Blog Karácsony 2019

Sziasztok,

Hogy ne legyen az évzárás sablonos, a következő posztot becsomagoltam. :)

Boldog Karácsonyt kivánok a következő linkkel.

Share:

Tovább olvasom

A Duskfall-i gyilkosság - A Duskfall utca

Sziasztok, 

A mai bejegyzéssel egy újabb stílust szeretnék behozni a blog életében: ez pedig a krimi. Már egy ideje szerettem volna sort keríteni egy krimi megírására, de nem voltam elég elszánt, hogy bele is vágjak. Eltántorított az a rengeteg részlet, a több cselekmény szál és a sok karakter, amit megkövetel a műfaj. De pár napja - vagy inkább pár hete - a jobbik lábammal keltem és amint tudtam, laptopot ragadtam és neki láttam az írásnak. 

A történet alapját pedig a saját szomszédunk adta, akinek a fia elég beképzelt és bunkó. Nem sokan kedvelik és többen kerülik is őt. Ez pedig elég inspirációt adott a történethez. :):

Ehhez pedig pont jól jött a Negyvenháromnapos kihívás újabb napja.

TIZENKILENCEDIK nap: Írd le a történet végső jelenetét! Ezután haladj visszafelé, egészen a kezdetekig.

A Duskfall utca a város szélén, egy magasabban lévő részen található. Egyszintes családi házai nagyjából egyformák – sátortető, veranda, faburkolat, apró ablakok -, de jóval távolabb helyezkednek el egymástól, nagyobb udvart alakítva ki így, mint a belvárosban, ahol szinte luxus a kert vagy udvar. Kevesebben laknak erre, melőzve a város előnyeit, ezért nyugodtabb, csendesebb környék, ahol alig van zizegés és mozgás.

Egészen mostanáig.

Ma alig tudok leparkolni az utca szélénél, akkora a megbotránkozott, döbbent tömeg, ami igyekszik egyre beljebb hatolni, fellökve a tizedeseket, akik láncban állva igyekeznek a bűnt helyszínét megóvni.

Leállítom a fekete, kétszemélyes automobilt, ami hangosan pufogva megállva, egy nagy adag füstöt hányva a levegőbe, aztán kiszállunk, hogy minél előbb munkához lássunk. Oron a magas, széles vállú férfi, szokásához híven egyből a fejébe húzza a régi, fekete kalapját, majd megigazgatja a az egyenruhája szürke zakóját és nyakkendőjét, miközben összehúzott, vaskos szemöldöke alól végig pásztázza az embereket és a környéket. Én viszont anélkül, hogy begombolnám az ugyanolyan szürke zakómat, felveszem a szürke a kalapom, majd a kék-szürke kockás nadrágom zsebébe vágom a kezeimet, és elindulok a bűntett helyszínére.

A tömeg szétválik előttünk, a tizedesek pedig egy biccentéssel tovább engednek. Mi pedig egyből az egyik ház előtt ácsorgó fiúhoz és a vele beszélgető tizedeshez indulunk.

-                  Uraim – biccent a dús pajeszú, szeplős, pocakos férfi, majd oda adja az eddigi jegyzeteit és távozik.

-                  Maga talált rá Tezol Lebsterre? – teszem fel a kérdést barátságos, de határozott hangon az előttem álló, borostás arcú, beesett szemű, sápadt fiúra, aki rágcsálva az amúgy is sebes száját előre hátra hintázik a sáros cipője sarkán.

-                  Igen, én – válaszol rezignáltan, miközben átkarolja magát, még inkább szétkenve a foltot kabátja ujján.

-                  A részleteket akkor, Mr Hogbin. – veszi át a szót Oron, a maga kemény és parancsoló stílusában. Hiába frissen borotvált, és beállított a bajsza mint mindig, a fáradtság és az idő már mélyebb ráncokat tetovált az arcára, amitől csak még inkább mogorvábbnak tűnik.

-                  Axtin. Azért annyira öreg nem vagyok – motyogja, de mintha nem is lenne tudatában annak, amit mond. Aztán elhallgat, majd néhány sóhaj után folytatja. - Épp megjárattam a motoromat a ház előtt, amikor feltűnt, hogy nincs visszhangja – válaszolja, de közben rápillant a szomszéd holtestére, amiről kirázza a hideg verejték.

-                  Ez meg mit jelentsen? – lép arrébb Oron, hogy eltakarja a helyszínt és magára vonja a fiú figyelmét.

-                  Minden alkalommal, amikor motorra szállok, az a vén hülye vagy kirontott a teraszra elkergetni engem, vagy megdobált az összekötözött újságaival – magyarázza, ám ezúttal kis él is van a hangjában, elnyomva az előbbi rosszullétet.

-                  Miért tett ilyet az áldozat? – kérdezem felvont szemöldökkel, miközben lejegyeztem a vallomását.

-                  Mert elgurultak a gyógyszerei – válaszolja egy hanyag vállrándítással Axtin. Oron erre erőteljesen megköszörüli a torkát és kihúzza magát, jelezve, hogy viselkedjen. – Jól van: lehet hogy direkt bőgetni szoktam a motort, hogy idegesítsem.

-                  Bölcs húzás – jegyzi meg Oron a bajsza alatt, de így is meghallja a tanú.

-                  De hát az öregnek szúrta a szemét a járgányom.  – biccent a fejével a fekete, kétszemélyes motorra, ami a ház udvarán ácsorog az árnyékban.  - Egész addig normálisan használtam a motort, mármint bőgetés meg gumi csikorgatás nélkül, de Tezol egyik nap egyszer csak a házunk előtt várt, hogy kioktasson és bele rúgjon a motorba -  fakad ki széttárva a kezeit, amitől a bőrkabátja rojtjai a levegőbe libbennek.

-                  Fizikailag is bántalmazta magát, vagy maga az áldozatot? – teszi fel az újabb kérdést kollégám.

-                  Nem, szerencsére nem történt ilyen. – kihúzza magát, hogy lássuk, hogy milyen magas és széles vállú – Bár megtudtam volna ütni, amikor Harleent is sértegette egyik alkalommal.

-                  Vagyis? – kérdezzük szinte egyszerre.

-                  A szomszéd nő, nekem szokta adni a puha, elhasznált ruháit, hogy azzal tudjam takarítani a motort, meg szokott venni vakszot is a fényezéshez, cserébe én meg beviszem a belvárosba ha kell. Tezol pedig lehordta őt hogy ne támogassa a huligánt és hogy ostoba liba.

-                  És mi történt utána? – teszem fel a kérdést automatikusan. Amikor ujjal mutogatás van, könnyen előfordul tettlegesség is.

-                  Elküldtem az öreget a francba, az meg motyogva magában visszament a házába. – válaszolja elégedetten, miközben az olajfoltos körmeit kezdi el piszkálgatni.

-                  Én csak azt nem értem, hogy miért két nap múlva értesítettek minket? – kérdem tovább lépve a kérdésen. Már az elejétől szúrta a szemem ez a dolog.

-                  Nem egyértelmű? - A fiú úgy néz fel ránk, mint akik valami oltári hülyeséget kérdeztek - Végre csend volt.

Erre a válaszra azért már összenézünk Oronnal. Megvakarom a tollal a tarkómat, aztán elköszönünk tőle, hogy meg tudjuk nézni a holttestet és a könyékét is.

A mögöttünk lévő udvar füvén fekvő férfi idős, ősz haja és szakálla sárosan tapad csontos, hófehér arcára és vékony nyakára, amit lila foltok futnak körbe. A kötél, amivel valószínűleg megfojtották még mindig a nyaka körül éktelenkedik. Kötött mellénye és barna inge szintén tocsog a koszos víztől, de így is látszik a kézfején lévő horzsolás, és néhány lila folt is, ami minden bizonnyal dulakodásra utalnak. 

Felállok és körbe sétálok, megnézve a környéket. A holtest és az árok között a fű le van taposva, ami lehet a dulakodás maradványa és sajnos a tizedesek nyomai is, ahol kicibálták a testet a szárazra. Nem messze, az alacsony kerítés tövében lévő virágos kertben szétdobált kavicsok és faágak hevernek, jó néhány kutyaürülék társaságában, aminek a fele viszonylag még friss.

Elindulok a terasz felé, ami mellett észreveszek egy ügyetlenül összeszerelt lámpát, aminek a fém burkolatú feje nem a teraszra vagy a járdára néz, hanem a másik szomszéd ablakára. Feljegyzem ezt is, aztán készítek egy vázlatot az udvarról, a holttest helyéről, és a szomszédokról. A terasz lépcsői kopottak, ahogy a fapadló is, a sok járkálástól, itt azonban nincsen kint sem szék, sem asztal, csak egy papírzacskóba összegyűjtött nagy halom kavics, és sorba rendezett, összekötözött újságpapír kupacok. Az egyik sarokban kiszáradt virágcserepek hevernek, holott a korláton nem egy bámulatosan szép virág díszeleg. 

-                  Mehetünk – érkezik meg Oron is közben, aki teketóriázás nélkül belöki a bejárati ajtót. A ház takaros, de giccses: a virágmintás tapétának és a kockás függönyöknek erős színei vannak, amik nem illenek sem az elnyűtt bőr kanapéhoz, sem pedig az apró indamintás szőnyeghez. Mintha két ízlés kereszteződött volna, minden féle kompromisszum nélkül. A konyha a ház túlsó felében van: bútorai zöldek, ahogy a függöny és a terítő is. Egyedül a taposó fekete-fehér kockás. Az ebédlő asztalon ételmaradékok, a mosogatóban mosatlan tornyosul felfedve az áldozat utolsó étkezéseinek maradványait. 

Beljebb lépve még több részlet fedi fel magát az utolsó pillanatokból, mintha egy időkapszulába léptünk volna: a széles kandalló előtt hamu és famaradéka kuporog, szemezve a kerek dohányzó asztalon lévő újságpapír halmazokkal.

Oron egy hümmögés kíséretében az ablakhoz sétál, ami előtt egy karosszék várakozik, benne egy távcsővel. Felveszi aztán belenéz.

-                  Két szomszédot is tisztán látni innét – vonja le a következtetést, majd visszateszi a távcsövet a helyére.

Megcsóválom a fejem, mielőtt elindulnék a fürdőszobába, hogy átnézzem a gyógyszereket. Az eddigiek alapján biztosra veszem, hogy kellett neki. A polcon azonban egy-két időskori gyógyszert leszámítva csak egy altatós dobozt találok, ami még csak ki sincs bontva.

-                  A határidő betartása úgy tűnik csak vicc volt az áldozat számára – jegyzi meg Oron, mikor visszatérek a nappaliba. Az egyik komód előtt áll, kipakolva az iratokat, a csekkeket és minden papírt.

-                  Mint ahogy a gyógyszerek beszedése is – replikálom, miközben újabb vázlatot készítek a ház belsejéből, megjelölve rajta minden érdekesnek tűnő részletet. - Én végeztem egyenlőre – jelentem ki, aztán várakozás teljesen Oronra nézek. Biccent, de közben még átnéz néhány papírt.

A szomszédok kikérdezése általában sokat segít a nyomozáson, ám ezúttal épp csak kilépünk az utcára és elindulnánk a legközelebbi szomszédhoz, a tulajdonos már a kerítésben kapaszkodva nyújtogatja a nyakát igyekezvén megtudakolni, mi folyik körülötte.

-                  Találtak már valamit? – tudakolja meg fennhangon, minden féle formalitást elhagyva, mikor megindulunk felé. A világosszőke haja feszes kontyba van kötve, a csicsás hajdíszek alatt, amik elütnek a citromsárga ruhájától és krémszínű kardigánjától.

-                  Modortalanságot, Miss – motyogja Oron, de olyan halkan, hogy csak én hallom. Köhögnöm kell, hogy ne nevessek fel. Ritkán enged meg magának ilyen viselkedést, én pedig minden alkalommal jót mulatok rajta.

-                  Maga Emelea Yves? – kérdezem magamra erőltetve a komor arcot, miután alig pár méterre megállunk tőle. - Milyen kapcsolatban álltak az áldozattal?

-                  Undok és kibírhatatlan – válaszolja fennhangon, miközben felszegi a vállát - Kipécézte magának a kutyámat, és minden alkalommal megdobálta, amikor arra sétáltunk.

-                  Megveszett az ebe? – kérdezem, majd átnézek a nő válla felett a verandán ide-oda sétáló drótszőrű kutyára, akit a póráz nem enged a gazdájához jönni.

-                  Aljas rágalom. – veszi el a kezeit a kerítésről és kihúzza magát, mintha megsértettem volna - Ő jól nevelt kutya. Tezol volt az, aki meghibbant.

-                  Ezt fejtse ki – veszi át a szót Oron, akit látszólag nem hat meg a nő viselkedése.

-                  Mindenkit piszkált valamivel, és még csak ok sem kellett neki hozzá. – panaszolja csípőre tett kézzel  - Kérdezzék csak meg a többi lakót. Megfognak döbbenni.

-                  Megfogjuk, nyugodjon meg. -  válaszolja Oron röviden fel sem nézve a jegyzetfüzetéből - És maga mit reagált erre a viselkedésre?

-                  Visszadobáltam a nyamvadt kavicsait – replikálja teljes elégedettséggel.

-                  És a kutya ürülékek? – kérdezem megdörgölve a homlokomat, annak ellenére hogy már sejtem a választ.

-                  Maga szerint szó nélkül hagytam ezt? – dobbant egyet a lábával, a kutya szűkölni kezd, én pedig megforgatom a szemem. Oron azonban türelmetlenül megköszörüli a torkát.

-                  Mikor beszélt Mr Aldennel utoljára? – kérdezi komoly hangon, ami egyértelművé teszi, hogy óvodásnak és fárasztónak tartja a beszélgetést.

-                  Három vagy négy napja, amikor utoljára megdobálta a kis Florance-om. – válaszol kis gondolkodás után Emelea, miközben az ujjával az állatra mutat.

-                  Köszönjük a közreműködését – zárom le a beszélgetés és adom a kezébe a névjegykártyámat.

-                  Hát ez röhejes – motyogja Oron, miközben a következő szomszéd felé sétálunk, én pedig egyetértek vele. Remélem, hogy a többi szomszéd különbül fog viselkedni.

A következő szomszéd telke rendezett, de csak első ránézésre: ha az ember alaposabban megnézi, látja a megnőtt füvet, ami kezd ránőni a járdára és a kerítés oszlopaira, a virágos kertben pedig nagyra nőttek a bokrok elnyomva a virágokat. A kicsiny, hátsó teraszon pokrócok heverésznek a kint sorakozó székeken. Bekopogunk. A gyep zöld ajtó pedig hangos csörömpölés után ki is nyílik.

Amikor azonban felbukkan a ajtó nyílásban a fekete hajkorona, a hozzá tartozó szív alakú arc és vérvörös rúzs, a kerek keblek és csípő, megáll a kezem a nyakkendőmön. Harleen?

A szemben álló nő is megdermed, ahogy megpillant. Barna szemei elkerekednek, arcára egy pillanatra kiül a döbbenet, de aztán meglepetés suhan át rajta.

-                  Miss Perz, feltennénk magának is pár kérdést – töri meg a pillanatot Oron mély, érzéketlen hangja.

-                  Persze, csak tessék – köszörüli meg zavartan a torkát, aztán kitárja az ajtót és beenged minket.

A ház tágas, minden egy légtérben van, amit a világos tapéta fog közre. A sötét függönyök a padlót nyaldossák, egybe olvadva a fabútorokkal és bőr kanapéval. Rend van, ami egyáltalán nem vallott Harleenra, habár leülve a kanapéra észreveszem a szék karfájáról a földre zuhant kardigánt, a pulton lévő vázában az elszáradt virágokat, a port a kandalló vaskos párkányán és a dohányzó asztalon heverő használt papír zsebkendőket és a nyitva hagyott újságpapírt.

-                  Milyen volt a kapcsolata az áldozattal?  - tér azonnal a lényegre Oron, aki a kanapé szélére ült csak le, hogy előre tudjon hajolni, kisebb nyomást gyakorolva a másik emberre. Az áldozat szó hallatán azonban Harleen összerezzen. Most látom csak, hogy megviselte Tezol halála, hogy kissé karikásak a szemei és piros az orra.

-                  Régi jó barátok voltunk, – elrendezgeti a szoknyáját, én pedig képtelen vagyok eldönteni, hogy az meglepőbb e hogy szoknya van rajta, vagy az, hogy remegnek a kezei és a vállai is befelé esnek. – de minden tönkre ment, miután meghalt a felesége és a gyereke.

-                  Mikor volt ez, és hogyan történt? – kérdezem, miközben én is helyet foglalok. Igyekszek a szokásos kemény hangot megütni, de még én is kihallom a lágyságot belőle.

-                  Öt éve történt. – néz rám Herleen. Tekintete fátyolos, amit kapkodva végig hordoz rajtam, aztán ismét a szemembe néz.  - Elütötte őket egy Ford automobil, aminek részeg volt a sofőrje.

-                  És miben nyilvánul meg a „tönkre ment minden”? – teszem fel a kérdést, de képtelen vagyok elszakítani tőle a tekintetem.

-                  Elment az esze. Hepciáskodott, egyre több mindenért zsörtölődött, kiabált és hordott le mindenkit. Még engem is, mintha sosem lettünk volna barátok. – lebiggyeszti az ajkait, amik megremegnek, jelezve a feltörni akaró sírást.

-                  Akkor igaz az, hogy magát és Mr. Hogbint az utcán rágalmazta egyik alkalommal? -  szól közbe Oron, akinek a hangja figyelmeztetőleg töri meg a csendet.

-                  Igen, igaz. – válaszolja Harleen, miután pillanatnyi zavarában megköszörüli a torkát. Végre Oronra néz, akiről szinte mindketten megfeledkeztünk. - Épp vittem pár kinőtt ruhát a fiúnak, hogy tudja mivel takarítani a motorját, amikor mindkettőnket lehordott.

-                  Történt verekedés is? – teszi fel a kérdést, hogy megerősítsük Emela vallomását.

-                  Nem, Axtin elküldte Tezolt melegebb éghajlatra. – jelenti ki, kisebb megkönnyebbüléssel a hangjában.

-                  Történt többször is ilyen? – kérdezősködik rutinosan tovább.

-                  Sokszor veszekedtünk, mert nem akartam, hogy a depressziója elfajuljon, vagy hogy ne őrüljön meg teljesen, de nem hallgatott rám. – dörgöli meg a homlokát, összekócolva a hosszúra hagyott frufruját.

-                  Mikor beszélt vele utoljára, Miss? – kérdezem, megerőltetve magam, hogy az ügyre koncentráljak. De az a vörös rúzs és a kócos haj... Megköszörülöm a torkom,

Harleen

a noteszemre összpontosítok és mindent leírok, amit eddig nem tettem meg.

-                  Három napja beszélhettem vele, amikor kilökött a házból. – válaszolja szomorúan, aztán ismét rám pillant. Szemei kétségbe esettek és fátyolosak a gyásztól, amitől hirtelen elveszettnek tűnik.

-                  Min vesztek ennyire össze? – faggatózok tovább, leküzdve a kényszert, hogy a kezei felé nyúljak és megszorítsam, biztatás kép.

-                  Miután a földre hajította a levest, amit vittem neki, a fejéhez vágtam, hogy egyedül fog meghalni, mert mindenki gyűlöli őt. – húzza el a száját, mint aki maga is tisztában van azzal, hogy ez modortalanság volt. Erre enyhén elmosolyodom, mivel Harleen régen is elég szókimondó volt,  Oron viszont ezt fekete pontnak véli a nő részéről.

-                  És utána? – folytatja azonnal tovább, mint aki abban reménykedik, hogy lényeges infókat fog kapni.

-                  Haza mentem, és megbontottam a dugi cigimet – vallja be, miközben a konyhapulton heverő sértetlen doboz dohányra mutat. Aztán rám néz, én pedig zavartan pislogok rá. Mégis mióta dohányzik? – Tudják, vész esetére.

-                  Köszönjük, Miss Perz – gyorsan elteszem a noteszem, aztán felállok és előveszem a névjegykártyámat. – Ha eszébe jutna még valami... – Oda nyújtom ő pedig ráérősen érte nyúl. Ujjai rátalálnak az enyémre, amitől a rég elfeledett bizsergés ismét felbukkan. Elkapom a kezem és egy szó nélkül az ajtóhoz indulok.  

-                  Mi volt ez? – szegezi nekem a kérdést Oron, amint becsukódik mögöttünk az ajtó. Némán szitkozódom, amiért ilyen éles a szeme.

-                  Régről ismerem őt – válaszolom megfontoltan. Tisztában vagyok azzal, hogy közeli viszont ápolni egy lehetséges gyanúsítottal nem éppen szerencsés. – De egyáltalán nem tartottuk a kapcsolatot.

Oron figyelmeztetőleg néz rám, de egyenlőre annyiban hagyja a dolgot, én pedig magamban hálálkodok. 

Az utolsó szomszéd házánál is csend van. A kapu félig nyitva áll, így akadály nélkül közelítjük meg a bejáratot. A teraszon csak székek és asztal ácsorognak, egy vastag takaró és nyakpárna társaságában. Van időnk megnézegetni, ugyanis a többszöri kopogást követően csak nagy sokára nyílik ki a fehér, elnyűtt ajtó.

Egy idős férfi nyit ajtót. Bőre fehér, sápadt, és tele ráncokkal, ami mellett az ősz haja szinte eltörpül. Szürke szemeit kapkodva végig járatja rajtunk, de közben az ajtóban kapaszkodik. Mintha eszébe se jutna beengedni minket.

-                  Mr Jaek Brick, Önhöz is lenne pár kérdésünk. – jelentem ki, hogy egyértelművé tegyem a látogatásunkat. A férfi erre szó nélkül kinyitja az ajtót és arrébb áll, hogy bemehessünk. A házban állott, és égetett kaja szag erős elegye terjeng, de amúgy takaros. A tapéták ízléstelenül színesek, amikhez cseppet sem illő függönyök és szőnyegek tartoznak. A polcok tele vannak magazinokkal, könyvekkel és porcelán csecsebecsékkel. A nappali egyik sarkában egy lemezlejátszó díszeleg, ami körül tömérdek mennyiségű lemez legyeskedik, a konyhában pár edény elől van, amikben valami fekete, odaégett kaja bűzölög.

-                  Mit tud az áldozatról? – kérdem, anélkül hogy helyet foglalnánk a kanapén. Megállok a kormos kandalló előtt és szemügyre veszem a fotókat, amiken egy fiatalabb nővel pózol Jaek évekkel ezelőtt.

-                  Mogorva fráter volt, azt élvezte, hogy mindenkit kiszekál a világból – jön a tömör válasz, miközben leül a kopott foteljébe, majd kibámul az ablakon, ami az utcára néz, érintve Tezol telke sarkát.

-                  Igen, ezt már hallottuk – mondom, hogy lépjünk tovább az infókon - Elvesztette a családját, azóta ilyen.

-                  Akkor mindent tudnak – válaszol miután hosszasan megvakarássza ősz fejét a csontos ujjaival, amiket azután a kockás, kötött mellényébe töröl.

-                  Azt nem mondanám. – köszörüli meg a torkát türelmetlenül Oron, miközben egyet előre lép a férfihoz, hogy fölé tudjon tornyosulni. - Magát mivel bosszantotta?

-                  Villanyt kapcsolt az éjszaka közepén, ami bevilágított és nem tudtam aludni tőle – válaszolja kissé elhúzódva a társamtól, majd a hálószoba felé mutat, aminek egész nagy ablaka van. - Kiabált másokkal, ami szintén behallatszott, mert csönd van, meg mindig előállt olyanokkal, hogy mi az ő tulajdona és mi nem az enyém – sorolja, miközben bosszúsan karba teszi kissé májfoltos kezeit.

-                  Mint például? – csap le azonnal Oron.

-                  Szerinte az udvarom belóg az övébe, mert az enyém szélesebb mint az övé, a házam eltakarja a kilátását...stb – jön ismét a szűk szavú válasz.

-                  Mit lépett az ilyen húzásaira? – kérdem automatikusan és most kíváncsi vagyok a válaszra, hogy egy ilyen csendes, antiszociálisnak tűnő férfi mit reagált erre.

-                  Győzködtem és alkudoztam vele. – érkezik az egyszerű válasz. Én pedig kérdőn nézek, rá hogy folytassa. Sokára esik le neki az üzenetem. – Csak a számat jártattam.

-                  Megtudhatom, mit csinált három napja? – zárja rövidre Oron. Látszik, mennyire idegesíti ez a huza-vona.

-                  Átvittem egy csokor virágot a Miss Yvesnek, mert mostanában volt a születésnapja – gondolkodik hangosan. - Meg oda égettem a pitémet, mert végig néztem, ahogy szegény Harleent kidobja a házból Trezol.

-                  Sokszor volt erre példa? – folytatja a kérdezősködést Oron.

-                  Nem, mindig tökéletes pitét sütök – néz ránk most először Jaek. Habár idős, a szemei villogása és szája vékony vonallá préselése vad és indulatos.

-                  Nem, nem erre, hanem hogy kidobta a szomszédot Tezol – replikál türelmetlenül a társam, miközben lefirkál valamit magának. Oda pillantok, de csak a macska kaparását látom, ahogy belenyomta a toll hegyét a lapokba, és egy vaskos x-et. Felhorkantok. Mindig ezt csinálja, ha valaki nem szimpatikus neki.

-                  Veszekedni veszekedni szoktak, mert Harleen próbálta észhez téríteni őt. – rákönyököl a karfára és ismét kibámul az ablakon - De csak egyszer hajította ki őt.

Egymásra nézünk, hogy helyes infót kaptunk megint, de mivel már egyáltalán nem figyel ránk Jaek, elköszönünk és ott hagyjuk.

Mire visszamegyünk az autóhoz, a holttestet már elszállították, a tömeget feloszlatták és a tizedesek is visszamentek az őrsre. Beszállunk a járműbe és elindulunk az irodánk felé.

∞∞∞

Utunk fél órát tart, míg a külvárosból elérünk a város szívébe. A házak itt már jóval magasabbra törnek, több emeletesek és szabályos kocka formájúak. Az egymás mellett lévő házak nem egyformák, egyiknek vaskosabb az oromzata, másiknak több az ablaka, így kaotikusnak tűnik az egész látkép. A járdák mellett zömében boltok találhatóak különböző cégérekkel, molinókkal, hogy magukra vonják az arra járó, arra bicikliző emberek figyelmét. Az útmentén autók sorakoznak. Egyre többen mostanság. A nap ragyogóan süt, friss a levegő, amitől mintha az egész város pezsegne.

Az irodánk az őrs, kövér épületének, második emeletén helyezkedik, aminek ívelt ablakai kecsesen nyúlnak a lapos tető felé. Mellette egy bank áll, aminek hatalmas kirakati ablakai visszaverik a fényt.

Belépve a kicsi irodába Oron a fogasra akasztja a zakóját, én elvágtatok a papírokkal és mappákkal tele zsúfolt faszekrény előtt, egészen az asztalomig, hogy a szék karfájára tegyem a zakómat. Kemény a háttámla, a zakóm pedig kellemes puha. Arrébb kotrom az előző ügyről maradt aktákat, aztán neki állok kiteríteni az összes jegyzetet, fényképet és rajzot. Hamar elfogy a hely, és mivel Oron asztala az enyémmel össze van tolva, és mert nála mindig sokkal nagyobb a hely, az ő térfelére is pakolok.

A társam tölt magának egy kis whiskey-t, és nagyot kortyol belőle, mintha valami nyugtató lenne benne.

-                  Melyik akasztott ki leginkább? Jaek? - mutatok az x-el megjelölt papírt.

-                  Utálom ha valaki úgy beszél velem, hogy nem rám néz. – jelenti ki bosszúsan.

-              Ugyan. Szerintem csak berögződés nála az ablak bámulása. – megvonom a vállam. - A rádióban nem mindig érdekesek a műsorok. Nézd meg például az áldozatot: annak sem volt senkije. A növényekkel sem foglalkozott vagy éppen rájuk unt. Ezért el is hiszem, hogy izgalmasabb volt másokat figyelni és piszkálni.

Oront látszólag nem győztem meg, csak fújtat egyet aztán inkább felhajtva a maradék italt.

- Mit tudunk eddig? – kérdezi miközben leül a székére és keresztbe teszi a lábát.

-                  A zakkantunkat mindenki utálta - Oron erre összeszorítja a száját. Nem szerette ha kissé komikusan fogom fel az ügyeket. De nem tesz megjegyzést.  – Ezért elsőre mindenki gyanúsított.

-                  Kezdjük Axtin-nal. Ő vette észre a holttestet, és volt vele is nem egy vitája az utcán. De van alibije arra az estére. – foglalja össze Oron.

-                   Igen, ő az egyetlen aki nem volt a közelben akkor. – értek egyet, mielőtt megfordítom a fényképét  hogy lefelé nézzen az arca az asztalra, kizárva őt a lehetséges gyanúsítottak közül.

-                  A kutyás nő? A modora mellett az a legnagyobb gondja, hogy pont aznap volt vitája a halottal. - olvasok bele a jegyzetekbe.

-                  De még nem tudjuk a halál pontos idejét és azt sem, hogy ez a vita ahhoz képest mikor volt.  – jelenti ki a tényeket.

-                  Viszont elég kotnyelesnek tűnik ahhoz, hogy olyanba mártsa az orrát, amibe esetleg nem kellett volna. – érvelek ellene, aztán feljebb csúsztatom a fényképét.

-                  Gondolod, belekotyogott valamibe, ami piszkálta Tezol csőrét? – vakarja meg az állát Oron és hátra dől a székében.

-                  Ha abból indulunk ki, hogy direkt oka vitte a kutyáját piszkítani akkor igen. – csóválom meg a fejem. Még mindig hihetetlen hogy ilyen gyerekesen reagált a konfliktusra.

-                  És mivel mindig a háza előtt vesztek össze.... – hagyja függőben Oron, és igazat kell, adjak neki.

-                  Jaek? Ő olyan mintha nem is tartozna abba az utcába. – folytatom a következő lakóval. - Nála rend van és a háza is olyan csendes mint maga a pasas.

-                  Ő nem azt mondta, hogy Emelánál volt felköszönteni? – kérdezi, miközben a választ keresi a papírokban.

-                  De igen. És utána haza ment.  – bökök rá a jegyzetre - És akkor látta, hogy összeveszett Tezol és Harleen. – elhallgatok. Egy pillanatra lever a víz. Ez nagyon nem fest jól.

-                  De neki sincs alátámasztható alibije. – jut eszembe. Egy kis kapaszkodó. Egyetlen egy, de ebből már kilehet indulni.

-                 És az égett kaja szag a házában? - mutat rá, miközben oldalra döntve a fejét engem tanulmányoz.

-                  Az nem számít tanúnak, Oron. – vágom rá hevesen.

-                 Remélem, hogy az ügy további részében is így eszednél maradsz. - jegyzi meg mintegy mellékesen, én pedig bosszúsan fújtatok egyet.

-                  Én talonba tenném őt. - válaszolom lesújtó pillantások kíséretében. Majd oldalra húzom a fényképét, ami a talon helye.

-                  Ahogy gondolod.  – hagyja rám a dolgot. Látszólag ő másképp gondolja. - Maradt Harleen. Ő vitázott aznap az áldozattal. – közli a tényt.

-                  De hát jóbarátok voltak. Még jó, hogy megpróbálta észhez téríteni. – mondom, bár hangosan is kimondva, egyáltalán nem hangzik erős álláspontnak.

-                  Attól még a viselkedésével -lásd leves földre hajítása- kihúzhatta a gyufát. – jön az ellen érv, amiben Oron mindig is jó volt. Ezúttal sem hazudtolja meg magát.

-                  Akkor nem dobta volna ki Tezol a házából hanem ott helyben intézte volna el. – csúszik ki a számon, és ez még rémesebben hangzik, mint az előző kijelentésem.

-                  Lehet, hazament kötélért - mutat rá a bizonyítékok egyikére a társam.

-                  Ez nonszensz. Nem mész egy kört, hogy utána visszagyere ölni. – túrok bele a hajamba. Az sem érdekel, hogy nappal van és úgy nézek ki, mint aki most kelt fel - Kötélnek ráadásul nyoma sem volt a házban.

Oron elhúzza a száját, aztán feláll, hogy töltsön magának még egy kör töményet.

-                  Kötele Axtinnak lehet a motor miatt. - jut eszembe kis gondolkodás után.

-                  De az nem vontató kötél volt, amivel megölték - cáfolja meg a véleményem.

-                  Na és a karmolás a karján? – kérdem, amint elém került a fénykép róla.

-                  Elég mélyek.... - néz rám jelentőségteljesen és pedig összehúzom a szemem. - Emelea és Herleen helyzete, amúgy sem túl rózsás. És ilyen sebet hosszabb körmökkel lehet csak csinálni.- támaszkodik meg asztalon és húzza Harleeen képét Emela képe mellé.

Nem hiszek a szememnek. Ez... ez nem lehet. Képtelenség.  – bámulok Herleen fényképére -  Nem tudnám elfogadni, ha ő lenne a tettes. Elég nagy érvágás volt tizenöt éve, hogy szakítottunk. Mindketten éreztük, hogy elhidegültünk egymástól, és közösen hoztuk a döntést. Akkor ezt véltem feldolgozhatatlan tragédiának. Tévedtem. Ez, a jelenlegi helyzet, a tragédia.

-                  Utána kell néznünk a két nő hátterének - ránt vissza a jelenbe Oron, aki máris indul a zakójáért. - Te pedig nézz utána Tezolnak - szabja ki a további feladatokat - Én beszélek a kórboncnokkal.

Miután kimegy, még hallom a hangját, amint kiadja két tizedesnek a feladatot, hogy nézzenek utána a két nőnek. Addig várok, míg teljesen elhal a hangja és a lábak dobogása is elcsitul. A telefonért nyúlok.

-                  Kezelő, kérem kapcsolja a Duskfall utca 23- as számú házát. – kérem a vonal másik oldalán lévő személyt, aki azonnal végzi a dolgát és kapcsol. Hosszú ideig semmi nem történik. Aztán egyszer csak kibúg. És csak búg és búg.

-                  Tessék. – szól bele Harleen vékony, vidám hangja.

-                  Mondd, hogy nincs közöd az ügyhöz. – csapok le azonnal.

-               Jax...? Jaxon Price?- Kérdezi hosszú, tétova percekkel később. - Honnan tudod a számom? Te adtad meg nekem a tiéd és nem fordítva.

-                  Harleen! - figyelmeztetem mire meglepődötten felszisszen.

-          Nem csináltam semmit. A barátom volt – válaszolja keserűen, ahelyett hogy kifakadna és tajtékozna.

-                  Akkor is mindenki gyanúsított, Harly. Még te is.  - mondom a tényeket egy hatalmas sóhajjal.– Minél előbb szerezned kell egy alibit magadnak.

-                  Mióta lettél ilyen kemény és követelőző? – kérdezi meg hosszú percekkel később. A hangja halk, merengő, de gyengéd, ami teljesen meglep.

-                  Nem tudom. – ismerem be - Talán mindig is ilyen voltam. Vagy csak a munka formált ezzé.

-             Szerintem az utóbbi. Régen egyszer sem hallottalak ilyennek. - vallja be, de egy csepp szomorúság sincs a hangjában. Inkább érdeklődő és kíváncsi. - Még akkor sem, amikor elcsentem pár falatot a kajádból.

Felhorkantok, mire ő nevetni kezd. A nevetése csilingelő és vékony. -  Vajon ma mit reagálnál rá?

-                  Holnap 1 órakor magad is szemtanúja lehetsz.  - dobom vissza a labdát gondolkodás nélkül. Pedig nem kellett volna. Amíg tart a nyomozás, meg kell húzni magam. De már késő.

-                  Szuper. A Xantia Bárjánál találkozunk. Úgy is bent leszek a városban.

-                  Részemről rendben. - teszem le a telefont, de még hallom a meglepett fújtatását.

∞∞∞

Az Irattár az őrstől nem messze épült. Gyalogosan néhány perc alatt oda lehet jutni. Az épület régi, doh szagú, magas mennyezettel és plafonig érő pocokkal, ahol mindent ugyanolyan sötét, lakkozott fából készítettek. Egyedül a csillár és a színben hozzá illő szőnyeg töri meg a barna szín töménységét. Halk az alapzaj, amit az itt tartózkodó emberektől, és tizedesektől származik. Biccentek feléjük, aztán elindulok függönyök mögött bujkáló, kétszárnyú ablakok előtt az épület közepéig, ahol az iratokat tartják. Leülök és nekifogok a munkának.

Órákba telik mire megtalálom Tezol adatait: először a köziratokkal és a városi okiratok kezdek: megtalálom a személyes adatait, hol dolgozott, mikor házasodott meg ...stb. Csupa unalmas infó. Tovább keresve, pedig rábukkanok a panaszbejelentésekre: Mr Lebsterrt többször figyelmeztették rendbontásért és mások tulajdonának megrongálásáért.

Átlapozom, aztán a halotti anyakönyvi kivonatokat is átnézem, mivel azt mondták, hogy meghalt a felesége és a gyere is. Mivel nem tudom a felesége nevét, ezért a családneve alapján kutakodok. Shela Lebster és fia Jules, öt éve haltak meg autóbalesetben, és a városi temetőben helyezték örök nyugalomra őket. Tehát igaz.

Felveszem a két képet. A fia alig volt három éves, de így is nagyon hasonlított az anyjára. A barna, kerek szemek, a pisze orr, a hegyes áll, sőt még a göndör barna haj is. A hasonlóság nem is lehetne szembetűnőbb, ugyanis a nőnek is rövid haja van, amitől teljesen fiús a kinézete, hiába van rajta vastagkeretes szemüveg. Elteszem a fotót, aztán elindulok haza.  

∞∞

A nap már kezd nyugovóra térni. Narancs fénye már alig nyaldossa a téglaházak szabályos oldalait. Az emberek megfogyatkoztak, már csak a fiatalabbak andalognak az utcákon. Ásítok egy nagyot, aztán az őrsnél parkoló biciklimre szállok és haza biciklizek. 

Jax

A házam négy saroknyira van az irodától. Egy harmadik említi lakás, olyan széles tűzlépcsővel, hogy azt erkélyként tudom használni. Még mindig kint vannak a napok óta kiteregetett törölközők és ingek, és a nagy felbontású távcsövem is, amivel az eget szoktam pásztázni éjszakánként.  Kettesével szedve a fokokat a sötét, szűkös lépcsőházban, felszaladok és egy gyors mozdulattal kinyitom az ajtómat és amint átlépem a küszöböm, megszűnök létezni a külvilág számára. A nappali tágas, elnyúlik egészen a konyháig. Minden sötét kék és fehér színekben úszik, mellőzve a virágmintákat és a harsány színeket. Megállok a nappaliban, ledobom magamról az egyenruhát, aztán a dohányzó asztalon hagyott reggeli maradékokért nyúlok, amit akkor ettem, mikor tizedest küldettek értem a gyilkosság miatt, és annyit tömök a számba, amennyit csak tudok, majd elindulok a szűkös fürdőszobába lezuhanyozni. Befejezve, pizsama nadrágot húzok, és megborotválkozok. Általában enyhe borostát hagyok, hosszú pajesszal, amit kihangsúlyozza a szögletes államat, és járomcsontomat, szigorúbbnak mutatva mint amilyen valójában vagyok. Arcot mosok, aztán oldalt elválasztom a barna, kissé hosszabbra hagyott hajam és a vizes ujjaimat átfuttatva rajta, minden kócot a helyére igazgatok. Kimegyek a nappaliba, hogy aztán a kanapéra heveredve kezembe vegyem a legújabb közlönyt a csillagászatról. Pár oldalt olvasok csak belőle, amikor elnyom az álom.

∞∞∞

Kicsit kések másnap reggel, de Oron épp nincsen a helyén, hogy lássa és felrója ezt. Ledobom a zakómat és kiteszem az asztalra a legújabb jegyzeteket és a fényképet.

-                  Látom van valamid a számomra. - pillant a papíroktól és képektől egyre zsúfoltabb asztalra.

-                  Van, bizony – válaszolom és megosztom vele, amit tudok. Oron bólint, aztán ő is előveszi a saját jegyzeteit.

Oron

-                  Emela özvegy már vagy egy évtizede, gyerekei nincsenek, csak a kutyája, illetve a kutyái. – olvassa fel az ablak felé tartva a papírt, hogy jobban lássa. – Régen azért érkezett panasz miatta, mert a kutyái állandóan ugattak és lármáztak. Emellett ő is kapott figyelmeztetést rendbontásért.

-                  Harleen szinte makulátlan. – tér rá a másik gyanúsítottra, nekem pedig megáll a szívem egy pillanatra. - Nincs sem férj, sem gyerek, rendesen dolgozik, és nem érkezett róla panasz egyszer sem. Néhány éve költözött át a város túl feléből, ebbe az utcába. – sorolja, aztán elfogy a lendülete és megfordítja a papírt, de annak üres a másik oldala.

Felállok, hogy ne lássa a megkönnyebbülést az arcomon, aztán az eddigi papírokért nyúlok, hogy a legfontosabbakat kiválogatva felragasszam az egyik ablakra. Oron utálja, mert sötét lesz tőle az irodában, de ő is belátta már, hogy így áttekinthetőbb minden. Ezért csak sóhajt egyet és zsebre vágva a kezeit a gondolataiba mélyed.

Átfutom a jegyzeteket, aztán nyúlok a zakómért. – Derítsük ki, mit csinált a gyilkosság napján Tezol.

Oron kizökkenve az elmélkedésből, lassan bólint, aztán a kabátjáért indul.

A Duskfall utca ezúttal mély hallgatásba burkolózott. Mintha megdermedt volna a levegő. Senki nincsen kint az utcán: sem a korábbi tömeg, sem gyerekek, de még autók sem. Kihaltnak tűnik a környék tőle, meghazudtolva a hívogató csendes külvárosi hangulatát.

Az autó hangos, fülsértő pufogásokkal megáll az utca elején, én pedig most az egyszer nem vágom be hangosan az autó ajtaját. 

-                  Enyém a túlsó oldal – jelenti ki Oron, aki felmarva a kalapját az ülésről elviharzik az első házhoz. Előhúzom a noteszom és sarkon fordulok célba véve a legközelebbi házat.

Az első ház terasza tele van dobozokkal, és csomagokkal, jelezve, hogy csak nem rég költöztek ide. Egy vékony, fiatal lány nyit ajtót, akinek olyan vastag a szemüveg kerete, hogy szinte eltakarja az egész arcát. Kedvesen mosolyog, de sajnos most hallott először Tezol Lebsterről. 

A következő ház kissé lelakott, a terasza tele van szekrényekkel és balkonokkal, amik szinte minden helyet elfoglalnak. A kopott ajtót egy idős férfi nyitja ki, aki félig az ajtókilincsébe félig a sétabotjára támaszkodik. Arca hófehér, sápadt, barna szemei kissé megfakultak, egyedül a szája sarkában lógó pipának van élénk színe. Elmondása szerint kerülték az utca túlsó végét Tezol miatt, akit teljesen zakkantnak tartottak. 

A másik házban, egy kis fiú nyit ajtót: haja oldalra van fésülve, mint a férfiaknak, de az inge én a nadrágja fű foltos, kezében pedig egy fakockát szorongat. Meg sem várja az anyukáját, aki a ház túlsó végéből kiabál neki, hogy ne nyisson nélküle ajtót. A kisfiú rá sem hederít, csak kihúzza magát, rám várva, hogy elmondjam, mit szeretnék. A fiú bevallja, hogy Tezol órákig kint sétálgatott az utcán, és összegyűjtötte a kavicsokat, sőt még az előkertjükbe is menet emiatt. Megköszönöm a segítségét, aztán tovább állok. 

Ekkor pillantom meg Axtint, aki az udvaron szerelgeti a motorját. Könyékig olajos, hiába van feltűrve az ingujja.

-                  Mr Hogbin, egy szóra zavarhatok? – kérdezem a kerítés mellett megállva. A fiú a hangomra összerezzen, és elejti a kezében lévő alkatrészt. Káromkodik egyet, aztán mogorván rám néz.

-                  Igen? – kérdezi, miközben felveszi az immáron füves és koszos alkatrészt és ismét neki áll megtisztítani.

-                  Megtudja mondani, hogy Tezol a halála napján mit csinált? – teszem fel a kérdést, nem foglalkozva Axtin arcára kiülő bosszúsággal.

-                  Hát... – húzza össze a szemöldökét erősen elmerengve az emlékeiben – Jah, összebalhézott az új postás fiúval. Később jött kihordani az újságokat és a postát, amit szóvá is tett Tezol, meg kiadta neki, hogy ne merészeljen a rádió műsora vagy mi miatt becsengetni.

-                  Ezt honnan tudja ilyen pontosan? – kérdezem meg tőle mint egy mellékesen.

-                  Vártam a postámat aznap. Felakartam adni egy levet minél előbb. De mivel késett az a gyerek és még össze is vesztek, nem tudtam intézni a dolgot. – csettint a nyelvével egyet, aztán a vállára hajítja a koszos-poros rongyot, amit csak most látok, hogy Harleen régi szoknyájának egy része. Összeszorítom a fogam. Egy pillanatra elkap a féltékenység. – Akar még mást is?

-                  Nem, köszönöm – húzom ki magam és otthagyom.

Herleenhoz is bekopogok, hiába tudom, hogy ma a városban tartózkodik. Percekig várok, aztán visszafelé indulva meglátom Oront, aki lassan átsétálva a következő házhoz valamit lázasan írogat a noteszébe. Odamegyek hozzá.

-                  Mi híreid vannak? – pillantok a teleírt jegyzeteire.

-                  A leglényegesebb – kezdi, de még leírja a mondatot, amibe belekezdett – aznap Tezol valamit szerelt a kertjében – felteszem a lámpát, a bizonyítékok alapján -, de elborult az agya, mert nem ment neki. Ekkor sétáltatta arra a kutyáját Emela, és összevesztek.

-                  Összevesztek? Ennyi? – kérdezem meghökkenve

-                 Össze, annyira, hogy a kutyája bokán harapta az áldozatot. – néz fel rám jelentőségteljesen. Én bólintok és elindulok Emela háza felé.

-                  Uraim – int felénk egy tizedes a biciklijéről nem messze tőlünk. Kíváncsian megállunk és megvárjuk, míg oda gurul hozzánk. Leszáll a bicikliről, aztán előveszi a kabátja zsebéből a kemény fedeles mappába csomagolt papírokat. Biccent, aztán megtörli kipirult, verejtékes homlokát és vastag nyakát, majd elhajt.

-                  Boncolási eredmények – néz bele azonnal a papírokba Oron. – Megfojtották: kézzel és kötéllel is, bár akkor már halott volt. A jól látható horzsolásokon és zúzódásokon kívül, van egy harapás a bokáján, ami nem emberi eredetű. A jegyzőkönyv szerint pedig aznap kaphatta, amikor megölték.

-                  Hoppá – mondom döbbenten, Oron pedig rám néz, mielőtt elindul Emela házához. 

A nő épp kekszet eszik és eteti is a kutyáját, miközben azt beszéli meg vele, hogy mit kezdjen a kertjével

-                  Miss Yves, egy szóra – szólítja meg Oron, szigorú hangon.

-            Mr Payne nyomozó? – fordul meg a székében, de ezzel a földre esik a kekszes doboz – Rájöttek végre, hogy mi folyik itt? Számtalan riporter zaklat minket napi szinten – feláll a székéből, hogy szemtől szemben legyünk.

-                  Nyugodjon meg, nem sokára pont kerül az ügy végére – nyugtatom meg egy sunyi mosollyal. Most már biztosak vagyunk abban, hogy ő a tettes: volt rá indítéka, lehetősége is, és az akkor még friss kutyaharapás is csak rá mutat.

-                  Most csak arra lennénk kíváncsiak, hogy mit csinált négy nappal ezelőtt? – tér azonnal a tárgyra Oron, hiába futottuk le ezt a kört már egyszer. Azonban ha valakinek vaj van a füle mögött, képes másodjára mást állítani.

-                  Mi volt négy napja? – kérdezi zavartan. Tudjuk, hogy csak időt próbál nyerni magának.

-                  Konkrétan egy gyilkosság, Miss. – vonom fel a szemöldököm és karba teszem a kezem, erre a nő hatalmasat nyel.

-                  Bementem a városba vásárolni és meglátogattam a húgomat – emlékszik vissza kissé riadtan – aztán szőnyeget poroltam meg a kis drágámmal foglalkoztam – fordul a kutyához, aki rávetette magát a kekszekre és most a drótszőrén is morzsák vannak. Emela elakad és megrökönyödik, majd a kutyához hajol, hogy leporolja a koszt.

-                  Mikor is ment el a kutyájával sétálni? – tudakolom meg, de Oron megbök a könyökével és biccent a fejével: ekkor látom csak meg a fojtókötelet. Fekete, ami bele olvad a kutya sötét szőrébe, így alig lehetett észre venni.

-                  Késő délután szoktam menni vele itt a környéken egy kört. – leteszi a kutyát, aztán elkezdi leporolni a narancssárga ruháját is.

-                  Ez késő délután átcsúszik az estébe is? – kérdem, mire megakad a szöszölésben. Egy pillanat után azonban erősebben húzza le a felcsúszott ruhaujjait is. De ez is elég hogy megpillantsak a csuklóján körbefutó horzsolást.

-                  Megesik, igen. – kihúzza magát – Akkor már csendesebb a környék, alig van kint valaki, és hallani a tücsköket.

-             Mi történt a csuklójával, Miss Yves? – szegezi neki a kérdést Oron, rátámaszkodva a kerítésre, Emele pedig eltátja a száját, de aztán be is csukja és a földre szegeti a tekintetét.

-              A Kapitányságon is megtudjuk beszélni, ha most hirtelen elpárolgott a beszélhetnéke – jelenti ki Oron, és már nyúl is a kapu kilincséért.

-                  Szürkület volt, mikor jöttem vissza a kutyámmal. – nyögi ki a választ – Tezol épp egy lámpát vagy mit szerelt össze, de már tajtékzott a dühtől. Amikor meglátott minket nekünk rontott. Azt mondta, hogy idegesíti a koszos korcsom és annak a nyivákolása. – kezdi el tördelni a kezeit – aztán megfenyegetett, hogy többé ne jöjjek még a közelébe se, mert olyat tesz, de ekkor az én kicsi Florance-m kiállt értem. -  rápillant a kutyára, aki érdeklődve figyeli a gazdáját – Megmorogta, Tezol belerúgott, erre bokán harapta a férfit. Tezol szentségelve elkapta a fojtókötelet, vele húzva a kezemet is. Én is ráncigálni kezdtem, úgyhogy elszakad a kötél.

-                  A kutya miatt gyilkolni? – vonom le a konklúziót, de Emela rémülten közbe vág.

-           Nem öltem meg senkit. – fehéredik el teljesen és kiveri a verejték - Hazamentem utána, hogy megnézzem a kutyának, esett e baja.

-                  Megkell kérnünk Önt, hogy jöjjön velünk. – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Emelea a szájához kapja a kezét és a fejét rázza, a kutya pedig oda kuporodik a lábához és szűkölni kezd. Oron kinyitja a kaput és belép az udvarra, de Emela felkapja a kutyát és kihúzva magát ide sétál hozzánk.

∞∞∞

Bevisszük az őrsre, én viszont egy szó nélkül sarkon fordulok és elindulok a városba, hogy ebédeljek Harleennal. Gyalog megyek, mert pár utcányira van csak a bár. Útközben azonban többször is megnézem magam a kirakati üvegekben, hogy jól áll e csokornyakkendőm, vagy az ingem mandzsettái. Már engem is kezd zavarni ez a feszültség, ami teljesen alaptalan: ez nem egy randi, és nem is most találkozunk először. Mégis kíváncsi vagyok arra, hogy ment a sora az elmúlt hosszú évek alatt, hogy miket csinált, hová ment. Közben viszont ideges is vagyok: mi lesz ha már nem olyan jó társaság, mint régen volt, ha gyökeresen megváltozott és ha van valakije. 

Megállok a bár előtt, és zsebre tett kézzel hintázni kezdek a sarkaimon. Tíz perccel később bukkan fel a feltűnően élénk piros, térdig érő szoknyájában és ujjatlan fehér blúzában, ami kihívóan tapad a felső testére, hiába van végig begombolkozva. Megköszörülöm a torkom és zavaromat leplezve, gyors léptekkel a bár bejáratánál termek, hogy gálánsan ki tudjam nyitni neki ajtót. Ő kedvesen elmosolyodik, aztán belép a helyiségbe.

A bárban még nincsen tömeg: a kerek asztaloknál sorakozó, vörös bőr székek többsége még üres, egyedül az asztali lámpákkal tele pakolt, fekete-fehér csempékkel kirakott bárnál ücsörög pár ismeretlen férfi. A báros egy középkorú férfi, gondosan nyírt hajjal és bajusszal, biccent felénk, amikor elhaladunk mellette, majd egy újabb pohárért hogy megtörölje.  

Egy távoli zugot keresünk magunknak, ahol nincsen ablak, így nyugodtan ebédelhetünk. Miután elhelyezkedtünk a pultos felveszi a rendelésünket: Harleen húsos pitét kér, én kávét és rántottát.

-                  Kávézol? – kérdezi érdeklődve, ahogy elmegy a pultos. – Csupa meglepetés vagy,  Jaxon.

-                  Hosszú idő telt el, és a világ aligha nem gyökeresen megváltozott – válaszolom felpillantva rá, de megakad a szemem rajta. Most, hogy nem kikérdezésen vagyunk, ő is sokkal nyugodtabb és jobb kedélyű, így még feltűnőbbek az apró változások rajta. Az enyhe ráncok a szeme sarkában és a szája szegletében, a piros pozsgás kerek arca, amit a dús, hosszú haja egyfolytában csiklandoz.

-                  Azt veszem észre –  válaszolja kissé szégyenlős mosollyal, de ebben a pillanatban nem vagyok biztos, hogy a kijelentésemre céloz vagy arra, hogy most konkrétan megbámultam. – Gondoltad volna, hogy szoknyát veszek fel vagy hogy titkárnőnek állok?

-                  Nem tudom eldönteni, hogy melyik a megdöbbentőbb – kacsintok rá, mire elpirulva kiölti a nyelvét.

-                  Látom, a humorérzéked mégsem veszett el – jegyzi meg, miközben kissé zavartan eltűri a haját a füle mögé.

-                  Ahhoz azért ragaszkodom – elhallgatok, ahogy a pultos elénk teszi az ételt. Egyből belekezdek az evésbe – Kell valaminek lennie, amibe kapaszkodni lehet. A nyomozás sok mindent kiírt az emberből.

-                  Akkor miért csinálod? – teszi fel az egyszerű kérdést. Mindig sokkal egyszerűbben látta a világot, mint én, és ez úgy tűnik, nem is változott meg.

-                  Szeretek rendet tenni, és megóvni azt, akinek szüksége van rá – vallom be, amitől felszalad a szemöldöke, jelezvén hogy ez neki nem lenne elég indok.

-                  És mondja, Felügyelő, hogy halad a nyomozás? – dől előre, cinkosan elmosolyodik, várva arra, hogy megosszak vele mindent. Szólásra nyitom a szám, aztán be is csukom, ugyanis ezúttal teljesen belátok a dekoltázsába.

-                  Van gyanúsítottunk már, – köszörülöm meg a torkom, és inkább leteszem a villámat a tányérra, még mielőtt annyira belefelejtkezek a kilátásba, hogy elejtem. – és úgy tűnik, hogy ezzel le is zárhatjuk az ügyet. De ettől még magának, Miss Perz, nincsen stabil alibije. – nézek rá ezúttal ismét szigorúan. Az érzés, hogy ezúttal tényleg baja keveredhetett, egyre inkább erősödik és mar belülről.

-                  Tudod, gondolkodtam ezen – mutat rám az üres villájával – Aznap késő délután voltam nála, hogy vacsorára vigyem át a levest Tezolnak, de mikor kidobott a házából, mintha Jaek függönye meglibbent volna. – A keze hirtelen lendül a tányérom felé és egy falat rántottát máris felszúrt a villájára. Én viszont gyorsan reagálok és elkapom a csuklóját. Herleen meglepődik.

-                  Ha figyelt, akkor van szemtanú, amikor elmentél. – A számhoz irányítom a villát és bekapom a falatot. – Jobb, mint a semmi.

Herleen árgus szemekkel figyeli ahogy rágok, aztán a csuklóját tartó ujjaimra siklik a tekintete.
Enyhén beszívja az ajkát, de aztán nyel egyet és kiszabadítva a kezét hátra dől a székében.

-                  Azt mondtad, hogy barátok voltatok Tezollal – csúszik ki zavaromban a számon, pedig legszívesebben nem erről beszélgetnék vele.

-                  Igen, voltunk. – tűnik el a kis pirosság az arcáról, hogy ismét átsuhanjon raja a gyász árnyéka. – Még a feleségével is remek kapcsolatot ápoltam. Kedves asszony volt, de azért volt vér a pucájában, amitől összeillettek Tezollal.

-                  Ő az, ugye? – veszem elő a belső zsebemből a fotót, hogy megmutassam neki.  

-             Igen, ő – erősíti meg miután tanulmányozta a képet. – Borzalmas az a rövid a haj, nem? Teljesen fiús az arca, mintha nem is önmaga lenne. – jegyzi meg mint egy mellékesen, nem foglalkozva azzal, hogy ez gorombaság. Felveszi a villáját és bekap egy falatot. - Viszont Jaekkel egyszer összeszólalkozott – mélyed el az emlékekben, miközben a maradék pitéjét is felszúrja az evőeszközre. – Jöttem haza Axtinnal egyik alkalommal, és amikor átsétáltam a házamhoz akkor hallottam meg a hangjukat. Azt hiszem, hogy a két ház közötti árokról, vagy miről egyezkedtek.

-                  Ez nekem új – nyögöm, ahogy elszorult torokkal igyekszem túltenni magam a hirtelen támadt féltékenységemen Axtinnal kapcsolatban. Inkább előhúzom a noteszem és azzal foglalatoskodom. – Jaek csak annyit mondott, hogy apróságok miatt szólalkoztak össze. Sőt állítása szerint csak beszélgettek.

Harleen erre megvonja a vállát, én pedig elteszem a noteszem és gondterhelten asztalra ejtem a kezem.

-                  Nem ő volt a gyanúsított? – teszi rá a kezét az enyémre. Gyengéd érintés, ami meglepően megnyugtató. Régen nem sokszor figyeltünk ilyenekre, vadak voltunk inkább, mint gondoskodóak.

-                  Uram – siet be hozzánk egy tizedes – Elnézést hogy zavarok a ... az ebédben, de Mr Stagg hamarosan elkezdi a vallatást. Ha nem akar lemaradni róla, siessen.

Bocsánat kérően Harleenra nézek, aki összefont karokkal, bosszúsan figyeli a jelentet. Az ebédünk árát az asztalra teszem, aztán elrohanok.

∞∞∞

Az őrsön Emela már nincsen a cellában. Felszaladok a második emeletre, egyenesen a kihallgatóhoz. A nő már a sötét, barátságtalan, ablaktalan szobában ücsörög és az ujjaival az asztallapján dobol. Előtte Oron áll az ajtóban. A zakója még nincs kigombolva és a papírok is a kezében vannak, ami azt jelenti, hogy épp csak most ment be a nőhöz. Bekopogok, Oron pedig türelmetlenül hátra fordul. Nem örül a zavarásnak sem pedig annak, hogy késtem. Pufogva kijön a szobából.

-                  Még várjunk a vallatással, Oron. – lihegem, ő pedig karba fonja a kezét és összefont szemöldökkel rám mered. – Tezolnak és Jaeknek volt vitája, amiről eddig nem tudtunk.

-                  Nem, valóban nem – válaszolja percekkel később, miután hosszasan átolvasta a jegyzeteket.

-                  Állítólag a házaik közötti árok miatt. – folytatom, aztán eszembe jut, hogy azt mondta Jaek, hogy úgy gondolta Tezol, a másik területe belóg a sajátjába. – Lehet hogy erre gondolt, amikor területi vitára gondolt?

-                  Kérdezzük meg Emelát, ha már itt van. –  fordul meg Oron és belép a kihallgatóba én pedig követem.

-                  Tud Ön bármilyen vitáról Tezol és Jaek között? – teszem fel a kérdést, mire a nő feláll és közelebb lép hozzánk. Mintha reménykedne abban, hogy ha válaszol, kiengedjük.

-                  Hát persze hogy volt. Valami kerítésről vagy kertről civakodtak. Jaek szolidan intézte a dolgot, ha nem épp akkor viszem ki a kukát, akkor fel sem figyelek rájuk.

-                  Mi köze egymásnak a két férfihoz? – teszem fel a kérdést, ami új fényben világíthatja meg az ügyet.

-                  Én nem tudom – húzza fel az orrát – maga szerint mindenbe bele ütöm az orrom? – erre csak összenézünk Oronnal és inkább elindulunk Jaek-hez.

∞∞∞

Ismét sokára nyit ajtót Jaek. Halk zene szól bentről, kint a tücskök csiripelnek félénken.

Mikor felbukkan a feje az ajtó nyílásában, végig néz rajtunk, de úgy tűnik esze ágában nincs beengedni.

-                  Van néhány kérdésünk Magához – jelenti ki Oron és, kezét az ajtóra téve beengedi magunkat

-                  Mit akarnak? – kérdezi zavarodottan, miközben oda megy a zene lejátszóhoz és kikapcsolja.

-                  Miért nem mondta, hogy volt konfliktusuk Tezolal? – szegezi neki a kérdést minden kertelés nélkül.

-                  Pedig mondtam, hogy nem voltunk jóban. – hebegi értetlenkedve.

-                  Szóval, mi okozta a legnagyobb gondot? – kérdezem, miközben beljebb lépek a nappaliba, el Oron mellett, aki még mindig az ajtóban ácsorog.

-                  Azon kívül, hogy a lámpájával majdnem megvakított, a két ház közötti árok – válaszolja sértetten, karba font kézzel.

-                  Miért volt olyan fontos az az árok? – dobom fel a következő kérdést azonnal.

-                  Tezol sokszor hajtogatta azt, hogy az már az övé, hogy nekem így is nagyobb a területem. – mutat a levegőbe a kertje irányába - Szerintem meg az volt a baja, hogy az árokban sokkal szebbek a gazok és a fű, a virágai meg sorra pusztultak ki.

-                  Mit is csinált pontosan a gyilkosság napján? – tudakolja Oron, akinek a pókerarca minden érzelmet elrejt, még azt is, hogy tisztában van, Jaek válaszaival.

-                  Oda voltam Miss Yvesnél születésnapja alkalmából, aztán haza mentem, mert kezdődött a kedvenc rádiós műsorom, aztán meg neki álltam sütni.

-                  De oda égett a pite, mert hallotta veszekedni Harleent és Tezolt. Mikor volt ez?– folytatom, mert ezt már tudjuk. Elkezdek kis kört leírni a nappaliban, ekkor pillantom meg a képeket a párkányon. Szinte ugyanabban a pózban vannak mindegyik képen: egymás mellett állnak és Jaek átkarolja a nő kerek vállát. Valami mégsem stimmel a képen: csak Jaek mosolyog. Lehet, hogy eltakarja a dús bajsza a szája nagy részét, de egyértelmű, hogy boldog. A nőről viszont ez nem mondható el. A szája össze van szorítva, mint ahogy a rágóizmai is, amitől olyan szögletes az álla, akár egy férfié. A barna, őzike szemeiben pedig szomorúság ül.

-                  Késő délután, vacsora tájban talán– leírom, ez ugyanis alátámasztja Harleent, és felfedi, hogy Jaek-nek nincs alibije.

-                  Ki ez a nő? Nem láttam, hogy élne itt valaki más is. – újabb kérdést szegezek neki, ami ezúttal olyan gyors váltás, hogy szóhoz sem jut.

-                  Tessék? Régi szerelem, de már elhagyott. – válaszolja gorombán. – És most ha megbocsátanak... – feláll és kimegy a mosdóba. Mi pedig elhagyjuk a házat, hogy megnézzük az árkot.

A fű és a gaz magas és dús, alul tocsog az iszap. Kerítés nincs, de ettől még jól látható, hogy a két telek között, szimmetrikusan húzódik. Sőt ebből a szögből azt is látni, hogy egyforma a két férfi telke. Oronra nézek, aztán sóhajtok és belegázolok a gazos árokba: innen észre veszem az ide készített karókat, amikből párat már leszúrtak az árok másik oldalához.

Oron a kezét nyújtja, amint észreveszi, hogy végeztem és segít kimászni az árokból. Kicsit arrébb sétálok, hogy kényelmesen letudjam venni a cipőm és kiönteni belőle a vizet. Oron nem várja megy, elindul az autó felé, én pedig kihasználom az alkalmat és vetek egy pillantást Harleen csöndes házára. Arra számítok, hogy felbukkan és egy rövid pillanatig láthatom, de ez nem történik meg. Elhúzom a szám, hogy mégis mit gondoltam, aztán Oron után sietek.

∞∞∞

Az irodába visszatérve, azonnal az asztalomhoz megyek és előhúzom az egyik fiókjából a tartalék egyenruhámat és cipőmet, majd fogom magam és átöltözök. Oron azonban leveszi a zakóját, hogy felvegye a ballonkabátját és haza térjen a családjához.

Bevetem magam a munkába és átmegyek az irattárba. Elsőként a rádiós műsornak nézek utána, amiről elég hamar bebizonyosodik, hogy létezik, és akkor, amikor Jaek és Axtin mondta. Leírom és kitépve a papírt meg az újságlapot, az asztal egyik oldalára csúsztatom. Egészen a telefonig. Ez az egyetlen asztal, ahol van ilyen készülék, és ami a rendőröknek van fenntartva. A telefon most azonban hívogatóan csillog, mintha csak azon igyekezne, hogy felvegyem a kagylót és telefonáljak. Ökölbe szorítom a kezem, hogy erőt vegyek magamon. Valamelyest segít ahogy a körmeim a tenyerembe vájnak, így folytatom a munkát.

Jeak Brick felesége olyan, mint egy porszem a sivatagban. Nehezen találtam meg, és azt is úgy, hogy a házasági szerződés akadt a kezembe. Nellienek hosszú sötét haja van. Álla markáns, túlságosan hangsúlyos a kerek szemei és pisze orrához képest. Molett testalkatú, az esküvői ruhája kissé feszül rajta. Vagy talán terhes. Fogalmam sincs. Kifújom a levegőt és az asztalra dobom a képet. Minek nézegetem a nő képét egyáltalán? Semmi kapcsolata nincs Tezollal vagy bárkivel.

Aztán hátradőlök a székben és csupasz plafont kezdem el bámulni. A fehér színéről azonban egyből Harleen blúza ugrik be, ahogy kihívóan ráfeszül a mellkasára, és kissé áttetszőbbé válik.

Hirtelen felállok, fogom a képet és a papírokat, aztán veszem a kabátom és elindulok. 

∞∞∞

Harleen pár perc múlva nyit ajtót. Még az aznapi ruhája van rajta, de ki van gombolva a blúza felső pár gombja, a haja széttúrva, a rúzsa lekopott már.

Egy szót sem szól, csak néz rám elkerekedett szemekkel, én pedig előre lépek és megcsókolom. Ő pedig hevesen és vadul csókol vissza, mintha nem lenne holnap. Megragadja a zakómat és elkezdi mohón lerángatni rólam. A sarkammal belököm az ajtót. Mire becsukódik a zakóm már a földön hever, és Herleen kezei már az ingemet húzzák ki a nadrágomból. Kicsatolom a nadrágot, ő pedig gyorsan lehúzza rólam az inget.

Ismét megcsókolom, miközben pár lépést beljebb megyek a kanapé felé. A blúzáért nyúlok és kapkodva elkezdem kigombolni. Harleen is besegít a sok apró gombbal, amiért hálás vagyok. Valószínűleg széttéptem volna a ruháját. A puha anyag azonnal szétnyílik és kibuggyan belőle a csupasz melle. Felmordulok és óvatosan a kezembe veszem. Herleen kéjesen felsóhajt, aztán közelebb hajol, hogy a melle teljesen a kezemhez préselődjön, aztán elhúzódik és feltűnően ingatva a csípőjét a kanapéhoz sétál és leül a karfájára. Felemeli az egyik csupasz lábát, miközben megragadja a szoknyája szélét és lassan elkezdi felfelé húzni. Hatalmasat nyelek. Újabb centik bukkannak elő a térdéből és a combjából, én pedig képtelen vagyok tovább várni. Odalépek hozzá, megragadom a lábát és óvatosan puszilgatni kezdem, felfelé haladva a térdétől. Herleen felnyög, ahogy a combja belső felét megcsókolom, hátra dől, hogy megtámaszkodva még inkább kinyújtsa a lábát, de lecsúszik a keze a kanapé széléről és lehuppan a földre. Ösztönösen utána nyúlok, de ezzel én is kibillenek az egyensúlyomból és vele együtt esek a földre. Herleen felnevet, de ahogy meglátja az aggódó arcomat, ismét megvillan a szeme és beharapja a száját. Megragadja a nyakam és magához húz, hogy megcsókoljon. Felnyögök: a csók heves és egyre követelőzőbb, amitől kezdem elveszteni a fejem. Fölé magasodok, befészkelve magam a lábai közé, miközben végig simítok az arcán és a haján. Herleen felsóhajt, majd a derekam köré fonja a lábait, közelebb húzva magához, én pedig egy egyszerű mozdulattal és belé hatolok.

Egy pillanatra elakad a lélegzetem, de aztán lassan elkezdek mozogni. Herleen behunyja a szemét, és leteszi a fejét a szőnyegre, miközben a kezeivel végig simít a felkaromon, a vállaimon, aztán a mellkasomon és végül az oldalamon. Kellemes bizsergést hagy maga után, amiről nem is tudtam, hogy hiányzik. A nyakam köré helyezem a kezeit, aztán a sarkaimra ülök, őt pedig gyengéden magammal húzom. Kíváncsian felvonja a szemöldökét, de egyből hozzám simul, és ezúttal minden porcikáját magamon érzem: a könyökét a vállamon, ringatózó melleit a mellkasomon, a combja dörzsölését az oldalamon. Átkarolom a derekát és még inkább magamhoz húzom.

Kissé gyorsítok a tempón, ő pedig azonnal felveszi a ritmust. Egyszerre mozgunk, teljes harmóniában, mintha az a tizenöt év meg sem történt volna. Felnyögök, belemarkolok a fenekébe és ütemesen húzni kezdem magam felé. Herleen nyögdécselni kezd, miközben egyre erősebben kapaszkodik a vállaimba. A hátra egyre inkább ívbe hajlik, a fejét pedig hátra dönti, ahogy egyre közeledik a csúcshoz, aztán hangosan elélvez. A hangja az utolsó épp eszem is elveszi és azonnal elélvezek én is.

Még egy kicsit összegabalyodva maradunk, levegő után kapkodva, de aztán Harleen édes kis kacagással eltávolodik tőlem, majd ismét megcsókoljuk egymást. Ezúttal ráérősen, óvatosan, követelőzés és sürgetés nélkül. 

Felöltözünk, aztán leülünk a konyhába megvacsorázni.

-                  Látom, azóta sem hagytál fel az éjjeli bagoly szereppel – jegyzi meg továbbra is vigyorogva, miközben azt figyeli, hogyan készítek kettőnknek szendvicset. A mozdulataim, annak ellenére hogy mindjárt elüti az óra az éjfélt, éberek és határozottak, nyoma sincs fáradtságnak.

-                  Nem, és mindjárt meglátod, miért. – teszem két tányérra az elkészült vacsorát, aztán kicsalom a hátsó teraszra Harleent.

Az ég tiszta, felhőtlen, amin a hold vékony karimája kristály tisztán látszik, amint ahogy a körülötte lázasan pulzáló csillagok is. A kép tökéletes, akár egy aprólékosan megtervezett olajfestmény, amit csak mi ketten láthatunk, senki más. És ahogy Harleen helyet foglal mellettem, egy pillanatra ismét elkap a régi boldog érzés, amikor a fűben ücsörögve az eget bámultuk a várostól messzebb lévő parkban.

-                Rég volt már... – súgja Harleen, ahogy őt is átjárja a nyugodt érzés, majd a vállamra hajtja a fejét.

Akkor megyünk be, amikor Harleen már elkezd vacogni. Ő ráheveredik a kanapéra, én pedig ráterítem a pokrócot. Ekkor verek le egy képek a takaró sarkával. Bocsánatot kérek, ő megvonja a vállát. De nem teszem vissza a képet. Erről ugyanis egyből eszembe jut Jaek volt nője.

-                  Tudom, nem tartozik ide, de tudsz valamit Jaek nő ügyiről? – visszateszem a képem a helyére és leülök Harleen mellé. Harleen először csak bambán bámul rám, aztán az órájára néz. Nem mondd semmit, de látszik az arcán, hogy a háta közepére se kívánja ezt a témát.

-                  Azt hiszem senkije nincs. És nem is volt – feltornássza magát ülőhelyzetbe és a kanapé támlájára dönti a fejét. Hosszasan hallgat, már azt hiszem, hogy elaludt, de aztán ásít egyet és folytatja: - Egy nője volt régebben, de hamar szétmentek.

-                  Mi volt azokra? – teszem fel a kérdést, amitől máris elszáll a maradék fáradtságom is.

-                  Terhes volt, de nem Jaek-től. – közli, miközben kicsit fészkelődik ültében és magára húzza a takarót.

-                  Tudod, hogy hívták?

-                  Sssssh... – motyogja alig hallgatóan, miközben a feje oldalra csuklik egészen a vállamig, a légzése pedig lelassul, ahogy elnyomja az álom. Értve a célzást, nem faggatom tovább, csak hátradőlök a kanapén és én is betakarózok. Elaludni azonban nem tudok, úgy száguldoznak a gondolataim. 

Vajon milyen kapcsolat lehet a két férfi között? Ismerték egymást, főleg mert szomszédok voltak... de ez még nem magyaráz meg semmit. – felsóhajtok és becsúszok a fotelbe, hogy kényelmesebben üljek – Lehet, szemet vetett Tezol Nellire. Nem volt nehéz nem észre venni azt a tömény szomorúságát. Tezolból pedig ki lehet nézni az effajta modortalanságot. – behunyom a szemem és megdörgölöm az orrnyergem mert ez is egy zsákutcának tűnik. - Akkor mi van Shela-val? – megvonom a vállam, mintha bárki is látná így éjnek éjjelén. Megpróbálok visszaemlékezni a fotóira, de egyetlen egyet láttam csak róla, az is az archívumból volt. Hogy lehet, hogy Tezolnál nem vettem észre egy közös képet sem? – lejjebb csúszok a fotelben és a fejem mögé teszek egy laposabb párnát. – Shela biztosan szóvá tenné, ha a hallottak alapján tényleg határozott személyiség volt, sőt a kinézete is ilyen volt... A kinézete. -  felpattan a szemem. – Nellinek is jellegzetes arca volt. Főleg az álla. Mi van ha...?, – óvatosan kimászok a takaró alól, felveszem a földről a zakómat és előtúrom a zsebéből Nellie fotóját. 

Az ujjaimat úgy helyezem, hogy a göndör, hosszú haját szinte teljesen eltakarjam, hogy lássam, milyen lenne ha rövid hajjal. A hasonlóság így már egyértelműbb. - Nellie és Shela nem két nő, egy és ugyanaz.  – megdörgölöm az arcom és leülök a fotel kemény karfájára. - Nellie nevet és külsőt változtathatott miután rájött, hogy Tezollal való viszonyának eredménye lett. Teljes szégyen. Rá is és Jaekre nézve is. Meg is érteném, ha Jeak ezt azóta is sérelmezné. Tezol viselkedése pedig még ezen felül is vállalhatatlan volt, ami valószínűleg tovább feszítette a húrt kettejük között.

Nem tudom, mikor nyomott el az álom, de riadva térek magamhoz. Harleen összekuporodva alszik még a kanapén, a nap épp csak felkelt, az óra pedig nem ütötte el még a 7 órát sem. Halkan felállok a kényelmetlen fotelből, ahol az éjszakát töltöttem, a fürdőszobában megmosom az arcom, aztán veszem a kabátom. De még mielőtt kilépek az ajtón, kitépek egy lapot a noteszemből, ráírom, hogy „Vacsora nálam.”, aztán félbehajtom, mint egy asztali kártyát és a dohányzóasztalra teszem, hogy Harleen észrevegye ha felkelt.

∞∞∞

Mire beérek és összeszedek két tizedest a letartóztatáshoz, Oron is megérkezik. Amint meglát megáll az ajtóban és zsebre vágja a kezét.

-                  Jeak az emberünk. – válaszolok a kimondatlan kérdésére, aztán elindulunk. Útközben pedig beszámolok neki a fejleményekről.

Jeak ezúttal nem nyit ajtót, hiába kopogtatunk. Ezért Oron egy pontos rúgással berúgja az ajtót és mind a négyen behatolunk. Jaek a foteljében ücsörög és matatva a lemezlejátszóval igyekszik továbbra is figyelmen kívül hagyni minket.

-                  Maga és Tezol nem szimplán összevitatkoztak azon az árkon. Dulakodtak és megfojtotta a férfit. – vádolom meg, de közben senki nem lép közelebb hozzá. Egy sarokba szorított ember veszélyes és kiszámíthatatlan tud lenni, kortól, nemtől függetlenül.

-                  Azt hiszik, hogy megbocsátottam neki, hogy ellopta és megrontotta a menyasszonyomat? – szólal meg nagy sokára, dühös és megtört hangon. Nem néz ránk, maga elé mered, miközben ökölbe szorulnak a kezei és egyre szaporábban lélegzik - Tudják maguk, hogy milyen érzés, amikor kicsúszik a talpuk alól a talaj? Hogy semmijük nem marad abból, amin évekig dolgoztak? – kiabál torka szakadtából, aztán egy hirtelen mozdulattal lesöpör mindent az asztalról. A lemezlejátszó darabjaira törik, a lemez eldeformálódva elgurul a konyha felé. - Erre mindennap kitalálta, hogy mim még az övé. – felénk fordul, szemei fátyolosak a visszafojtott könnyektől. - Nem hagyhattam, hogy az életem után a telkemet is elvegye tőlem.

Egy pillanatnyi döbbenet után a két tizedes előre lép, hogy letartóztassa Jaeket, csak hogy a férfi felhörög, kitépi a kezét a fiatalabbik tizedes fogásából és megkarmolja. A húsos, kerek arcán azonnal kiserken a vér.

-        -      Jaek Brick, gyilkosság vádjával letartóztatjuk.  – jelenti ki Oron, aztán oda lép a férfihoz és erősen megmarkolja a felkarját, így a tizedes rátudja tenni a bilincset. – Jobb ha nem ellenkezik, Uram.

Késő este

Azt asztalon két személyre van terítve, középen a lefedett egytálétel és egy teamécses egy kávés csészében. A lakásban azonban még nincs rend. Tudom jól, hogy Harleen késni fog, ezért nyugodtan neki állok elpakolni a szétszórt ruhákat, az újságokat és magazinokat egy kupacba gyűjtöm a kerek dohányzó asztalra, a díszpárnákat katonás sorba rendezem, aztán fogom a kanapé támlájáról lógó takarót és kiviszem a tűzlétrához, ahol egy szék ácsorog szemben a távcsövemmel. Ráterítem, hátha ma este is kijövünk csillagokat vizsgálni. Aztán kilesek az utcára Herleent keresve. Lassan már jönnie kell, ám a sötétben úszó, csendes városban az egyedüli mozgást csak a cégtáblák lengedezése és a lakásokban hol fel, hol lekapcsolódó lápmák adják. Sóhajtok egyet, aztán bemegyek a lakásba.

Egy óra múlva sem érkezik meg Harleen. Én pedig megbontom az üvegbort és közvetlen az üvegből jókora kortyokat húzok le. Aztán leteszem az asztalra és elmegyek aludni.

A mini krimi sorozat újabb részeivel jövök 2020-ban.

Üdv:

Share:

Tovább olvasom