Világdarabok 6 - A bosszú ideje

Sziasztok,

Biztosan voltatok már úgy, hogy haragudtatok másra, tett az az illető bármit is. Sokáig haragudtál rá? Esetleg tettél is ennek fejében valamit?

De vajon a bosszú vagy a régi sérelmek jó tanácsadók e? 

Szaladint annyira befolyásolják, hogy egész életét és népét is ez irányítja. Nem múlik el nap, hogy ne érezné az epe keserű ízét a torkában és ne szomjazná Arden halálát. Képes e ezért emberek tucatjai legyilkolni és feláldozni a serege egy részét? ÉS megéri e ez egyáltalán?

FIGYELEM: + 18: A bejegyzés véres jeleneteket tartalmaz.

" Úgy tartják, a bosszú édes méreg, ami megrontja az embert, miközben ellenállhatatlanul vágyik rá." Mark Lawrence

Zihálva, szomjazva és a többnapos izzadságtól vizes tunikákkal érkezünk meg a cakkos szélű, magas sziklákhoz, amiknek az árnyékába valósággal bemenekülünk a perzselő nap elől. Ahogy elbújunk, mindenki ledobja a málháját és biztonságos helyet keres. Van, aki nem vesztegeti az idejét és megissza a maradék összes vizét, van, aki elterül a földön némi hűvöset keresve, de vannak olyanok is, akik eltakarva a szemüket megpróbálnak pihenni.

Én azonban nem vesztegetem az időm, látni akarom, hogy a pánik milyen lépésekre kényszerítette ezeket. Keresek egy kis rést a sziklák egyenetlen csúcsai között, ahonnan kilátok, ledobom a batyumat, aztán óvatosan kilesek.

A vöröses sziklák magasan törnek felfelé a homokból, körbe ölelve a vár hátsó részét, ami meglepetésemre már nem olyan magamutogató és gyomorforgatóan csicsás, mint a többi része: a sziklafalak kopottak és ormótlanok, és olyan ügyetlenül vannak a nagyváros védő falaihoz építve, mintha kapkodtak volna közben.

A várfal azonban így is magas és masszív, amin ezúttal több katona is őrködik, fel-alá masírozva, és szemmel tartva mindent: az üzeneteket hozó és küldő madarakat, az egyhangú, melegtől vibráló horizontot és kiváltképp a város hátsó bejáratát.

Gyanakodva elfordítom a fejem, és kissé kijjebb is hajolok, hogy lássam a sziklás dombok háromszáz méterre lévő oldalát. A kisebb tucat, fával megerősített bejárat, szita módjára lyuggatja szét a sziklás oldalt, amin számos szolga és szekereket húzó ökör jár ki-be rajta, hogy a kibányászott sziklákat a városba szállítsák. Még őket is több katona tartja szemmel és kísérgetik végig az úton a bánya és a hátsó bejárat között.

Honnan szereztek hirtelen ennyi embert? Húzódok vissza a sziklák mögé, ingerülten kihalászom a bőr kulacsom a hanyagul ledobott batyuból és megiszom a még hajnalban összegyűjtött vizet. Az ijesztgetésekkel és a célzott rongálásokkal pontosan megtudtuk számolni, hány emberük van. Akkor most...? Mérgemben földhöz csapom a puha kulacsot. Cseszhetem a tervet és a kiképzést is. Az eredeti terv ugyanis az volt, hogy kicsalogatjuk őket, mint ahogy az első támadásnál is. De most nem vagyunk olyan helyzetben, hogy azonnal le ne buknánk.

Elmotyogok egy sor trágár szót, és ismét kinézek a vékony résen, miközben az agyam villám sebesen elkezdi a lehetőségeket latolgatni. Addig figyelem őket, amíg sötétedni nem kezd: a nap, ahogy kezd lebukni a horizont alá, már nem fenyeget a fojtogató forrósággal, sőt teret ad a hűvös szélnek, amitől a kiizzadt bőrömön végig szalad a libabőr, és az árnyékoknak, amik olyan hirtelen bújnak elő rejtekükből, hogy valósággal átrajzolják a tájat: a sziklák szögletesebbé vállnak, a homokdűnék szélesebbé, a vár öregebbé, a kitaposott, kemény, földes út pedig göröngyösebbé.

Ekkora jövök csak rá, hogy a lovagosok minden mozdulata karót nyelt és rendszeres: a falon lévő őröket pár óránként leváltják, az üzenetet hordó madarakat ugyanazon időközönként küldik ki, a szolgákat őrző katonák pedig óránként megállnak és nem kísérgetik tovább, csak szemmel tartják őket.

Ez pedig nekem bőven elég a folytatáshoz, elégedetten elvigyorodom, mégiscsak van egy lehetőségünk: az a leheletnyi idő, amikor még nem váltják le egymást a falon az őrök, de még kint vannak a szolgák és katonák.

Visszahúzódok a sziklák takarásába. Ekkor érzem csak meg, hogy mennyire begörcsöltek a lábaim a több órás térdeléstől és, hogy égnek a szemeim a folyamatos koncentrálástól. Mégsem foglalkozok vele, helyette inkább az embereimre nézek, akik már éberek és menetkészek.

Felkapok egy szikladarabot és türelmetlenül rájuk nézek, miközben az új terv teljesen körvonalazódik a fejemben. Amint mindenki rám figyel végre, egy laposabb kőfelületet használva gyors mozdulatokkal elkezdem felrajzolni nagy vonalakban a tájat: a sziklákat, ahol megbújtunk, egy görbe vonallal jelzem, ami nagyjából ugyanolyan irányban van, mint a valóságban, a bányák fordított U alakot mutatnak, az ökrök előtte pedig egy-egy ormótlan pacát. Rámutatok az ökrökre, majd a szikladarabbal Hanbalra, a szalma színű, deréknál szorosan összefogott tunikát viselő, magas és zömök alkatú emberemre, aki mint minden rászabott feladatnál, most is kötelességtudóan bólint. Mögötte azonban az emberek fészkelődni kezdenek és többen felvonják a szemöldöküket az új terv hallatán, mire rájuk vicsorgok és mind elhallgat.

Folytatom a rajzolást és felvésem a várat is, ami két bástyából és pár egyenes vonalból áll, ahonnan több nyilat is rajzolok az ökrök felé és a vár irányába is. Lázasan bekarikázom, aztán meg is ütögetem a szikladarabbal, jelezve, hogy azt fogjuk megtámadni.

Ahogy befejeztem a gyors eligazítást mindenki egy emberként mozdul és kötelességtudóan eltűnik szétszóródva a sziklák között. Egyedül Hanbal marad, aki a közelemben keres egy kevésbé szűkös részt, ahonnan jól láthatja a bányák bejáratát.

Visszafordulok, kinézek a sziklák rései között és csak akkor lazítom el az eddig összeszorított fogaimat, amikor meglátom, hogy már az utolsó ökröt hajtják be a katonák, siettetve a kifulladt állatot és a körülötte fáradtan sétáló szolgákat, miközben a várfalon lévők egyre inkább az udvar felé tekingetnek, keresve a váltást.

A mindenre elszánt Hanbalra nézek és kurtán bólintok, megadva az első jelet. A férfi erre gyakorlottan ráteszi csontos kezét a csúcsos szikla peremére, majd keményen koncentrálva elkezdi belemélyeszteni az ujjait a szilárd, rücskös felületbe. A szikla semmilyen ellenállást nem tanúsít, így a középkorú férfi könnyedén ki tud tépni belőle egy nagy maréknyi darabot. A sziklát ezután megforgatja a kezében, fogást keresve rajta, majd egy határozott mozdulattal a legközelebbi ökör tarkójához vágja. Ezzel viszont eluralkodik a káosz.

A túlhajszolt állat megbokrosodik és üvöltve rúgkapálni kezd, agyontaposva a mellette fáradtan sétáló, védtelen szolgát. A körülöttük levők jajveszékelni és kiáltozni kezdenek, mire a közelben türelmetlenül toporzékoló katonák oda sereglenek. A zavargás másodpercek alatt elharapódzik, amint elkezdenek lökdösődni és taszigálni egymást, miközben egyre hangosabban próbálják túlkiabálni a jajveszékelést és a rimánkodást.

Elégedetten mosolyogva nézem végig, ahogy a rend és szabályozottság egy pillanat alatt semmisül meg és csak még inkább elvigyorodom, ahogy tovább dübörög a káosz és beindul a második szakasz. A felfordulás ugyanis nem marad észrevétlen. A falon őrködők azonnal, mint egy előre megtervezett gépezett, különböző utasításokat adnak ki egymásnak és az udvar több pontjának.

Összedörzsölöm a kezeimet, mielőtt még kiadnám a figyelmeztető jelzést az embereimnek, hogy mostanra már mindenkinek a helyén kell, legyen, aztán én is lejjebb mászok a durva, egyenetlen sziklák között, egészen a talajig.

Abban a pillanatban, ahogy megvetem a lábam, a vár vaskos, kétszárnyú ajtaja kitárul, és kilovagol rajta egy kisebb tucat lovagos a szokásos láncingbe és páncélba öltözve, kezük ügyébe készítve a kardjaikkal és buzogányaikkal.

Alig pár méterre hagyják csak el a bejáratot, megindítom a támadást. Amint kardot rántok és nyomomban a seregemmel belevetjük magunkat a lovak patái közé, megfeledkezek mindenről: a puha még mindig forró homokról a talpam alatt, a kiizzadt bőrömet csípő hűvös esti szélről, az izmaimat feszítő adrenalinról, és csak anyám halálának emlékfoszlányai lebegnek az orrom előtt, bele képzelve minden ellenség helyébe Arden arcát.

A bosszú évek óta mardosó bűvölete azonban még inkább valósággá válik, ahogy a lovak felnyihognak, a katonák pedig kurta, rövid parancsokat kezdenek kiabálni. Szinte azonnal összeszedik magukat és összehangoltan válaszolnak a meglepetésszerű támadásra. Ezzel a fegyverek heves gyűlölettel esnek egymásnak nem kímélve sem embert sem állatot. Az emberek kiáltani és nyögni kezdenek az erőfeszítéstől és a fájdalomtól, ami heves rémületté fokozódik, ahogy egy-egy arab keze által a homok fenyegetően fel-fel kavarodik a lemenő nap halvány narancs fényében, majd lecsap.

Csak akkor térek magamhoz, amikor előttem egy katonát földre ránt egy zöld tunikás arab. A ló tovább rohan, hátra hagyva az ugrásra kész arabot és a fiatal, madár csontozatú katonát, aki szédelegve igyekszik minél előtt két lábra kecmeregni, maga elé tartva a kardját, felkészülve a harc folytatására. Számára a harc azonban itt véget is ér. Oda lépek mellé, kiverem a kezéből a kardot, majd eltöröm a nyakát egy gyors mozdulattal.

Ekkor azonban fájdalmas ordítás üti meg a fülem, amire azonnal felkapom a fejem és a hang irányába nézek. A lovak riadt toporzékolásai, a kardok és buzogányok heves csattanásai és az elhullott emberek vérbe fagyott tetemei között kiszúrom Najjart, akit közre fogott két katona.

Az erős és fürge Najjarnak nem volna szabad nagy feladatnak lennie elbánnia velük, csakhogy a hátán felhasadt ruhája alól vastag csíkban folyik a vér, teljesen eláztatva a mindig makulátlan, szürke ruháját, amitől látványosan szakadoznak a mozdulatai, egyre kevésbé tudja a két ellenfele csapásait visszaverni és a lábai is egyre csak rogyadoznak. Szaladni kezdek felé, csakhogy egy másik katona is kiszúrja, aki felcukkolva a lovát célba veszi őket.

Megállok és anélkül, hogy csak egyszer is átgondolnám az esélyeimet ellene, lendül a kezem és elhajítom a késem. A vértől mocskos penge áthasítva a köztünk lévő távolságot, markolatig hatol a szürkésbarna állat farában. A ló felnyihog és két lábra ágaskodva megveti lábait a homokban. A lovasa erre értetlenül forgolódni kezd, aztán ahogy meglátja a kést a lovában artikulálatlanul felhörög, megfordul és felém veszi az irányt.

Egy gyors ugrással azonnal átvetem magam a körülöttünk heverő halottakon, és felkapom az első, kezem ügyébe akadó fegyvert: az egyik arab mellkasából kiálló kétélű kardot. A lovagosok fegyvere jóval nehezebb és ormótlanabb, mint a mi fegyvereink, de elég hosszú a pengéje, amivel a ló lábait talán van esélyem célba venni. Az állat pillanatokon belül beér, ezért épp csak van időm kitérni a felém suhanó buzogány elől és belemélyeszteni a kardot a ló lábába.

A vágás nem tökéletes, de elég ahhoz, hogy orra bukjon az amúgy is fájdalmakkal küzdő jószág, levetve magáról a lovasát, aki átbucskázik fölötte és elterül a homokban. A széles vállú, görbe lábú, ősz férfi azonnal két lábra tápászkodik, kiköpi a véres homokot a szájából, letépi a fejéről a behorpadt sisakját, aztán szemrebbenés nélkül rám támad.

A kardok mellkas magasságban találkoznak, majd minden irányból egymásba marnak. Újra, meg újra meg újra. A ziháló férfi elvörösödik a méregtől, hogy ellenfelére akadt, ezért hirtelen taktikát vált és döfni és öklelni kezd a kardjával és annak markolatával. A mozdulatai rutinosak és szépen mímeltek, nehéz is kitérni előle, de pár mozdulat után feltűnik, hogy mennyire kivette már az erejét a nehéz páncél és a fegyver.

Igyekezvén palástolni a fáradtságát újból lecsap. A magasból indított kardot azonban fejmagasságban megállítom és ezúttal nem hagyom, hogy lecsússzon egyik penge a másikról. Megakasztom a másik markolatában a kardom majd a vállammal rásegítve egy határozott, erős mozdulattal hátrébb taszítom a még mindig vicsorgó férfit.

A katona kicsit megtántorodik, de ahogy visszanyeri az egyensúlyát ordítva megveti a lábát a talajban és máris lendítené a kardját, csakhogy erőteljesen belerúgok a homokba, kivájva belőle egy dinnye nagyságú darabot, ami kerek formát öltve egyenest a férfi fejének csapódik, bezúzva az arca egyik felét.

Meg sem várom hogy összeessen, máris a kapu felé rohanok.

Az udvarban teljes a káosz, a magas masszív falak által biztonságosan körben zárt, tágas helyen a szolgák riadtan kiabálva szaladnak az udvar jobb oldalát elfoglaló istállókhoz, fellökve az egy kupacba összegyűjtött gyümölcsös kosarakat és a szalmás szekereket, hogy minél előbb felkészítsék a pániktól prüszkölő lovakat.

Mindeközben az udvar bal oldalán felsorakozó, egészen a kápolnáig elnyúló, egyforma faajtók felől, ajtó csapódások és parancsokat ordító reszelős hang harsan fel, aminek nyomására egyre több és több, még félálomban lévő lovagos bukkan fel, és kóvályogva igyekeznek felfegyverkezni. Vannak, akik már magukra kapták a láncinget, van aki csak egy mellvértet, de van, aki egyedül a kardjait vette magához, és egy durva szövésű hálóingben indul meg felénk a kapuhoz, amin keresztül, megkerülve engem, egyre több arab özönlik be.

Elégedetten bólintok, akár látják az embereim akár nem, aztán balra fordulok, de még mielőtt egyet is léphetnék, a fából épített vaskos lépcső irányába, ami felvezet a falra az őrszemekhez, egy láncinges lovagos és annak széles pajzsa fogad, keményen hátba vágva.

A fiatal, vézna fiú arcára egyszerre ül ki a meglepődés és a halál félelem, amitől pánikszerűen kezd el a pajzsával felém hadonászni. Egyszer sem talál el, mert pontatlan és többször is elfordítja a fejét ütés közben. Felhorkanok aztán különösebb erőfeszítés nélkül fellököm, kitépem a kezéből a pajzsot hogy annak a csúcsos élével fejezzem le.

Zihálva rávicsorgok a mozdulatlan fiúra, hogy időmet fecsérelte, aztán abba az irányba fordulok ahonnan ez jött. Mögöttünk azonban csak egy ívelt boltív áll, amin túl az ormótlan asztaloktól és padoktól túlzsúfolt, kopár kantin van.

Türelmetlenül visszafordulok és arra folytatom az utam, amerre eredetileg is terveztem. Találomra feltépem az egyik, hozzám legközelebbi ajtót. Abban a pillanatban, ahogy a szemem elé tárul a szárított húsokkal, kenyerekkel és gyümölcsökkel telezsúfol raktár, két serdülő korú szolgalány felsikolt és egymás nyakába borulva hisztérikus zokogásban tör ki. Morgok egyet, aztán rájuk csapom az ajtót. Nem érdekelnek a senkiházi szolgák, sem az összetarhált kajájuk. Nekem csak is egy ember kell.

Sarkon fordulok és heves léptekkel egészen a kápolnáig megyek, amikor hátulról megpillantom Ardent. A meghajlott hátú, hordó hasú férfi, kora ellenére lendületes erővel igyekszik megmenteni egy törött fonott kosárral védekező, molett szolgát, akit Hanbal, a vértől és gyümölcsfoltoktól csatakos tunikával, felbőszülten megakar ölni.

Hanbal egyből észre vesz a szeme sarkából, ezért úgy lép és támad, hogy Arden mindenképpen háttal kerüljön nekem. Én pedig, mint egy dromedár neki lendülök, és teljes erőmmel rávetem magam, elsodorva és betörve a legközelebbi ajtón.

Bukfencezve érkezünk meg egy szerény paplakba, ahol az ágyat, az asztal és hozzá tartozó széket leszámítva kopár és sötét, tele leégett gyertyákkal és pergamenekkel. Térdre állok, félre kotorva a szétszóródott könyveket és két maroknyi pennát miközben Arden a széttört szék és asztal darabjai közül, próbál minél hamarabb kikecmeregni, igyekezvén figyelmen kívül hagyni a vállát és tarkóját ért kemény ütést.

Amikor meglát egy pillanatra megdermed, és közel ülő szürke szemei összeszűkülnek, ahogy elgondolkodva kutakodni kezd az emlékeiben az arcom után.

- Ocsmány egy öreg ember lett belőled, Arden. - szólalok meg halk fenyegető hangon, oldalra döntve a fejem, hogy alaposan végig tudjam mérni.  - Ekkora terhet jelent városi őrszem után vezetővé válni?

Folytatása következik....

Addig is az előző részeket megtekinthetitek a Terjengős azon belül is a Világdarabok menüpont alatt.


Üdv, 

Share: