Világdarabok - A végzet

Sziasztok, 

Viszonylag hosszú pihenés és a nyári szünet után elkészült a Világdarabok utolsó, befejező része. Maga a szerepjáték nagyon tetszett, amivel Lia rukkolt elő. Teljesen újszerű volt az, hogy részekről részekre kellett haladni, mert nem tudtam, mi lesz a következő lépés, de élvezhető és kalandos volt.  

Vártam még jómagam is ezt a részt, mert egész eddig azon szurkoltam, hogy Szaladin mit fog tervezni és azt hogyan fogja a sivatagban kivitelezni, most viszont már azon izgultam, hogy a Lovagosok megtudják e egyáltalán védeni magukat.  Remélem, Ti is ennyire fogjátok élvezni a befejező részt. :)

,,A végzet ott körözött körülöttünk. Éreznem kellett volna, s akkor talán minden másként alakul.” (Szepesi Nikolett)

-                  Ocsmány egy öreg ember lett belőled, Arden. – sziszegi villogó szemekkel a férfi. Lassan feltérdel, leporolja mocskos szakadt tunikáját és a válla mögé dobja az egyre inkább szétbomló díszes turbánja szárát. – Ekkora felelősséget jelent városi őrszemből vezetővé válni? – folytatja és úgy mér végig, mint a prédát a vadász.

Szólásra nyitom a szám, de be is csukom. A férfi, annak ellenére, hogy nem tudom, ki ő és miért mondja, mégis valahonnan mintha ismerős lenne, ahogy ott térdel és néz rám. Az agyam azonnal bekapcsol és kutatni kezd az egyre porosodó emlékek között, de csak a gondokat veszi sorra a hosszú évek alatt: a városban a lázadásokat, az éhínséget, amikor alig volt élelem, a kápolna megépítését, és az arabok folyamatos fenyegető jelenlétét, a rongálásokat és az összetűzéseket....

Ekkor ugrik be a városi piacon történt egyik verekedés: emlékszem, hogy két árus esett egymás torkának, mert lopással vádolta egyik a másikat. Annyira agresszívak voltak, hogy mire odaértünk már feldöntötték a sátrakat, szétdobálták az árukat és még egy asszony is ott rikácsolt közöttük. Emlékszem arra is, hogy nehezen tudtuk lecsillapítani a kedélyeket, és arra is, hogy mire csend lett csak egy fiú ordított. Az anyja mellett térdelve jajgatott, aki a homokban feküdt kígyómarástól habzó szájjal.  

-                  Fiam... – emelem fel a kezem és lépek óvatosan mögé, amikor az akkori parancsnok, Tuzson,  hangja félbe szakít.

-                  Mit ácsorogsz ott, Arden? – Mély, erős hangja egyre közelebbről hallatszik.  – A templomhoz kell mennünk felvenni az adományokat. – Képtelen vagyok mozdulni és nem a gyászoló gyerek bámulni. – AZT MONDTAM, IRÁNY A TEMPLOM! – ordít rám a parancsnok, miután megragad és erősen megpördít a tengelyem körül.

Másnap visszamentem az árujuk teljes összegével, de elhajtottak és megdobáltak. Érthető volt, ezért inkább otthagytam az ajtóban a csomagot, és elmentem.

-                  A kígyós gyerek... – motyogom, ahogy minden emlék visszatér. – Ostoba baleset volt, és tudnod kell, hogy segíteni akartam.... – szakít félbe Szaladin, ahogy egy jól termett ugrással nekem esik. A nagy lendülettől a falhoz vágódok, kiszorul a tüdőmből az összes levegő. Felköhögök, de így nincs időm a következő támadásra időben felkészülni. Szaladin ökle máris a fejembe csapódik kiverve jó néhány fogamat. Felemelem a karjaimat, védve az arcomat a többi ütéstől, miközben vakon rugdalózni kezdek. Eltalálom a hasát. Enged a szorításból. Felkapom a feldőlt tintásüveget mellőlem és az arcába fröcskölöm a benne maradt folyadékot.

Szaladin felhörög, ahogy a szemébe mar a tinta. Mászni kezdek. A helyiség másik felében lévő törött asztallábhoz, hogy fegyverként használhassam, azonban épp csak felkapom és magam elé emelem, megdermedek: Szaladin sötét, fürkésző tekintete meredten szegeződik rám, miközben a tenyereit a nyirkos földnek nyomja, behajlítva az ujjait, amikkel aztán végig karmol a talajon. Körmei hangosan csikorognak. Hátrálok, de ekkor megreccsen valami mögöttem. Tétován arrébb lépek pár lépést. Szaladin szeme megvillan. Ökölbe szorítja a kezét és erőteljesen rácsa a talajra. A mögöttem lévő fal valósággal kirobban a helyéről.

Oldalra vetődöm a szétrepülő fal darabok elől, bukfencezve érek földre, majd a lábamat megvetve egyből rátámadok Szaladinra. Egy jól célzott, rutinos mozdulattal előre döfök. Szaladin a puszta kezével hárítja, figyelmen kívül hagyva, hogy mély sebeket ejtek az alkarján. Azonnal reagálok és oldalról sújtok le, de a férfi két kézzel blokkol, majd lép ki a csapás vonalából. Mögém kerül és erősen belém rúg. Elfojtom egy ordítást a combomba hasító fájdalomtól. Megfordulok és egy torokra célzó szúrással válaszolok. Elvétem, így beleáll Szaladin vállába a bútor darab.

A férfi meglepetten ocsúdik fel és bámul a vállára, aztán egy pillanat alatt elhúzza a száját, kitépi a vállából a rögtönzött fegyvert és olyan gyorsan ragad torkon, hogy nincs időm reagálni rá.

Erős, vaskos fogással felemel a földről, hogy egy vonalba kerüljek vele. Végig mér, miközben zihálva az  arcomba fújtat. Érzem a száradt vér tömény szagát, a bűzös leheletét és egy halvány fűszer szagot. Talán rozmaringét.

-                  A toronyba. -  Utasít rekedt, érdes hangon, aztán szorít a fogásán, hogy belemélyedjenek a kérges ujjai a nyakamba, és elindulunk a másik helyiségbe.

...

A torony a folyosó végén lévő csigalépcső tetején van. Mire felérünk már alig vagyok eszméletemnél.

Az ajtóba érve a férfi ledob a földre, hogy kényelmesen körbe tudjon nézni. A legmagasabban lévő helyiség tágas, tele plafonig érő tömzsi polcokkal, amik rendezetlenül tartogatják az enciklopédiákat és a felgöngyölt pergameneket. Középen egy hosszú faasztal áll tele gyertyákkal, tintás üvegekkel és kisebb nagyobb faládákkal. Körülöttük, apró lyukszerű ablakok sorakoznak, amiken most csak a csata keserves zajai jutnak be.

Arrébb kúszok a földön, hogy minél messzebb legyek ettől a megveszett embertől. Ekkor veszem észre a két papot bujkálni a magas polcok között.

-                  Mit akarsz? Bosszút állni? Mert akkor a többieket értelmetlen megölni. – Kezdem fátyolos, még sajgó hangon, hogy lefoglaljam Szaladint.

-                  Gondolkozz, Lovag - válaszol, miközben felkap egy papírvágó kést az asztalon heverő pergamenek közül, letépi a tunikája alját és durva, elnagyolt mozdulatokkal bekötözi a sebét. Még nem láttam így bekötözni egy sebet, sem pedig anyagot így rácsavarni a bőrre.

-                  Ha az élelem és a víz kell, adunk amennyi kell, – mondom a következő tippet, amit a még tompult agyammal ki tudok találni – ott vannak a kantin mellett...

-                  Étel? – Fordul felém fenyegetően. Ösztönösen hátrébb húzódok, de így is észreveszem a karikás szemeit, a verejtékben úszó ráncos homlokát és az enyhén lógó, fájdalomtól görcsös vállát. – Nem kell a szánalmas ételetek. Eddig is boldogultunk a sivatagban.

Ekkor azonban az alacsonyabbik, púpos hátú pap, összeszedve minden bátorságát felkapja a polcról az egyik vastag enciklopédiát és Szaladin fejéhez vágja. A könyv nagyot koppan a férfin, de meg nem üti. Felhördül és ahogy megfordul már szúr is a késével. A papnak esélye sincs kitérni a nyakába fúródó pengétől. Azonnal összeesik.

-                  Ne... – kiáltok fel, amivel magamra vonom a férfi figyelmét. Felém fordul, majd a láncingemnél fogva talpra rángat és oda taszigál az egyik ablakhoz.

A csata tönkre tette az egykor rendezett udvart: az egy helyre gyűjtött széna lángokban áll, amitől a karában ragadt lovak hörögve nyihognak. A rabszolgák kiáltozva igyekeznek menedéket találni az egyre inkább beözönlő arabok elől. A keményre taposott földön azonban már most halomban hevernek az arabok és a Lovagosok hullái.

A látványtól abba hagyom a tiltakozást Szaladin erős kezei alatt. Teljesen ledöbbenek a lenti mészárlástól és a tudattól, hogy túlerőben vannak, hiába kevesebb az emberük.

Ebben a pillanatban halk nesz és óvatosnak szánt léptek zaja üti meg a gyászos csendet. Egyszerre fordulunk hátra és pillantjuk meg a kövér papot, aki a polcok mögül kilépve az ablakban ülő hollóhoz igyekszik. Ahogy lebukik felsikkant, aztán kapkodva legyezni kezd, hogy elijessze a madarat és az üzenetet, amit hozott. Ütni kezdem Szaladin kezeit, hogy megakadályozzam az egyetlen esélyünket, de a férfi csak élesen beszívja a levegőt, lágyékon térdel, majd a gyertyatartóban pislákoló gyertyáért nyúl. Megmarkolja, miközben a másik kezével ide-oda legyez a levegőben. Ahogy összemorzsolta a viaszt, nyolcasokat leírva mozgatni kezdi egyik kezét a másik után, egyre nagyon és nagyobb íren, mígnem nagy levegőt véve elhajítva a cseppfolyóssá vált viaszt. A holló fekete tollain azonnal szétterül a fehér viasz, belepve minden tollpihét, a lábait és a rikácsolásra nyíló csőrét.

Szaladin ugyanazzal a hévvel elindul, aztán hirtelen megáll. A madárra és a papra majd rám néz, majd lassan körbe a szobán. Rájött, hogy innen irányítunk mindent....

-                  Egyből rájönnének, hogy valaki más irányít – kiáltok fel tiltakozva, amint rájövök, hogy átakarjva venni az irányítást, miután mindenkit megölt.

-                  Ebben tévedsz, Arden. – Vigyorodik el, amitől ha lehet még inkább eltorzul az amúgy is gonosz arca. Elfordítja a fejét az ajtó irányába, majd mély kotyogó, a keselyűk hörgésére hasonlító hangot ad ki, amitől libabőrös leszek.

A csata zaj szinte azonnal elhal odakint.

Mégis mit művel? Miért állította le az embereit...?, kérdezném, de a torkomon akad minden szó, ahogy rájövök, hogy rajtam keresztül fogja átvenni az irányítást.

Oda hajít az asztalhoz, majd a papért megy, aki minden tiltakozása és rugdosása ellenére, mellettem köt ki.

-                  Új útvonalat fognak használni a karavánok, amikor kimennek a stációk felé: a városunkon át fognak kitérőt tenni. A szállítmány felét otthagyják nekik, ha ellenkeznek kirabolják őket.

Hallom, amit mond, de egyszerűen képtelen vagyok megmozdítani a kezem és felvenni a pennát. Képtelenség. Az egész rendet megsemmisíti ezzel.

-                  A víz készleteket elosztjuk mostantól, hogy jusson a városba is. – csap közénk az asztalra, amitől mindketten összerezzenünk. Esetlenül írni kezdem a feltételeit.

-                  A megüresedett alvóhelyiségeket én és jó néhány katonám elfoglaljuk.... – folytatja még mindig közénk hajolva.

-                  És mi lesz az én katonáimmal és embereimmel? – találom meg végre a hangom, ami annyira remeg, hogy még nekem is idegenül hangzik.

-                  A foglyokat összetereltük. – Érkezik a lihegő, ismeretlen hang az ajtóból. Egy nyurga, csontos katona az, szakadt tunikájában, ami alól kilátszik csupa csont arca és mélyen ülő szemei. Mellette egy alacsonyabb, jóval fiatalabb katona áll támasztva az ajtót. Tele van sebekkel és fájdítja az egyik lábát is.

Szaladin ismét felém fordul, és előveszi a már jól ismert gonosz mosolyát.

-                  Hallottad. – Megragadja a grabancom, és oda lök a két emberének. - És most irány a te cellád, holnap rengeteg papírmunka vár ránk.

-                  Ezt nem teheted. – kiáltom tiltakozva, de a két katona szorítása is kőkemény, amivel kirángatnak a helyiségből.

Epilógus

Fél évtizeddel később Arden a kereszt alakú medálját szorongatva bámul a cellája ablakából a vár udvarára. Az egykor szép és rendezett udvarra mostanra már rá sem lehet ismerni: a homok vastagon beette magát mindenhova, még az egymás után sorakozó szobákba is, amikből minden bútort, könyvet és pergament kirámoltak, és elégettek az arabok.

Nézz körül, mivé lettünk, motyog magában a férfi, megszűnt a Rend és mindenkit eltüntettek körülöttem, elkezdi forgatni lassan a keresztet az ujjai között. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, hogy arab felügyelet alá fognak kerülni a kőbányáink, a városba érkező és onnan kimenő szekerek, a víz készletek... Miért nem segítettél utat mutatni, Uram? Mit nem vettem észre?, megrázza a fejét és fújtat egyet, legalább a városba nem tudnak bemenni a király katonái miatt. Újból megakarja forgatni a keresztet, de az kicsúszik ügyetlen, csontos kezéből. Felsóhajt, aztán a koszos falnak támaszkodva lehajol érte. Nehezen mozog, annyira lesoványodott már és végtajai is egyre inkább remegnek. Felveszi a medált a földről, ám mielőtt felegyenesedne megtámaszkodik a térdein és lihegve megpihen.

Ekkor kiáltásokat hall kintről. Belemarkolva a falba felhúzza magát, hogy kilásson az ablakon. Az udvaron egy fiatal, gizda gyerek rimánkodik, aki véletlenül egy kisebb homokvihart kavart beterítve a körülötte heverésző lovakat. A fiú a kezeit bámulja vigyorog, aztán széles terpeszbe áll, kezeit szét tárja, amikkel aztán erőteljesen összecsap a feje fölött. A homok vihar ezzel feloszlik.

Arden a megkopott tunikája zsebébe nyúl, hogy kivegye a kandallóból kilopott széndarabot, aztán oda csoszog a priccséhez, kihúzza alóla a kissé megégett, félig már tele írt könyvet és elkezdi papírra vésni a látottakat, abban a reményben, hogy egyszer majd megtudja fejteni a mágiájukat.

Ha esetleg lemaradtál a sorozat többi részéről, a Terjengős menüsávban megtalálod őket. :)



Szeretettel

Share: