangom, ahogy a fájdalom eddig elnyomott gombóca fojtogatni kezd – Bárcsak ismernélek. Bár tudnám, hogy merre vagy. Akkor ott lehetnék veled, és nyugalom lenne... – sírva fakadok, miközben magamhoz szorítom a képet. Addig kapaszkodok belé kétségbe esetten, míg nyugtalan álomba nem merülök.
...
Alan a fáradtágtól nyögve csapja bele a megviselt fejszéjét a fenyőfa vastag törzsébe, amiből épp csak egy kisebb darab szakad le. Megáll, hogy kihúzza meggörbült hátát, és megtörölje verejtékes ráncos homlokát és beesett arcát. miközben  körülötte a munka egypercre sem áll meg körülötte: többen vágják gőzerőkkel a fákat, míg mások leágazzák vagy elhordják azokat a fatelep közepére.
Ismét felveszi a fejszét és sajgó vállakkal folytatja a mukát. a fejsze azonban azzal a lendülettel, ahogy belevágódik a lyukba, és mély, kongó zajt hallatva teljesen beleszorul.
Mi a ....?, lép hátrébb ijedten, aztán körbe néz, de senki nem figyel rá. Ekkor viszont rátör a csuklás, hogy szinte bele sajdul a mellkasa.
-                  Martin! – ledobja a földre a fejszét, és elindul kifelé a fatelepről.
-                  Hé, Al, húzz vissza dolgozni. – kiált oda valaki neki a háta mögül, de nem áll meg, ezért a kapuban elé áll a telep tulajdonosa.
-                  Mit képzelsz, mit csinálsz? – magas, testes pasas, csupa szőr arccal és karokkal – Ha nem mész vissza, levonom a hiányt a béredből és nem érdekel hogy fizeted ki a szállásod vagy a szerencsétlen  kölyködnek jut e belőle bármi.
-                  Bajban van, Jeff... – lép előre pár lépést, hogy kikerüje, de a férfi durván megállítja.
-                  Leszarom, Alan, a légből kapott gondjaidat. Vagy visszamész gályázni, vagy ki vagy rúgva.
Alan erre behúz neki, aztán elköti az egyik lovat, amik a kapunál lévő karámban ácsorognak, és teljes vágtába kényszeríti az állatot, hogy a több száz kilóméterre lévő farm házhoz jusson.


FÉL OLDAL   

Doris türelmetlenül csettintget a kapa, a káposzták és a krumplik felé, mivel tovább maradtam az iskolában, hogy minél később érjek haza. a munkát úgyis megkell csinálnom, így legalább egy-két órával kevesebbet kell kibírnom vele és a másik három unokájával, akik az első pillanattól fogva állandóan piszkálnak és kiközösítenek. Most, hogy mindeki a dolgát végzi a farmház hatalmas terciáját elfoglaló zöldségeságyások között, csend van.
- Te mertél volna késni Doris feladatai elől? - súgja Ben félhangosan a mellette álló Bobbynak.
- Nem én. – válszolja - Legalább a techinkádon javítanál, lemegy a nap mire végzel-  kiáltja oda nekem.
 - Miért addig nem kapunk vacsorát? - hüledezik, aztán felszívja magát és oda áll mögém, hogy sürgessen. Nem szólok, erre megragadja a könyököm és rángatni kezd. Ezzel viszont nálam elpattan valami.
- Elég! - ordítok rá hirtelen, miután kirántom a kezem a szorításból. Ben annyira hátra hőköl a meglepéstől, hogy a kurmplik közé esik.

Doris felfigyel és tajtékozva felénk siet. Ordít, mielőtt verni kezdene minket a faklumpájával. Aztán már csak arra emlékszem, hogy rohanok, egyenesen a ház padlására, ahova az utóbbi időben elég sűrűn elbújok, és apám gyűrött fényképét szorongatom.
- Doris elvert minket. – Suttogom erőtlenül, miközben letörlöm a homlokomról a vért – Állandóan megy a szivatás, és mindig én húzom a rövidet... – elcsuklim a hangom – Bárcsak ismernélek. Akkor tudnám, merre jársz és ott lehetnék veled. -  görcsösen feltörik belőlem a sírás
 ...
Alan épp egy vaskos fenyőfát vág ki a hideg északi sziklás hegyek egyik fatelepén. Koszos, vastag kabát takarja görbült hátát, kötött fűrészporos sapka a ráncos, beesett arcát. Épp ismét vele vág a fatörzsébe, amikor a fejszéje mély, kongó hangot hallatva bele szorul a fába. Tanácstalanul körbenéz, amikor csuklani kezd sürgetően és fájdalmasan.
-                  Martin! – eldobja a fejszét, aztán elindul kifelé a fatelepről. Többen utána kiáltanak, hogy folytassa a munkát, de nem hallgat rájuk. Egészen a kapuig jut, ahol a tulajdonos az útját állja.
-                  Mit képzelsz, mit csinálsz? – foglalja el a magas testes férfi a teljes kaput.
-                  Bajban van, Jeff... – kezdi, de a férfi durván közbe vág.
-                  Leszarom a légből kapott gondjaidat. – sziszegi fenyegetően, mire Alan behúz neki aztán elköti az egyik lovat és elvágtázik.


HÁROM MONDAT

A gyerek jajveszékelő sírását mindegyik szülő meghallja. legyenek bármennyie messze egymástól. Legyen bármekkora baj.



 Szeretettel
Brukú


Share:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése